Még mindig iszonyú hallani, hogy ez a lány, ez az eredeti, a legeslegelső hasonmás ennyire, s még ennél is jobban csak és kizárólag a halál és a megbékélés után vágyódik. Nem akarok és nem is tudnám magamat a helyébe képzelni, de sejtéseim azért vannak, hogy miféle kínokat élhetett át ez idáig ez a lány. Amara egy különleges hasonmás… bátor, kitartó, erős és mégis annyira törékeny. Törékenyebb, mint bárki, akit ez idáig csak ismertem. Legalább is, ami a lelkieket illeti. Bár, kétezer év után, talán én is csak árnyéka lennék régi önmagamnak, én is pont olyan megtört és fáradt lennék, mint amilyen Ő. De az is lehet, hogy az évek megedzenének… ki tudja? Most nem is lényeges.
- Én semmiről sem szeretnélek téged lebeszélni. – válaszolom csendesen. – Igazából, teljes mértékben megértelek téged. A halál békés, csendes és szokatlanul nyugodt. Legalább is, számomra szokatlanul nyugodt. – mosolygok rá kedvesen. – Mindössze csak arra szeretnék kilyukadni, hogy talán az életben is meglelheted még a lelki nyugalmadat, a boldogságod, talán még a békét is. – Tényleg, szerintem van esély rá, hogy még az életben megkaphassa, amire hőn vágyik. Bár talán az élete sosem lehet nyugodt egy olyan valaki oldalán, mint Silas… de mindkettőjüknek kijár a boldogság. Még annak az átkozott boszorkánynak is, aki megölte az édesapámat. Ez ugyan sosem leszek képes elfelejteni, vagy megbocsátani neki, de ennek ellenére képes vagyok megérteni, hogy miért tette, amit tett. Sokszor mondják, hogy „a cél szentesíti az eszközt”, ár pedig itt a cél a szerelem, az ő esetében Amara megtalálása volt, az eszköz… nos a gyilkolás. Ha most Amarát elveszítené… ki tudja, hogy miféle őrültségeket követne el és különben is, ők egymásnak lettek teremtve. Ők is, ahogy a többi hasonmás is a másiknak lett elrendelve. Hasonmásokról jut eszembe… most már ideje lenne mennem. Látni szeretném még a barátaimat, mielőtt egy kis időt a nagyim társaságában töltenék el. A nagyival is beszélni szeretnék és minél több időt eltölteni vele, mielőtt eljön az idő és én újra csak az élők közé kerülök. Meg kell ezt beszélnem vele, meg kell kérdeznem róla, ki kell kérnem ezzel kapcsolatban a véleményét, de a döntésemen nem másítok. Horgony leszek.
- Hálás vagyok neked Amara. Kívánom, hogy bármit is tartogasson számodra a jövő… az csak jó legyen. – mosolygok rá kedvesen, miközben felkászálódom a földről. Megigazgatom magamon a ruhát, majd a hajamat is helyre teszem. Amint megint élő leszek, esküszöm levágatom a hajam… kezd elegem lenni ebből a hosszúságból… - Most mennem kell. Örülök, hogy végre megismerhettelek, Amara. – Azzal már hátat is fordítva neki, szép lassan kisétálok a pincéből, ki a házból, egyúttal el innen, messzire…

Hihetetlen érzés Amara szájából hallani, hogy immár tényleg a barátaimmal lehetek. El nem mondhatom mennyire hálás voltam neki, azért, hogy ő van, hogy elmondott mindent, amit tudnom kellett erről az egészről. Jó volt tudni, hogy azért nincs semmilyen hatalmas feladatom a horgonyságot illetően. Megnyugtató volt a tény, hogy a szellemek majd csak úgy jönnek és mennek, teszik a dolgukat, én meg csak úgy vagyok és biztosítom nekik az átkelőhelyet, az-az magamat. De minden boldogságom ellenére, nagyon is aggasztott az a tény, hogy Amara meg fog halni. Nem akartam, hogy meghaljon. Tudom, megértem, hogy kétezer év hosszú idő, ráadásul ezt mind egy ládában, kővé dermesztve töltötte. Én elhiszem, hogy ez nehéz volt és megértem, hogy belefáradt. De szerintem nem a halál erre a megoldás. Tudom, hogy van valaki, akinek Amara igen is számít, és igen is akarja, hogy továbbra is életben maradjon. Én pedig hiába gyűlölöm azt a valakit a világon mindennél jobban, meg tudom érteni, hogy minden rosszat, amit tett, csak Amaráért tette.
