Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Okt. 22, 2014 10:06 am
Anne & Bastian
► I have to see you!
A bugyitlan estét megbeszéltük és valóban nincs azaz ég, amiért én kihagynám ezt. Itt akarok lenni érte, elviszem vacsorázni és már most teljesen biztos vagyok abban, hogy meg fogok örülni az egész este alatt, mert pontosan tudom majd, hogy mennyire izgatóan nem takarja semmi a legfinomabb részeit a szoknya vagy ruha alatt. Ez a gondolat pedig igencsak sok mindent elindít egy egészséges férfi fantáziájában, így az enyémben is. Már most, pedig hol van még a holnap este és a vacsora és minden egyéb?! - Ha van minid és fekete, akkor azt vegyél fel. Magas sarkúval. Ha nem nagy kérés. – mindig is nagyon szerettem, ha fekete minit viselt a hozzávaló hihetetlen magasságokba emelő, tűhegyes sarkú cipőkkel. Simán meg lehet venni ezekkel engem is kilóra, hiszen mi ha nem pont ezek azok, amik kiemelik egy nő legcsinosabb idomait?! Na ugye, minden férfi velem ért egyet ebben a kérdésben. - És combfixet. – kezdek egyre inkább belemelegedni abba, hogy mit vegyen fel, de ezzel persze nem az öltözködését akarom megszabni – olyat korábban sem tettem – csupán jelzem felé, hogy miben látnám nagyon szívesen, plusz már kitaláltam hová is viszem el és így talán neki is könnyebb, hogy miben gondolkozzon, ha a ruháról van szó. Jó persze, a combfix nem elengedhetetlen kellék, azt is magam miatt kérem tőle, mert kevés ennél szexibb ruhadarab létezik szerintem. - Igazán nagyon reméltem, hogy még emlékszel arra, hogyan is terelheted el a figyelmemet. Bár azt hiszem ebben a pillanatban már egészen jó felé terelődik, tekintve az előbbi bugyitlan témát. Megmondom őszintén, most sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ellenőrizzem, most vajon viselsz-e és ha igen, akkor milyet?! – azt hiszem szemtelenségem ma igazán elemében van, velem együtt. Tudom, hogy az imént értem csak el, hogy elpiruljon, de őszintén remélem, hogy megint sikerül pírt varázsolnom az arcára, mert nagyon is kívánatos lesz tőle. Eszembe jutatatja azt, amikor kéjtől és élvezettől nyögdécselve pirult ki alattam és ez az emlék nagyon is édes számomra. Merész, sármos és pofátlan vigyor virít a képemen, majd kisimítok még egy tincset az arcából. Nem tudom miért tartja ezt cikinek. Hirtelen hajolok közel hozzá. - Hidd el nekem, kevés olyan izgató dolog van, mint az emléked, amikor kipirulva élveztél alattam. Ezt juttatja eszembe a pirulásod. – elhajolok tőle és azt hiszem most lettem esélyes egy képen törlésre, de ettől még ez az igazság. Hiába teltek el évek, most is működik közöttünk a kémia és ebben a pillanatban is úgy kívánom őt, mint akkoriban a nap teljes egészében. Hiányzott és ez már nem vitás. Sokkal fontosabb volt a számomra, mint azt valaha is hittem volna és erre igazából csak most döbbenek rá. Mármint azt mindig is tudtam, hogy mennyire sokat jelentett nekem, inkább azt realizálom ebben a pillanatban, hogy mekkora egy pöcs voltam, amiért elmentem. Amiért nem maradtam vele. - Elviszlek egy körre. – ígérem meg neki a motort illetően. Tudom, hogy sosem értette mi lehet a jó abban, hogy bütykölöm a járgányomat. Gondolom ez olyasmi lehet, mint a nőknek a vásárlás, ami meg nekünk férfiaknak totál érthetetlen, hogy mit is lehet abban élvezni. És még azzal együtt is, hogy gyakran az agyamra ment, amikor megjelent, miközben a mocim ezer darabra volt szedve, szerettem, hogy velem van. Mondjuk nem bántam volna, ha kevesebb csavart rugdos szét, de hát semmi sem lehet tökéletes, nem igaz?! Kivéve Annet. Mert minden kevésbé tökéletes tulajdonsága is csak azt erősíti meg, amit már egy ideje jól tudok. Ő a tökéletes nő. Nekem. - Kösz, a fivéredet kihagynám, szívesebben csókollak téged. – és mire a mondat végére érek, ajkaim már az övére is forrnak, hogy megint megízleljem azokat. Minden porcikámban kívánom ezt a nőt, akarom itt és most és csak nagyon nehezen szakadok el tőle és nem teszem a magamévá ezen a kanapén. De mégsem rohanom le – most még, de ami késik nem múlik… – elhajolok tőle és folytathatjuk a beszélgetést. - Ezzel én is így voltam. – kicsit fészkelődök, mert olyasmit készülök mondani, amit a kapcsolatunk alatt nem mondtam ki konkrétan egyszer sem, pedig kellett volna. De akkor úgy éreztem, mindent csak elrontana, ha kimondanánk azt, amit mindketten éreztünk szerintem. Nagy levegőt veszek, mielőtt folytatnám. - Szerettelek Anne. – és még most sem tudtam megszabadulni az emlékedtől, de ezt már nem teszem hozzá. Ennyi vallomás egyetlen napra egy ekkora nappaliba pont elég lesz szerintem. Mert ha ezzel nem érem el azt, hogy most kivágjon innen a francba, akkor baromi szerencsés fickó lehetek. Elhagytam, elmentem, évekig nem is hallottunk egymásról, most pedig itt vagyok, hogy bevalljak neki mindent, amit akkoriban nem. A nyakába öntöm az egészet és bár ez nem túl fair a részemről, azt hiszem, hogy ezért vagyok itt, még ha ezt tudatosan nem is tudtam. Akartam, hogy tudja, mit is jelentett nekem és, hogy még most, hosszú évek elteltével sem közömbös a számomra. Megérint és én megfogom a kezét, finoman meg is szorítom. Azt hiszem ez az apró érintés adta meg végül az utolsó lökést, hogy elmondjam ezt neki. - Azt mondják az ellentétek vonzzák egymást, nem igaz?! – vigyorgok rá megint, mert hát igaza van, tényleg a dolgok másik oldalát láttuk szinte mindig, de szerintem ebben nincs semmi rossz. Más perspektívából közelítettük meg a dolgokat, ez pedig kifejezetten jó, véleményem szerint. - Inkább azt, hogy tudd, mit jelentettél. – tényleg ő volt életem főnyereménye és nem hiszem, hogy valaha is lesz másik. Azt gondolom, hogy ilyen mindenkinek csak egyszer jár maximum és én voltam olyan fasz, hogy eljátsszam a sajátomat. Túl fiatal voltam akkoriban, túl forrófejű. Na jó, utóbbi nem változott sokat, de az előbbin legalább az évek segítettek valamit.
