E l sem tudom mondani, hogy mennyire nem hiányzott ennek a városnak a légköre, valamint mind az a rengeteg idióta, akik itt vertek sátrat, hogy ostoba módjára éljenek ennek a természetfeletti világnak a kellős közepén. No és ha van valami, ami még én inkább nem hiányzott az életemből, nos akkor azok a hasonmások, természetesen Stefan-t leszámítva, bár őt én egyébként sem sorolom a hasonmás kategóriába, de ez végül is jelen esetben nem is igazán lényeges. Próbálnám a fintort eltüntetni az arcomról, de ahogy szóra nyitja a száját az én drágalátos Elena-m, borzasztó undor kerít a hatalmába, amely bizony tagadhatatlanul kiül az arcom vonásaiba és ott pihen meg.
- Elena, tudom, hogy különleges képességed van ahhoz, hogy mindig a legrosszabb pillanatban érkezz meg, de muszáj ezt ma este is rajtunk gyakorolnod? - teszem fel a kérdést unottan, majd felállok és egy kedves, ám de láthatóan erőltetett mosolyt küldök a lány felé, miközben az ablakhoz sétálok és úgy tekintek rajta ki, messze meredően a tájra. Ez a város olyan illúzióromboló, hogy komolyan még engem is elborzaszt, de akkor meglátok egy sétáló személyt az utcán és eszembe jut, hogy hamarosan itt valaki csúnyán átfogja vágni a nyaki ütőereit és mindent beterít majd a vér. Minden bizonnyal ezt a mutatványt rajtam és Stefan-on kívül senki nem fogja díjazni, de különösebben nem is azért csináltam, hogy másnak elnyerje a tetszését, csupán saját magam számára biztosítottam a szórakozást és természetesen persze a hatásos belépőt is, amely az évszázadok alatt már biztos védjegyemmé lépett elő. A hírnevem, ha pedig már ennyire megelőz engem, akkor tegyünk neki eleget, hiszen nem azért alakítottam így az életem, hogy később esetlegesen meggondoljam magam, hiszen erről szó sincs. Mikor megfordulok már látom, hogy Stefan valamire készül és a jelenet láttán, amit előkészített, elégedett mosolyra húzom a számat. Remek volt Salvatore, bár fájlalom, hogy a gonosz, csúnya hibridet senki sem kínálta meg egy korty vérre, holott köztudott, hogy én mindig éhes vagyok, néha vérre, néha kegyetlenségre, néha pedig hatalmaskodásra, éppen mikor mihez tartja a kedvem.
- Stefan, rögtön megsértődöm, mert számomra nem tartogattál senkit. - mondom mosolyogva, hangomból érezhető, hogy teljesen komolytalan ezen megjegyzésem, közben elrugaszkodva az ablaktól, Elena háta mögé sétálok, majd eltűröm a haját, hogy láthatóvá váljék a nyaka, majdan a fülébe suttogva kezdek el beszélni. - De tán egy éhes vámpírnak bárki megteszi. - nevetek gonoszul, természetesen soha nem vetemednék arra, hogy egy hasonmásból vacsorázzam, azért ennyire még vagyok finnyás vámpír, hogy megválogassam az áldozataim és Elena kicsit sem az a személy, akiből szívesen innék, egyszerűen az undor, amit vele szemben érzek, mindenképp meggátolja ez. Óvatosan húzódom el, de a kezeimet a vállán tartom, így pillantok fel most már az ifjabbik Salvatore-ra. - Tudtad, hogy szeretem a műsoros vacsorát ugye? - nézek egyenesen a szemébe egy kegyetlen pillantással, majd még attól is kegyetlenebb mosolyommal, mely jelezheti számára, hogy természetesen élvezetem a dolgot. Utolsó mozzanatként ismét Elenához hajlok, de most csak az arca mellé és így szólítom meg őt.
- Nem illik visszautasítani az ajándékot. - lököm egy picit előrébb, én pedig visszasétálok az ablakhoz, majd annak párkányán foglalok ezúttal helyet, arra várva, hogy mi is fog történni az elkövetkezendő percekben, bár azt már előre látom, hogy jól fogok szórakozni.

