Oké most akkor essek én is kétségbe? Nem tudom mit kellene tennem. Nem tudok semmi kecsegtetőt mondani sem magamnak , sem pedig Tatianak. A helyzet lelomboz teljesen. Az a kép pedig… Nem tudom mit mondhatnék, emlékszem tisztán, hogy nem azt festettem akkor. Kétségbe esett vagyok, de remélem ez nem látszik annyira az arcomon. Bár tudom, ismerem Tiust biztos, hogy valamilyen úton módon kiszimatolja, hogy baj van és nem tudom mit tehetnénk.  A válasz a kérdéseimre nyilván valóan mindenki számára ésszerű és helyén való, miszerint semmit nem tehetek, de ez van… Ki vagyok én, hogy minden problémát  megtudjak oldani. Azt hiszem üresség fogja közre szívem és mint valami fénynyaláb majd belém csap én meg megtudok oldani mindent. Mint mikor gyermekkorban összetörsz valamit. Megdorgálnak érte, de utána bocsánat kéréssel megoldasz mindent, és elég hozzá egy másodperc, hogy az iménti kis tetted semmisé váljon.
Csak, hogy ez a való világ, és mondhatni korunk ellenére, illetve legalábbis én felnőttem. Bár nem si emlékszem, rá, hogy mi volt akkor régen… Hihetetlen, hogy az emlékek olyan hirtelen előjönnek a semmiből, és a rég elveszettnek hitt gondolatok megjelennek, de nem abban a formában… Hozzájön a mostani elved és értékrended is. Ez pedig csak annak a megmagyarázhatatlan jelenségnek tudható be, hogy az idő múlandó. Nekünk  pedig valóban értékelni kellene azt. Persze az velünk ellentétben az emberek meghalnak, majd kitudja mi lesz utána velük. De nem ez a fontos. Életünket apró jelentéktelen még is jelentősnek mondható dolgok határozzák meg. Én pedig most már tudom, hogy nem retteghetek. Nem szabad bele gondolni abba, hogy mi van ha… Ilyenkor úgy állni a világhoz és az élethez. Mint az optimisták, akik mikor félig van a pohár és benne az éltető víz úgy gondolkodnak, hogy jaj de jó, már csak a felét kell meginnom. Ellenben a pesszimistákkal, akik ugyan erre a helyzet annyit mondanak, hogy a francba még a fele hátra van. Ezt az egyszerű példát alkalmazni lehet az életben is… Úgy érzem ez a pont az mikor megdőlnek az észérvek és hiába minden nekünk pozitívan kell állnunk a dolgokhoz.
Nekem pedig pont ezt kell tennem és teszem is!
- Ne aggódj Tatia, hidd el nekem ez a pár perc míg teljesen magamba zuhantam eljutatta a tudatomig, hogy igen is küzdenünk kell saját magunkért, egymásért. Nem adhatjuk fel még akkor sem mikor úgy látszik, hogy reménytelen a helyzet. Tudom, hogy képes vagy rá semmi mást nem kell tenned, mint hogy hagyod…  Nem fog rajtad eluralkodni a sötétség. Erős vagy én hiszek benned. Ht akkor csináld, tedd meg és bízz magadban! Nem lesz semmi baj! Én itt vagyok melletted, rám számíthatsz. Tudom, hogy képes vagy rá! – Valóban azt éreztem, hogy ez a legtöbb amit tehetek érte, de azt hiszem ez elég lesz mindkettőnk számára. Ha pedig nem akkor más úton módon fogom visszarángatni a valóságba saját magához Tatiat. Ha valamit megtanultam fiatal korom ellenére, akkor az-az, hogy soha nem szabad feladni!
- Egyszerűen nem adhatod fel! Nem teheted és ennyi! Ha megteszed azzal magadnak fogsz hátat fordítani, és ismerlek már annyira, hogy erre képtelen lennél! Légy bátor szánd el magad, mert nem lesz semmi baj. – Hangom lágy szeretetteljes és gondoskodó volt. Viszont magam sem tudtam, hogy mi lesz ezután. De csak reménykedni tudok. Remélem a legjobbakat!

Hatalamon a világban, minden mozzanat egy szó, egy gondolat, egy elkeseredett pillanat. Minden ember tudja milyen az, mikor van egy fontos személy az életében aggódik érte és azon van, hogy neki jobb legyen, hogy segítsen rajta, biztassa és támaszt nyújtson neki. Hatalmam van, engem szolgál a természet és nem fordítva, nem vagyok egy eszköz akivel szórakozhatnak… Én birtoklom ezt az energiát és élek vele. Csupán jó célra használom. Elfogadtam az életemet és biztos vagyok benne, hogy ennek így kellett történnie.  Hiszen, ha más rossz célra használná fel a bennem lakozó elsöprő erőt. Nagy igyekezet és koncentráció kellett ahhoz, hogy végérvényesen az akaratom alá hajtsam. De sikerült és most itt állok… Állok a semmibe tekintve nézem a jelenleg csendesen nyugvó folyót, ami csak egy karnyújtásra terpeszkedik tőlem. Háboríthatatlan energia, ami körbe fogja. Az egész negyed megérezhette , amit az előbb tettem.
Ám most Tatiaval kell foglalkoznom. Muszáj neki valahogy elmagyaráznom, hogy miként is fesse le érzelmeit, de egyenlőre még nem tudom hogyan…Minden telhetőt elkövetek, hogy eltudjam mondani neki, hiszen nem elég, hogy csak elkezdünk vonalakat rajzolni azt át kell érezni. Nem tehetek mást kínkeservesen magyarázásba kell kezdenem. Félek nem járok sikerrel, de belevágok.
- Nem elég, hogy elkezdünk itt minden féle kriszk-kraszot festegetni… Muszáj átérezned a benned tomboló hihetetlen fájdalmat szenvedést. De lehet boldogság is egy meghitt éjszaka, minden motívum ami arról árulkodik, hogy nem vagy most heves és jól döntesz. – Hangom erőteljes volt és magabiztos, tudtam mit kell mondanom, azonban ezt nem sikerült maradéktalanul tökéletesre megoldanom. Láttam Tatia megdöbbent és értetlen kifejezését. Pont amitől tartottam. Mást kell kieszelnem, ami nem ilyen bonyolult. Sosem voltam a szavak embere, inkább a tettek mezejére léptem. Ez most sem változott. Hirtelen ötlött fejembe a felismerés, hogy nekem van hatalmam és élhetek is vele. Nem kell megvárnom míg egy ősit valamilyen szinten legyengítek. Gondolok itt a vérfarkas méregre. Megtehetem, amit más nem. Élnem kell a lehetőséggel. – Minden figyelmeztetés nélkül megragadtam az előttem álló gyönyörű erős ősi hasonmás karját,  persze finoman és elkezdtem koncentrálni.  Nem tartott sokáig, és elmémben körvonalazódni kezdett az az nap mikor már kitapasztaltam a festővászon minden csínyát-bínyát.