Elégedetten vigyorogva nézem, ahogy teste még lángol és meg-megremeg az előbbi orgazmustól és az utána lassan múló kis érzéki hullámoktól. - Csak velejéig őszinte. – kontrázom vigyorogva arra, hogy zavarba ejtőnek találja a szavaimat. Végigsimítok az arcán és megint megcsókolom, ezúttal puhán és finoman, érzékien kóstolva meg ismét, sebes és kívánatos ajkait. Habár a sebek gyorsan gyógyulnak, köszönhetően annak, amik vagyunk. Élvezem, ahogy ujjai, körmei a bőrömön játszanak, mindig szerettem, amikor így cirógatott végig és ez most sem változott. Tökéletesen képes hangolni a testemet, ahogyan én is az övét. Az eltelt évek ellenére úgy tűnik, hogy mindkettőnk teste tökéletesen emlékszik a másikéra és arra, hogy milyen ingerekkel lehet a végletekig kényeztetni. Magamhoz húzom, a karom, amelyik átöleli őt, a karját, vállát simogatom ujjaimmal és lehunyom a szemeimet. Egyszerűen csak élvezem a bizsergető érzést, ami most átjár és a nyugalmat, amit Anne közelsége okoz. Nem akarok gondolkozni, csupán létezni és élvezni ezt az egészet. Mélázásomból a hangja szakít ki. Felnyílnak szemhéjaim és úgy helyezkedek, hogy lássam az arcát. - Azt mondod kezdjük újra? – még nem tudom, hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban és nem azért, mert nem akarom őt. Nagyon is akarom és nem csak a szexről van szó, de ha megint elveszítem, azt nem tudom, hogyan kezelném. Legutóbb évekig tartó világjárás lett a vége és most már nem hiszem, hogy némi kirándulás átsegítene ezen. Tekintetét figyelem, hol az egyik szemét, hol a másikat, majd ajkait. Hosszú ideig hallgatok, mielőtt elsimítanék egy kósza tincset az arcából. - Ne menj vissza Seattlebe. Maradj itt. Velem. – halkká válik a hangom és most rajtam a sor, hogy némi görccsel a gyomromban várjam a választ. Végigsimítok a haján és várom, hogy mondjon erre valamit. Akarom vele ezt az egészet, az újrakezdést, őt, de itt. Nem pedig a városban, ahol a családja van és ahol bizony a kapcsolatunk megint ki lenne téve annak, hogy megpróbálnak minket szétszedni. - Anne… tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat, de… nem védekeztünk. Szedsz fogamzásgátlót? – oké, tudom, hogy ezzel most zúztam szét a nagy pillanatot, azonban a boldogság ígéretének rózsaszín felhőjén át, az előbb jutott eszembe, hogy a gumiról mindketten kurvára elfelejtkeztünk.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Pént. Okt. 10, 2014 8:20 am
Sebastian & Anne
Jó dolog, már-már felemelő játszadozni a gondolatokkal. Kiszakít a valóságból, amiért hálás vagyok a férfinak, noha az érkezését - még mindig - nem tudom hová sorolni. Azt hiszem nem is fontosak a miértek, sokkal inkább az, hogy itt van, csillogó, rafinált szemeivel átmelegíti üres lelkem, na és persze zavarba hoz, bár ezt a részt egész jól viselem. - Bugyi nélkül. - Jelentem ki magabiztosan, ezzel megkötve az alkut, egy egészen fura alkut, mit ne mondjak, de nem is mi lennénk, ha nem hasonló játszadozásból merítettünk volna ihletet egy vacsorához. Egyre inkább elhiszem, hogy valóban itt lesz, ráadásul pontban, az arcára van írva, hogy ki nem hagyná a "bugyitlan" estet, noha leellenőrizni hogyan fogja, hm... Tudom én, hogy megátalkodott szemtelen egy flótás, épp elég bőrrel a sármos képén, ebben hiba egy szál sem, de még nem döntöttem el, melyik ruhám legyen a holnapi, hogy még inkább inspiráljam Sebastiant. Persze úgy, hogy az összkép ne csapjon át ribancosba, de azért megfelelően hangsúlyozza, amit szeretnék. Mindenképp fúrni fogja az oldalát a kíváncsiság, de még nem tudom, mennyit engedjek a mindent a szemnek játékban, ettől pedig az én arcomra is meglehetősen jelentőségteljes mosoly kerül. Szóóval, bugyi nélkül, hm? Biztos jól meggondolta? És én, jól meggondoltam? Ismét csilingelő nevetés szökik ki ajkaim közül, és az a fránya pír! Ah! Ha nem kérdezem, nem árulja el? Ó, a tekintete nagyon is beszédes, ám őt ismerve nagyon is jól tudom, mivel lehet a legjobban kiengesztelni. Még emlékszem az ízére... - Van ám némi fogalmam, hogyan lehet másfelé terelni a figyelmed, Sebastian Monteresse. Azt hiszem annó igen hatásos módszerem volt rá. - Egyik szemöldököm íve megemelkedik, bazsalyogva pislogok a férfira, mialatt kellemes emlékek tódulnak az elmémbe újfent, számos testhelyzetről, intenzív élményekről. Nos.. azt hiszem, jobb, ha nem részletezem, ugyanis nem tudom, meddig vörösödhetek még, mielőtt a bőröm képtelen lesz visszanyerni eredeti színét. Ehhez pedig hozzájárul a bók és az ujjainak finom érintése is, tehát egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom. - Szexi? Szerintem inkább... ciki. - Nos, igen, ez vagyok én. Egy tökéletes pillanatot egy halovány grimasszal áthúzni, ahelyett, hogy beledorombolnék az engem simogató tenyérbe. Úgy érzem, tovább és tovább sodorva a zavarba esésben, ugyanis még levegőt venni is elfelejtek abban a hosszú pillanatban, amit tekintetének felfedezésével töltök el, de szexi - megjegyzem, igencsak dörömböl a szívem tőle, hogy így gondolja - vagy nem, nagy hátránynak élem meg a pirulást, idétlennek érzem magam tőle. Számot cseréltünk, ez is közelebb visz hozzá, hogy ismét tartsuk a kapcsolatot, amit egyáltalán nem bánok, mi több, örülök neki, hogy évek múltán újfent összesodort bennünket az élet. Barátként, exekként, volt szeretőkként, magam sem tudom, miként tekinthetünk egymásra, vagy egyáltalán, én miként tekintek rá, viszont egyelőre nem is görcsölök azon, hogy kiderítsem, és nem is állok ellen, bármi is süljön ki belőle. - Ki nem hagynám az alkalmat, s bár nem az én világom, és még mindig nem tudom megkülönböztetni a különböző típusokat, de a hangjukért még mindig odavagyok. - Minél erőteljesebb a hangja, annál libabőrösebb leszek, na és a benzingőz... Ahw! Imádom. Hányszor tébláboltam Bastian közelében, ha a sajátját szerelte? Kismillió