Erős vár a mi családunk, de egyben a legpuszítítóbb hatalom is, amely valaha erre a nyomorúságos földi pokolra termett. Egy lélegzetvételnyi levegő csapkod a tüdőmben, ahogy visszaemlékszem arra az átkozott napra, mikor a semmiből felsejlik egy apró mondatocska: " Örökkön - örökké. " Szinte most is hallom a füleimben dübörögni a halk szavakat, melyek legördülnek az ajkaimról és bár el akarom rejteni őket, hogy sose kelljen újra meghallanom, azok mégis robbanásszerűen szakítják át a dobhártyámat és erőszakosan fészkelik be magukat az elmémbe. Szemenszedett hazugság volt, életem egy olyan fordulópontján mikor arra kényszerültem, hogy a halál szakadékába zubogjak alá, akkor s mindörökre. Én pedig mosollyal tettem mindezt. Hogy szeretem-e a halálom, a pusztulásom, a romlandó lelkem, akkor a válaszom teljesen magától értetően, talán mások számára undorítóan hangzó apró igenlés lesz. Mocskos vér folyik az ereinkben, mert soha nem lesz már tiszta, ezt a keresztet kell cipelnünk egész életünkön keresztül egészen az örökké valóságig, melynek terhe szintén a mi vállainkon nyugszik. Milyen érzés halhatatlannak lenni? Kiábrándító és egyben élvezetes, a legélvezetesebb dolog, amit valaha tapasztaltam, hiszen hatalmammal képes voltam igába hajtani egy egész mulandó világot. A múltban épp úgy reagáltak a nevem hallatán, épp oly iszony és rettegés töltötte el őket, mint ahogy most is mindenkit. Ostoba ki ellenszegül, ostoba ki szembeszáll, hiszen jól tudjuk mi mulandó az tovaszáll, de én magam, a halhatatlanság képeként mindig itt fogok állni ezen az exitáló világ romba döntött nyomorúságának tetején.
- Úgy sejtem, tán akadt némi nézeteltérés közted és a fivérem között. - kezdek egy következtető mondatba, hiszen Elijah szerény személyemhez hasonlóan keveset tartózkodik otthon, de ha mégis megtisztel minket nemes jelenlétével, akkor vagy Hayley-t és a gyerekemet tünteti ki minden figyelmével, vagy velem kötekszik egy amolyan " Niklaus.. " kezdetű vagy végű mondat keretében meghatározott vita kellős közepén. Elijah mostanában igazán feszült, főleg a tény óta, mióta ő is kezd ráébredni, hogy nagy vonalakban mégis csak olyan pusztuló jellem, mint én. Ugyanazon kicsinyes vonások benne is éppúgy fellelhetőek, mint bennem, a különbség abban áll, hogy jómagam, nem kívánt álca mögé bújni ebben a tragikus végkimenetelű történetben. Szegény, borzasztóan szegény, Elijah. Természetesen az utóbbi egy gondolatot cinikusan értetettem, mert én aztán egyáltalán nem sajnálom, az egész ostoba színjátékának összedőléséről, ő maga tehet. Óvatosan lépek közelebb, majd arrébb tolom a wiskey-s üveget és Stefan mellett foglalok helyet, minden további szó nélkül. Óvatosan csúsztatom be a kezem a mellkasom alá a kabátom belső zsebébe, majd előhúzom onnan az egyik kedvenc ezüstözött pengéjű tőrömet, melynek markolatába a nevemet vésték. A szemem magasságában tartom meg, hogy szemrevételezni tudjam, majd egy kellemes mosoly terül szét az arcom vonásaiba.
- Mit gondolsz Elijah mennyire örülne egy ilyennek a mellkasába? - fordulok Stefan irányába, ahogy a legtisztább őrület villan meg a szemeim tükrében, a mosolyom pedig lehervaszthatatlanul ott ül az arcomon. Hogy lehet valaki ily kegyetlen, hogy a saját testvérét koporsóba tegye újra és újra? Nos amikor azt mondtam, hogy a saját érdekében ne avatkozzon az ügyeimbe, akkor azt úgy is értettem, de miután nem képes feldolgozni ezen kéréseimet, így nincs más választásom, mint hogy erre kényszerüljek. Végül is jobb, mintha egy fehér tölgyet szúrnék a szívébe, ezzel örökre megszüntetve őt az élők soraiban. De hát erről szól az örökkön örökké nem? Örökkön örökké együtt, ő a koporsóban, én pedig az élők közt. A kezem végig húzom a pengén, amely egy helyen megvágja az ujjam de hangtalanul tűröm, hogy néhány csepp vérem a padlóra zuhanjon alá, majd ahogy csendben a halk koppanásaik elalszanak a tekintetem ismét a mellettem helyet foglalóra téved. A szemeiben ugyan az a rabul ejtő őrület csillog, mint az enyémben, melynek tudata jelenleg kiváló hangulatom kiváltó okozója. Tán igazat szólt a barátságunkról ott és akkor és bár azonnal nosztalgikus képként ébredt fel bennem az a mámoros 20-as évekbeli este, mégis azt gondolom, kell az az idő, míg a kétségem felhői elszállnak, azonban ma este meg van a lehetősége, hogy másodkörben is bizonyítson.