Az ágyamon ültem, valami egész más történt, mint amire számítottam, azt hittem át kell élnem még egyszer azt a fájdalmat, amit akkor kellett és érezni fogom minden gondolatomat, nekem kell újból oda sétálnom és megtennem, hogy kiadok magamból minden rossz érzést.
Nem ez történt. Láttam magam, láttam, ahogy az ágyon ülök. Persze itt volt mellettem Tatia, akivel még kommunikálni is tudtam. Kapva kaptam az alkalmon és elkezdtem mondani mondókámat mielőtt, még valami baj lenne.
- Azért hoztalak ide, hogy jobban megértsd mit kell tenned. Ez az-az este mikor minden érzést szabadjára engedtem, mert ha nem teszem bele roppanok. Így vezettem le erőmet is. Csak nézd az arcom és lásd meg azt, ami egy ember számára és eddig számodra is láthatatlan volt.
A dolgok innentől kezdve gyorsan kezdtek pörögni. Bár számomra hihetetlen volt így visszanézni a történteket, komolyan majdnem megijedtem. Az elkövetkezendő percekben már csak az a látvány tárult szemünk elé, hogy elkezdtem gyűrögetni az ágyneműt, aztán kezdett elszabadulni az erőm, ami szétszaggatta az egészet, majd hirtelen felpattantam és szó szerint oda száguldottam a festőállványhoz felkaptam a kezem ügyébe először tévedő fekete festéket egy ecsetet majd dühömben szinte tövig belenyomva az egészet elkezdtem örült módon minden féle formát festeni… illetve húzni ugyanis nem érdekel semmi sem. Arcomról fokozatosan kezdett eltűnni a düh és harag a szoba megtelt hatalmas erőmmel, majd szépen csillapodni kezdett.
- Félelmetes. –Ennyit bírtam kinyögni. Arcomról megint lefagyott a mosoly és belülről kezdett marni az érzés, ami akkor szabadult el bennem. Ám pár perc múlva felsóhajthattam, mert vége volt. Abban a pillanatban valahogy belekerültem az előbb a festékvászon előtt álló Davina testébe és elkezdtem tanulmányozni festményemet, ami egy női arcot formált. Még soha sem láttam, de biztos voltam ez nem az a kép, amit akkor festettem. Nem tudom mi történhetett, de nem szóltam semmit sem. Azonban arcomon tükröződött a meglepettség. Remélem Tatia nem vette észre.
Halványodni kezdett elmémben a kép és fokozatosan tértünk vissza a folyó partra.  Mikor meggyőződtem, hogy mind ketten itt vagyunk ugyan abban a pozitúrában, mint mikor „elmentünk” hirtelen elengedtem Tatia karját. Egy mondatot tudtam csak mondani.
- Most már neki láthatsz, remélem jól prezentáltam, hogy mit is kell tenned. Én itt leszek,ha bármi történne. – Testem egy kicsit remegett, ugyan nem volt annyira észrevehető én még is megrémültem az előbbiektől. Tudom, hogy nem ez volt az a kép amit, akkor festettem. De akkor vajon mi ez?

Jobbnál jobb ötlet kezdett körvonalazódni fejemben. Nyilván én is tisztában voltam azzal a nyugtalanító ténnyel, hogy egy mentális problémát nem tudunk csak úgy megoldani némi szedett-vetett hókuszpókusszal. Nem szeretem mikor tehetetlen vagyok. Néha úgy érzem bármilyen sorsom is van, bármennyire is nagy hatalmú boszorkány vagyok, ez még kevés, mert a hatalom nem több, mint „erősség” és csupán a megrémisztéssel birok. Nem is akarom másra használni, nem akarok ölni azzal az ajándékkal, ami egyben áldás és átok. Hogy egy ilyen fegyverrel bírok az valahol természetellenes. Sok régi történetet halottam és olvastam már az ős boszorkányokról, hogy hatalmuk vetekedett az istenekével… Na nem minta ez utóbbiban olyan nagyon hinnék, de persze én is tanultam hazugságot a történelemben. Végül is mind csak azért van, hogy megóvja az emberiséget. Hogy ne tudjanak a mágikus dolgokról. Amondó vagyok, hogy néhol ez a helyes… bár talán jobb lenne tisztában lenni a valós dolgokkal. Igazából minden rajtunk múlik. Nem folyok bele az emberek problémáiba. Van nekem éppen elég gondom. Amit mindenképpen meg kell oldanom. Csak félek tőle, hogy egy olyan háború fog kitörni a negyedben, ami megállíthatatlan lesz és tovább fog terjedni. Talán eléri a világ peremét, mikor valami mással is találkozni fogunk valami baljóssal. De nem is gondolok ilyesmire.
Ami Tatia vérproblémáját illeti… Ugye arra már rájöttünk, hogy nem létezik ilyen. Képtelenség és Tatia csak nem tudja feldolgozni, illetve megküzdeni saját magával. Az elfogadás… De hiszem, hogy együtt képesek leszünk mindent legyűrni. A neheze már megvan. Innen egyenes út vezet a megoldásig. Már csak azt kellene tudni, hogy melyik az, na és persze, hogy több millió ösvény közül hányadik a miénk, ami nem jár együtt szenvedéssel, kínnal. Nem találkozunk rajta magával a pokollal és nem tapasztaljuk meg a végtelennek tűnő szenvedést sem. Tudtam, hogy ilyen még a mesékben sem létezik és minden megoldás hoz maga után némi kivetni valót. De reménykedni lehet. Ezt az egy erényt soha nem vehetik el a földön élő „lényektől”. Hiszen semmilyen hatalom és kifejezés nem árulkodik olyan hatalmas értékkel, mint a remény.
- Hidd el én is ebben a cipőben járok. Valami mást kell kitalálnunk, azt hiszem már körvonalazódik is valami a fejemben, ami talán használhat. – Hangom telis-tele volt elmondhatatlan mennyiségű reményérzettel. Ugyanakkor iszonyatos lelki fájdalmat okozott, hogy minden egyes alkalommal kínzóm a varázsigékkel és semmi látszatja sincs. Csak az nyugtat, hogy bár javulni nem javult a helyzet, de romlani sem romlott. Kezemet a fejemhez emeltem és valami tudósos mozdulatsort akartam végre hajtani, ami talán egy kicsit jobb kedvre deríti Tatiat. Ám olyan következménye lett a mozdulat sornak, ami teljesen ledöbbentett. Gondolom nem ez okozta, hogy lett egy tervem, de jó volt azt képzelni, hogy igen.
