Látom, hogy az előttem ülő teljes mértékben fel van háborodva, hogy nem szorgoskodok neki. Nos, engem abszolút hidegen hagy, hogy ő mit akar! Az már legyen az ő problémája, de engem hagyjon ki az ócska játékaiból, mert nem a bábja vagyok, akit csak úgy kisded kedvére irányíthat. El kell, hogy keserítsem, de nem fogom megadni magam! Nem fogok semmiben sem jótékonykodni, mert mindent tisztán értek most már. Illetve hiába kétezer éves, vagy akárhány, nem fogok ezért előtte térdepelni, mert mivel érdemelné ki? Nem fogok vele beszélni sem, hiába is  akad ki mint a taxióra, csak mert egy szót sem ejtek semmiről sem. Nem érdekel! Egye csak a harag, és a türelmetlenség. Engem aztán az is hidegen hagy. Voltaképpen... még miért is vagyok itt?
Szavain csak megrázom a fejem, amikor kaptam egy csodás kis nevezőt, illetve diplomás hülyének lettem nevezve. Nos, sok okom van, hogy végigvittem ezt a folyamatot. Az egyik, amiért megölték a családom, a másik, hogy megtudjam mi folyik itt. Illetve ember vagyok, nem pedig természetfeletti, aki bárkivel tud szórakozni anélkül, hogy bármi károm essék. Ember vagyok, ez ellen nem tudok mit tenni. Persze, nem válaszolok semmit sem erre a szavára, hiszen mit mondhatnék? Az eszéhez mérem. Nem fogok mellé lesüllyedni, akkor már inkább a halál, illetve akármi, csak az ne, hogy leálljak vele cirkuszolni. Legszívesebben angolosan távoznék. Nem tudom, hogy miféle gúnyt űz ebből az élet, de most legszívesebben megtapsolnám a produkálásait.
Szememmel követem a mellettünk elhaladó embereket, bár szerencsére nem tűnt fel nekik abból semmi sem, hogy ennél az asztalnál nem fényes a hangulat, illetve nem éppen komfortos a helyzet. Igazából nem is inkább feszült, mert számomra nem az, hanem... hogyan is fogalmazhatnék? Röhejes. Igen, ez a szó rá nekem a megfelelő, hiszen mást már erről nem tudok mit mondani. 
Tekintetem megállapodik az övén, s most már le nem veszem róla, nem mintha eddig sok ideje nem figyeltem volna rá. Mindenesetre érdekel, hogy mi ez az egész, illetve gyanakodok, de nem fogok mindig a legrosszabbra gondolni, hiszen csak a töredékét tudom nagyjából az egészből. Voltaképpen nem is akarok tudni semmiről sem, de ha ennyire erőlködik, nem tudok ellene mit tenni. Ha igaz mit állít, nálam sokkal erősebb. Ami viszont a bökkenő; nem félek a haláltól, egyáltalán nem. Nem fog engem megrémiszteni sem, sem riogatni. Ahhoz hogy engem kicsináljon, nem megnevettetni kell engem, hanem megölni.
Azonban valami fura érzés fogott el szempáromnál, valamint a fülemnél is. 
A fejem is eléggé kezdett sajogni, ugyanis teljesen elöntött a vér egyvelege. Szemeimet becsuktam, bár úgy csak jobban rásegítettem egy-egy vércseppre, hiszen azok gyorsabban haladtak le arcomon, mikor behunytam.
- Örülök...- akadtam el a fájdalomtól.-  hogy rájöttél.- Felelem neki egy sziszegés közepette, amikor említette, hogy a döntésjog rajtam áll, és mondhatok nemet is. Még szép! Nem fogok én senkinek sem a csicskása lenni, még akkor sem, hogy ha ez az életembe is fog kerülni. 
