Időugrás után...

Kezdett kicsit elegem leni a fennálló helyzetből. Untam, hogy mindig én vagyok az, akit az ilyen alakok megtalálnak, hogy mindig nekem kell visszább vennem az arcomból és viccelődéssel bepróbálkozni, hogy ne lyuggassák ki a hátsó felemet. Eddig valahogy mindig a könnyebb utat választottam, hogy elkerüljem az éles helyzeteket, hogy ne kelljen feleslegesen végeznem valakivel… Ez után a mai nap után viszont kicsit átértékelődtek bennem a dolgok és nagyon is kezdtem afelé hajlani, hogy többet nem fogok engedni és mosolyogva tűrni, hogy sarokba szorítsanak a béke fenntartásának érdekében. Na, nem! Ezen túl nem lesz ilyen! Ha kell, küzdök, karmolok, harapok, de nem lesz bazsalygás. Azt persze nem mondom, hogy eleinte nem próbálom meg békés úton elintézni a dolgokat, de ha ez nem válik be, akkor cuki Isa ide vagy oda… de lecsapok, méghozzá keményen.
Halkan, alig hallhatóan mordultam fel a kötelék megtöréséről szóló beszédnél. Igen, már korábban is gondoltam rá, hogy meg kellene törni, de akkor úgy voltam vele, hogy minek? Úgy sem lehetnék soha szabad, mert akkor meg addig hajtana, míg nem olyan lennék, mint Tyler. Most viszont, hogy ez a téma megint boncasztalra került és, ahogy ez a maskarás Robin Hood próbálta nekem elmondani mennyire nem kellene megtörnöm a köteléket… nos, egyre inkább úgy éreztem, hogy de igen, kell. Nem tudom miért éreztem így, hiszen pár perce még magam is úgy voltam vele, hogy nem akarom. Most meg, mint derült égből villámcsapás… kezd szimpatikussá válni ez a megoldás. Elszakadni az ősi hibridtől, újra szabadnak és önállónak lenni, maga volt a mennyei ígéretek csúcsa.
- Oké, ezt ne firtassuk tovább. Látom, hogy neked sem épp ez a kedvenc témád… - Tényleg láttam. Ahogy a ritka fényben egy-egy pillanatra megvillant a szeme, esküszöm látni véltem benne valamit, ami talán fájdalomról árulkodhatott. Ráadásul, ahogy beszélt… az is ezt tükrözte. De bármennyire is idegesített ez a hibrid-zöldmanó, nem akartam, hogy fájjon neki, hogy így érezze magát.
- Hát, ha örökké nem is titkolhatod, de még egy ideig kellene, talán… - jegyeztem meg, de nem vártam tőle választ, talán csak egy morgást, ami a nemtetszését fejezte volna ki. Néha amúgy is úgy éreztem, hogy szinte már morgott, mikor beszélt. Bár lehet ez csak a hangtorzító bigyó miatt volt.
- Nézd, nem szívesen hagylak itt, mert eddig te vagy az egyetlen hibrid, akivel viszonylag normálisan el is tudtam beszélgetni, de ideje lenne mennem. Nem nagyon tudják, hogy itt vagyok és jó is lenne, ha ez így maradna. Szóval, akkor én mennék is. Viszlát. – Mosolyodtam el kedvesen, ahogy ellöktem magamat a faltól és remélve, hogy nem fog széjjel szaggatni a bugyuta nyílvesszőivel, megindultam a kijárat felé. Mikor nem lőtt, megnöveltem a sebességemet és se perc alatt kint is voltam. Egy sarokra az épülettől pedig még utoljára visszanéztem, hátha meglátom az ablakban ücsörgő Zöld Íjjászt…

Visítani tudtam volna, a falat szerettem volna kaparni. Kezdett kissé betelni a hócipőm azzal, hogy lassan már mindenki le szeretné dugni a torkomon az igazát, miszerint biztosan oda meg vissza vagyok az ősi hibridért. Elképzelésem sem volt, hogy egyesek honnan vették ezt a badarságot. Talán a homlokomra volt írva, hatalmas nagy betűkkel, hogy mindenki remekül lássa mi is a helyzet?! Csak mert érdekes módon én sehol nem láttam ezt magamra kiírva, de ha már ennyien mondják…  biztos így van. Lassan el fogok jutni arra a szintre, mikor már nem próbálok mást mondani nekik. Komolyan mondom, ha még valaki ezzel jön elő nekem, csak mosolyogni fogok és döntse el ő, ez milyen válasz.
- Én nem tartozom bele ebbe a minden nő kategóriába. – jelentettem ki. – Az pedig, hogy fantáziálnék róla egyenesen sértő! – akadtam ki egy cseppet, mert ez aztán már tényleg mindennek a teteje. Eddig még senki nem feltételezett rólam ilyet, vagy ha még is nem volt elég vér a pucájukban, hogy kimondják. Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem tudom meg, ezeket a feltételezéseket. – Köszönöm! Jó lenne, ha többet nem is emlegetnéd. – bosszankodtam, de nem vittem sem élt, sem pedig más szúró, bántó hanglejtést a hangomba. Az kellene még csak nekem, hogy előröl kezdje és újra elmondja, hogy az ősi hibrid, Klaus mennyire jó pasi és hányan nyáladzanak utána. Na, akkor ha ez bekövetkezne, ott aztán égszakadás és földindulás lenne, mert nem bírnám szó nélkül hagyni.
- Tudok vigyázni magamra, azért köszi, hogy aggódsz értem. – pimaszkodtam vele, egy angyali mosoly kíséretében. Még csak az hiányozna, ha meggondolná magát és még is csak átlyukasztana egy csöppet. Szóval jobb lesz, ha megmaradok a mosolygásnál és a csöndbenmaradásnál. Még akkor is, ha erre a kis meghajlására kedvem lett volna valami epéset odaszólni neki. De jobb, ha inkább nem is foglalkozom vele. Minek? Felesleges erőfeszítés lenne, és talán még egy új lukat is kapnék a fülembe.