- Van egy eléggé bizar és idiótának tűnő ötletem, de szerintem sokban fog segíteni abban, hogy kellőképp elfogadd magad és végre ne a rossz dolgot lásd a tetteidben, hanem a jót vedd észre és minden erőddel azon légy, hogy azt fejleszd magadban. – Öröm ragyogott szemeimben. Közelebb léptem a folyó partjához, majd elkezdtem magamat vizslatni a víz tükrében. Koncentráltam minden eddig elsajátított tudásomat bevettem. Mind az kezdett forogni gondolatomban, amit nemrégen mondtam a saját magunk elfogadásáról.  Pár perc múlva szinte forrni kezdett a víz. A habokból pedig egy festővászon és néhány kellék jött a felszínre.
- Ne nézz hülyének tudom mit csinálok. – Mosolyogtam majd az előbbi sikeres varázslatot magamban nyugtáztam és a dolgokkal Tatia elé léptem, majd rohamos tempóban elkezdtem magyarázni.
- Tudod mikor egy varázslatot érzékeltem a negyedben, akkor mindig elmémben láttam a képet, az erőt ami elszabadult, azt azért is volt nehéz, mert ilyenkor az én energiám is megkétszereződik és hatalmas akarat erő kellett hozzá, hogy letudjam magamat állítani. Olykor ezért is sikerült mindent összetörnöm a templomban.  Mikor több alkalom után ez előfordult. Marcel előállt egy ötlettel, hogy mi lenne, ha azt bennem tomboló erőt és mindennél jobban elő törő vágyat elkezdenem lerajzolni, mint vonalak, firkák levezetésképpen. Kezdetben egy igen bolond ötletnek tartottam, de ahogy múlt az idő könnyebb lett és sikerült a hatalmas nagy káoszban rendet teremtenem. Szerintem ez működhet a te esetedben is. Mert semmi másról nincs szó, csak a csillapíthatatlan éhséged elnyomásáról. Ez olyan, mint az én elszabaduló energiám. – Egy mélyről jövő sóhaj hagyta el számat, de ugyanakkor egy széles mosoly kúszott arcomra.
- Hidd el egy próbát megér! Még a végén kiderül, hogy tehetséged is van hozzá! – Utóbbi kijelentésemen elkezdtem kuncogni, de őszintén hittem, hogy több rejlik az ős hasonmásban, mint amit megmutat magából. Jó kedvemet azonban Tatia kérdése egy kis időre száműzni kívánta. De nem adom fel és nem hagyom, hogy feladja. Mert leküzdünk mindent bármi áron.
- Nem létezik ilyen opció ne aggódj! A szíved hatalmas és ha elő is törik a rossz éned, ami tombolni akar… akkor sem adhatod fel. Megoldás mindig van! Tudom, hogy képes leszel rá! De ha bekövetkezik a legrosszabb én akkor sem fordulok el tőled, mert egy érzéketlen gonosz vámpírt a legkönnyebb móresre tanítani. Tudod, hogy nem vagy reménytelen Tatia! Sosem leszel az! – Mondandóm közepén egy kicsit lassítottam, elgondolkoztam mi van ha… De azonnal el is vettem a gondolatot, hiszen sosem hagyom cserben így inkább egy békésebb mederbe tereltem a témát és még egy kacsintást is megengedtem magamnak. Innentől kezdve a döntés Tatia kezében van… Még ha nem is tudja még.

Édes és kínzó teher.
Szívemen hatalmas nagyságú teher ül. Már majdnem szétroppant, de tartanom kell magam. Nem adom fel ilyen könnyen. Ennyi idő alatt, ami bár nevetséges, de megtanultam, hogy mindenért harcolnom és küzdenem kell. Más már kevesebbért is feladta volna. Én pedig céltudatos vagyok. Most pedig lelkem örül, hiszen bár egyedül is kell megvívnom ezt a csatát, de mindig itt lesz nekem egy szívemnek kedves személy, akit bár rövid ideje ismerek még is megtalálta a szívemhez és bizalmamhoz vezető jól elrejtett utat. Bár nem takarta semmi más, csak egy titokzatos és rémisztő fa. Ha pedig lefordítom a mindennapi életben használatos kifejezésekre, akkor ez a fa egy arc, melyről semmilyen érzelmet nem tudsz leolvasni, a szenvedésen és a fájdalmon kívül. A titokzatosság jellememből fakad. A rémisztőt pedig nem hiszem, hogy túl kéne bonyolítanom.
Egy kulcs a szívemhez.  Most látom csak be, hogy egész létezésem egy hazugság. Nem is lepődnék meg túlságosan, ha kiderülne, hogy azok akiket egykoron szerettem… ők is benne voltak. Ezt így tervezték el, hogy majd mikor képesek leszünk hinni a szüretben és elfogadni azt a tényt, hogy mi vagyunk a kiválasztottak persze egy kis segítség mellett, mert ha jobban bele gondolok már születésem óta így vagyok nevelve, tanítottak minket, hogy ha eljön az idő majd mindenféle érzelem és szeretett nélkül feláldozhassanak egy jobb célért, mint az élet. A mágia… hiszen semmit sem ér, nem vagy tőle nagyobb, nem tudsz megtenni általa mindent. Csak egy másságot ad, amit ha megbecsülnénk jó is lenne. De nem így van, hiszen emberek vagyunk ez az igazság bármennyire is szeretnénk elhinni, hogy különbek vagyunk… Nem vagyunk azok egy boszorkánynak nincs örök élete, persze praktikák és némi kis varázslat létezik rá, de egyszer lejár az idő felettünk is. Ezért nem értem, hogy miről is beszülünk akkor…  Nem vagyunk vámpírok, mi a természetet szolgáljuk és az egyensúly érdekében, minden fáradozásunk és létezésünk egyetlen egy fontosabb célt tűzött ki maga elé. Az pedig az egyensúly védelme. Nem értem még mindig, hogy miért képesek mindent feláldozni a hatalom végett. Miért akarnak uralkodni egy olyan dolog felett, ami sohasem lesz jogosan az miénk. Legfőképpen miért harcol mindenki csupán egy olyan momentumért, mikor tisztában vele, hogy közbe avatkozik a természet hét pecsétes titka…
A boszorkányok semmivel sem különbek, mint mindenki más. Bár nem említhetnek minket egy lapon a vámpírokkal, de be kell látnunk, hogy nem vagyunk jobbak náluk, mert ha kell akkor bűntudat nélkül ölünk felajánlva mindezt a természetnek. Arra hivatkozva, hogy egyensúlyt teremtünk. Akkor kérdezem én, mi nem vagyunk szörnyetegek?
Nem érdekel, hogy én is beletartozom ebbe a kategóriába. Én nem vagyok ilyen. Minden cselekedetemet egy jobb cél vezérelt. Itt pedig meg is bukik az állításom, miszerint nem vagyok ilyen, mert valóban születésem óta ezt az egy dolgot akarják velem megtaníttatni, hogy ne fogadjam el ki vagyok, ne fogadjak el semmit, ne fogadjam el a természet feletti vámpírok és más „lények” uralmát. Azonban fogadd el, hogy nem tehetsz a természet rendje ellen semmit sem!