Illetve lehajtom fejemet, miközben alsókaromat homlokomhoz tapasztom, hogy akik elmennek mellettünk, ne lássák azt, hogy perceken belül elvérzek, ugyanis nem éppen jó előjelző, hogy ha az agyból kellő mennyiségű vér távozik, ugyanis ez sokkhoz, valamint ájuláshoz vezethet, rosszabbik esetben rohamhoz, vagy halálhoz. Idők kérdése.
Szemeimet mindig nem nyitottam ki, hiszen a fájdalom kegyetlenül elviselhetetlen volt, s így talán kevésbé terhelem meg bizonyos idegeket, amik készülőben vannak elhalni. Tudtam, hogy ezt ő okozza, illetve bebizonyosodott az is, hogy nem emberrel van dolgom. 
Ajkaimat is összeszorítottam, hogy még egy pisszenés se hallatsszék a fájdalmamból, de nem sokáig tudom bírni. Nem akarom, hogy mindenki végignézze azt, hogy elvérzik itt egy ember, így jobbnak láttam, ha cselekszem is.
Bal karommal megemeltem magamat, míg homlokomról végig nem vettem le alkarom, illetve nem töröltem le szememről a vércseppeket, hiszen csak elkenném az arcomon az egészet. Ami most igazából nem érdekelt. A fájdalom érzete jobban elfoglalt most.
Illetve most már otthagytam az asztalnál, s még magamat tartó, lassú lépésekben elhagytam az asztalt, bár most már lehajtott fejjel megyek, magam mellett tudva mind a két karom, hiszen nem tudok mit tenni az ellen, hogy elálljon a vérzés. Orvos vagyok, de bizonyos tényezők ellen nem tudok mit tenni.
A legnagyobb szerencse, hogy ez a hely nem éppen egy forgalmas negyedben helyezkedik el, így csak örülök annak, hogy egy lélek sem jár erre. Bent is talán ha két ember volt még rajtunk kívül, azok is a legszélén. Ami jó, mert kevesen tudják, hogy meg fog halni most valaki, illetve én, mert nem fogok könyörögni azért, hogy hagyja abba. Nem fog megölni, hiszen akkor lőttek a drága tervének.  na meg különben is! Nem fogok meghunyászkodni senkinek sem, ezt jobb, ha ő is tudja. Nem vagyok semmi jónak elrontója, bár kicsit több tiszteletet tudván, még beszéltem volna vele arról, hogy hogyan a továbbiakban, illetve arról, hogy igen; beleegyezek. De most már mindegy. magának köszönheti. 
Nem tudtam már nagyon magamat megtartani, s nem is akartam menni túl sokat, mert nem akartam magam után vértócsákat hagyni.
Az épület lépcsőjén végül is megtorpantam, s nyugodtan leültem a felső lépcsőfokra, majd csuklómat homlokomra szegeztem, bár a csordogáló vércseppeket nem tudtam színlelni, sem takargatni. Éreztem, hogy egyre inkább gondolkodni sem tudok, valamint szédülés, és émelygés is közrelépett. Nem tudom mi lesz, bár ez a fájdalom kezd elviselhetetlenné válni, illetve az elme elvesztése is.