alkalommal, ebből ezerszer halálra idegesítettem, pedig egyébként azt hiszem, a bütykölés általában kikapcsolta, hacsak nem komoly baja volt a járgánynak. Rend szerint ekkor jöttem én és a türelme összes megmaradt cérnáját elpattintottam. Ez milyen kulcs, az mire való, hopsz, bébi, azt hiszem valahová elrúgtam az egyik csavart... várj! Lehet, hogy nem csak egyet? De a kedvencem: Minek szerelsz motort, ha ideges vagy? Mondjuk, ha nem lettem volna a közelben, nem lett volna min kitépnie a haját, na de soha nem akartam rosszat, csak arról van szó, hogy a csajoknak általában ez a szerelde nem igazán megy. Nagyon nem... - Akár arra is vonatkozhat, de ha minden látogatásodat csókkal akarod kezdeni, jobb ha vársz, míg teljesen kinyílik az ajtó, ugyanis Joshua nem biztos, hogy kitörő lelkesedéssel fogadná a sajátságos üdvözlésed. - Nagyon, nagyon, nagyon nehéz visszafogni magam, hogy ne vihogjak fel, mi több, meg ne pukkadjak a nevetéstől, ugyanis nem tehetek róla, a jó Istenke meglepően élénk vizualizációs képességgel áldott meg. Naná, hogy incselkedek vele, had piszkáljam már kicsit én is! Egyébként, hogy miként adagolom be a testvéremnek Bastian esetleges látogatásait.. bár magamat ismerve, egyszerűen kijelentem, hogy ez van, addig pedig beedzem a hangom, hogy bírjam szusszal, ha le kell ordítanom a fejét. Az egy dolog, hogy az én életemről van szó, de egyik bátyám sem tiszteli úgy a magánéletem, mint azt tőlem fordítva elvárják. Tanulok a hibáimból, és már nem húsz éves csitri vagyok, akit szivatni lehet, azért megvan a különbség a múlt és a jelen között, szóval tetszik, vagy sem, Joshnak valahogy el kell fogadnia a vendégem esetleges látogatásait. Ha másért nem, talán sikerül belevernem a csökönyös fejébe, hogy Bastiannal többre megyünk, nagyobb esélyünk lesz megtalálni Dylant. - Be kell vallanom, a szakításunk után nem találtam a helyem, ez pedig azt jelentette, ha nem is mutattam, úgy, ahogy szerettem volna, nagyon is ragaszkodtam hozzád. - A mai napig így gondolom, bár ezt a vallomást úgy teszem meg, hogy előtte vetek egy hosszú pillantást a térdemen pihenő kézfejére, majd -egyik kezem odavezetve- lágyan meg is érintem. El is felejtettem, milyen aprónak tűnik a tenyerem az övén, de ebben a szentimentális pillanatban, mikor mélyen összekapcsolódnak a tekinteteink, arra gondolok, hogy ezt a pasit nekem teremtették, naiv kis lelkem pedig talán, talán remél... valamit, habár nem szabadna elragadtatnom magam, mégis bensőséges ez a hangulat, hogy picit belehaljak. És minél több másodperc telik el összekapcsolódva azzal a hihetetlenül szép szempárral, annál jobban belebonyolódok ebbe az egészbe. - Ebből a szempontból szerencsés találkozás volt, meg kell hagyni. Könnyebben fogadtad, mint hittem, és azt hiszem, amíg megpróbáltalak felkészíteni, én magam is sokat tanultam a farkaslétről. - Engem felkészítettek, legalábbis, tudtam róla, mi vár az "átkozottakra", ő viszont abszolút nem volt tisztában a testében lezajló változásokkal, csak azt érezte, hogy borzasztó sok agresszió gyűlik benne, az érzékek megerősödéséről nem beszélve, de akkoriban nekem is bőven volt mit csiszolnom a temperamentumon, és az egész hozzáálláson. Sebastian közelebb vitt az énem állatias részéhez, jobban ráláttam a dolgokra, tehát mindenféleképp jó időszak volt ez. - Így igaz. - Szelíden bólintok a szavaira. Kellőképp megvolt a vehemencia, de milyen is lenne a fiatalság enélkül? S pont ez a hév lett a veszte minden kapcsolatomnak, ha nem a testvéreim rövidítették meg, hát elintéztem én magam, hogy tartósan ne maradjanak meg mellettem. Persze, tudom jól, hogy nem vagyok egy kibírhatatlan hárpia, ám nagyon sokszor mégis úgy érzem magam. Bennem van a hiba, a farkasok átkával borzasztó nehéz együtt élni, és egy egyszerű halandó talán fel sem fogja, nincs is felkészülve hasonlóra, nemhogy együtt éljen eggyel... Néha megfogadom magamnak, hogy emberekkel nem kezdek, ugyanakkor így saját csapdámba esek, hiszen közel sem biztos, hogy egy vérfarkas pasival jobban járnék. Mindennek megvannak az előnyei és hátrányai, a vége pedig az, hogy sehogyan sem jó. - Azt hiszem, te vagy a világon az egyetlen, aki szerette, ha az idegeire megyek. A mi kapcsolatunk nem is szólt másról, de azóta sem nőttem ki, vagy egyszerűen csak rettentő balszerencsés vagyok a párválasztásban, fogalmam sincs. Te az érem egyik oldalát, én a másikat látom, és napestig sorolhatnánk az érveket, ellenérveket, mégsem lenne sok értelme. - Vonom meg a vállaimat beletörődően, bár szám sarkában az előbbi apró kirohanás utáni szájelhúzást egy féloldalas mosoly váltja fel. Jól esik, és tudom én is, hogy élvezte a két év minden időszakát, hiszen én is imádtam a vitáinkat, a csörömpölést, a kiabálást, a békülést. Így volt izgalmas a kapcsolatunk, és néha azon kaptam magam, hogy szánt szándékkal kötöttem belé, csak azért, mert elképesztően akartam őt. - Azt akarod, hogy elolvadjak? - Neki az voltam. Főnyeremény. Ettől pedig ismét zavarba jövök, le is sütöm a tekintetem a fejem rázva, az este folyamán nem először, de lehet, nem is utoljára. Hogyan lehetek én bárkinek is a főnyereménye? Még a végén elhiszem, habár a szavait rögtön meg is tudnám cáfolni azzal, hogy a képébe vágom: mégis elmentél, annak ellenére, hogy így volt a helyes. Néha bármennyire is ragaszkodunk valakihez, bárhogyan is szeretjük, elsorvasztjuk magunk mellett, mert képtelenek vagyunk együtt élni. Azt hiszem, a miénk is hasonló kapcsolat volt. Jó volt, mert ezer fokon égett, de pont a túlzott lángolás emésztett fel mindkettőnket. Nem tudtuk, mi is az a szerelem, én pedig, mikor felismertem, egyszerűen megrémültem. Kár is ezen lovagolni, lerágott csont már, ki miért tette, amit tett. És pontosan ezért nem vethetek a szemére semmit. Jobb volt elszakadni, mint elhidegülni, és itt a lényeg.