Na nem… Felnyílt a szemem és el kell fogadnom mindazt ami én vagyok, nem menekülök a sorsom elől. Viszont az én történetemet én írom, helyettem nem fogja a csodálatos „világ” eldönteni, hogy mit kell tennem.  Minden erőmmel azon leszek, hogy elfogadjam… de felejteni soha sem fogok. Mert ezek az emlékek tesznek mindennél erősebbé.
A második lépés is megvan… az erőm irányítása nem áll többől, mint hitből és elfogadásból.
Nem hagyom, hogy az érzelmek ennyire befolyásoljanak… Inkább utat engedek nekik. Ez lesz a legjobb megoldás és egy lépéssel ismét közelebb kerültem mind ahhoz, amit meg fogok valósítani.
- Tudom, hogy mellettem leszel mindig. Nem tudok elég hálás lenni érte, hidd el!
Viszont ráébresztettél egy nagyon fontos dologra… Nélküled még ez sem ment volna egyedül. Ráébresztettél arra, hogyha elfogadom azt aki vagyok  de nem felejtem el azt sem, amiket átéltem, akkor egy lépéssel közelebb kerülök, mint magamhoz, mint pedig a megoldáshoz. – Hála csillogott szemeimben,  lelkemet mardosó gyötrő, kínzó fájdalom enyhülni kezdett és valóban ráléptem a helyes ösvényre. Életem egy nagyon fontos pillanatához érkeztem. Megtanultam mindazt, amit születésemkor elvettek tőlem. De most már tudom, hogy ki vagyok és hogy ki akarok lenni. Minden hibámért magamat okoltam. Pedig mindvégig a szemem előtt volt a válasz. Most végre rájöttem mindenre.
Felocsúdásomból Tatia gyengéd ölelése szakított ki. A reménységet adó és gondoskodó kezek derekam köré fonódtak és ilyen módon nyújtották számomra a békét.
- Nem sajnálkozom többé, érzem és tudom, hogy innentől kezdve minden más lesz. Elfogadom, hogy ki vagyok, elfogadom, hogy ez nem jó dolgokkal teli… Sőt! Egyáltalán semmi örömöm nincs benne, de elkezdem értékelni azt, hogy nem a világ akarta így, hanem te és én, hogy most itt legyünk. Nem mindent a természetnek köszönhetünk. Hiszen csak egy hülyeség… Mi alakítjuk a sorsunkat. Senkinek sincsen előre megírva. Ez egy hazugság… Még is oly lelkesen és szinte félelmetes módon hiszünk benne. A boszorkányság lényege a természettel való kapcsolat fenntartása. Hogy bármit tegyünk, szépet teremtsünk ahhoz persze kell ez is. De nem büntet téged a vad világ, mert azt képzeled, büntet téged más, és ha ez még nem elég bünteted te saját magadat. Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek valaki elbújik a misztikus dolgok mögött. Van kiskapu, mindennek van kiskapuja. Ha pedig megtalálod akkor, semmi sem állhat többé az utadba. Így van ez nálam is, rájöttem, hogy az erőm az elfogadásból és nem pedig az érzelmek irányításából fakad. Most már ezt is tudom. Úgy érzem képes leszek irányítani és nem okozok többé fájdalmat vele senkinek sem.  – Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön majd az a nap mikor minden értelmet nyer és a helyére kerül. Ez a nap számomra most jött el. Mind ebben nagyban segített nekem Tatia is. Mosolya önbizalmat ad nekem. Így én is díjaztam őt egy határozott lelkivilágról biztosító széles mosollyal. Szemembe visszaköltözött a rég elveszettnek hitt ragyogás.
- Viszont van itt még valami. Rájöttem még egy fontos dologra… Nagyon elkanyarodtunk jöttödnek fő okától. Vége a nagy és hatalmas lelkizéseknek. Ami nagyon jól esett, de meg kell küzdenünk…. Közösen…. a vérproblémáddal. – Hangom egy picit halkabb és mélyebb tónusra váltott, egészen eddig a lelki világunkról volt szó és majdnem elfelejtettem Tatia jöttének igazi okát, amit egy életre orvosolnunk kell, persze közösen. Ezt a szót egy kissé megnyomtam, de csak azért, hogy kihallható legyen belőle, hogy mondandóm legfontosabb momentuma az-az egyetlen jelentéktelennek tűnő kulcsfontosságú szó.

Győzedelmeskedni akartam minden felett, egy jobb világról álmodtam, egy jobb helyről. A világunk kegyetlen.  Semmilyen szemszögből nézve sem nevezhető barátságos és kedves helynek… Nem tudom igazából, hogy akarom szebb hellyé tenni. A bátorságom határtalan, de első sorban most nem az a legnagyobb problémám, hogy mindennel szembe menjek, és egy szebb jövőt varázsoljak.  Meg marad ábrándozásnak és egy távoli célnak. Hiszen biztosra veszem, hogy mikor mindennek vége lesz… Ha valaha egyszer talán vége lesz… Akkor egy szebb nap hajnalára ébredhetünk; ébredhetek.  Amíg pedig ez nem teljesül be, addig aggódhatok egy másik dolgon.  Valójában nem értem miért nekem kell  ezt a mázsás súlyt cipelnem, miért nekem kell lennem az egyedülinek, aki nem fél az ősöktől és minden meg van benne, olyan lelki érték, hogy kiálljon az otthona mellett.  Ám tisztában vagyok vele, hogy ezt a csatát senki sem nyerheti meg.
Félek, hogy az energia teljesen felemésztene az összecsapásban.
Nem akarok még meghalni, ha újra kezdhetném, nem kívánnék magamnak semmi mást csupán szeretet, családot, nyugalmat és egy kis megértést.
De nem tündérmesébe születtem így el kell bírnom a terhet, amit a természet rám mért.
Mit tehettem mégis, hogy senki nincs aki meg tegye ezt helyettem? Miért pont én?
A kérdések csak úgy megrohamozták gondolataimat, mikor hisztizek, bár látszólag nem, de amikor képes vagyok egy parányit is elrugaszkodni a világtól, úgy érzem normális vagyok. A legfőbb problémám csak az állandó tini gondok… Ami normális. Minden egyes nap úgy teszem fel magamnak a kérdéseket, hogy reménykedek egyszer választ kapok rájuk. De hiába, nem ezt írta nekem a sors.
Nem tehetek mást, mint elviselem és megküzdök a feladattal.