Illetve már nem érdekel semmi sem. Az élet bevallom, előállt pár megmagyarázhatatlan jelenséggel, de a válasz rá, abszolút nem érdekel. S, hogy miért is nem? A családom mind meghalt, és egyedül én maradtam életben. Egyedül én, ami nos... lássuk be... érdekes. Mindazonáltal, hogy történt pár megmagyarázhatatlan jelenség, tulajdonképpen talán ez a másik okom volt arra, hogy ezt a munkát szeretném, minek hála könnyed megoldásokkal lelhetem fel az igazat, mit sem a kételyeket, és a felmerült kérdések egyvelegét. Talán aki tudna róla, biztosan kíváncsi lenne arra, hogy ezekkel a képzeletekkel mire is célzok határozottan. Tulajdonképpen arra, hogy volt róla halvány sejtésem, hogy ez a világ teljesen másabb. Nos, hol is kezdhetném? Mentősnek is szintúgy dolgozom, ugyanakkor betegeket mentek meg a haláltól. Találkoztam olyan esetekkel is, mint például elharapott nyak, emberi fognyomok, ugyanakkor pár pontban észrevettem, hogy némely foghelyeknél - főleg a szemfog - helyénél a húsban, sokkalta mélyebb a harapás, míg nem a többi fognyomatnál, például a rágófogaknál egyenletes volt a harapás. 3 éve vagyok a szakmában, s ebben a három hónapban kerültem arra a szintre, hogy azokat is megállapítsam, mi a halál ok. Ezt a posztot én akartam elérni, hiszen egy átlagos szedett-vedett orvosként nem tudhatom meg azt, miért csak én maradtam életben azon a napon. De ezt nem firtatnám tovább, hiszen ami volt, elmúlt. Ugyanakkor az igazság soha nem múló tény, hiszen azt nem illik összekeverni a történéssel. Mindazonáltal, ki előttem ül becsvágyóan, abszolút nem érdekel egyik mondata sem. Bevallom, meglepett minden egyes szava, ami csak megerősítette az elmúlt két hónapos tanulmányaimat.
- Kösz.- Bólintok rá, de most biztosan kérdezi magában bambán, hogy még is mit köszöntem meg. Nos, a válasz pofonegyszerű, de nem fogom az orrára kötni, hiszen nincs köze hozzá. Tulajdonképpen egy olyan infót adott tudtomra, ami biztosítsa az elméleteimet, de azt azért nem mondom, hogy nem lep meg. Baromi erős az idegzetem, így nem fogok pánikrohamot kapni semmitől sem. Orvos vagyok, nem pedig nyámnyila. Nem futamodok vissza semmitől sem, ezt jobb, ha tudja az illető, ki itt ül előttem. Amit gondolok, azt meg is mondom szívfájdalom nélkül, és az sem fog érdekelni, hogy egy 2000 éves fogja majd a halálomat okozni. Ahhoz már felnőttem, hogy érdekeljen.
Abban viszont mértékben igaza van, hogy ócska, és unalmas az életem, bár ez van. Ember életet élek, nem azt, mint ő. Nekem ez a megszokott, ami szerinte "ócska".
Tiszteletet nyújtva számára, hallgatom végig őt idill természettel, bár ha neveletlen, pofátlan lennék, akkor most a képébe röhögtem volna. De nem.
- Te teljesen hülyének nézel? - kérdezem tőle alig látszóan felháborodottan, bár arcom teljesen nyugodt volt, amolyan csevegőhangnem volt mind ez, azonban a kérdő leejtést lehetett érezni némi felemelt hanggal.
- Nem érdekel! -  Felelem, ahogyan tekintetem az övét súrolják oly határozottan, és elszántan, hogy még az sem fog érdekelni, ha helyben szét tép. Tegye csak meg! Mire vár még?! Felőlem azt csinál amit akar, ezt megmondtam pár másodperccel ezelőtt; nem érdekel.
Sejtem, hogy van valami adottsága, amitől megtudta, hogy valójában Katherine volt az a nő, akire a mai napig is minden percben gondolok. De nem ő ölte meg a családom, mivel baromira jó emberismerő vagyok. Soha nem látott, s ami azt illeti, összekevert még valakivel is, ami csak arra a tévhitre juttat, hogy ki előttem ül, valójában abból van még egy is. Nem vagyok ostoba, mindent kitalálok, nekem nem kell mindent az elejétől elmondani. Az pedig már más kérdés, hogy terve van velem. Nem vagyok mindent tudó, így sajnos halvány gőzöm sincs, hogy mire kellenék neki. Bár arra számítson, hogy nem fogok neki semmit sem megtenni! Akkor inkább öljön meg, vagy csináljon amit akar, de nem leszek senkinek sem a hűséges szolgája!
Mindvégig őt figyeltem, s egy másodpercre sem vettem le róla a tekintetemet sem, még véletlenül sem. Könyökömet végig az asztalnak tapasztottam. Végül is most hátradőlök a szék támlájának, és várom a reagálását sok szeretettel. Az a helyzet, hogy engem baromi nehezen lehet megvezetni. Ha még is Katherine tette volna, ami kizárt... azt ő tőle szeretném hallani, nem pedig mástól.

Csipp, csepp... csak ez ugrik be, a hang, amikor csak arra a pillanatra gondolok, amikor meglátom a szakadó esővel párosult vértócsákat. Nincs az a gyermeki tekintet, mi akkor arcomra süppedt, s mint aki rémet látott volna, termettem szoborrá. Láttam édesanyám kihűlő testét, s szemében kicsorduló könnycseppet, mi akkor még utoljára arcán csöppent le. Az esőcseppel nem kevertem össze, mielőtt még valaki azt hinné, hogy az esőcsepp volt. Nem. Szabályosan csurrant ki szeméből, akárcsak vércsepp a sebből. Látni, ahogyan a testet elhagyja az élet.... oly nehezen fogta fel apró idegzetem akkoriban, hiszen még kölyök voltam. Szörnyű sors, hogy ha az embernek valaki a karjaiban hal meg a másik. Apró kezeimre fagy a vér egyvelege, s végül jön a sötétség, mi magával ragad másnapig. Micsoda balsors, mit mondhatnék? Elveszíteni azokat, akik az életemet biztosították. Az a baj, hogy amit az élet ad, azt hirtelen el is veheti. Ezt el kell fogadnom. Azóta már el telt tizenöt év, már beletörődtem abba, hogy mindenki olyant elveszítettem, akik egykor szerettek. Talán ők boldogabbak nálam. Legalábbis, bízom benne. Hiába is az a sok év, mik talán cérnaszálként forrasszák be vértől csurgó sebeket, de ez soha nem segített rajtam. Szenvedtem, Szenvedek, és szenvedni fogok. Ez soha nem lesz másképp. E felől nem csalódok. Abban a pillanatban aprócska gyermeki lelkem elbúcsúzott szeretteimtől.
Egyedüli támaszom, még is csak egy pillanat volt, de... ha csak rá gondolok, mindig elfelejtem azt az évtizedes balsorsot. Katherine. Gyönyörű, ugyanakkor titokzatos nő. Soha nem voltam ennyire nyugodt, amikor a közelében voltam. Bár, most már talán soha többé nem látom. Na mindegy, megszoktam már az ilyet is. Csalódtam volna, ha nem így lett volna.
Mindazonáltal az most jobban érdekelt, hogy mindenféle sületlenséget hordott össze ez a kedves....? Nem tudom a nevét, de szerintem felesleges is amaz része.
Hátrébb húzódom, nekidőlök a hátammal a szék támlájának, s arcom ridegségbe, komolyságba nyúlik át, mint aki tudja, mit cselekszik. Nem félek tőle, akárki is legyen! Én már megtanultam nem félni. A halállal nézek mindig szembe, szóval... nagyon igazából nem is bánnám a sorsom.
Nagyon nem tartottam viccesnek azt, min ő nevetést tartott jónak, sőt, abszolút nincs jó kedvem, sem nem is akarok vele beszélni. Engem nem érdekel, hogy valaki kiköpött én, vagy fordítva, hiszen van annál nekem nagyobb gondom is. Mindenesetre eszméletlenül érdekes jelenség ez a tényező, de sajnos nem tudok rá választ lelni, hiszen hiába vagyok orvos, de nem vagyok mindent tudó. Viszont az is roppant érdekfeszítő, hogy ki előttem ül, aki konkrétan én, vagy én ő, nem tudom. 