- Nem vagyok én türelmetlen, Stefan. - teszem le végül a tőrt az asztalra, egészen pontosan a maszkom és a wiskey-s üveg mellé és bár másnak valószínűleg ez fel sem tűnne, azonban nekem felkelti a figyelmem, hogy milyen tökéletesen megkomponált háromszöget zárnak be egymással. Akár egy művészi alkotás, amely engem jellemez örök időkre. - Ennek érdekében pedig kivárom miféle meglepetéssel szolgáltál nekem és eme poros kisvárosi csőcseléknek. - nevetem el magam, hiszen ripperi énje mindig is azonosult hozzám, mindig is mutatta, hogy neki, kinek álarc mögé kellett kényszerülnie, még neki és benne is ott lapul a pusztító rossz. A rossz, az a gonosz, amelyet sokat tőlem eredeztetnek, még sem érzem, hogy ez gonoszság lenne, hiszen csupán valódi énünk felszólalása ez a világ ellen. És talán ebben rejlik a titok. Nincs szükség itt azonos vér csobogására, betűről betűre hasonlító vezetéknévre, elfojtott szavak suttogására, vagy felvett álarcok pakolgatására. Mert nem az a család kik saját démonjaik miatt menekülve egy mondatba kapaszkodva szorongatnak téged egy kalitkába zárva, hanem az, akiknek a füstös éjszaka után is felteheted a kérdést, hogy kérsz-e még egy újabb italt. És amikor válaszol a tekintetében ott fog ülni, hogy nem csak meghallgatni, megérteni is meg fog, hogy nem csak meghallgatni akar, de a társaságod is szívesebben volna, mint bárki másnak. Kell-e tehát ide közös vér? Szükség van-e arra, hogy örökkön örökké? Erősek vagyunk mi Mikaelsonok, de ez az, ami letaszított minket a szakadékba, a szakadékba, melybe senki segítő keze nem nyúlt már utánunk. Hol volt ekkor a család? Hol volt ekkor az örökkön örökké? Sehol, mert ez, soha nem létezett. Gyűlöljön hát egy egész világ, ha a család sem szerethet, essen rablánc arra, ki ellenem szegül és emeltessék dicsőségbe, ki barátommá készül.

Mystic Falls. Ha igazán cinikus akarnék lennék, akkor azt mondanám ez a világ legérdektelenebb helye, de ha figyelembe veszem, hogy mennyi idióta szaladgál erre felé és hogy úton útfélen ilyen személybe botlani, akkor inkább azt mondanám, hogy ez itt az univerzum tébolydája. Innentől kezdve pedig én, azaz mi ketten Stefan-nal, igen jól fogunk szórakozni, mivel ha emlékeim nem csalnak legalább ebben az egyben hasonlatosan gondolkodunk, a humorunk ugyanis haláli jó. A jó persze itt a kényszeredett áldozatokra nem vonatkozik, de ők vegyék megtiszteltetésnek, hogy ezen sakktáblára felléphettek és játékba szállhattak. Az események előre haladtával pedig a sok paraszt mind lehullik majd a tábláról és én élvezettel játszom majd tovább. Hát így viselkedik egy igazi király, nincs könyörület és nincs kegyelem sem.