- Az sem zavar téged, hogy a haláloddal fájdalmat okozol valakinek, aki eddig is azon fáradozott, hogy együtt legyetek? – teszem fel ezt az egyszerű kérdést, melynek a megválaszolása bizony már most nehéz diónak látszik. Nem akarok én beletrappolni az életébe, de ez elgondolkoztató. Komolyan mondom, én még nem láttam olyan szerelmes párt, akik kétezer év után is így éreztek egymás iránt. Erre tessék! Az egyik véget akar vetni az életének. – Ne érts félre, engem aztán nem zavar, ha fájdalmat okozol neki, szerintem meg is érdemelné. De! Szeretitek egymást. Már pedig… - elhallgatok egy pillanatra, míg át gondolom mit is akarok tulajdonképpen mondani. – azt hiszem, a szerelmet mindenki megérdemli. Neked pedig ennyi év után ez bőven kijárna. Még így is úgy érzel, hogy jobb lenne neked a túloldalon? – kedvesen csend a hangom. Őszinte kíváncsiság és együttérzés lappang a tekintetemben és a szavaimban. Valóban érdekel, hogy milyen vég vár ezután Amarára. Szívem szerint én nem hagynám, hogy véget vessen az életének, pedig még csak most ismertem meg. De nem avatkozhatok bele és nem is fogok, bármi legyen is a döntése. Mindeni a saját maga életének a kovácsa. Ha ő tényleg fel akarja adni, akkor ha törik, ha szakad, de meg fogja tenni. Az igazi kérdés tehát itt nem az, hogy most úgy gondolja-e, hogy meg akarja tenni, hanem, hogy mindent összevetve, komolyan véget szeretne-e vetni az életének, hátrahagyva azt, aki tényleg fontos neki?

Horgonyság. Új élet.
Annyira egyszerűnek tűnik, annyira egyszerűnek hangzanak Amara szavai. Valahogy még is úgy érzem, hogy nem lesz ez az egész dolog olyan egyszerű, mint amilyennek beállítja. Kell lennie valaminek, amiért Tessa is éppen őt választotta ki eredetileg erre a szerepre és nem mást. Nem hinném, hogy hazudna nekem, valamiért nem is tudnám róla elképzelni, hogy bárkinek is hazudna. Egyáltalán mi értelme lenne annak, ha most hazudna nekem? Igazán nem kértem tőle semmit, nem ártottam neki és még a horgony szerepe is átkerül rám, aminek azért örülnie kellene. De nekem még is olyan érzésem van, hogy valami itt nincs rendben. Olyan, mintha valami ki nem mondott dolog lengené körbe ezt a hideg, nyirkos és sötét pincét. Persze, azt hiszem, hogy csak képzelem. Miért lenne Amarának bármiféle oka is arra, hogy elhallgasson előlem valamit erről a dologról? Ha ki is derülne, hogy van hátulütője a dolognak, akkor is vállalnám ezt az egészet, hogy megint éljek. Élni akarok! A barátaimmal, a szeretteimmel akarok lenni, bármi áron.
- Tehát a szellemek csak jönnek-mennek, teszik a dolgukat és kész? Oké, azt hiszem, ez nem okoz majd akkor gondot. – mosolyra húzódnak ajkaim. Megkönnyebbültnek érzem magam.  Úgy érzem, hogy közelebb vagyok a célhoz, s az majdhogynem csak egy hajszálra van tőlem. Örülök neki, hogy nekem nem kell bonyolult dolgokat megtennem ahhoz, hogy a szellemek közlekedhessenek. Nem is tudom, talán egy kissé… túl könnyűnek érzem ezt a dolgot. Mintha hiányozna belőle valami nehézség. Bár, lehet, hogy egyszer – most az egyszer, nem kellene mindent túlbonyolítanom.
Íme! Már meg is érkezik a dolog hátulütője. Sejtettem, hogy nem lesz olyan majd az életem, amilyen volt. Az erőm… ezek szerint örökre elvész. De nem bánom, egyáltalán nem.
- Értem, nekem is csak az a fontos, hogy megint a barátaimmal lehessek. – vallom be. Talán más (halott!), boszorkány nem mondana le ilyen könnyen az erejéről, s inkább keresne mást, aki vissza tudja hozni az életbe, de én nem. Itt van ez a megoldás és élni akarok vele. Nem számít, hogy mi lesz ez után, hogy többé nem tudok majd varázsolni. Az egyetlen, ami számít, az a barátaim közelsége. Na meg, hogy tudjam mi fog történni Amarával, ha már nem ő lesz többé a horgony. Azt pedig be kell vallanom, hogy a válasza eléggé kiakasztó. Több is, mint kiakasztó, egyenesen rémisztő.