Csendben, egy pisszenés nélkül hallgattam őt végig, egészen addig a pontig, míg újra az „Isa biztosan szereti Klaust” témához nem lyukadtunk ki. Ha most a kezemmel mutogatnom kellene, mennyire vagyok ideges, valahová jóval a fejem fölé kezdenék kalimpálni, biztos, ami biztos.
- Tudom, és ha tényleg megkér és olyan a feladat egy büdös szó nélkül végre is hajtom. Na most a drága Klaus Mikaelsonnak olyan feladatok jutottak eddig eszébe, mint például, hogy moshatom a bokszeralsóit és rendezgethetem őket, szín és minta szerint. – mondtam el az én látószögemből a dolgokat, hogy ez a hibrid is megértse az én helyzetemet. Ugyan is merőben kétlem, hogy neki valaha ilyen feladatokat adott volna a hibrid király. Már épp válaszoltam volna neki az átkot illetően, mikor újból megszólalt, én pedig megadva neki a tiszteletet nem szólaltam meg.
- Gondoltam rá, hogy megtörjem, de ő egész biztos abban a pillanatban megtudná, hogy vége a kötődésnek, amint rám néz.  – húztam keserű mosolyra ajkaim, amik abban a pillanatban váltottak pimasz grimaszra, ahogy a zöldmanó felnevetett. Rosszallóan néztem rá, de szemeimből kiolvasható volt a könnyed játékosság. Kisördögként táncolt benne, s nem kis szikrákat hányva táncolt, már-már viháncolt benne a jókedv és a pajkosság is egyben. – Könyörgöm, megtennéd, hogy többet egy szót sem szólsz arról, hogy Klaus mennyire eszméletlenül jó pasi? Mert már egy kicsit kezd idegesíteni a téma. – Ahogy a szavak leperegtek ajkamról egy hatalmas vigyor, majd végül jó ízű nevetés tört fel belőlem. Ez kérem szépen, az év legcikisebben megfogalmazott kérdése volt a részemről. Nem is értem, hogy a fenébe nem süllyedtem még el. Szóval, hogy eltereljem magamról a figyelmet, inkább ő róla kérdezősködtem. Vagy is pontosabban már egy korábban megemlített témáról, a kötődésről.
Nem könnyű a kötödést elviselni, azt, hogy nem tudsz mit tenni Klaus szavai ellen és szinte kényszeresen cselekszel, igyekszel, minden erőddel arra törekszel, hogy kiváló munkát végezz. Ez volt az ok, amiért én is gondolkodóba estem ennek megtörésével kapcsolatban. Látom mind, ezek szerint még ez a Robin Hood is emiatt törte meg a köteléket, mely a „teremtőjéhez” láncolta. Én tökéletesen megértettem őt, megértettem mindenkit, aki csak szabadulni akart ettől, még akkor is, ha ez sokuk számára csúnya halállal is végződött. Ez utóbbi pedig miattam… erre sosem voltam büszke, de nem tehettem ellene. Sajnos, egyikünk sem tehetett volna ellene, kinél életben volt a kötelék. Ennek megtöréséhez pedig pokoli kínokat és fájdalmakat kellett volna átélni megint. Ahogy hallom az ismeretlen és még is ismerős férfi szavaiból, ő már csak tudja, hogy milyen érzés, és nem kívánta senki másnak. Nem kívánta nekem, sőt! Meg is lepett vele, hogy arra kért ne tegyem meg.
Néha szerettem volna, néha azt kívántam bár megtörtem volna, míg megtehettem volna… De nem tettem és ezért voltam most itt. De nem akartam itt lenni. Vagy nem is tudom. Igazából nem volt olyan rossz ebben a városban, itt nagy az élet és sosem unalmas. Talán titkon még élveztem is, hogy itt lehettem, vagy nem is tudom. Hagyjuk inkább, mert belezavarodom.
- Megértelek. Ha valóban ennyire szörnyű… - nem is tudom hogyan akartam befejezni a mondatot. Talán úgy, hogy akkor nem próbálom meg? Vagy, hogy megpróbálom elfogadni a köteléket? Fogalmam sincs, ezért is láttam jobbnak, ha inkább elhallgatok.
A kérdése hirtelen ért. Azt sem tudtam, hogy most komolyan vegyem-e vagy sem. Nem gondolhatja, hogy majd tippelgetni kezdek és, ha kitalálom véletlenül, akkor meg is tartom titokban?! Persze, egész addig biztos őrizgetném, míg Klaus rá nem kérdezne, mert akkor aztán nem tudnám tartani azt a nagy számat és kénytelen lennék kikotyogni ennek a zöldruhás hősnek a nevét. Amúgy sem voltunk olyan sokan hibridek, csupán páran én pedig egyedüli lányként játszottam ebben a csapatban.
- Ne kérd, hogy találgassak. Nem szeretném még véletlenül sem kitalálni a neved. Ráadásul nagyon jól tudod, hogy miért. Így is eléggé rossz lesz neked, ha azt elkotyogom, hogy hibrid vagy. Klaus ki tudja, mit csinálna veled. Lehet nem ártana neked, de benne van a pakliban, hogy mégis. – vázoltam neki a tényállást és ennél többet nem is fűztem hozzá ehhez a témához.
- Áruld el nekem… beszélgettünk mi valaha egymással korábban? – tettem fel a kérdést, mely már egy ideje megfogalmazódott bennem. Nem sok hibriddel beszélgettem, de akadtak, akikkel akár csak pár mondatot váltottam és kész. Ezzel még igazán nem árulna el nagy dolgot magáról.

