Vér... vér... vér...!
Sikoltozva ébredek legrosszabb rémálmaimból. A szívem zakatol, verejték csepp gyöngyöződik le a torkomtól, egész a mellkasomig. Kezeimmel úgy szorongatom az ágytakarót, mintha ez lenne az egyetlen mentőöv, ami megmenthetne a fulladástól. Riadtan pattannak fel a szemeim, ahogy levegőért kapkodva, úgy ülök fel az ágyon, mint aki rugóra jár. Mélyeket lélegzem, de még így is érzem, hogy valami a torkomat szorongatja. Szörnyű, kínzó érzés, ami újra, meg újra előtör belőlem egy idő után. Mardosó éhség, melyet más nem csillapíthat, csak a vöröslő, mámoros vér. Emlékszem a legutóbbi áldozatomra, arra, ahogyan segítségért kiáltott, ahogy vergődött a karjaim között. Fel dereng bennem a riadt szívének zakatolása, félelemben forgó tekintete, velőtrázó sikolya, s élettelen teste, ahogyan az a földre rogy. Vérének bódító hatása, ami még több vér szerzésére ösztönzött. Újabb áldozatokat követelt és nem álltam meg, de nem ám. Most pedig ennek az emléknek a hatására, rándul görcsbe a gyomrom és fut rajtam keresztül az a hideg, vérfagyasztó érzés, ami jelzi, hogy megint vadászni fogok. Sajnos, ha éhségről van szó, elvesztem az irányítást és az ösztönök vezetnek. Ösztönök, amik brutális cselekedetekre késztetnek, olyan dolgokat végrehajtva velem, melyeket soha életemben nem csinálnék, ha nem a túlélésre menne ki a játék.
Észre sem veszem, mikor kisiklok az ágyból, csak arra eszmélek fel, hogy már javában az öltözködés közepette tartok. Magamra rángatok egy farmert, egy helyes kis felsőt, egy csizmát és egy bőrdzsekit. Eztán gyorsan megigazítom a hajam és belevetem magamat az éjszakába.
Gyorsan mozgok, sebesen cikázom a sikátorokban, az autók között anélkül, hogy bárki is észrevenne. Mire lelassítok, már a belváros utcáit taposom. A szívem a torkomban dobog, kezeim ökölbe szorítva lógnak mellettem. Hatalmas önfegyelemmel haladok el egy csapatnyi ember mellett. Erős késztetést érzek arra, hogy mindegyiknek a vérét ontsam. Még egy pillanatra meg is torpanok, ahogy az egyik utánam füttyent. Hátrafordulok és megvillantom legszebb mosolyomat. Egyik kedvenc teknikám, hogy bűbájos mosolyommal édesgetem magamhoz az embereket, hogy aztán valami büdös, koszos, elhagyatott helyen végezzek velük. Tudom, nem feltétlen kellene őket megölnöm, de nem bírok megállni. Olyan jó, annyira élvezetes látni a szemükben a rettegést, hallgatni szívük dobogását, míg végül kihuny belőlük az élet.
Ez a bolond is elköveti azt a hibát, amit eddig minden áldozatom elkövetett. Utánam jön, én pedig édesdeden csalogatom őt, jó messzire, hogy az ordítására ne csődüljön mindenki a közelünkbe. Szép lassan, nyugodtan fordulok be a sikátor szájánál. Hátra sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, szerencsétlen nem gondolta meg magát és mindenképpen utánam jön. Amint a sikátor szájához ér, megragadom a nyakánál és berántom a sötétségbe. Gondolkodás nélkül mélyesztem szemfogaimat a nyakába, miközben a férfi egy utolsót ordít, aztán az élet utolsó szikrája is elmúlik belőle. Élettelen teste, úgy hullik a földre, akár egy rongybaba. Hasonlóképp rogyok mellé én is, záporozó könnyeimmel küszködve. A férfi vére borítja be számat, államat, nyakamat, s bár az éhségemet csillapította, a bűtudatomat csak még jobban felerősítette. Hangos zokogásom szinte visszhangot ver az üres sikátorban. A férfi vérét kezemmiel próbálom letörölni arcomról, s ahogy a ragacsos nedű, kezemre kenődik, újabb könnyzáport indítok utnak. De ezúttal, az ég is velem siratja a halottat...