Néha úgy érzem nekem túl hamar fel kellett nőnöm. Hiszen így van, ott kellett hagynom az iskolát, nem fejezhettem be a tanulást, nem lehettem szerelmes… Illetve meg volt rá a lehetőségem, de kimutatni sohasem tudtam. Mikor pedig eljönne az idő nekem  úgy kell léteznem, mintha nem is élnék.  Egyszerűen gyűlölöm ezt a maga tehetetlenséget.  A felnőttek feladatát osztották rám, nem hagynak élni, csak a bizonyítás érzése és a tettrekészség maradt nekem.  IGAZSÁGTALANSÁG!
De tudom, hogy képes leszek megbirkózni ezzel a nehéz teherrel. Hiszen számítanak rám. Akik nem mernek lépni, mert félnek a következményektől. Senkit sem hagyhatok cserben, nem is én lennék, ha ezt megtenném. Nem akartam tovább ilyeneken gondolkodni, és nagy örömömre nem is kellett ugyanis Tatia kedves és szeretett teljes aggódó hangját kezdem érzékelni hallójáratomban.
Meghatott azzal, ahogy félt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy első képes ilyen érzésekre. De itt is látszott, hogy akivel én szemben álltam más.
-  Tatia én félek, magabiztos vagyok és határozott, de nem palástolhatom, hogy mindennek ellenére nem értek egyet azzal, amit a természet rám mért. Csak nem értem miért rám. Köszönöm, hogy mellettem állsz, és számíthatok rád. Hihetetlenül nagy lelki támasz vagy nekem. Nélküled nem lennék képes tovább harcolni. – Lelki töltet számomra Tatia. Ez látszott a kiállásomon is. Hangomon hallható volt, hogy bár határozott és mindenre képes, mégis van benne egy erőltetett néhol halk tónus, amiből csak is az származik, hogy félek az ősöktől. Nem tudom mire számíthatok, ami velük kapcsolatos. Ugyan tettre kész vagyok, nem lendített sokat rajtam az első hasonmás mondandója.
Nem engedtem meg magamnak a könnycseppeket. Már nagyon elő akartak törni, de még tartottam magam. Az életem egy pokol ezen nem változtat semmi sem.  A természet, amit ad azt el is pusztít.
Ez utóbbi gondolat menetemből Tatia hangja szakított ki. Mielőtt feltette kérdését az előtt tudtam, hogy mit is fog kérdezni. Nem volt mit tennem muszáj volt elmondanom.
- Gondolom hallottál már arról, hogy a negyed boszorkányai a régmúlt idők hatalmas boszorkányainak erejéből szerzik energiájukat. Ez valóban így is van, de az elképzelés miszerint, csak megvágják a tenyerünket és négyünk erőit újból a földbe küldik az őseinkhez, hogy onnan visszacsapódjon az élő boszorkányokba ott dől meg, hogy az energia elvétel csupán egy kis piros csíkkal a tenyereden nem történik meg. El kell venned mástól, hogy ez sikerüljön. Mindig kiválasztanak négy lányt, akik feltétel nélkül hisznek a szüretben. Mikor pedig készen állsz és hiszel, mindent elvesznek tőled, hogy majd a felajánlásért cserébe feltámasszanak. Ott voltam Tatia a barátnőim nyakát vágták el, megölték őket. Engem is meg akartak ölni. Hazugság az egész, soha nem támadhatsz fel! Amit a természet teremtett ilyen módon akarja tőled elvenni, nem számít, hogy ezért cserébe hány ártatlan életet kell kioltania. – Minden érzelem elszabadult pár perc alatt, lelkem fájt, hasogatott a szívem, újból magam előtt láttam azt az estét. Pedig én hittem benne. Minden egyes kiejtett szavamból érezhető volt a gyűlölet, hogy ezt nyomatékosítsam nem saját akaratomból, de elkezdetem egyre hangosabban mondani, míg nem az utolsó szót majdnem, hogy kiabáltam az éjszakába. Nem tudtam tovább uralkodni magamon. Az erőm megint úgy gondolta, hogy szabad szárnyon tenne egy kört a víz felszínén.  Arcomon legurult egy nagy kövér könnycsepp. Mikor ez megtörtént hirtelen a folyó elkezdett kicsapni megszokott medréből, majd valami hatalmas erővel az ott lévő kősziklákat csak úgy a semmiből kettészelte. Nem állt meg a víz, vadult kezdett támadni előre. Már majdnem minket is célba vett, mikor kezdtem egy kicsit lenyugodni és hagyni, hogy minden lecsendesedjen bennem. A folyó megint visszakúszott medrébe. De hiába minden, ha valaki a környéken jár talál bizonyítékot a természetfelettire.
- Sajnálom. – Ezt az egy szót voltam képes kinyögni. Felkavart bennem minden érzést az eltelt néhány perc…

Érzelmek hálójában. Előbbi tettem engem is teljes mértékben meglepett, egy hirtelen ötlet volt, azt hittem, hogy Tatia majd ellök magától, vagy még rosszabb, de legmerészebb gondolataimban sem hittem volna, hogy egyáltalán ez lehetséges, hogy az ősi vámpír, akinek hatalmas nagy problémái vannak,  együtt küszködünk vele,  próbálom segíteni és mindnet megteszek annak érdekében, hogy előbb vagy utóbb megoldódjanak a gondok és újból egy olyan ős vámpír legyen, aki csak akkor öl, gyilkol, amikor szükséges, megvédi magát és jogos. Vissza emlékszem rá, hogy bár nem öltem meg még senkit, de fájdalmat okoztam másnak, pont azért, mert nem hagyott az illető és csak gorombaságát tetézte az a tény, hogy minden áron szenvedést akart nekem. Így nem tettem, mást mint egy ártatlannak tűnő kézmozdulattal le szereltem. Megfordult akkor a fejemben, hogy nem kellene hagynom azt, hogy ilyesmi eluralkodjon az akkor még csendes és kevésbé vámpír lakta New Orleans városában.  De persze nem voltam képes rá, hogy a célom végett kioltsak egy emberi életet vagy vámpír volt, igazából nem számít, mert ha ilyen szemszögből nézzük a dolgokat az emberek is ugyan olyan kegyetlenek, mint bármelyik vámpír. Sőt talán még jobban. Láttam már egy – két érdekes dolgot. Nekik mindegy, hogy kik látják meg őket. A brutalitás és az a hév amivel ölnek, megrettentő. Gyűlölet lesz bennem úrrá. Azonban mikor megéreztem, hogy Tatia nem lök el magától, hanem csak még jobban kezd el szorítani, más boldogabb emlékek kezdtek el zavaros elmémben utat törni maguknak. Ám most nem engedtem a kísértésnek, hogy az egyébként is pokoli életemben, valami jót, bár mégis régi emléket engedjek visszaköszönni.  – Szememben jól látszódott a meghatódás és alig tudtam visszatartani könnyeimet. Küszködtem velük. Nem akartam, hogy lássa rajtam Tatia, hogy gyenge vagyok és nem bírom el azt a hihetetlen nagy súlyt, amit az élet rám mért. Mert senki más nem viheti helyettem.                          