Nem hagy nyugodni a gondolat, miszerint én ismertem ezt a maskarás majmot. Egész testem bizsergett, biztosra mertem volna venni, hogy akár már beszéltem is vele. De vajon ki lehet ő? S miért öltözködik ilyen nevetségesen? Mi célja van ennek az egész maskarás őrületnek? Annyi kérdés és sajnos egyikre sem tudtam a választ. Vagy… talán még is. Hiszen, ha jobban belegondolok, egész biztos, hogy a krapek egy a hibridek közül, ami annyit jelent, hogy egy bizonyos szinten akár Klaus javára csinálhatja, amit csinál, vagy éppen ellene. Na igen… ez még nem egészen tiszta.
Mit sem foglalkoztam gúnyolódásával, mert már nem érdekelt. Nem tudott megingatni ebben az érzetemben. Egyszerűen éreztem, hogy ismertem őt valahonnan és ezt mással magyarázni nem tudtam volna. A megérzéseim pedig sosem csalnak, s nem is hagynak cserben.
Elkerekedtek szemeim, ahogy valósággal kikosarazott, holott én nem beszéltem komolyan. Nyeltem egy nagyot és próbáltam magamban elfojtani az indulatomat.  De ez most komoly?! Tényleg képes volt ezt mondani?! Ráadásul ilyen feltételezésekkel?! Uram isten…!
- Hé, hó! Stop! – kezdtem heves védekezésbe, még a kezeimet is magam elé emeltem ezzel is fokozva a védekezés hevességét. – Először is, brr… sosem kellene nekem a „teremtőm”. Az egy kissé abszurd dolog lenne és eléggé… félelmetes. – ennyit az ősi hibridre vonatkozó részekről. Miért hiszi mindenki azt, hogy nekem Klaus kell? Az eszem megáll! Először Stefan jött ezzel a baromsággal, most meg ez a maskarás hülyegyerek kezdett rá. Mit kellene még tennem, hogy ne jöjjenek nekem ezzel? Lehet, lassan tényleg össze kellene szednem valakit… - Másodszor pedig, kösz, de nekem teljesen jó egyedül. Élvezem a szingliség előnyeit, nincs szükségem senkire. – zártam le gyorsan az egész témát, mielőtt újra rákezdhetne. Még csak az hiányozna, hogy szerelmi tanácsokkal lásson el. Az komolyan mondom, mindennek a teteje lenne most már. Nem bírnék elviselni egy kiselőadást a nemi életről…
Így is elég nehezen viseltem el a nevetését, így sem tudtam visszafogni az arcomra kiülő grimaszokat. Nem válaszoltam a szavaira, csak néztem, ahogy mellém sétált, a tekintetemmel nyomon követtem mozgását. Pillantásommal faltam minden mozdulatát, majd a szemein megállapodva kémleltem tovább. Volt benne valami… nem is tudom. Valami, ami miatt nagyon tudni akartam, hogy kicsoda.
- Ez igazán nagyon kedves tőled. – Vigyorogtam rá, ahogy egy cseppet oldalra döntöttem buksimat. Hihetetlen egy alak. Azt hiszi, csak mert nyíl van nála és jelmezbe van bugyolálva, hogy ő a főnök. Pedig el kell, hogy keserítsem. Nem féltem tőle. A fegyvere sem tudott megijeszteni. Még is engedelmesen egyhelyben maradtam és nem mozdultam. Tisztában voltam vele, hogy el lehet intézni ezt az ügyet békésen is, akkor meg minek játsszam el a „ninját” és szökjem el előle? Úgy is utánam ugrana, mint valami szöcske és talán még egy nyilat is kapnék magamba, ha szerencsém van és megúszom ennyivel
Heves bólogatásba kezdtem, ahogy végre belekezdett a mesélésbe. Úgy látszik, bőven meg volt elégedve az én magyarázatommal és nem követelt kipréselni belőlem semmi mást. Mondjuk azon kívül, amit elmondtam nem tudtam volna mást mondani, mert nem lett volna mit.
Némán hallgattam őt végig, tekintetemet le sem vettem róla, míg beszélt. Csak csüngtem szavain, mint gyümölcs a fán. Odafigyeltem minden egyes kiejtett szavára és nagyon igyekeztem, hogy mindet meg is jegyezzem. Egészen mostanáig szinte semmit nem tudtam róla, hogy mi folyik a városban, ezért most hálás voltam ennek a maskarás majomnak, hogy felvilágosított róla. Különösen érdekesnek tartottam a Klausra vonatkozó részeket, pláne azt, amiben azt ecsetelte, hogy miért ilyen morcos, bizalmatlan és harapós az öreg úr. S csak azért, mert most már tudtam ennek is az okát, még nem igen változott meg róla a véleményem, bár annyi szent, hogy megértem őt. Most, hogy ezt végre tudtam, úgy érzem, hogy képes lennék megérteni, vagy legalább is figyelembe venni ezt, mielőtt megpróbálnám megint felidegesíteni valamivel. De tiszteletet, azt nem igen ígérhetek.
Lélegzet visszafojtva, türelmesen hallgattam. S csak a mese végénél kaptam újra levegő után. Szükségem is lesz a levegőre, hogy ha esetleg talán megint nekem kellene mesélnem. S lám, mint derült égből villámcsapás; rittig nálam van a labda, nekem kell újra beszélni. A választott téma pedig… rohadtul kiakasztó és már egy kicsit kezdett is az idegeimre menni.
Hirtelen tört rám a fuldoklási vágy, ahogy megint meghallottam az „sz” betűs szót. Köhécseltem egy sort és vadul levegő után kapkodtam, ahogy próbáltam nem tudomást venni a zöld manó vigyoráról.