Az egész testem lángol. Ajkaim duzzadtan csókolják a száját, szívem ütemes, vad dobogással ugrál a mellkasomban, arcom kipirulva, szemeim a mámor édes, ellágyult, elfáradt érzését tükrözik, mégis, ennél élénkebb nem is lehetnék. Egy utolsó, kéjes nyögéssel harapok alsó ajkamba, kiserkenő apró vérpatakkal megfestem Bastian markáns ajkait is, ezúttal végleg átlökődöm a gyönyör hatalmas kapuján, és nem is térek vissza onnan egyhamar. Zihálva próbálom megtalálni a hangom, arcát, nyakát csókolom, fejem neki döntöm, így próbálom visszanyerni az eszem, ám ez ismét kudarcra ítélt feladat. Az illatát ontó testem jóleső fáradtsággal ernyed el, kezem a mellkasánál pihen, élvezem a szívverését a tenyeremen. - Aaaaawh, te pedig túlságosan is zavarbaejtő! - Lágyan dorombolva vigyorodom el, és borzasztóan ellenállhatatlannak találom a legperverzebb, legerőteljesebb pasit a föld kerekén, akinek eközben teljes figyelmét élvezhetem. A hajába simítok, majd onnan vezetem le ujjaimat a vállaihoz, hátához, lágy finomsággal végigcirógatva a körmeim nyomait. Ő töri meg a csendet hamarabb, bár ezek után fogalmam sincs, tényleg, hogyan is állítunk, vagyis.... éppenséggel az előzmények miatt lenne, de nem akarom beleélni magam, bár azt hiszem, ezzel elkéstem. - Te is nekem. - Hihetetlen, milyen hatással van rám. Nem csak a szex miatt dübörög a szívem, ez az igazság. Ahogy rám néz, valami megmozdul a lelkemben, pillantásaim összekapcsolódnak vele, bőrének illata minden porcikámig eljut. Határtalan nyugalmat érzek, azt a fajta biztonságot, amit mindig is éreztem a közelében. Rég volt, mégis, túlságosan ismerős ez az érzés. - Nagy hülyeség volna, ha azt kérném, folytassuk ott, ahol az a két év befejeződött? - Azért sejtheti, hogy szeretném tisztázni, hogyan tovább, bár csak remélem, hogy megtehetem. Nem akarom elereszteni, és ő sem úgy néz ki, mint aki menekülne, mert megkapta, amit akart, én pedig sok mindenre rájöttem, mióta megjelent az ajtóban. - Egy második esély kettőnknek. - Felkészülök, mi van, ha ő ezt másképp gondolja, nagy lány vagyok már, hogy kibírjam, valahol viszont, attól a csodaszép szempártól a választ várva igenis görcsbe rándul a gyomrom.
Lassan megcsóválom a fejemet, de egy hamis vigyor azért ott játszik a képemen. Még meglátjuk ezt az egész kötözés dolgot. Nem vagyok kézzel-lábbal ellene igazság szerint, érdekel, hogy mit is hozna ki belőle egy ilyen szituáció, hiszen míg együtt voltunk, az ágyban mindig én voltam a domináns és azt hiszem egészen új vizekre eveznénk ezzel az egésszel. Mindig is tetszett ez az édes kis kuncogó hang, amit most is hallat. Nevetésem vigyorgássá szelídül és őt nézem, majd előállok a vacsora ötletével, amit első körben a bugyitlansága ihletett, de közben be kell vallanom magamnak, hogy nagyon is szívesen látnám még, már most nem tudom, hogy nem lesz elegendő azaz idő, amit itt tölteni fogok nála a mai nap. Több kell belőle, tőle, ezért gondolatban hátba is veregetem magam a vacsora meghívásért és örömmel hallom, hogy várni fog. - Bugyi nélkül. – fűzöm hozzá ahhoz, hogy várni fog és természetesen felöltöm a lehető legpofátlanabb, sármos fél mosolyom, ami a képem bal oldalán lévő hegben mély barázdát vet. Csak sejtem, hogy átfuthat a fején, ez vajon milyen vacsora lesz, de nem árulom el neki. Részemről igen egyszerű a válasz, mert férfiból vagyok és semmit sem bonyolítok túl. Magyarán, ha vacsorázni hívtam és nem lesz rajta alsónemű, akkor nem lehet más, mint egy randevú. Már azt is tudom, hogy egy hangulatos kis francia étterembe fogom elvinni holnap. Somolygok egyet az orrom alatt. - Ha nem kérdezed meg, akkor bizony nem árulom el. – nem hiszem, hogy nincsenek elképzelései a vigasztalásomat illetően, azt hiszem nem nehéz kitalálni, hogy egy férfi, hogyan lehet a legkönnyebben és leggyorsabban jó kedvre deríteni és most nem arra gondolok, hogy hagyni kell minket meccset nézni sörrel a kezünkben. Imádom azt az enyhe pírt, ami elönti az orcáit, ezek szerint máris rájött a válaszra. - Ugye tudod, hogy mennyire is szexi, amikor elpirulsz?! – hüvelykujjammal végigsimítok a rózsaszínes bőrfelületen. Mindig is tetszett, ha egy nő elpirult és ez ma sincs másként. Az pedig, hogy Anne arcán láthatom megint, külön jól eső érzéssel tölt el. Eszembe juttatja azokat az időket, amikor az ágyban nyögve alattam pirult ki így. Átadom neki a névjegyem és azt veszem észre magamon, hogy most már kifejezetten szeretném, ha megkeresne. - Gyere bátran. Szívesen megmutatnám a helyet. – a motorok mindig is a szenvedélyem volt és ami azt illeti, most a munkám az egyik vagyis A hobbim. Nem is tudok ennél jobbat elképzelni és bár nem nagy cucc a hely, ahol a szerviz van, én azért büszke vagyok rá. Mégiscsak egyedül hoztam össze, tulajdonképpen a semmiből. Türelmesen várom, hogy ő is megadja a számát. Mikor átadja, előveszem a telefonom és gyorsan be is írom, így egészen biztosan nem fogom elveszteni. - A 0-24 órás szolgálat a látogatásokra is vonatkozik? – nézek a szemeibe és csibészes vigyor játszik az ajkaimon. Közben elteszem a telefont és a papírt is a zsebembe. - Örülök, hogy így maradtam meg az emlékeidben. Tudod én sem unatkoztam melletted. – tenyerem a térdére teszem, ahogy a tekintetébe forr az enyém. Nem véletlen ő volt a leghosszabb kapcsolatom. A többi csajom – már akik nem egyéjszakás kalandok voltak – egy idő után eluntam és akkor fogtam magam és leléptem. Egyikkel sem volt annyira komoly a kapcsolat, hogy megérte volna maradni és feléleszteni azt a tüzet, ami már kihunyt. Anne-el egészen más volt. Vele nem kialudt az a bizonyos tűz, inkább mondanám azt, hogy túl nagy lánggal égett. Örülök annak, amit mond, jól esik. Igazat kell neki adnom, tényleg, kár, hogy nem később találkoztunk valamivel. - Túl fiatalok voltunk. Másfelől viszont örülök neki, hogy akkor találkoztunk. A farkaslét alapjait te tanítottad meg. – mert én semmit sem tudtam az átokról, amit véletlenül váltottam ki. Nem volt egyszerű és könnyű, de Anne sokat segített, hogy elfogadjam a dolgot és a lehető legtöbbet megtudjak róla. - Ami történt megtörtént. Mindketten fiatalok és makacsok voltunk kellőképpen. – nekem sem lett volna éppen kötelező elmennem, mégis megtettem. Akkor az tűnt a lehető legjobb megoldásnak. Ma nem tudom mit tennék egy olyan helyzetben, mint amilyen az volt. Meglep azzal, hogy mennyire nem érzi, milyen nagyszerű is ő. Tényleg nem volt mellette egyetlen férfi sem, aki elmondta, megmutatta volna neki, hogy milyen fantasztikus és csodálatos teremtény?! - Erre könnyű a válasz, számtalan alkalommal tudtál azonnal felhúzni, de a veszekedések ellenére is, szerettem azt is. Te voltál az egyetlen nő, aki ennyire szélsőséges érzéseket váltott ki belőlem és pont ettől volt az egész olyan izgalmas. – vigyorgok rá jó kedvűen. Persze, elhúztam a csíkot párszor, de mindig visszamentem és rendszerint az ágyban rendeztük le a vitáink végét. - Nekem az voltál. – ma már tudom, hogy ő volt nekem a főnyeremény, egy igazi jackpot, de nem tudom mit számít ez most így, ennyi év távlatából. Megvonom a vállam, mintegy bocsánatkérően, de nekem tényleg ez a véleményem és a szakítás ellenére sem tudom máshogyan gondolni. Az élet nem olyan, mint egy tündérmese. Még ha meg is találjuk a hozzánk tökéletes embert, nem biztos, hogy fel vagyunk készülve a boldogan éltek, amíg meg nem haltak részre. Mi nagyon nem voltunk készek erre.