Lelkem legmélyén azonban  már zokogtam, nem éreztem magamat erősnek, de nem is akartam. Gondolatom egy olyan világba repített el, ahol semmi szenvedés és fájdalom nem létezik.
A szorítás enyhülni kezdett derekam körül. Majd néhány másodperc múlva meghallottam Tatia hangját, ahogy bocsánatot kér tőlem . Először nem tudtam, hova rakni a dolgot, hogy az ősi aki előttem áll. Ilyet mondott. Igazából nem is értettem miért mond ilyet. Hiszen nem bántott meg. Csak egy kicsit rosszul esett a tudat, hogy a szeretteim inkább a halálomat akarják.
- Nem kell bocsánatot kérned, ez egy olyan téma amiről való igaz nem szeretek beszélni, de túl régen történt ahhoz, hogy fontos legyen és számítson bármennyit is. – Hangom remegett , szemeimből minden érzelem kiolvasható volt. Már nem rejtettem tovább érzéseimet. Bár könnyeimmel még mindig harcoltam, már nem zavart volna, ha kicsordul és meglátszik arcomon.
Tatia nagyon közel került hozzám. Szinte kétségbe ejtő volt. Nagyon féltem a csalódás érzésétől, de nem feltételeztem, hogy Tatia csak kihasználna és mihelyst megoldódna a problémája csak simán fogna és átadna a boszorkányoknak.
Megnyugtatott a tény, hogy a csodás hasonmás itt volt mellettem és támaszkodhattam rá. Egyfajta kölcsönös bizalom volt köztünk. Nem csak úgy gondolom és elábrándozok rajta… Minden cselekedetünk, mint az övé, mint pedig az enyém ezt tükrözte.
A döbbenettől alig tudtam megszólalni… Az előbbi kijelentés egy mérhetetlenül nagy pecsétet nyomott a szívemre. A szó jó és rossz értelmében is.
Tatia ezzel az egy mondattal tudtomra adta, hogy félt a többi őstől.
- Megtudom magam védeni. Vigyázni fogok, persze először meg kell szereznem valahogyan a tőröket mielőtt bármin is elkezdek gondolkodni és töprengeni. Nem mondom, tény és való van már tervem, de az aljas és nem hozzám méltó.  Az csak végső esetben fogom bevetni, illetve megvalósítani. Kockázattal jár minden. Úgy az én kis elképzelésem is. – Első megdöbbenésemben eluralkodott rajtam valami mámoros magabiztosság és szemrebbenés nélkül, határozottan mondtam ki a szavakat melyben, veszély és elhatározás tükröződött.
- Valamit viszont tudnod kell, a boszorkányok mindent befognak vetni ellenem és ha kiderül a találkozásunk akkor ellened is. Engem akarnak! Be akarják fejezni, amit elkezdtek.
Be akarják fejezni a szüretet!– Elmondtam Tatiának az igazságot. Joga volt megtudni végre, mi az ami New Orleans utcáin terjeng, hogy miért akarnak ennyire a boszorkányok.

Szívem legmélyen, a legelrejtettebb kis ponton éreztem, hogy Tatia válaszolni fog nekem.  Tisztában voltam vele, hogy még soha sem kapcsolta ki az érzéseit, egy pillanatig sem fordított hátat emberségének. Szerintem, ha rákérdeznék nem is tagadná. Azonban a felfogásával van a legnagyobb probléma, hiszen mindent beismer és elfogadja, hogy ő olyan dolgokat tett, amik elítélendők. Még is a segítségemet kéri és változni akar, meg akarja találni önmagát, aki egykoron volt. A többi vámpír csupán gyengeségnek fogja fel, ha valaki nem elég bátor ahhoz, hogy megszabaduljon az emberségétől, hogy nem hasonlít rájuk, nem tartozik a szörnyetegek közé. Ezt elítélik. Pedig szerintem, az a gyáva aki megteszi és igazán erős csak az lehet, ki minden bánat, csalódás és szenvedés ellenére sem fordul el az elöl a tény elől, miszerint, van lehetősége. Sőt mi több egész létezése során megadatik neki a választás… Csak tudni kell, hogy melyik úton indulunk el. Aki pedig rosszul dönt és letér a helyes ösvényről, csak ádáz küzdelmek során térhet vissza rá. Megtörténik… Egy átlag ember is képes hibákat elkövetni, akkor egy vámpír esetében ez miért lenne másként?! Nekik is van esélyük, kell, hogy legyen esély, a megváltás. Mikor rájönnek, hogy rosszul döntöttek és katasztrofális hibát követtek el, akkor kezdenek észbe kapni, hogy minden pillanattal egyre közelebb és közelebb sodródnak a kimondhatatlan kín felé. Nem tudják felfogni a lelki trauma végett, hogy minden elvesztegetett időt, amíg azon gondolkoztak, hogyan is tudnának kilábalni a szörnyűségekből, egy erős és szilárd elhatározással helyre lehetett volna hozni. Amikor jön az önkéntelen, önsajnálat és szívfacsaró önmarcangolás, akkor hozzák meg a legnagyobb hibát, amit egész létezésük során meghozhatnak. Önmagában nem lenne hatalmas katarzist hozó kifejezés. Ám bele gondolunk, hogy mi lesz ez után… Rájövünk azonnal, hogy egy szó kell csak és minden megváltozik. A rémes szó: Kikapcsolni… az emberi érzéseket, érzelmeket.  Gyenge akkor vagy, ha hátat fordítasz a problémáknak és lesz ami lesz alapon nem érdekel tovább a történet.  Viszont még innen is fel lehet állni. Képes vagy elindulni a jó úton és visszakapcsolod az érzéseidet. Ezt minden vámpír megteszi. Akkor tudsz boldog lenni és boldogan le élni azt a végtelennek tűnő időt, ami mögötted van még, ha végre rájössz, hogy reménységed és lehetőséged mindig volt, van és lesz is mindörökre. Tudtam, hogy Tatia képes lesz megbirkózni saját magával. Csak el kell jönnie a megfelelő pillanatnak, mikor készen áll. Az emberi élet múlandó, míg egy vámpír örökké szenved, aki pedig képes ezt elfogadni és felvállalni az már gyenge nem lehet. Tatiából sugárzott az élni akarás, hogy minden problémája ellenére ő küzd, harcol és nem adja fel. Úgy gondolom, hogy aki ezekkel a fontos momentumokkal tisztában van, annak már csak idő kérdése és újból helyesen fog cselekedni. Amíg pedig nem jön el a megfelelő idő, addig támogatom és segítek neki minden áron. Hihetetlen, hogy ezt mondom, de Tatia valamit elindított bennem is, persze nem a betegsége és hogy látom őt szenvedni, mert egyáltalán nem tetszik és nem élvezem az ő szenvedését, kissé úgy érzem néha, hogy engem is szinte szétszaggat a tehetetlenség, hogy nem tudok rajta segíteni. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy megoldjuk közösen a problémákat. Mikor csak rá nézek reményt ad nekem, egy olyan csillagot ragyogtat fel, aminek a fénye bevilágítja a sötét égboltot. Kívülről erős és sebezhetetlen ám belülről meg akar önmagának felelni és megtesz mindent a cél elérése érdekében. Az pedig, hogy itt áll előttem, csak még jobban nyomatékosítja gondolataim hitelét. Mostanában sokszor elkalandozom és gondolatban egy egész más világot képzelek el, ami boldogsággal teli. Az emberek békében élnek minden féle természetfeletti teremtmény mellett. Az utcán sétálva amerre csak a szem ellát, hihetetlen kitörő jó kedv, vidámság és mosoly keresztezi az egyébként szörnyű és valódi igazságot. Tatia mosolyát meglátva nekem is azonnal, jó kedvem lesz. Ám ez a jó kedv és a kis mosoly arcomról egy szempillantás alatt lelohadt mikor meghallottam Tatia hangját. Magabiztosan csengett és mégis gyengéd szeretetre méltó tónust véltem benne felfedezni. Valami miatt mégis egy lemondó sóhajtás közben kezdtem fürkészni tekintetét. Amit mondott az igaz volt ezért is semmisültem meg egy végtelennek tűnő másodpercig. A szemkontaktust felváltotta, az a jelenség, hogy elkezdtem fixírozni a talajt. Majd úgy válaszoltam neki.