- Azért ellenkezem, mert rühellem, ha parancsolgatni próbálnak nekem. Továbbá, nem igazán szoktak tetszeni azok a feladatok, amiket ki szokott szabni a számomra. Oh, és talán egy csöppet élvezem is, hogy felbosszanthatom. – vallottam be neki egy elégedett mosoly kíséretében. – Ez utóbbit viszont kikérem magamnak! Igaz, hogy kötődöm hozzá, de nem szeretem őt. Betűzzem? N-E-M. Nem. – ismételtem el újra, hogy az ég egy adta világon semmit sem érzek az iránt, a hibrid iránt. Kötődöm hozzá? Na és? Ezzel nem jár együtt a feltétel nélküli szeretet… - Egyébként honnan vetted, hogy szeretem őt? Ennél lehetetlenebb dolgot nem igen tudok elképzelni a világon. Hiszen, ki tudna szeretni egy ilyen… – képtelen voltam befejezni a kérdést. Elhallgattam, még mielőtt olyat mondtam volna, amit magam is megbánok. Kissé szégyelltem is magam, s, hogy ennek jelét adjam, még le is sütöttem a tekintetemet és a padlót bámultam. Ez úttal nem tudtam elrejteni, hogy mi jár a fejemben. Még a vak is láthatta volna, hogy megbántam ez utóbbi gondolat menetemet.
- Na és te? Hogy, hogy nem kötődsz már hozzá? Miért törted meg a köteléket, ha még így is az ő szolgálatában állsz? – kérdezősködtem, hogy ezzel is eltereljem magamról a figyelmet, és azért, mert érdekelt is. Tudom, hogy azt úgy sem fogom tudni kiszedni belőle, hogy kicsoda ő, ezzel nem is akartam megpróbálkozni. Csupán őt akartam megérteni, és kész. Lehet megleptem vele, hogy így összeraktam a képet és rájöttem, hogy Klaus teremtménye és neki is dolgozik, de biztosan számítani kellett erre. Minden esetre, én nem titkoltam volna tovább, hogy ezt tudom róla. Ha mást nem is, ezt tudtam. Ez pedig bőven elég lesz arra, hogy rájöjjek ki csoda ő valójában.

Kol & Klaus

Szörnyű Deja Vu kerített hatalmába az elmúlt pár percben. Ez az egész kialakult helyzet olyan volt, mint valami filmben, mint mikor a főhősnőt sarokba szorítják kutakodás közben és végül kiderül, hogy az, aki sarokba szorította, szintén az ő oldalán áll. Most is valami hasonló dolog volt a levegőben. Valamiért nem éreztem úgy, hogy ez a zöld manónak öltözött valaki ellenség lenne. Oké, fegyvere volt és rám szegezte azt, de akkor is. Én mégis úgy éreztem, hogy nem kell tartanom tőle. Na jó, azon kívül nem kell tartanom tőle, hogy esetleg átlyukasztaná valamimet, ezt kinéztem belőle…
- Hogy érted, hogy ritkán hallani tőlem? Hiszen, most beszélünk először… - Azonnal elkaptam ezt a fonalat, amint elhagyták a szavak a száját. Tudom, hogy esetleg érthette volna erre a beszélgetésre is, de nem. Ez valamiért nagyon úgy hangzott, mintha ismerne és már korábban is beszéltünk volna.
Értetlenül, érdeklődve és kíváncsian tekintettem rá. Úgy bizony, ezt mind egyszerre. Úgy éreztem, hogy most elkaptam, bárki is volt ez a maskarás bohóc. Valami nem stimmelt vele ezt pedig nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni. Valahogy képtelen voltam nem erre gondolni. Még a pimasz mosolya és a szórakozás sem kergette el a kétes gondolataimat, de azért próbáltam nem erre figyelni.
- Igen! Kimondottam bukom a Zöld „igazságosztónak” öltözött pasikra. – vágtam vissza egy nagyon pimasz mosoly kíséretében. Büszke voltam magamra, amiért így itt tudtam állni vele szemben, s bátran pimaszkodhattam, mert biztosra vettem, hogy ő is csak szórakozásnak veszi. Mert lássuk be, az is volt. Szórakoztam vele, ahogy ő is velem. – Várjunk… Ha leszeded a fejem, akkor én azt hogyan is nézném? – tettem fel a kérdést a szavaira visszavezetve. Igen, picit piszkálódtam, de ajkamon egy hatalmas mosoly jelezte, hogy értettem, amit közölni akart, egyszerűen csak vicceltem.
Egész mókás ez a csipkelődős, gúnyos, viccelődéses keverék dolog. Tetszik, hogy végre ráakadtam valakire, aki annak ellenére, hogy simán átlyukaszthatna, inkább leáll és gúnyosan viccelődik velem. Néha elcsodálkozom magamon, hogy ezekben a helyzetekben is ilyen spontán és nyugodt tudok lenni. Azt hiszem ezt még a szüleim nevelhették belém, a többi dologgal együtt. Bár kétlem, hogy a pimaszságot direkt ültették belém, az nyilván valami egyéni dolog lehet…
- Ezer örömmel megcsinálom neked a táblát. Gondolom, nem szeretnél semmi rózsaszínes szivárványos dolgot… - gúnyolódtam én is, de csak finoman. Mit lehet egy gúnyolódásban finomnak nevezni? Arról fogalmam sincs, de az biztos, hogy ezt nem szántam erős visszavágásnak. Különben is, minek akarnám magamra haragítani a gúnyolódással, ha már volt ilyen nagylelkű és nem lyukasztott ki? Pontosan! Egyáltalán nem akarom, hogy meggondolja magát és tesztelje az íját.
- Nem köszi, nem szeretnék lukakat látni magamon. Szeretem hibátlannak tudni magam. – vigyorogtok rá és szórakozottan felemeltem tenyereimet, mint egy védekezésképpen. Érdekes ez a hangnem, amit most használt velem szemben. Nem olyan mint eddig, másabb. Ha meg lennék huzatva talán azt mondanám, hogy már-már barátságos… de ilyenre gondolni is butaság volna.