Élvezek, ölelem, csókolom, simogatom, belélegzem mámorító illatát, haja csiklandozza a bőrömet, ahogy a homlokomnak támasztja az övét. Nagyon régen nem éreztem már magam ennyire jól valakivel, hiányzott ez az érzés és nem hittem, hogy valaha is meg fog történni ez még egyszer. Egyetlen lány sem volt, aki ugyanezt képes lett volna kiváltani belőlem. Úgy érzem, hogy szinte lebegek, szívem őrjítő ütemet diktál és szeretne kiszakadni a mellkasomból, míg légzésem ziháló gyorsaságát próbálom csillapítani. - Ez volt a célom… – suttogom ajkaiba és újra csókolom. Haját a fülei mögé simítom és magam mellé húzom. Ujjaim hamar utat találnak öléhez és belé is csusszannak. Csókra húz magához, ajkaihoz hajolok és falva teszem azokat is ismét a magamévá. Finom ívű száját ízlelem és hamarosan ujjaim ténykedése táncra hívják csípőjét. Kezem az enyémre siklik, nem állok meg, töretlenül ostromlom tovább gyönyörű testét. Ajkaimba nyög és érzem, ahogy ujjaim körül megfeszülnek ölének legédesebb izmai. Addig folytatom a mozgást, amíg érzem lüktetését és csak akkor húzom ki belőle ujjaimat, amikor orgazmusa már csillapodik. Kéjtől csillogó szemeit figyelem, elégedett, örömteli mosoly szeli át az arcomat. A nevem siklik le ajkairól, ennyire még sosem szerettem, ha szólítanak. Megint megcsókolom, de most puhán, finoman ízlelgetve korábbi csókjaimtól kissé megduzzadt ajkait. Elszakadok tőle és felemelem a kezem, amellyel az előbb löktem a gyönyör újabb hullámaiba. Számba veszem benne járt ujjaim és lenyalom édes-sós, izgató nedvét. - Finom vagy. – vigyorodom el és kezem a hasára teszem, kényelmesen helyezkedek el mellette és egy ideig csak csendben élvezem azt a kellemes bizsergést, ami most jól esően jár át. - Hiányoztál. – töröm meg a csendet és megcsókolom a halántékát. Felé fordulok az ágyban és őt figyelem.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Pént. Szept. 19, 2014 11:04 am
Sebastian & Anne
+18
Túlontúl izgatott vagyok miatta, hiszen az egész jelenléte felborította a gondolataimat, egyszerűen megállt minden, és már rég nem a bátyám jár a fejemben, inkább azok az emlékek és érzések, amelyeket maga után hagyott. Belefeledkezem a váratlanul jött, jóleső pillanatokba, noha ebben a helyzetben nem tudom, érdemes lenne e agyalni a miérteken. Sok van belőlük, hogy megfájdítsák a fejem, és most a legkevésbé sem akarom, hogy bármi is fájjon... Inkább úgy döntök sodródom a beszélgetéssel, és majd lesz, ahogy lesz. A téma persze zavarba ejtő, pláne azért, mert a mögötte rejlő tények, milyen jók is voltunk fénykorunkban együtt, kissé felkavarják a bensőm, és bűnös gondolatokra sarkallnak. Bastian nem az a fajta, aki mindezért felvonná a szemöldökét, sőt, inkább bele-belevisz még egy kicsit, mintha csak kihívásra válaszolna, és én is azt teszem. - Valamit valamiért, Sebastian. - Nos, ha látni akarja a fehérneműpróbát, biztos, hogy lekötözöm, és ő bizony hagyni fogja. Még ha játék is az egész, egy újabb merész fokozatra siklottunk. Sebastian borzasztó erőteljes és domináns, mindig is szerettem benne, de a kijelentés, még ha az komolytalan is, felborzolja a legapróbb pihéket is a testemen. Már maga az a tény, hogy átengedné nekem magát, úgy, ahogy még soha... Felcsigázza a vágyaimat. Diadalittas mosoly honol az arcomon, sikerült meglepnem, ami kárpótol mindenért. - Pontosan ez a célom! - Már nem bírom ki kuncogás nélkül, persze, ha nem nevetne, talán megállnám, így viszont lehetetlen feladat. Szeretem, ahogy reagál, na és ezt az egész kialakult helyzetet. - Természetesen áll az alku, és várni foglak. - Bólintok, és már szinte bizonyos, hogy valóban, holnap este vacsorázni megyünk. Hoppá... És addig görcsöljek, vajon miféle találkozás lesz ez. Randi, nem randi, barátok, exek összejövetele, mégis minek könyveljem majd el? Úgyis kiderül, de aaaaaaaaaajjjh! Hogy nézne ki, ha csak úgy rákérdeznék? Elvégre az is hatalmas dolog, hogy értem fog jönni és újból találkozunk. Nem szabad elhamarkodnom semmit, megint csak az lenne a kézenfekvő, ha nem lovalnám bele magam a bizonytalanba. Sebastiannal úgy tűnik a " lesz ahogy lesz" szabályt kell követnem, ám szerencsére nem ez az első alkalom. Többnyire improvizálva töltöttük el azt a bizonyos két évet, mit számít, ha így is marad minden? Ugye. Ó, csak ne rontsam majd el semmivel... - Félek megkérdezni, mit is értesz vigasztalás alatt... - Képtelenség nevetés nélkül ránézni, ó de tudja, hogyan is hassa meg a lányokat! Érzem, hogy halvány piros árnyalat kúszik fel orcámra, azért vannak sejtéseim. - Névjegykártyát húz elő, majd át is adja, én pedig megnézem magamnak az egyszerű, ámde "Sebastianos" kártyácskát. - Rendben, keresni foglak és ki tudja, talán még az üzletbe is ellátogatok. Kíváncsi vagyok rá, mit hoztál össze. Szelíd mosollyal jelzem, hogy ez így is lesz, és hihetetlen módon örülök ennek a számnak. A szervíz címe, elérhetősége és az ő telefonszáma is rajta van, úgyhogy nincs más hátra, csak előre. - Várj egy kicsit, máris felírom. - Mialatt felállok, a zsebembe rejtem a kártyát, és átszelem a nappalit, hogy a pulton heverő jegyzettömbből vételezek egy lapot, majd rávéssem a telefonszámom és ugyanazzal a lendülettel térjek vissza hozzá. - 0-24 óráig hívható, bár örülnék a látogatásaidnak is. - Átadom a cetlit, ezzel teljessé téve a számcserét, és ki hitte volna, hogy ettől úgy érzem magam, mintha újra csak egy tinilány lennék? Felidézi bennem a kezdeteket, és talán reménnyel tölt el. Ó Anne, ugye nem akarod, hogy ismét fájjon? Nem, azt hiszem mindketten érettebbek lettünk, hogy ne kövessük el ugyanazon hibákat. Visszahelyezkedem mellé, hogy élvezzem a beszélgetés fonalát, na és az ordas vigyorait, amikkel az őrületbe kerget