Viszont, a kérdése végére már kezdtem észrevenni, hogy kissé kezdi bosszantani a dolog, hogy nem igen vagyok valami szószátyár. Nos, erre az egészre mit is mondhatnék? Mindössze én csak nagy érdeklődéssel várom erre a megoldást, bár így is eléggé kínos így lenni az étteremben, mert aki elmenne mellettünk, azt hinné, ikrek vagyunk. Még csak az hiányozna...
No, de legyen. Látom rajta, hogy kissé több szót várna tőlem, és nem csak egy kérdést.
- Fogalmam sincs, hogy miért vagy itt és hogy ebből mi következik le. - felelem.-  Az viszont már előbb felkelti az érdeklődésemet, hogy te ezen cseppet sem lepődsz meg, amiből azt szűröm le, valószínű te ennek tökéletesen tudod az okát. Én pedig kíváncsian, és nagy érdeklődéssel várom erre a hasonmás jelenségre a magyarázatod, avagy a meglátásod. Nekem mindegy.- Fejeztem ki végül magam kellő óvatossággal. Mindazonáltal remélem, hogy semmi bonyodalom sincs ebben a jelenlétben, mert nem szeretnék belemenni semmi hülyeségbe. Eléggé meg voltam gyalázva az elmúlt tizenöt évben, s még csak az hiányozna, ha még kiderülnének dolgok erről a hasonmás dologról.

Rengeteg olyan esettel találkoztam már, amit én kezeltem pszichológus helyett. Sok páciensemet hallgatom végig, hogy miért csinálta ezt magával, vagy hogyan történt, és mindig más-más témánál végződik a beszélgetésünk, mint amilyenbe bele is kezdtünk. Rengeteg fiatal kerül hozzám, -rosszabbik esetben én megyek hozzájuk-, akik magukban tesznek kárt. Mindezeknek sok okuk van, lehetnek azok a rokonok, barátok, fiatal, zsenge szerelem miatt, de én csak mindig erre azt mondom nekik, hogy ne fussanak olyan szekér után, ami nem veszik fel őket. Úgy érzem, hogy egyben segítőkész orvos vagyok, másrészről pedig azt, hogy lélekben is ápolom az embereket, mert szeretek velük foglalkozni. Tudom, az nem tartozik a munkaköreimben, de egy jó orvos nem attól tökéletes, ha meggyógyítja a beteget, és hazaküldi őket a fenébe. Lehet, hogy fizikailag üdék lesznek utána, de lelkileg még mindig ugyanolyan roncs az ember. Legtöbbjük amelyikőjük tényleg menthetetlen, mindig írok nekik beutalót egy agyturkászhoz. Az viszont már a munkakörömbe tartozik, valamint amaz is, hogy ha rendellenességet érzek a betegben, jelentsem a rendőrségnek, ami mindazonáltal arra utal, hogy családon belüli terror, vagy bántalmazás. Ha ezeket nem jelentem, könnyedén megeshet hogy engem vonnak a későbbiekben felelősre, de ez nem szokott nálam előfordulni, hiszen úgy érzem, minden tőlem telhetőt megteszek. Eddig nem találkoztam senki olyannal, aki reklamált volna nekem azzal az üggyel szemben, hogy valami az én hibám, de az elkövetkező még jókora negyven évben, talán nem is fog ilyen megtörténni. Én szeretem a munkám. Csak nem mindegy, hogy másnak mi tetszik. Sok gondom akad ezzel a vállalkozással, de azért van diplomám, mert tudom ezeket a dolgokat kezelni.
Most ki hallaná gondolataimat, biztos azt gondolná rólam, hogy a munka hőse vagyok. Az a helyzet, hogy nem igen van más dolog az életemben, ami foglalkoztatna igazán. Egyedülálló vagyok, akit sorra nevelőszülők neveltek fel, mert az igazi szüleik eltaszították maguktól... még is mi érdekelne igazán? Nem túl sok minden.
Gondolataimból felébresztett valami, bár eddig csak magam elé néztem, de nem láttam igazán.