- Aha, értem. – Bólintottam egyet csak úgy magamnak, ezzel is nyugtázva a hallottakat. – Tehát akkor egy ideig nem kell attól tartanom, hogy szétrugdalod a popsimat? – Villantottam meg rá egy jellegzetes Isa mosolyt. Ó igen, ezt a mosolyt is mindenki láthatta már életében legalább egyszer, aki csak egyszer is próbált velem úgy beszélni, mint ahogy azt most ez a krapek is teszi.
- Mint már mondtam, információk miatt jöttem ide. Hogy miért pont ebbe az épületbe, az egyszerűen csak a véletlennek tudható be. Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki ezeket az elhagyatott épületeket használják találkahelyeknek. Épp ezért vagyok itt. Kerestem valamit, bármit, ami csak egy kicsit is kapcsolódik ahhoz, ami a városban folyik. – meséltem el neki ittlétemnek az okát. Remélem megfelelő neki ez az információ, mert tényleg ez az egyetlen ok arra, amiért ide jöttem. – Most pedig te jössz. Szeretnék többet hallani erről a Marcel kontra Klaus dologról, illetve arról, hogy mi a fene van az itteni boszorkányokkal. – Komoly tekintettel fürkésztem az ő arcát, melyből ugyan alig láttam valamit, még is figyeltem. Tekintetemet le sem vettem róla, vártam rá, hogy mondjon valamit.

Gúny. Fröcsögő, maró és iszonyatmód idegesítő. Akár csak a tény, hogy egy jelmezbe bugyolált, félőrült tartott sakkban, a halálos kis játékszerével, amivel komoly károkat tudott volna okozni bennem, ha csak egy jó kis indokkal szolgálnék neki arra, hogy ezt tegye. Csakhogy nekem nem áll szándékomban olyasmit tenni, amivel ösztönözném őt arra, hogy kilyuggassa valamimet. Márpedig, ha tovább szurkálódom és szájalgatom, lehetséges, hogy ilyesmit közvetítenék felé… Lehet, hogy abba kellene hagynom, de én egyszerűen csak késztetést érzek rá, hogy ezt tegyem.
- Én mondom, ennél világosabb nehezen lehetne. – Lerítt rólam, hogy csak szórakozom vele. Persze ez nem volt éppen az a tipikus pozitív szórakozás, de azért szórakozás volt. Nem moccantam, csak álltam ott és vártam, hogy akkor most mi is fog következni.
- Hehe, nagyon vicces. Ez valami „zöld íjász” humor? – Ha már ő ilyen magas labdát dobott vissza, ideje volt, hogy lecsapjam. Szavaimmal persze a jelmezére céloztam, amit remélem, értékeli majd, hogy észrevettem és jól meg is néztem. Elvégre mástól talán ilyen helyzetben az is csoda lenne, ha egyáltalán meg merne, vagy tudna szólalni ennek a pasinak a közelében.
- Elhiheted, fogalmam sem volt róla, hogy majd pont beléd botlom. Nem egészen öt perccel ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik valaki, aki Robin Hood-nak képzelve magát hancúrozik a városban. Szóval ne haragudj, hogy betolakodtam a területedre. Nem ártana kitenni egy táblát, amivel közlöd a gyanútlan emberekkel, hogy: „vigyázz nyílözön” vagy valami. – Fejtettem ki egyéni véleményemet egy szempillantás alatt. Nem szerettem, ha így beszélnek velem és Klaus után nem is nagyon tűrtem el mástól, hogy így beszéljen. Fogalmam sincs róla, hogy ki ez a maskarás majom, és őszintén szólva, nem is nagyon érdekel. De velem szemben biztosan nem engedheti meg magának ezt a hangnemet. Nem azért, mert én egy olyan „hűdefontos” személy lennék, hanem azért, mert én is simán csak egy „ember” vagyok és megérdemlem a normális hangnemet. Oké, hogy talán ennek érdekében nekem is normálisan kellene vele beszélnem és nem szarkazmust vinnem második szavamba, de na… - Mindazonáltal köszönöm, hogy nem szándékozol átlyukasztani semmivel sem. – mondtam neki immár normálisan, talán kedvesen is. Igen, ráébredtem, hogy talán nem kéne nagyon kötözködnöm vele, pláne, hogy még mindig nála a fegyver, én meg sebezhető vagyok. Olyan sebezhető, akár csak az a vámpír, aki a padlón kötött ki, hála ennek a halálos maskarásnak. Na, hát ez akár én is lehettem volna. Sőt, még mindig lehetek is, ha nem viselkedek szépen. Legalább is, én így hiszem.
- Szóval te döntöd el ki érdemli meg a létezést? – érdeklődtem. Tekintetem a fegyverén tartottam, amit immár te is engedett és már nem álltam a célkeresztben. Eddig is gondoltam, hogy valami istenségnek képzeli magát, aki eldöntheti ki élhet, és ki nem, de most, hogy ez így ki lett mondva… nem érzek lelkiismeret furdalást ezért a gondolatért.
A lélegzetem is elakad, ahogy kimondja a nevemet. Ezzel nagyjából be is igazolódott a gyanúm, miszerint közénk tartozna és hibrid féleség lenne. Most már kétség sem fért hozzá, hogy az.
- Oké. Én mesélek és te válaszolsz a kérdéseimre. – egyeztem bele a dologba. – Mond, mit szeretnél, miről meséljek neked? – érdeklődtem. Vizslattam a jelmezét, kerestem rajta valamit… nem is tudom mit. Talán csak abban reménykedtem, hogy látok rajta valamit, amiből rájövök ki ő. Idegesített, hogy nem tudtam rájönni kit takar a maskara. Úgy éreztem meg kell tudnom.

Komolyan kezdett idegesíteni, hogy egy nyíllal kell farkasszemet bámulnom. De nem csak a nyíl idegesített, vagy az, hogy ez a maskarás marha át akar vele lyukasztani, ha neki nem tetszően válaszolok. Nem! Engem valami más is idegesített, valami, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Dobpergést kérek… Ez a valami bizony kapcsolatban állt ezzel a jelmezes fazonnal. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha… nem is tudom. Úgy éreztem, hogy valahol már láttam őt. Ismerős volt a mozgása és a tartása. Azt azonban meg nem tudtam volna mondani, hogy honnan és ez volt az, ami nagyon, de nagyon böködte a csőrömet. Zavart a tény, hogy nem tudtam őt felismerni.
- Világos, mint a nap. – megvillantottam felé legszebb, és egyben legcinikusabb mosolyomat. Mit ne mondjak… nem repestem az örömtől, amiért az a nyíl még mindig engem vett célba. De hát, nem tudtam ellene semmit sem tenni. Tudtam, ha rossz mozdulatot teszek, vagy rosszat szólok, akkor utána megpróbálhatok kikeveredni a nyílzáporból. Viszont ahogy elnéztem ezt a fickót, volt egy olya érzésem, hogy bármennyire is igyekeznék, neki sikerülne átlyukasztania valamimet. Hát, ez pech.
- Tényleg, a kedvenc helyed? Elég hangulatos, értem is, hogy mit szerettél benne. – szurkálódtam. Nem tehettem róla, késztetést éreztem, hogy ezt mondjam. Most azonban jóvá kell ezt tennem, mielőtt egy új, nem kívánt luk keletkezne rajtam valahol. – Egyébként igazán nem fontos, hogy miért vagyok itt. Biztos, hogy neked nem jelentene semmit. – néztem rá komolyan. Nincs ínyemre, hogy így kell vele társalognom, amikor normálisan is lehetne. Mert, hogy ez a faggatás nem normális, az is biztos. Rühelltem, ha így akartak belőlem kiszedni valamit, ezért gyakran nem is mondtam semmi használhatót. Most sem volt ezzel másként. Persze nem azzal lett volna probléma, hogy elmondom, miért vagyok itt, hanem azzal, hogy nem tudhattam vajon vissza jut-e ez az információ Klaus fülébe. S mintha csak olvasott volna a gondolataimban, már jöttek is belőle a szavak, melyek nem tetszettek. Hirtelen kedvem támad volna nekiugrani, egy kicsit megütögetni a pofikáját, vagy valamit, ami fáj neki. Fenyegetésnek hangzottak a szavai, olyan volt, mintha manipulálni akart volna, hogy elérjen nálam valamit. Ha azt akarta elérni, hogy a gyilkolás gondolata felmerüljön bennem… akkor sikerült.
Hátborzongató volt, hogy tudott rólam valamit, amit nem kellett volna tudnia. Senki kívülálló nem tudhatta volna, hogy még kötődöm Klaushoz. Ez olyan dolog volt, amit tényleg senki sem tudhatott az ősi famílián, Hayleyn és a többi talpnyalóján kívül. Ez utóbbiak ráadásul szinte nem is tudták. Ő viszont tudta. Ez pedig megerősítette bennem azt az érzést, hogy láttam, ismertem őt. Illetve, azt hiszem ezzel saját magát is elárulta egy kicsit. Ha mást nem is, azt biztosan, hogy hozzánk tartozik. Szinte egész biztosra vettem, hogy ő is - akár csak én, Klaus teremtménye. Egy hibrid. Így pláne nem akartam kockáztatni, egyszerűen nem kockáztathattam, hogy megint bajba kerüljek az ősi hibridnél. Ha ehhez pedig az kellett, hogy elmondjam, mit kerestem itt, akkor legyen.
- Oké, oké. Megértettem. – néztem rá komolyan. – Információk miatt vagyok itt. Többet akarok tudni arról, hogy mi folyik a városban. Ezért jöttem ide. Megfelel? – mondtam el neki az igazat. Ha tetszik neki, ha nem, de ennyi az egész itt tartózkodásomnak az oka. Hogy ezek után, mit kezd a megkapott információval, az már az ő dolga. Csak egy valaki ne tudjon róla. – Most, hogy ezt tudod, mihez kezdesz vele? Kínvallatásban lesz részem, míg el nem árulom mit tudtam meg? – Szavaimból kis szurkálódás volt érezhető, míg ajkaimra egy rejtélyes, féloldalas mosoly költözött. Kíváncsi voltam rá, hogy ezek után leteszi-e az átkozott nyilat, vagy, hogy egyáltalán mihez kezd majd. Minden esetre, az valahogy jobban izgatott, hogy mi ez az igazságosztó szerep. S lám, meg is tudtam.
- Milyen nagylelkű ez tőled. Elpusztítod a rosszat és véded az ártatlanokat. Hmm... Hol is hallottam már ezt a mesét korábban? – incselkedtem vele, egy nagy mosollyal az arcomon. Persze azt a dumát nem vettem, hogy Marcelből lenne elege. Az valahogy hihetetlennek és abszurdnak tűnt számomra. Akkor már inkább hittem el azt, hogy tényleg csak azokat vadássza le, akik ártanak az ártatlanoknak. Persze, ez nem zárta ki azt, hogy Marcel esetleg bökhette a csőrét… csak épp azt, hogy őt rühellte volna a legjobban.

Ez a maskarába bújtatott idióta tényleg azt hiszi, hogy ha falhoz szegez és fojtogat, akkor majd megijedek, majd összecsinálom magam a látványától és hirtelen bevallok mindent, amit nem én tettem?! Hát, ha valóban ezt hitte nagyon el kell, keserítsem, mert nem vagyok félős kislány!