Mr. Önbizalom! - Ugye nem akarod, hogy tovább hizlaljam az önbizalmad? De nem, tényleg nem vagy az. Nem unatkoztam melletted abban a két esztendőben, az egyszer biztos. - Somolygok, mert valóban, nem volt hozzá fogható pasi az életemben. Annyi jelzőt aggathatnék rá, de hogy unalmas, vagy átlagos lett volna... Sokkal inkább volt ő nekem kihívás, minden nap újra és újra, és pontosan ezért fájt annyira, amikor kilépett az életemből. Hosszas pillanatok telnek el, pupilláim hatalmasra tágulnak miatta, a fejemben pedig ott visszhangzik az a három szó: szerettem veled lenni. Tudom, hogy őszintén beszél, éreztem a két év alatt, hogy kötődik hozzám, hiszen már a legelső vitánk után sem lett volna köteles maradni, majd az újabb és még több vitatkozás sem riasztotta el. Tűrt, mert voltak nagyon is jó pillanataink, amelyeket én is nagyon szerettem. - Én is szerettem azt a két évet, ez tagadhatatlan. Utólag visszagondolva, kár, hogy nem egy kicsit később találkoztunk. - Milyen lenne most az életünk? Együtt lennénk még, vagy a mi sorsunk sehogy nem forrt volna egybe? Persze, hogy megfordul ilyen és hasonló a fejemben, a jót nehezen tudjuk feledni, vagy túllépni rajta. Persze nem kesergek, ami történt megtörtént, de az élet érdekes fordulópontokkal lep meg, amelyekre érdemes kitérni, elmélázni rajtuk, hogy az ember elgondolkodjon, vajon hol tartana most egy másik életben. Ismét kihasználja a reakcióm, hogy megakaszt, és ez ellen nem tudok tenni. Hosszasan nézem az arcát, a vonásait, és nevetek, immáron sokadjára. És végre tényleg csak magam vagyok, gondok nélkül, egy régi kedves, nagyon is kedves ismerőssel. - Bántam, hogy nem állítottalak meg, mert épp olyan bűnös voltam azokban a vitákban, mint te, csak nem akartam bevallani, nem akartam felvállalni, megváltozni pedig... pff. - Nyögöm ki, mert egyszerűen ki kell mondanom. Ennyi év távlatából megérdemli, hogy tudja. Rossz volt nélküle. Az első éjszaka... Istenem, nem aludtam semmit. Soha nem voltam egy sírós picsa, könnyek csak ritkán csúfították el a látómezőm, Bastiant viszont megsirattam. Mérhetetlenül hiányzott, bármit tettem, csak arra gondoltam, merre járhat. Vége volt, én pedig kicsit belehaltam abba az időszakba. - Pedig éppenséggel nem lett volna sok áldozat azért a két évért. - Semmi nem lett volna túl sok, bár erre nem időben jöttem rá és meglett az ára. Elment, és egy korszak lezárult, noha nehezen ment, és talán igazán még mindig nem tűnt el belőlem. - Ugyan, Bastian... - Megrázom a fejem, mert egyszerűen sületlenségeket beszél. - Ha olyan nagyon jó vagyok, miért vagyok még mindig egyedül? Az idő megszépítette az emlékeidet. Hányszor is tudtalak pillanatokon belül felhúzni, hm? Hányszor rohantál el tőlem jó messze? Ezeknek megvolt az alapja és a mai napig megvannak. Ne akarj meggyőzni arról, hogy főnyeremény vagyok, mert közelről sem igaz és kész vége! - Nem nyitok vitát, habár lehet, jó úton haladok. Nem hiszem, hogy valaha is megtalálom azt a férfit, aki mellett úgy érzem, mindenem megvan és aki hasonlót érezhet irántam. Az elején minden szép és jó, a szex is hibátlan, de... ennyi. Harag az rengeteg van bennem, de más nem.
Hihetetlen, másodjára is milyen közel kerülök a féktelen kéj közelébe. Eszem vesztem, ízével a számban megőrülök, ő pedig egyre tovább sodor, ringat és űz, egyszerűen kibírhatatlan a sóvárgás. Azt akarom, hogy velem jöjjön, másodjára is átlépjük a pontot, ahol a mennyország vár ránk, csaknem sikítok, nyögéseimet már nem tudom én magam szabályozni, maguktól törnek utat és ölelik körbe, simogatják Bastiant. Borzongás.. éles, édes és kéjes borzongás járja át a testem, hangjai, mozdulatai, maga az érzés megvadít, legszívesebben örökre így maradnék, vaskos karjai fogságában ragadnék. Eljön az a perc, amikor arcát két kezem közé veszem, magamba szívom állatias nyögését, érzem, milyen forrón nyomul belém, két utolsó hatalmas lökése pedig csaknem az égig repít. Harapva szívom be alsó ajkát, ő pedig hatalmasat rándul, kristálytisztán érzem a lüktető megkönnyebbülést. Belehalok, esküszöm, nincsenek rá szavak, mennyire élvezem őt. Forrón csókolom, mialatt próbálok magamhoz térni, ölem lüktet, nagyon, nagyon közel volt az orgazmus, de egyszerűen nincs erőm, mintha a világot futottam volna körbe, ezt váltja ki belőlem a férfi. Csókol és én visszacsókolok, mellkasának dübörgő ritmusa visszacsapódik az én vadul kalapáló szívem ritmusán, testem épp a jó helyeken sajog. Szeretem ezt az érzést. Homlokom az övének támasztom, az imponáló, csodás szempárba kapcsolom a tekintetem, elmosolyodom, hálás csókot adok, szavaiért, mindenért, amit kaptam tőle. - Komolyan mondtam, hogy elveszed az eszem - Nem szándékozom egyhamar elszakadni tőle, túl édes az érzés, és ő maga is, csak annyira moccanok, hogy el tudjak feküdni, hozzá tudjak bújni, pihegve csókoljak a nyakába. Lehunyom a szemeimet, megpróbálok erőt gyűjteni, csillapítani a testem, de nem megy, és erről ő is gondoskodik, mikor újfent belém hatol. Ismételt sóhajt eredményez, ajkaim szétnyílnak, fejem felemelem, és máris élvezhetem csókra hívó nyelvét utat törni magának. Vészesen közel járok, így nem nehéz visszacsalogatnia, tarkójánál fogva húzom arcomhoz még közelebb, másik kezemmel keze után nyúlok, így is érezni akarom, ahogy ujjai ki-be mozognak, a csókunkat egy-egy elfojtott sóhaj vágja szét, testem pedig vonaglik miatta. Annyira akarom, ó, Istenem... Intenzív és féktelen, egyre csak közelít, lángol a testem, mígnem átesik azon a ponton, ahol már nem bírom ki, hogy ne kiáltsak ajkai közé. Remegve szorítom magamhoz, úgy érzem, az orgazmus soha nem fog véget érni. - Bastian... - suttogom szemeim kinyitva, úgy érezve, hogy enyém az egész világ miatta.