- Nos bízom a szórakoztató helyzet megteremtéséhez szükséges tehetségedben. - mosolyodom el, miközben magamhoz veszem a wiskey-t, amit még volt szíves átadni, aztán kortyolok az italból, előzetes számításaim szerint igen kellemes estének nézünk elébe. - Mond csak mennyire tervezted véresre az estét? - lépek ismét közelebb hozzá, majd leteszem mellé az üveget, valamint egy pillanat alatt szabadulok meg az arcomat eltakaró maszktól és azt is az asztalra helyezem óvatosan. - Nem tudom említettem már, de kimondottan szeretem a vérvöröset. - villan fel a szemem sokat sejtetően, jelezvén, hogy kivételesen most nem művészi hajlamom miatt mondom ezen szavakat. Kimondottan szép látványt tud nyújtani, amikor minden vérben úszik, amikor a lábad alatt csúszóssá válik tőle a talaj, mikor a szemed beleszédül a színének árnyalatába, amikor az illata magába szippantva elbódít. Gonosz mosoly kerül ismételten az arcomra, közben a wiskey-s üvegre terelődik a tekintetem és élesen villan az elmémbe egy kép, amin pár pillanatra elgondolkozom, majd újra Stefan-t tüntetem ki a tekintetemmel. - Ó remélem a kis családod is eljön, hoztam nekik egy kis ajándékot a villából, meg persze az enyémnek is, ha már a bátyám tiszteletét tette eme jeles eseményen, de a legtöbb amit ezért a nyamvadt városért és lakóiért megtehet az az, hogy feltörli majd utánunk a vért. - nevetem el magam, Elijah igazán nagyon nagy hibát követett el azzal, hogy idejött és még csak meg sem próbálta álcázni ezt. Nagyon jól tudom, hogy engem akar szemmel tartani, de kár volt a fáradozásért, hiszen ha meg akarja akadályozni a szórakozásom, csúnyán pórul fog járni. Elvégre ezer évente egyszer nekem is kijár, hogy jót mulassak.

Mondhatnám, hogy egész kényelmes ez az asztal, amin jelenleg helyet foglalok és amelyen a mellkasom előtt feszülő kezeimet keresztbe vetve figyelmemmel követem Stefan szavait. Igazán érdekesnek tartom, hogy amióta újra egymás mellé sodort minket a kényszerű élet, azóta szeret a kedvemre tenni, persze nyilván ez számára is hasznos dolog, pusztán az én örömre minek dolgozna, nem vagyok ostoba, még a végén azt kellene hinnem, hogy tényleg komolyan gondolta ezt a barátság témát. Nem mondom ha így van, akkor ő a legőrültebb személy, akivel eddig csak találkozhattam, hiszen ha valaki, hát akkor én jól ismerem magam, de ez most teljesen lényegtelen ennek a dolognak a szempontjából, ráérünk rá akkor kitérni, ha esetlegesen eljutunk arra a pontra.
- Szóval vázoljuk fel a helyzetet, az mondod raboljunk el egy hasonmást? - pattanok le a az asztalról, akár mintha csak valami jól sikerült filmjelenet lenne és közelebb sétálva lépek Stefan elé, aki hasonlatosan hozzám egy asztalon foglal helyet, én pedig éppen olyan arcot vágok, mint aki erősen gondolkozik valamin, holott a választ a szememben megvillanó elégedett gonoszság fénysugara már réges régen megadhatta számára. - Salvatore, haladunk! - veregetem vállba nevetve, majd kicsi közelebb hajolva minden szót megnyomva suttogni kezdem a válaszomat elébe. - Vigyük azt a hasonmást. - mosolyodom el tipikus mosolyommal, nem mintha nem lenne ezzel kapcsolatban B vagy esetleg C tervem, de ha már ilyen lehetőséget felkínált nekem az élet, akkor mért is ne használnám ki, elvégre minden lehetőséget meg kell ragadni. Különben is ez pontosan a kezemre játszik, tekintve, hogy Silas is volt kedves újfent meglátogatni és legutóbbi találkozásunk alapján is úgy gondolom, hogy nem tett le céljáról, tehát ezzel akár két legyet is üthetek egycsapásra. Talán meg kellene dicsérnem Stefan-t, amiért ilyen jól hasznosítsa magát mostanában, de azért nem fogok túlzásokba esni. Újra ellépek előle és körbe járom a helyiséget szemügyre véve annak minden apró pontját, majd újra felé fordulok. - Tudod reménykedtem benne, hogy gondoskodsz a hatásos belépőnkről mire ideérek, de megtettem én, szóval nagyjából úgy egy óra sem kell hozzá, hogy itt kivételesen gyönyörű vérengzés legyen. - mosolygok továbbra is elégedetten, majd teszek ismét felé egy lépést és így folytatom. - Persze ha csak a következő terved nem győz meg arról, hogy esetleg mégis intéztél valamit a dolgot illetően. - nézek rá, igazán szeretném én ezt látni, de sokkal inkább azok arcát, akik annyira babusgatták Stefan kitalált énjét, hogy most biztos vagyok benne, hogy nem tudják feldolgozni az igazi személyének felszínre törését. Talán még sem volt olyan elvetélt hiba erre a rövid időre visszalátogatni, talán egészen jól el is szórakozhatunk majd, nincs is több kérésem azt hiszem mára, hiszen már a tőröket is magamhoz vettem. Széles mosolyom pontosan leírja Stefan számra is, hogy jókedvemben talált meg az ötleteivel, tehát csináljuk. Szép estét, Mystic Falls!

