- Néha lepleznünk kell magunkat, kedves apám. - válaszoltam kimért hangsúllyal arra a szavára, amikor megjegyezte, hogy még is hova tűnt az úriember stílusom. Sokan felismernének akkor, hiszen sokat számít az öltözék is. New Orleansba már nem vagyunk titkok, sőt... már egy szabaduló pletykák. Az emberek még ugyan nem ismernek minket, de pár önfejű vámpír képes akármit elkövetni ellenünk, csakhogy Marcelnél hírnevet szerezzen. Az a fiú sem sokáig fog élni, nem érdekel, hogy Klaus miként nevelte s védte őt. Az hidegen hagy!
De a legfontosabb, hogy most apám minden egyes mozdulatát figyeljem. Érdekes számomra, de még is hogyan került ide? Hisz Klaus gondoskodott arról, hogy Mikaelnek esélye se legyen a szabaduláshoz. Valahol sajnálnom kéne apámat, hogy ilyen sorsa jutott, hogy a fiai miként váltak szörnyetegekké, de nem tudom. Egyszerűen nem megy! Apámra való tiszteletet eldöntötte a meggyalázó gyerekkor, melyben ő tartott minket terrorban. Én mindig azt mondom, hogy ha Klaust nem bántotta volna, akkor nem lennénk itt. Nem lennének vámpírok, hanem az élet természetes módján forogna. De én nem bánom, hogy ide kerültünk. Az életet élvezni kell, míg lehet. Mi Mikaelsonok ezt is tesszük.
- Hallottam róla. - válaszoltam szűkszavúan, ridegséggel megbolondítva. Előre néztem, de ugyan nem láttam semmit sem, mert nem akartam. Beleőrülök a tudatba, hogy apám itt ül mellettem, aki bármelyik pillanatban megölhet. Az sem kizárt, hogy nála van a karó, mivel meglehet ölni egy eredetit. Nem kívánom a halálomat, mert ha én nem leszek, akkor mi lesz Hayleyvel, a gyermekkel, és Klaussal? Klaus az megbolondul, hogy ha egyedül marad.
Feszülten ülök a székben, nem tudva, hogy mihez kezdjek most, hogy itt van apánk, aki kész arra, hogy megölje az öcsémet, akit a világon legjobban szeretek.
Apám utolsó szavára ridegen elmosolyodom félajkamra, miközben lehajtom a fejemet, s alig észrevehetően biccentek oldalra.
Soha...
Soha nem fogom megtenni amit kér!
A dühtől szemeim alatt pár ér behálózta arcomat, mely arra utal, hogy abszolút nem tudom magamat uralni. Jobb lenne, hogy ha kimennénk innen, ugyanis nem hiszem, hogy ezt normális körülmények közt letudnánk rendezni.
Nagy erő véve magamon, az erek visszahúzódtak, míg nem normális arccal néztem újra Mikaelre, s szemeimben szikrák is égtek attól, hogy mennyire utálom, amikor valaki engem kér meg postagalambnak.
- Nem teszem meg.- válaszoltam egész nyugodt hangnemben, mintha semmi következménye sem lenne ennek a szavamnak, mit mondtam. Tudom, hogy apám nem tűri a visszautasításokat, de én akkor sem vagyok az, akit ő akar látni!
- Én mindig is tiszteltelek téged apám, ezt te is tudod. Hazudnál, ha azt mondanád, hogy nem.- Jegyzem meg, már csak azért is, hogy gondoljon vissza ezer évvel visszább. Emlékezzen vissza, hogy én még akkor sem mertem ellene kiállni, sem bemocskolni, amikor Klaust a sárga földig megverte. Azaz inkább csak próbálkoztam, de Mikael ellen akkor sem tudtam mit kezdeni.
Valahol most már erősebb lettem nála. A múltkor még majdnem sikerült megölnöm Klaust, amikor a fiatalabbik hasonmással egyeztettem, hogy mit fogok tenni az ő érdekében. De nem tettem, mert Klaus kiejtette a család szót, s onnantól fogva már nem érdekelt a hasonmás, sem a Salvatoreék. A család számomra az, ami a legfontosabb! Klaus, Bekah, Kol... számomra már csak ők jelentik azt, hogy igen is ; van értelme az életnek.
- Soha nem bántottál engem, bár gondolom ez mostantól másképp lesz.- Veszek egy rövid sóhajt a végére, s a tekintetem a nézőtérre irányul. Fel kell készítenem magamat lelkileg is, hogy mostantól minden nehezebb lesz. Mikaelnek nem szabad megtudnia, hogy "nagypapa" lesz, hiszen az, hiába is Klaus nem a gyereke, de ő nevelte fel őt.
- Nem tudom, hogy miként jöttél vissza újra, vagy jobban mondva inkább hogy hogyan. Gyerekként is örültem neked sokszor, mondhatni most is, de te is tudod, hogy Klaus számomra a legfontosabb, így nem tudok neked segíteni. - Nézek vissza arcára újból, melyben kiolvasni mindent, hogy még is mit gondol. Biztosra utál most már, bár ez eddig is így volt.