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Csüt. Szept. 18, 2014 9:44 am
Anne & Bastian
► I have to see you! +21
Egy pillanatra bennem akad a lélegzet, pupilláim pedig tágra nyílnak. Azt hiszem a szám is rohamos kiszáradásnak indul. A kikötözés gondolata, ki hitte volna, hogy mindezt ki bírja belőlem váltani és ha nem kapnék időben észbe, akkor még az is lehetséges, hogy az állam is leesett volna elcsodálkozásomban. Mondanék valamit, de valamely rejtélyes okból kifolyólag nem jön hang a torkomra, így jobb híján csak egy kaján vigyor játszik a képemen és megcsóválom a fejem, bár koránt sem lemondóan. Azért az érdeklődés élénk szikrája ott csillog kék tekintetemben. Naná, hogy gondolatok millióit indítja el bennem ez az egész és most kifejezetten örülök, hogy Anne nem lát a gondolataimba, különben igencsak nagy bajban lennék. - Talán egyszer megengedem neked. – nem hiszem, hogy mostanában vagy, hogy egyáltalán el fog ez jönni, de attól még jól esik elszórakozni a gondolattal és ha már lúd, akkor legyen kövér, belemegyek ebbe a kis játszmába, amit ő indított el az imént. - A sírba viszel te nő! – nevetek fel jó kedvűen, ezek szerint kénytelen leszek majd magam leellenőrizni ezt a dolgot, ha ő már nem hajlandó elárulni. Fiatalabb már valóban nem leszek és ha öregednem kell, akkor azt miért ne úgy tenném, hogy közben remekül szórakozom?! Na ugye! Vacsorázni hívom és tisztában vagyok vele, hogy az invitálás nem feltétlen hangzott egyértelmű ajánlatnak, de abban a pillanatban azzá válik, hogy elmondja hányra is jöjjek érte. - Itt leszek. De akkor nincs bugyi és szoknyában jössz! – vigyorodom el szélesen és nem mondom, hogy nem indít már be csak a puszta gondolat is, hogy nem lesz rajta alsónemű. Hogy miként fogom átvészelni a holnap estét ezzel a tudattal, arról még a leghalványabb lila gondolatom sincs, de az tuti biztos, hogy itt leszek 7:30ra, mi több, órát lehet majd igazítani hozzám, mert erről az élményről bizony nem akarok lekésni, de főképp Anneről nem! Nem is reméltem, hogy lesz még alkalmam őt elvinni bárhová és nem is tudom, ez az egész vacsora ötlet egy kissé olyan, mintha kapnánk egy második esélyt vagy nem tudom mit, lényeg, hogy nem akarom olyan faszsággal elszúrni, minthogy elkések vagy el sem jövök. Hülye az a fickó, aki kihagyna egy ilyen lehetőséget ezzel a nővel! - Nagyon helyes Anne Burry, sajnálj csak, aztán pedig vigasztalj meg! – pislogok rá nagyokat, jelezve, hogy mennyire is igénylem azt a vigasztalást, főleg ha sok kényeztetés is jár hozzá és a vége az, hogy nekem nagyon jó legyen. Na jó, ennyire nem vagyok önző, azért ő is élvezné ezt a kis vigasztalósdit. Szemtelen képpel virítok egy újabb pimasz pimasz mosolyt, de csakhogy érezze a törődést. - Ezt nem engedhetem meg semmiféleképpen, szóval… – a farzsebembe nyúlok és előhalászom onnan a tárcámat. Kinyitom a kis fekete bőrt és kiveszek belőle egy névjegykártyát. Igen, ha már saját szervizem van, akkor nem árt az ilyesmi, szóval én is csináltattam pár százat és mindig hordok magamnál néhányat belőle. Semmi flanc vagy csicsa, a kártya rohadt egyszerű, fehér és fekete betűkkel díszeleg rajta a nevem és az elérhetőségem is, na meg persze a szervizé is. A kártyát átnyújtom ennek, egy rántással összecsukom a tárcámat és visszacsúsztatom a farzsebembe. - Ezen itt a számom, elérsz rajta. – hangom kicsit megkomolyodik – már hozzám képest komolyodik meg, de azért drámai túlzásba nem esem – hiszen komolyan gondolom, hogy mindig megtalál. - Én meg tudom a címed, szóval bármikor beállíthatok teljes valómban, de a számodnak is örülnék. – oké, én is akarom az ő számát, bár tény, hogy vagyok ahhoz elég őrült, ha akarok tőle valamit, akkor ideállítok, mint ahogyan ma is megtettem, minden előzetes bejelentés vagy bejelentkezés nélkül. - Szóval nem vagyok átlagos vérfarkas? – vigyorodok el szélesen és kajánul is kissé, aztán folytatom. - Tudod kedvesem, ti nők mindig is sokkal nagyobb talány lesztek. Sosem tudtam rájönni mire gondolsz vagy mit is szeretnél valójában, legtöbbször csak vaktában lövöldöztem, aztán volt, ami bejött, volt ami nem. Míg élek nem fogom megfejteni na nőket, de azt hiszem pont ettől a titokzatosságtól vagytok mindig olyan vonzóak. Ha pedig ráadásként valaki még olyan gyönyörű is, mint te… szerettem veled lenni. – puff egy vallomás a részemről. Tényleg nagyon szerettem azt a két igencsak intenzív évet, amíg együtt voltunk. Egyszerűen jó volt mellette felébredni reggelente, a beszélgetéseinket élveztem, ahogyan a vitáinkat is, a békülő vagy éppen csak amolyan átlagos mindennapi szexet pedig el sem tudom mondani, hogy mennyire szerettem vele. Megtestesített mindent, amire valaha is vágyhattam, és egy egészen röpke ideig az enyém lehetett. Életemben nem volt olyan nőm, mint ő és nem is hiszem, hogy valaha is lesz. Elvégre hányszor jöhet el egy farkas életében a Jackpot?! A választ én is sejtem. - Legyen, az is. – vigyorok el megint szélesen és élvezem a látványát annak a reakció sorozatnak, amit kiváltottam belőle az imént. Tudom, hogy kicsit játszadozom vele, de szerencsére nem egy elveszett farkaslány és a kölcsönt maximálisan visszakapom, mert ő is megteszi ezt velem. - Tudod, egyszer valakinek már majdnem sikerült, csak fasz voltam és leléptem. – és még egy vallomás. Érte majdnem megtettem, majdnem lehiggadtam és maradni akartam vele, Seattleben, de fiatal voltam és a sok vita frusztrált. Pontosabban mindketten fiatalok voltunk, túl korán találkoztunk és akadtunk egymásra. Szerintem egyikünk sem készült fel arra az