Arcomra kiül a döbbenet, a hüledezés. Először még reménykedem benne, hogy ez valami fura, hasonmásos vicc akart lenni, de nem. A poén nem érkezik meg, nem jön a vallomás a mókázást illetően. Ez pedig azt jelenti, hogy Amara nagyon is komolyan mondta, amit mondott.
- Mi? Miért? – értetlenkedem. – Van valami köze ahhoz, hogy többé már nem leszel horgony? Vagy, egyszerűen csak érzed, hogy ez fog történni? Talán bajban vagy? Vagy...? – árasztom el rengeteg kérdéssel. Nem tudom, hogy mire gondoljak, hogy mit higgyek. Nem akarom, hogy meghalljon. Olyan kedves és látom rajta, hogy a légynek sem tudna értani. Szerintem igazán megérdemelne egy esélyt az életre, egy normális és emberi életre. Egy olyan életre, melyben nincs Tessa, de helyette ott lenne neki az egyetlen és igaz, szív szerelme, a boszorkány, aki tönkretette az életem… Silas.

Várom. Mindennél jobban várom, hogy végre vége legyen ennek az egésznek és újra karomba zárhassam a szeretteimet. Nagyon boldog lennék, ha ez a nap akár már holnap elérkezne. Azt hiszem, hogy talán én lennék a legboldogabb a földön, ha visszatérhetnék az élők közé. Nem érdekelne az sem, ha a természetnek nagy árat kellene érte fizetnem – akár csak legutóbb, hiszen a barátaimmal lehetnék megint. Érezhetném Jeremy érintését és minden közös percünket kihasználnám. Szinte magam előtt látom, hogy a többiek milyen bulit rendeznének a visszatérésemre. Látom magam előtt, ahogy Elenával és Caroline-val együtt járok majd az egyetemre és az ottani bulikra. Istenem, nagyon szeretnék már újra éli és érezni. Bár, azt hiszem, ha visszapörgethetném az időt, akkor is ugyan így cselekedtem volna. Megint a saját életemet adtam volna azért, hogy Jeremy újból élhessen, és Elena boldog legyen, amiért visszakaphatta a testvérét. Igen, mindent pontosan így csinálnék megint.
Figyelmesen hallgatom végig minden szavát, amit csak a horgonysággal kapcsolatban kiejt. Tudni szeretném, hogy mi vár rám, vagy, hogy egyáltalán mit kell tennem. Tudni szeretném, hogy mit csinál egy horgony, hogy miket tehet meg, hogy vajon a boszorkányságom is megmarad-e, vagy sem?
- Igazad van, ez tényleg nem tűnik nehéznek. – mosolygok rá kedvesen. – Na és, hogyan engedem át a halottakat a túlvilágra? Mármint meg kell őket érintenem, vagy hogyan? – kíváncsiskodom tovább. Elvégre minden apró információ szükségem van, hogy tudjam, mire is vállalkozom pontosan. Az alapján, amit lemondott ez egyáltalán nem tűnik nehéz feladatnak, ami azt illeti, szerintem még élvezni is tudnám, hogy a nagyimat nem kell elhagynom már megint és láthatom őt. Ha pedig már úgy is itt tartunk, tudnom kell még valamit. – Nem tudod véletlenül, hogy a képességemet megtarthatom-e, vagy elvesztem azt is a horgonnyá válás miatt? Tudod, én boszorkány vagyok és érdekelne, hogy továbbra is az maradok-e a horgonyság mellett. – Újabb mosolyt küldök felé. Azt hiszem ezennel mindent meg is kérdeztem tőle, amit a horgonysággal kapcsolatban csak tudni akartam. Nem hinném, hogy bármiféle bonyodalmaim lehetnének ebből az ügyből. Ugyan nem látok egy negatív dolgot sem abban, hogy horgony leszek. Csak a pozitívat látom.