Talán észre sem vette, de úgy fojtogatta a torkomat, hogy alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, ha nem lazít egy kicsit a szorításon, akkor megfulladok. Mind ezek ellenére, jelét sem adtam annak, hogy levegőre lenne szükségem. Inkább csak hallgattam az ordítozását, amit befejezése után, én követtem.
- Nem tudom! – akadtam ki. Szemrebbenés nélkül figyelem az arcát, legalább is azt, amit látok belőle. Gondoskodott róla, hogy ne lehessen felismerni, de én nem adom fel. Várok egy véletlen villanást, egy pillanatot, amikor az álcája nem óvja annyira nagyon. És ha felismerem, isten bizony neki esem. Düh villogott a szememben, mely egyébként is minden valószínűséggel sárgásra váltott. Heves mérsékletű voltam, szóval a szemem színe volt az, ami leleplezte haragomat, azt a leg nagyobb haragot és indulatot, amit már sehogy sem tudtam elrejteni, vagy nem is akartam. Valósággal fújtattam a szorítása alatt és dacolva pillantottam szemeibe, legalább is oda, ahol úgy véltem a szemei lehettek. A lényeg az volt, hogy lássa, nem rémiszt meg.
Meglepett, hogy hirtelen meggondolta magát és elengedett. Nem tudom, hogy vajon a kiakadásom, a fújtatásom vagy a sárgán villogó szemeim voltak-e azok, amik erre rávették, minden esetre örültem neki, hogy újból normálisan kapok levegőt és, hogy semmi nem szorongatja a torkomat. Szóval most én nyúltam a torkomhoz és megsimogattam egy kicsit ott, ahol nagyon megszorította. Ennek a tuloknak sem tanították meg, hogy nem illik kezet emelni egy nőre.
- Mond, nem lehetne, hogy nem szegezed, rám azt a vackot? Hidd el, tudok én a nélkül is beszélni, hogy nyíllal akarják átlyukasztani valamimet. – Várakozva néztem rá, hátha leereszti azt az íjat. Semmi szükség erőszakra, boldogan eldalolom neki, hogy fogalmam sincs róla, hogy mit keres az a hulla a tetőn. Arra még különben sem jártam, s míg ő nem mondta, nem is tudtam róla, hogy ott van.
- Nem én öltem meg azt a valakit. Míg rám nem rontottál azt sem tudtam, hogy hulla van a tetőn. – magyaráztam neki. A hajamba túrtam, megigazgattam azt, és az öltözékemet is helyre raktam. Nem szerettem úgy idegenekkel társalogni, hogy úgy néztem ki, mint akit párszor falhoz vágtak. Ironikus…
- Egyébként pedig, nem mondhatom el, hogy mit keresek itt. Ha megtudják, hogy erre jártam, nekem garantáltan végem. Már alapból az sem túl jó nekem, hogy te láttál errefelé. – vallottam be neki. Teljesen őszinte voltam és semmiben nem kamuztam. Klaus biztosan kinyírna, ha megtudná, hogy az engedélye nélkül lófrálok ilyen helyekre és szaglászom a boszorkányok, illetve Marcel emberei után. Azt pedig nagyon nem szeretném, ha most kellene meghalnom. Most, amikor Hayley-nek is szüksége van rám és még különben is fiatal vagyok a halálhoz.
- Most pedig te jössz. Mit keresel erre, jelmezbe bugyolálva? Valami igazságosztó szerűség vagy, aki levadássza a „rosszakat”? Mert, ha ez a helyzet, lenne néhány tippem, hogy kivel kéne kezdeni. – Csipkelődtem vele, persze még mindig a szórakozott formában. A fene belé, hogy én sosem tudom befogni azt a nagy számat és visszafogni magam. Egyszer még ez fog a sírba tenni, az biztos. Minden esetre egy mosollyal az arcomon, érdeklődéssel és kíváncsisággal a szememben, vártam, hogy végre megszólaljon. Érdekes módon már nem voltam dühös, valójában egészen jól éreztem magam. Persze azt azért érzékeltem, hogy nem vagyok biztonságban, de mindig is szerettem a veszélyeket.

Kíváncsiságomnak nem tudtam határt szabni, nem tudtam türtőztetni így muszáj volt valamivel csillapítani. A nyomozás már önmagában megterhelő, pláne olyan elmúlt napok után, melyekben többször is szembe kerültem a hatalmas hibriddel, aki mostanában még inkább szemmel tartotta minden egyes lépésemet. Ezt a kis nyomozgatást azonban még is sikerült eltitkolnom előle. Képzelem mi történne akkor, ha Klaus rájönne, hogy én magam is olyanba dugom bele az orrom, amibe talán nem kellene. De hát jogom van tudni, hogy mi folyik körülöttem, miért kell bébiszittert játszanom. Ha pedig sem ő, sem pedig a lojális bátyja vagy a szőke húgocskája nem beszél, bizony saját magamnak kell rájönnöm a dolgokra. Ha ehhez arra van szükség, hogy Klaus háta mögött nyomozzak, hát legyen.