– Marcel, olyan nekem, mint a családom, sőt igazából csak őt tartom annak, soha nem árulna el. Ezért is van kettőnk között, szinte apa-lánya kapcsolat.– Fejemet kezdtem felemelni végre, hogy határozottan Tatia szemébe tudjak nézni. Hiszen nem vagyok gyenge, vagy talán mégis … Hihetetlen, hogy arról ábrándozok és papolok mindenkinek, hogy az érzéseket és a gyengeséget el kell fogadni. Most pedig pont én vagyok az, aki nem fogadja meg saját maga tanácsait. Nem tudok mit reagálni magamra, borzasztó egy viselkedésem van. Elkezdtem magam összeszedni és végre koncentrálni Tatiára nem pedig az én kis piti dolgaimmal lekötni a figyelmemet, ez nem mehet így tovább nekem is megkell tanulnom még sok mindent az életről nem elég, ha csak másokat kioktatok. Amitől a legjobban féltem… Hát most kiderült, hogy nem kellett volna annyira tartanom az ősi Petrova reakciójától, mert számomra igen is kedvező információkat osztott meg velem. Ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy mellettem áll száz százalékig, hát most már biztos lehetek, hiszen teljesen jól tudta, hogy milyen kockázatot vállal azzal, hogy elmondja nekem mindazt, amit tud.
– Tatia nem tudok neked elég hálás lenni azért, amiért elárultad, hogy mi az egyetlen ami bár nem iktatja ki végérvényesen az ősiket, mégis megfékezi őket egy kis időre. Ha pedig ügyes vagyok és elrejtem őket, akkor hát semmi sem akadályoz meg abban, hogy megvalósítsam a dolgot amire a legjobban vágyok. Köszönöm neked! – Kicsit titokzatos voltam célommal kapcsolatban, de nem is olyan baj, biztos vagyok benne, hogy tudja mire céloztam. Most viszont egy olyan dolgot tettem, amit magam sem gondoltam volna soha. Léptem Tatia felé néhány lépést, majd szinte felborítva őt, ami igazán nagy szó valljuk be, hirtelen ötlettől vezérelve csak megöleltem. Úgy éreztem szükségem van erre az ölelésre, különben nem bírtam volna, elviselni mind azt a fájdalmat, ami éppen az előbb siklott rajtam végig. Egy végtelennek tűnő perc után sem történt semmi. Csak a hálámat akartam ezzel az öleléssel kifejezni. Többet ért minden szónál.

Lelkem legmélyén selytettem, hogy nincs minden rendben Tatiával. Viszont azt, hogy mi okozza neki ezt az igen ritka kórt még magam sem tudtam. Bár biztosra vettem, hogy több van mögötte, mint csupán eszeveszett, mardosó, kínzó vérszomj. Tanácstalan voltam, olyan gondolatok kerítettek hatalma alá, hogy Tatia csak beképzeli magának ezt a kórt, ha viszont ez a megállapítás lesz a helyes, akkor nem tudok rajta, segíteni csak biztatni és elterelni a figyelmét minden felesleges dologról. A biztos gyógyuláshoz nagyon hosszú út vezet és tisztában vagyok vele, hogy nem elég holmi hókuszpókusz, itt nem rajtam és a gyógymódomon lesz a hangsúly, hanem csakis Tatián és az akaraterején.  Tudom, hogy hatalmas szíve van és nem olyan, mint a többi vámpír.  Nem éltetheti őt a gyilkolás és a vadászat mámora. Lehet, hogy a látszat azt sugallja, de én tudom, hogy ez nem így van. Magának sem beszélheti be egy örökké valóságig. Akármi is lesz, rám mindig számíthat. Ha ez azt jelenti, hogy minden egyes nap el kell szöknöm hozzá és kockáztatnom kell az életem egy vámpírért, egy ősiért, hát legyen vállalom a kockázatot. Bármikor azt kéri tőlem, hogy vessem be minden erőmet , akkor valóban úgy lesz. Ha kell kínozni fogom,  addig gyakorlok rá hatást a boszorkány erőmmel, hogy míg él megemlegeti és egy örökkévalóságig jól az eszébe vési, hogy számára is van remény csak akarnia kell. Minden célja eléréséhez lesz annyi akaratereje, hogy újra és újra neki vágjon  és megpróbálja még ha néha reménytelennek is tűnik. Hiszen minden válasz ott lapul a lelke legmélyén és én hiszem, hogy némi ráhatással és támogatással előtudom belőle csalogatni mindazt , ami jó.  Tatia jelenléte, néhol megnyugtat néhol pedig, őrjítően elfog az a menekülési vágy. Pedig tudom, hogy nem bántana és inkább megvéd mindenkitől. Főleg a boszorkányoktól. Valószínűleg csak a tudat zavar, hogy akárhogy is nézem a dolgokat Tatia egy ősi vámpír. Nyugtalanít, hogy nem lehet az ősöket kiiktatni. Persze elsősorban itt nem az előttem álló, Petrovára gondolok. Meg sem fordult az fejemben olyasmi, hogy bármikor is próbálgatnám még csak gondolat szintén is valamilyen módon kínozni és ez által, hasznos információkhoz jutni. Úgy gondolom köztem és Tatia között van egy olyan viszony, hogy megteszünk mindent egymásért, vagy ha nem is mindent, de próbálunk egymásnak segíteni, a másikat támogatni és  feltétel nélkül bízni a másikban. Hiszen van egy, olyan sorsfordító jelenség, amikor át kell magadban értékelned azt a tényt, miszerint nem vagy egyedül és meg kell bíznod másokban is. Legalábbis egy személyben biztos. Ilyen módon én szerencsésnek éreztem magam. Tudtam, hogy mindig lesz akire számíthatok és persze feltétlenül számíthatnak rám is.  Az a tudat, hogy egy ősi áll a hátam mögött örömmel töltött el.  Észre sem vettem, hogy  pár perce csak állok mozdulatlanul és próbálom számmal formálni a betűket. Egy épkézláb mondatod nem tudtam kinyögni az előttem álló hasonmásnak.  Majd egyszer csak megtört a jég én pedig már csak azt voltam képes észre venni, hogy megállás nélkül beszélek.