Ahogy így elnéztem a lányt, megint eszembe jutott, hogy milyen nehézségeken mehetett keresztül, mire eljutott idáig. Erre most is egy koszos, nedves és hideg pincébe van bezárva, teljesen egyedül. Damon nem normális. Egész biztos, hogy nem volt magánál, mikor bezárta őt ide. De miért is lepődöm én meg ezen? Mindig is tudtam, hogy ilyen, ennek nem kéne már meglepnie. Érdekelne engem Amara története. Jeremy nem mondott nekem róla túl sokat, ahogy a többiek sem tudnak róla ennél sokkal többet. Amit tudtam, az annyi volt, hogy Silas szerelme volt és ezáltal, egyben Qetsiyah örökös ellenségévé is változott. Utóbbi nem is bánt vele kesztyűskézzel az évek során. Hiszen látom Amarán, hogy mennyire megviselte az évek múlása. Bár, nem öregedett a tekintetén látom, hogy mennyi fájdalmat és kínt megélt már. Szegény lány…
- Amara? Ha ennek vége lesz, akkor mi lesz veled? – érdeklődöm, őszinte és szín tiszta kíváncsiságból. Tényleg érdekelt, hogy vajon mi fog vele történni. Valahogy ugyan is majd még szeretném neki meghálálni, amiért mesélt nekem a horgonyságról és amiért, ezt ilyen kedvesen tette. Szimpatikus lány, ezt pedig nem csak azért mondom, mert a legjobb barátnőm arcét viseli. Csak szimplán szimpi.

Amara lát engem, tényleg lát. Ez hatalmas újdonság a számomra, hisz Jeremy azt nem említette, hogy Amara képes ilyesmire. Ő csak annyit mondott, hogy őrült. Azt mondta magában beszél, és azért könyörög, hogy öljék meg, mintsem még több fájdalom. Akkor nem értettem, elképzelésem sem volt, hogy miért tenne ilyet alaki. Nem gondoltam, hogy Amara tényleg őrült lenne, valahogy nem állt össze a kép. De most, hogy kiderült lát engem, ráadásul egyszerre van jelen a túlvilágon és az élők között, ez az információ pedig mindent megmagyaráz. Szerencsétlen lány nem magában beszélt, hanem a szellemekkel. Ráadásul, ha az érzéseim nem csalnak, akkor ő lesz az, akit eddig kerestünk.
- Te lennél a horgony? – kérdezem, de már magamtól is tudom a választ. El sem tudom képzelni mit művelhetett Qetsiyah ezzel a lánnyal. Hiszen látványosan rosszul fest, ráadásul annyira nekipréselődik a pince falának, hogy ha nem tudnám, hogy ő élő, azt hinném képes átmenni rajta. Qetsiyah, vagy Tessa – nevezze magát most bárhogy is – módszereit ismerve, Amara annyi szenvedésen mehetett keresztül, amit el sem tudok képzelni. Mindezt miért? Mert szerelmes lett. Nem is értem Tessa, hogyan gyűlölheti őket ennyire, hogy ilyen mód bünteti mindkettejüket. A módszerei egyszerűen kegyetlenek. Kész őrület az a nő. Nem is, Tessa maga az őrült.
Csak állok, nem mozdulok, miközben őt figyelem és a szavait hallgatom. Nem akarok közbe szólni, se pedig helyeselni neki, hisz a bemutatkozásom után, magától is össze tudja majd rakni a képet. S lám, ez sikerül is neki. Most, hogy tudja, ki vagyok és ezek szerint azt is tudja, hogy engem akarnak visszahozni, nekem is meg kellene tudnom néhány dolgot. Például, hogy hogyan működik ez a horgony dolog. Mit csináljak, mit kell tennem, ha már én leszek a horgony.
- Igen, én lennék, akit vissza kellene hozni. – mosolygok rá kedvesen. – Amara, tudnál mesélni nekem erről az egész horgonyságról? Hogy működik ez? Mit kell tennem? – érdeklődöm és magam is helyet foglalok a földön vele szemben. Továbbra sem megyek közelebb hozzá, megértettem, hogy nem akarja, hogy a közelébe menjek. Azt hiszem talán tart a szellemektől, vagy lehet, hogy mindenkit ennyire távol tart magától, nem tudom. De az biztos, ha nem szeretné, akkor nem megyek közelebb.
Kíváncsi vagyok, kíváncsivá tett ez a horgonyos történet. Szeretném végre megtudni, hogy mi vár rám, ha átveszem Amara helyét. Illetve vajon vele mi lesz, ha többé már nem lesz horgony? Alig várom, hogy végre újra visszatérjek és átölelhessem a barátaimat. Szeretném végre újra érezni Jeremy közelségét, Elena és Caroline fojtó ölelését és még sok mindent. Vágyom rá, hogy újra hozzájuk érhessek, hogy megint beszélhessek velük és, hogy együtt menjek a lányokkal fősulira. Egészen beleélem magam ebbe a gondolatmenetbe és kissé talán el is kalandozom. Az egyetlen, amire újból felfigyelek, az Amara hangja és odafentről, a nappaliból leszűrődő hangok. Ha jól hallottam Jeremy és Damon azok, akik hihetetlen módon, de normálisan beszélnek egymással. Én azonban nem szentelek rájuk több figyelmet, mert ami idelent van a pincében, az jóval érdekesebb.