érzelem tengerre, amit kiváltottunk egymásból. Mindegy ma már ezen rágódni, hat év távlatából sok mindent máshogyan látok és ez mit sem számít már most, itt a jelenben. - Anne… – arcán simítok végig és finoman magam felé fordítom az arcát, hogy a gyönyörű szemeibe nézhessek miközben beszélek hozzá. - Bolond az a férfi, aki nem akar veled lenni. Az is bolond, aki kihagy egy olyan lehetőséget, mint amilyen te vagy. És nem rontod el a dolgokat. Épp, hogy jobbá teszed azokat! – nem gyakran vagyok őszintén komoly és ez a mostani ezen nem gyakori vagy inkább rohadt ritka pillanatok egyike. Nem tudom, hogyan is gondolhatja magáról a világ legtökéletesebb nője, hogy nem az, ami és aki. Számomra el felfoghatatlan. Még mindig csodálatosnak tartom, okos, vicces, szórakoztató, szexi, magával ragadó, bűbájos és még napestig sorolhatnám, hogy milyen is ő. És még nem is tud róla…
Megőrjít a látványa, az, ahogyan játszik velem, rajtam, amikor lejjebb halad és a szájába vesz. Figyelem, mert a látvány több, mint beindító, több, mint izgató és szexi. Tudom, hogy nem csak az érzésre a látványra is ad és ahogyan csinálja, az valami észveszejtő. Tekintetünk találkozik, de az enyém hamarosan elhomályosul az ingerektől, az élvezettől. Élesen szívom be a levegőt minduntalan, ujjaim a tincseivel játszanak és végül bele is marok a barna fürtökbe. Csípőm táncba kezd az édesen kegyetlen játéka alatt. Fejem hátra feszül és lehunyt szemekkel adom át magam neki teljesen. Karmolása, simogatása, nyelve és ajkainak játéka, morgó hangot csal elő torkomból, belenyögök olykor a játékába. Annyira finom, olyan ingerlő, leírhatatlanul izgató. Úgy érzem nem bírom már soká, hamarosan robbanni fogok és elveszek ebben az édes kéjben, de az agyam egy hátsó zugából előtör a gondolat, hogy nem most még nem így kellene, hogy véget érjen. Benne akarok még lenni, élvezni őt és a testét, gyönyört adni neki, ahogyan most ő is azt ad nekem. Megállítom őt és öle vesz körül néhány pillanattal később. Annyira intenzív az érzés, nem akarom már elnyújtani a pillanatot, csupán átadni magam és az ő testét is a gyönyörnek, hogy egy részünk kéjtől mámorosan haljon meg a pillanatban. Míg ő gyors tempóban mozog az ölemben, addig én az édes kis halmokat veszem újra birtokba a mellkasán. Eljátszom velük, fokozva a vágyat benne és magamban is. Belém kapaszkodik, gyorsít a tempón, amibe én is belemozdulok, hangjai édesen csengenek vissza a fülemben. Izgató nyögéseit és sóhajait hallani, amelyeket én okozok neki. Hangja, szavai pedig átlöknek azon a határon, hogy magam uralkodjam a testem felett, robbanok. Az orgazmus elemi erővel ránt magával és sodor el, én pedig megadom magam neki egy hangos nyögéssel és csak remélni merem, hogy ő is velem tart ebben az édes-kéjes érzésben és velem rántódik a gyönyör hullámába. Hosszú perceknek tűnő pillanatokig rándulok meg lüktetőn benne, mire az érzés végre csillapodni kezd. Légzésem zihálását próbálom csökkenteni, és szívverésem szabálytalan gyors ritmusát lassítani, belefeledkezve az ölelésébe. Ha nem jött neki is össze az élvezet, akkor nagyon úgy fest, hogy lógok neki még egy orgazmussal, amit a lehető legnagyobb örömmel fogok teljesíteni. Elhúzódom tőle annyira, hogy a szemeibe nézhessek, de előbb még hosszan és forrón csókolom meg, beszívva és harapva édes ajkait. - Nem is sejted, hogy milyen fantasztikus vagy. – suttogom és egy kósza tincset simítok a füle mögé. Kipirult arcánál nem hiszem, hogy láttam valaha is gyönyörűbbet. - Gyere ide. – közben mozdulok, hogy kihúzódjak belőle és magamhoz húzzam, feküdjön mellém és a mellkasomra. Átkarolom és szórakozottan simogatom ujjbegyeimmel a karját, miközben próbálom visszanyerni a józan eszem, amit az imént nem egyszer vesztettem el karjai között. Megcsókolom a haját, beszívom édes-mámoros illatát és míg bal kezemmel a bőrét cirógatom, addig jobbom a combjai közé simul, megtalálva a csiklóját, ami még most is forró és nedves tőle és a magomtól egyaránt. Hátrébb csúsztatom ujjaimat, majd kettő belé és finoman kezdem masszírozni belülről, míg hüvelykujjam kívülről játszik csiklóján. Ajkához hajolok és ismét megcsókolom izgatóan ívelt húsos ajkait.
Sebastian - mint a legtöbb pasi - nem rajong/rajongott a vásárlásért, ezért amikor felhozom az ötletet, hogyan is mennék bele a fehérneműpróbába, egyértelmű, hogy -ismét- húzom az agyát és igencsak jól szórakozom rajta. Mindig is jól értettem hozzá, kétség sem fér mindehhez, s úgy tűnik, van, ami nem változik. Adok és kapok, úgy látszik ez még mindig nagyon megy nekünk, és igen, azt hiszem zsigerből húzzuk elő mindet, egytől egyig. Örülök annak az arckifejezésnek, mintha a fogát húznák, rettentő és borzalmas a tény, hogy úgy kellene végig ülnie azt a szerény órácskát, hogy közben az égadta világon semmi mással nem foglalkozhatna, és még az egyetlen szórakozását is elvenném, ami akkor éppen életben tartaná az agyát, na meg egy másik testrészét... hmmm. Megölné az unalom, annyira tipikus... Nade a lényeg, hogy hangos nevetésben török ki az említett arckifejezés és megjegyzés miatt. Tényleg ünneprontó vagy, Emily Anne Burry! És milyen jól áll neked, háh! Arról nem is beszélve, milyen jól is esik mindez. Édes ordas egy vigyorral győz meg arról, amit úgyis sejtettem, mire nekem mindjárt meg is lesz a válaszom, méghozzá egy kajánra sikerült mosoly mellett, természetesen. Sebastian képes belőlem kiváltani ezt a fajta kacérságot, és bevallom, jócskán akadt eme tulajdonságból nélküle is, de valahogy nem vittem túlzásba, mert nem volt rá túl sok szükségem. