Elena & Dana

A könnyáradat megállíthatatlanul iramlik neki, le az arcomon, a nyakamon át, egészen a mellkasomig, én pedig a tenyereimmel néha letörlök egy-egy cseppet, amint a szemeim elé emelem a kézfejeimet. Nem szeretném látni, amit a kislánnyal tettem, ezért lehunyom a szemeimet, és sötétséget bocsájtok magamra ezáltal. A lábaimat magam alá vonom, a karjaimmal átkarolom azokat, majd ringatni kezdem magamat, mintha ez lenne a megoldás a tettemre. De nem az. Ez nem az.
Léptekre leszek figyelmes, egyre hangosabbak, egyre inkább hallom azokat, de mindaddig nem emelem fel a fejemet, amíg meg nem hallom, hogy az a személy, aki erre tartott, szavakat kezd el intézni hozzám. Lassan emelem fel a fejemet, az arcomon riadt kifejezés, az értetlenség, és a félelem keveréke, a szemeim pirosak, dagadtak a sírástól, az arcomon még mindig könnycseppek láthatóak, az ajkaim pedig.. akárcsak a kezeim, pirosak, de nem azért, amiért a szemeim is. A vértől. Az ártatlan lány vérétől.
Dadogva, a sírástól alig hallhatóan kezdek el beszélni. - Én nem.. nem akartam.. - állok fel, vetek egy pillantást a tetemre, majd a fejemhez kapok, szinte beletépek a hajamba, és hátrálni kezdek, egészen addig, amíg a hátam bele nem ütközik a falba. Lassan, lecsúszva rajta guggolok le, hogy az arcomat ismételten a két tenyerembe temessem. - Én.. nem tudom mi történik velem. Én.. én nem.. - hitetlenkedek, a hangom kérlelő, mintha segítséget kérnék az előttem álló lánytól.
Őszintén nem tudom, hogy mi történik most velem.

Elena & Dana

Megint érzem. Megint. Ahogy végig sétálok az utcán, a munkahelyem felé, megint érezni kezdem azt az érzést, amely reggel óta próbál meg a hatalmába keríteni. A fejem teljes erővel lüktet, a végtagjaim remegnek a türelmetlenségtől, de.. nem tudom, hogy mit is kellene tennem, hogy ezek a tünetek elmúljanak. Megállok, és nekitámasztom a hátam a falnak.
Tegnap este változott meg minden. Megváltoztam én is, legalább is ezt érzem, de a miértet még mindig nem tudom. Mindenesetre, reggel fejfájással ébredtem fel.. a lakásban, ahol élek. Nem is értem, hogy hogyan kerültem a lakásba, az utolsó emlékeim még az erdőben játszódnak, azzal a rettenetes, részeg emberrel, aki..
Megrázom a fejemet, és ezáltal sikerül elűznöm az emléket a gondolataimból. Erőt veszek magamon, és további sétálásra késztetem a lábaimat.
Aztán egyedül maradtam az erdőben. Egyedül, egészen addig, amíg az a férfi, az az igazán idegesítően ismerős, de mégis ismeretlen férfi, meg nem jelent mellettem. Még mindig élénken él bennem, ahogyan végigsimít az arcomon, mozdulatával letörli a könnyáradatot az arcomról, és a szavaival pedig megnyugtat. Akkor, és ott azt hittem, hogy megint megtörténik az, amit az a részeg ember tett velem.. Hogy majd a férfi is megteszi, de.. Azt választottam, ami akkor a legegyszerűbbnek tűnt. Elaléltam.
Meglátok egy kislányt, aki az úton át szalad be a sikátorba, a labdáját kergetve. Késztetést érezve, hogy kövessem, megindulok felé. A lábaim, mintha automatikusan tennék azt, amit, a lépteim kissé erőltetettek, a végtagjaim pedig meg-megremegnek, amint egyre közelebb kerülök a kislányhoz. Mögé érve hangosan kezdem el szedni a levegőt, lehunyom a szemeimet, és mélyen beszívom az illatát. A nyelvem átszalad az ajkaimon, majd egy perccel később az alsó ajkamat beharapva hajolok a lány nyakához. Meglepetten fordul meg, felém, majd, amikor az arcomra tekint a félelme rögvest ki is ül az arcára. Az eszembe juthatna, hogy vajon mitől is retten meg ennyire, de most nem törődök vele, az ösztöneimre hagyom magam, és hagyom, had történjen meg, aminek meg kell történnie..
15 perccel később a lány teteme mellett heverek, a lábaimat a karjaimmal átkarolva ringatom magam a talajon.