Lépteim alatt recsegett a parketta, bőrömet az esti, hideg szellő cirógatta. Már kezdtem azt hinni, hogy ebben a nyomorult épületben nem lesz semmi és hiába figyeltem napokon keresztül. Hiába jártam körbe az egész helyet, semmit nem találtam. Egyszerűen semmi gyanúsat nem láttam. Kifinomult érzékeimmel figyeltem minden hangra, minden ide nem illő zajra. Ilyen volt ez a hang is…
Megpördülve egy maskarába öltözött fickóval találtam szembe magamat, aki nyilat szegezett rám. Nem tagadom, meghökkentem és meglepett a jelenléte. Nem voltam felkészülve egy ilyen „találkozásra”, így semmi sem volt nálam, amivel védhettem volna magamat. Egyedül a tudásom volt meg, amit a családomtól, a farkasoktól tanultam még kölyökkoromban. Tőlük tanultam azt is, hogy tanulmányozni kell az ellenfelünket, hogy jól meg kell figyelni mindent és mindenkit. Most is épp ezt tettem. Jól megnéztem magamnak a férfi alakját, vonásait is próbáltam kimenni, de a maskarától nem igazán ment. Figyeltem a hangjára, ami nem volt túl… valóságos, hogy így fogalmazzak. Gondosan ügyelt rá, hogy tökéletesen felismerhetetlenné tegye magát, tehát valaki olyat rejtett ez a gönc, akit a legtöbben ismertek a városban és lehet, hogy még én is ismertem. Bárhogy is legyen, ez a valaki kész volt rám támadni, én pedig kész voltam rá, hogy megvédjem magamat.
Nem igazán értettem a nekem szegezett kérdést, ez pedig az arcomra is kiült. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, a torkomnál fogva a falhoz lettem szegezve. Fájt az ütközés, még a fogaim is összekoccannak, ahogy a koponyám találkozott a fallal. Ruháimon is éreztem a fal hidegét, amitől libabőr futott végig egész testemen. Kellemetlen volt a helyzet és nem csak azért, mert veszélyben voltam. Hanem azért is, mert úgy éreztem, megint olyanba ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna.
- Te meg miről beszélsz? Milyen holttest? – értetlenkedtem. – És mégis ki a fene vagy te? Mi ez a maskara? – Hangomból nem lehetett leszűrni semmilyen érzelmet. Arcomra ki volt írva a meghökkenés, de a félelemnek semmi jelét nem adtam. Egyszerűen nem féltem. Tekintetemben ott villogott a vakmerőség, a ravaszság. Ha belenézett láthatta, hogy már rég a szabaduláson gondolkodom, azonban azt nem láthatta előre, hogy mivel fogok próbálkozni. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg jóval erősebb nálam, én azonban roppant gyors és hajlékony voltam. Fejemben kidolgozódott a szabadulásom terve, azonban addig, míg nem leselkedik rám komoly veszély, vagyis ameddig nem szándékozik megölni, addig nyugton maradok, és hűvös nyugodtságot árasztok magamból is. Neki sem szándékoztam megadni azt az örömöt, hogy kiélvezze a nyugtalanságom.

Furcsábbnál furcsább napok köszöntenek rám, ahogy egyre haladtunk előre az időben. Minden nap valamivel nehezebb vagy épp könnyebb lett számomra. Már cseppet sem találtam annyira rossznak az áttartózkodást, mint kezdetben. Persze, még most is voltak aggályaim ezzel kapcsolatban, de összességében nem volt annyira rossz ez a hely. Mindig történt valami, esemény dús napokat élhettem meg az elmúlt pár napban. Ehhez a helyhez volt köthető a legtöbb említésre méltó emlékem. Legalábbis azok biztosan, amik eléggé mély nyomot hagytak bennem. Ha pedig már a nyomoknál járunk… Akkor említést kell, hogy tegyek erről a helyről, ahol éppen jártam. Az egész úgy kezdődött, hogy nem bírtam tovább a hátsó felemen ülni és kivárni, míg a „nagyok” rendezkednek a városban, ezért hát én magam is kutatgattam egy keveset. Kíváncsi természetemből adódóan nyílván Marcel és a boszorkányok után kutatgattam és kerestem helyeket, ahol esetleg előfordulhattak vagy szerveződhettek volna, esetleg talán valami megbeszélést tartottak volna. Hogy ez hogyan is kapcsolódott az én helyzetemhez? Teljesen egyszerű! Ugyan is ezt az elhagyatott rész találtam a legbiztosabb pontnak, ahol a város természetfeletti lakosai megfordulhattak egy-egy titkos találkára. Most jön az a rész, amikor elárulom, hogy én mit keresek itt. Természetesen szabadidőmben ellenőrizni és tanulmányozni jöttem a terepet, hátha van némi esély rá, hogy némi bennfentes információhoz jutok a boszorkányokkal vagy éppen Klaus kontra Marcel üggyel kapcsolatosan. Nagyon untam már, hogy bár nyakig benne csücsültem ebben az ügyben, szinte semmit sem kötöttek az orromra és olyan butácskának éreztem magamat a sok cselszövő között. Én is tudni akartam, hogy mi a helyzet, hogy miféle dolgok mentek mostanában a városban. Eddig ugyan nem volt szerencsém a szimatolással, de legutóbb láttam itt két boszorkányt, akik szerintem rosszban sántikáltak. Bár lehet, hogy Klaus paranoiája ragadt csak rám az alatt a vele eltöltött kis idő alatt. Bármilyen furcsa is, a nyamvadt paranoiája tényleg ragadós szokott lenni. Így megesik, hogy néha túlgondolok néhány dolog a kelleténél és feleslegesen túráztatom magamat ellentámadáshoz szükséges stratégia kieszeléssel. Na, nem baj, ilyen az én formám.
Lassan tipegtem egyre beljebb és beljebb az épületben, bejárva annak minden zegét és zugát valamilyen furcsaságot keresve. Eddig azonban semmi. Nulla. Zero. Nada. Öreg gerenda nyikorgott a talpam alatt, a törött ablakokon keresztül beáramlott az éjszakai hűvös szellő. Igaz, még nem volt olyan késő, odakint már is sötét volt és bizony a levegő is lehűlt. Kicsit fáztam itt, de kíváncsiságom nem engedte, hog egy pillanatra is megforduljon a fejemben a hazamenetel. Nem, amíg nem találok valamiféle bizonyítékot arra, hogy ez itt egy „szövetségi bűntanya” lenne.