Mystic Falls. Még mindig ugyanaz az unalmas, poros kisváros, mint amikor elmentem innen, a változás lényegében a nullával egyenlő, már ami a helyet és a programokat illeti. Az, hogy az egy főre jutó hülyék száma azóta ige csak megugrott már egy másik lapra tartozó különleges történet. Óvatos és határozott lépteim szelik át az utcát, ahogy a városi gimnázium felé haladok, természetesen álarcban, ha már a bálon ez a dresscode lépett életbe, így magam sem szeretnék kimaradni belőle, bár azt hiszem hiába rejtem el arcom, a mozdulataim már messziről elárulnak. Mi sem bizonyítja, hogy az emberek már az első adandó alkalommal, mikor szembetalálkoznak velem, úgy bámulnak rám, mintha éppen a pokolból léptem volna elő és ez átvitt értelemben talán igaznak is bizonyulhat. A kabátom alatt ott lapulnak a tőrjeim, amiért tulajdonképpen hajlandó voltam újra átlépni ennek a helynek a határát, ugyanis nem az volt az első gondolatom, hogy örvendezzek, amiért Stefan-nal bálozni fogunk, viszont mivel erős hasznom is származhat belőle, így mindenképpen el kellett jönnöm ide is. Remélem nem kell csalódnom az ifjú Salvatore-ban és hatásos belépővel már lemészárolt néhány embert a bejáratnál, hogy megalapozza a mai este igen kellemes hangulatát, de ha esetleg még sem így történne, majd én gondoskodom a szórakozásról. Ahogy befordulok az iskola parkolójában egy szinte előrebocsájtható kép fogad, amint a bátyám Elijah ácsorog kicsit sem meglepő társasággal. Egyértelmű szándékai ennél világosabbak nem is lehetnének, de ha ma este a közelembe merészelne jönni, akkor bérletet válthat a kedvenc bársonyborítású koporsójába, amit úgyis annyira szeret. Megállok a kapuban és szemrevételezem a parkolóban ácsorgókat, amikor is meglátok egy lányt, aki egyedül várakozik, ezért mellé lépek és megalapozom hát én az igazi báli hangulatot.
- Szép estét kedvesem! Bizonyára bárkit is vársz most, már nem lesz rá sokáig szükség. - lépek elébe, majd közelebb hajolva igézni kezdem. - Egészen pontosan egy óra múlva besétálsz abba a terembe, ahol a legtöbben tartózkodnak és egy éles tárggyal keresztbe vágod a torkodat. Addig pedig rejtőzz el és felejtsd el, hogy találkoztunk. - mosolyodom el, ahogy befejezem az igézést, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, tovább haladok és nem sokkal később meg is találom az utastársamat, aki rendőrjelmezben parádézik.
- Igazán illusztris jelmez, Salvatore. - teszek egy megjegyzést, ezt a kreativitást nem vitte túlzásba, viszont cserébe legalább komolyan vette. Megindulunk és egészen az igazgatói irodáig vezet, ahol mindenféle papírok vannak kiragasztva a falra és míg egy üveg wiskey-t nyom a kezemben, végre valami okosat is mond a mai este folyamán. - És velem is megosztod végre vagy nosztalgiázzunk még egy kicsit egy üveg jó minőségű wiskey mellett. - ülök le mosollyal az arcomon az igazgató asztalára, majd meghúzom az italt.