Mire észhez kaptam, valami olyas dolog ütötte meg az elmémet, hogy pislogásra sem tudott kényszerülni fűzöld szemeim. Csak azt a személyt néztem, aki kiköpött... én? Vagy... ?
Nem mondom, hogy nem ijedtem meg hirtelen. De mindössze csak az öltözékünk tértek el egymástól.
Nem tudtam, mihez is kezdjek. Legszívesebben felállnék, hátat fordítanék, és csak elhúznám magamat hazáig. De valami még sem engedett elmenni. Nem tudtam, hogy mit gondoljak először. Azt, hogy megkérdezzem a semmitől, hogy még is hogy a fenébe van ez, vagy azt, hogy megőrültem.
De aztán, végül is összekapartam magamat kellőképpen, s végül is pislogtam kettőt, majd körbenéztem kellő óvatossággal. Most elment az összes étvágyam is. Szerintem két napig nem fogok most enni, olyan gyomorgörcsöm lett. Összeszedtem magam, s mintha meg sem ütött volna eme ismeretlen jelenléte, csak nyugodtan nyílnak ajkaim pár milliméterre, kérdésre formálva a szót.
- Igen? - kérdezem tőle határozottan. Kíváncsian várom a magyarázatot, ugyanis az idegen arcán leolvasható volt a tudás, hogy ő nem lepődik meg eme hasonlóságon. Így én sem fogok beleremegni.

Szerencsémre pont egy olyan órát fogtam el ebben a nyüzsgő árokparti étteremben, amikor kevesen vannak, ezalatt azt értem, hogy csak én vagyok most itt. Nem baj, nekem mindegy hogy hányan vagyunk itt, kegyetlenül esz az éhség. Tizenkét órázom a kórházban, most így erre a hétre mentők közé soroltak be, és hogy megvalljam az őszintét... ha ehettem volna, akkor is szerintem csak akkor, hogy ha közben a klinikai halott mellett táplálkozom, mert alig volt talán egy perc pihenőnk. Mindenesetre röhejesen nézett volna ki, na meg... ki a fenének van étvágya azután, miután vérben úsztatta a fehér kesztyűvel borított kezét? Eléggé piszkos munka, de hogy megmondjam ennek a dolognak az őszinte részét is, megéri. Megéri, mert amikor az ember megmenti a sérültet, annál nagyobb nyugvás nincs is az életben. Így nem bánom!
Már beadtam a rendelést, és most már csak nyugodtan várok a kosztra, mert szerintem ha 10 percen belül nem hozzák ki, akkor az asztaluk helyettesíti a kaját, azt hiszem. Persze, ennyi erőből haza is mehettem volna, és otthon összekotyvasztottam volna valamit, de abszolút nem értek a főzéshez, se ilyesmikhez. Amikor utoljára próbálkoztam, akkor is meggyújtottam véletlenül a ruhámat, hála a kerámialapos tűzhelynek. Még szerencse, hogy ezt csak én láttam, és senki más, ugyanis csak én lakom egyedül a lakásban. Niké macskám meg már csak mellékes, az csak eldöglik a radiátoron. Ami azt illeti, jut eszembe erről a dögről... be kéne még ugranom az állatkereskedésbe is, valami kajálnivalót venni neki, mert ha pár órán belül nem érek haza, szerintem megkezdi a fotel szélét, vagy nem tudom. Ezer fele kell így is figyelnem, s még csak egy barátnő hiányozna mellé. Hülyét is kapnék egyből. Magányosan, és egyedül jó az élet, mert akkor bárkit megkaphat az ember, akit csak akar. Valahogy én is így vagyok vele, így jobb az élet.
Kissé unalmas volt ott egyedül ücsörögni, de hát mit csináljak? akiket eltudtam volna hívni, azok mind Londoniak voltak, mert csak az ottani egyetemről ismertem embereket. Itt Atlantába.... hiába is a szülővárosom, de nem ismerek itt senkit sem.