 
Egy levél utasítása alapján az operaház elé mentem. Markomban a levél, melynek tapintása durva felületű, mely bizonyára férfi stílusra jellemez. Az aranybarna levélen pedig fekete tintával írott nagy, hurkos "M" betű díszelgett. Eleinte fogalmam sem volt róla, hogy mi ez a levél, és hogy kinek érkezett. De lám, így felbontva - szerencsére Niklaus nem látta meg -, nekem szólt a levél. A nevem szerepelt benne csupán csak egyszer, s a központi operaház neve. Az írásból csak egy ember tudtam leszűrni. Igaz, már nagyon régen nem láttam. És így hirtelen, csak azt tudom gondolni, hogy remélem csak félreláttam az írástípust, s ez valaki más. De a név...
Mikaelre utalt mindenképpen. Az apám, aki engem még akkor sem bántott, hogy ha védtem Niklaust. Még akkor sem, inkább csak az üvöltésével a ruhát is legyújtotta rólam. Apa nem volt rossz ember a maga módján. Szeretett minket, de Klaust valamiért soha. Pedig akkor nem tudta, hogy Klaus valójában nem az ő fia. Bár az én szememben az öcsém nem változott, hiszen úgy nevelődtünk, hogy testvérként tekintsünk egymásra. Igaz, ez nem mindig így volt. De én kitartok Klaus mellett, bármin kell is keresztül mennem! Kötelességem, hogy megvédjem az öcsémet. Elértem azt a kort, hogy bármit megtegyek érte, amit apám soha érte.
Aki a levelet írta, apámnak hiszek. Nem tudom miért hiszem ezt. Talán csak a félelem, mely mai napig bennem él. A gyerekkorom mindig megmarad emlékeim közt, még halálom után is. Talán.
Öltözékemet egy egyszerű fekete bőrdzseki, egy szürke póló, nem túlságosan feszülő fekete csőnadrág, és egy kék tornacipő. Nem akartam nagyon öltönybe menni, mint amikben általában szoktam, mert nem akarom összevérezni nagyon, hiszen kitudja, miként kerülök hova, és kerülök ki. A biztonság kedvéért eltettem egy fehér kendőt, hogy ha esetleg véletlenül véres lennék, bár nem tervezek mára semmilyen incidenst. De persze...; Ember tervez, Isten végez.
Öt perce, hogy az előkelő, nemes operaház előtt állok, és markomban tartom a levelet, melyet a titokzatos embertől kaptam, aki valószínűleg bent van az épületben. Az "M" betű minden bizonnyal Mikaelre utal, de ezek csak émelygések, némi félelem, mely hirtelen kerekedett fel bennem. Nem biztos, hogy ő az. De az írása, az opera, a levél stílusa... mindenhogyan őt látom a dolgok mögött, bármilyen szempontból is kell néznem!
Apámat szerettem, nagyon. Fiaként születtem, és úgy is halok meg, bárhogy is tesz majd velem. Szerettem volna egy családot. És most... Mikael nemsokára nagypapa lesz, aki minden bizonnyal a fia életére, és annak gyermeke életére törne. Nem tudom megakadályozni, sehogy sem, bárhogy is akarom. Mikaelt nem akarom megölni, mert még is csak az apám!
Lassan belépek a nagy kapuajtón, míg végül szemem elé tárul egy hatalmas nagy terem. Felül szintén székek, és lent, akárcsak egy aréna. Felül pedig gyönyörűen ábrázolt élethű angyalok voltak lefestve, melyek egy aranyszínű, rikítóan világító csillárt vettek körbe. Lent a földszinten pedig piros székek álltak, mindegyik megtelve, majdnem.
Viszont... előttem pár lépésre, a  legutolsó sornál, mely felmagaslott, csak egy szék volt szabad. S mellette pedig...
- Mikael...!- ejtem ki a nevét nem öntudatosan, csak úgy véletlen az ijedség miatt. Ajkaim elváltak pár milliméterre egymástól, s vele együtt a lélegzetem is megakadt. A jegyet már odaadtam, így nem akartam megfordulni. Meg.. nem is akartam! Az apám visszatért, aki Klaus életére fog törni. Bár annyival jobb a helyzet, hogy egy tömegbe hívott, ahol nem tud engem megölni, bár kitudja. Félek, hogy megteszi. Rettegek tőle, akárcsak Niklaus. Mikael nem emberi vérrel táplálkozik, számára könnyű az ittlét ennyi ember közt. Vámpírvér számára az, ami őt életben tartja. Félek, hogy az én vérem is nemsokára ajkain fog száradni.
Lassú, rettegett, kimért léptekkel lépek az utolsó sorhoz, a széléhez, és az üres szék oldalát érintem meg, amikor félve nézek oldalra, hogy megtudjam, tényleg nem csal -e a szemem.
- Apa..- mondom végül ki elsietve, s ekkor minden gyerekkori emlék leforgott előttem gyorsított felvételben. Mindig így hívtam őt, és most újból...
Helyet foglalok mellette, ügyelve minden mozdulatomra, hogy nehogy bármiért is a nyakamat elharapja. Mit sem változott ő. De... ki hozta vissza, és hol volt?
Minden kérdés leforgott bennem, de csak őt bámultam, és nem tudtam megszólalni a jelenlététől. Féltem, hogy ha valamit is kérdezek az ittléte okáért, akkor tényleg itt vége nekem, és Klaust megöli.