A túlvilág nem olyan rossz hely, mint amilyennek mindenki elképzeli. Határozottan meg van a maga árnyoldala, de jó oldala is van a dolognak. Itt például láthatom a halott szeretteimet, beszélhetek velük és újra érezhetem a közelségüket. A hátul ütője a dolognak, hogy az élő barátaimat már nem érinthetem, nem jelezhetem nekik, hogy itt vagyok és figyelek rájuk. Nem is szeretném ezt egyelőre tudtukra adni. Jobb nekem és nekik is, míg úgy tudják, hogy járom a világot és jól érzem magam. Ezt a titkomat egyvalaki ismeri, aki nem más, mint Elena öccse, Jeremy. Tudom, hogy neki sem könnyű, hogy legszívesebben szétkürtölné, hogy mi van velem, de könyörögtem neki, hogy ne tegye. Ha megtenné, akkor vége lenne a barátaim boldogságának, és nem látnám őket egy ideig mosolyogni. Most viszont, mind boldogok… legalább is nincs okuk a sírásra, azt hiszem. Hiszen mind megvannak és, mind egyben is vannak. Nem tagadom, jelenleg tényleg nem a legfényesebb napjaikat élik, de még mindig határozottan jobban mutatnak, mintha kiderülne, hogy én már nyár eleje óta halott vagyok. Bele sem merek gondolni mi történne akkor, mi lenne, ha rájönnének?
Nem adtam fel a figyelésüket, lehetőleg minden napjukat figyelemmel kisérem, cikázva a helyek között attól függően, hogy Elena és Caroline, illetve Stefan és Damon merre járnak. Most is ezt teszem. Eljöttem, hogy megnézzem, milyen állapotban van a Salvatore ház, hogy mit csinálnak a barátaim. Odafent nem láttam senkit az alvó Damon-ön kívül. Így hát végig sétáltam az egész házon, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban csak ő van-e itthon. Azonban ahogy elhaladok a pince lejárata előtt, hirtelen valami furcsa érzés kerít hatalmába. A következő pillanatban pedig keserves kiáltásokat hallok felszűrődni onnan. Nem is habozok hát, hanem lesietek és egyszerűen csak átlibbenve a falon, már bent is állok abban a helységben, ahová a Damon általában a „foglyokat” zárja. Most azonban nem látok itt mást, csak egy lányt, aki kiköpött úgy néz ki, mint Elena. Azt hiszem Jeremy mesélt nekem róla, talán ő lehet Amara, a legelső minden hasonmás közül.
Óvatos léptekkel indulok meg irányában, azonban az ő reakciója nem olyan, mint amilyenhez hozzá vagyok szokva. Ugyan is beszél. Méghozzá egyenesen hozzám. Elkerekednek szemeim és nem is tudom leplezni a döbbenetemet. Nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.
- Te látsz engem? – teszem fel a kérdést, de a válasz elég nyilvánvaló, így nem is várom, hogy megszólaljon. – Hogy lehetséges ez? - Érdekes az egész helyzet, hogy ennyire nem akarja, hogy a közelébe menjek. Nem értem, hogy mitől fél, hisz nem fogom és nem is tudnám bántani, ahogy megérinteni sem tudnám.
- Nem kell félned, nem akarlak bántani. Hozzád sem tudnék érni, hisz… tudod. Szellem vagyok. – Érdeklődve nézem őt. Valami olyasmit várok, ami jelezné, hogy kissé megnyugodott és nem hiszi, hogy ártani szeretnék neki. Így is elég rosszul fest. Elképzelésem sincs, hogy mi történhetett vele mire ide lekerült. Illetve azt sem tudom, Damon hogyan zárta be ide. Mert, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő volt. Senki más nem lenne képes ide bezárni és magára hagyni teljesen egyedül.
Értetlenül ráncolom szemöldököm a kérdésére. Nem igazán értem, hogy ez most hogyan is jön ide.
- Nem. Én csak meghallottam, hogy itt vagy. De hogy kerülsz te ide? Miért vagy bezárva? – Nagyon érdekel, hogy vajon miért is tartják őt itt. Rendben, nyilván a többieket is érdekli Amara története, de akkor is. Mitől félnek, hogy majd leveti magát az első szakadék széléről?
A kérése ellenére egy lépéssel még is csak közelebb megyek hozzá, de csak annyira, hogy véletlenül se zavarjam meg az auráját és meg legyen közöttünk a három lépés távolság.
- Egyébként Bonnie vagyok. Bonnie Bennett. – mutatkozom be neki.