-  Valóban, megszegem a szabályokat és tudod mit, szinte élvezem, hogy nem kell állandóan ott szenvednem, ahol senki másnak. A szökés izgalmas és teljesen más szemszögből kezdem el látni a világot, amikor minden egyes lélegzet vételt vissza kell fojtanom annak érdekében, hogy most itt állhassak előtted. Azt hiszem teljesen rossz leszek melletted. – Szám szegletében egy apró mosoly rejtőzködött és valóban igaznak gondoltam, amiket szinte tátogva közöltem Tatiával. Majd néhány perc elgondolkodással, illetve elkalandozással töltött idő után újból megszólaltam ám, most nem csengett ki hangomból az előbb hallható jó kedv.
-  Marcel ilyenkor is szokott ellenőrizgetni, de amikor megkérem rá, hogy ne zavarjon, akkor általában tiszteletben tartja a kérésemet. Persze csak arra a kifogásra hivatkozom, hogy koncentrálnom kell az erőmre különben nem tudom, majd érzékelni a mágia használatot a negyedben. Rossz érzés, hogy átverem, de másképp nem tudnék elszabadulni. Tudom, hogy Marcel megbízik bennem és nem vonja kérdőre viselkedésemet soha.– Hangom kicsit remegett és egyáltalán nem hatott valami meggyőzően, de biztos voltam benne, hogy Tatia így is érzi szavaim hitelességét.  Most viszont egy olyan lépésre szántam el magam, ami lehet ostobaság, de nem bírom ki, hogy ne tudjam a választ. Csak reménykedni mertem, hogy Tatia nem érti félre és nem ugrik azonnal nekem.  Még soha sem éreztem magam ennyire gyengének és sebezhetőnek.
– Tatia tudnom kell valamit. Lehet, hogy ezzel eljátszom minden bizalmadat, de semmi hátsó szándékom nincs az információval kapcsolatban. Azonban muszáj megkérdeznem… Egy őst ellehet pusztítani végérvényesen? Valami baljóst érzek a levegőben, valami közeleg.– Kimondtam a szavakat és hirtelenjében elszállt minden reményem.

Még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egyszer ellent mondok minden szabálynak és azoknak az észérveknek amikben eddig szentül hittem. Azokat a szabályokat szegtem meg, amik rám vonatkoztak csak és kizárólag az én védelmemet szolgálták. Bele gondolok abba a zavarba ejtő ténybe, hogy mindez egy ősi végett van... Nem is akármilyen ősi. Itt most nem a Mikaelsonokról van szó. Talán még náluk is veszedelmesebb őssel állok szemben. Egy hasonmás mégpedig maga Tatia. Hogy honnan tudok a hasonmásokról... Minden természet feletti történés elindul egy adott pontból. Jelen esetben Mystic Fallsból, a titkok meg, olyan rakoncátlanok, hogy nem maradnak egy helyen. Elkezdenek vándorolni míg nem minden pontba el nem érnek. Így hát New Orleansba is elérkeznek az ilyen és ehhez hasonló hírek. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva Tatia más, mint a többi. Természetesen ő is veszélyes, ha kell kínoz, gyilkol és manipulál, de van benne egy plusz. Benne feltétel nélkül megbízom. Igaz nem ismerem a többi Petrovát illetve hasonmást, de szóbeszédek járnak. Kivéve egy személyről. Azonban most nincs időm ilyen gondolatokkal foglalkozni. Nagyon gyorsan kell cselekednem. Nem tudhatja meg senki sem, hogy mint mindig, most is elhagyom jelenlegi szobámat. Azért mondom csak, hogy jelenlegi, mert, ha egyszer mindennek vége lesz és végre szabad leszek, majd szeretnék egy saját szobát. Olyat, mint amilyenre mindig is vágytam. Mindig elkalandozok és megfeledkezem arról, ami most a legfontosabb. El kell jutnom, ahhoz a bizonyos személyhez minél sürgősebben. Rohantam le a hatalmas és régimódi stílusú falépcsőn, azon a lépcsőn, ami a rejtek helyemhez vezető utat jelentette. Amit senki más nem tudhatott csak én és Marcel. Mikor leértem elkezdtem azonnal hallgatózni, hogy tartózkodik-e itt valaki más is, vagy csak egyedül vagyok. A szerencse mellém szegődött ebben a percben, mert a második alternatíva győzött és a templom üres volt. Csak a gyertyák égtek, amik kimondottan nyugodt és békés tekintélyt kölcsönöztek a helyiségnek. Ám tervem az volt, hogy senki sem tudhatja meg mire is készülök. Úgy döntöttem nem engedhetem meg magamnak, hogy lebukjak. A gyertyák felé fordultam, majd egy hirtelen kézmozdulattal eloltottam mind. Így teljesen, azt a hangulatot tükrözte, mintha Kieran atya is nyugovóra tért volna. Elindultam a hatalmas két szárnyas kapu felé és amilyen gyorsan kinyitódott, olyan gyorsasággal be is  csukódott mögöttem. Nem maradt más hátra, minthogy saját magamat is a végtelenségig lefárasszam és átmasírozzak az egész városon. Elkezdtem szedni lábaimat, majd észre sem vettem, de már haladtam is a hosszú utcán és a sikátorok között, amikor egyszer csak elérkeztem a megbeszélt találkozóhelyre. Vártam egy kicsit és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelben tettem néhány lépést a folyóparthoz. Azonnal meg is pillantottam találka partneremet. - Közelebb mentem és alig halható hangon megszólaltam.
Ne aggódj senki sem látott meg! Azt hiszem most már jó úton haladok  afelé, hogy minden szabályt megszegjek és a szökés mestere legyek.- Hangom néhol megcsuklott és alig hallható volt. Teljes mértékben illett a késő éjszakai csendhez.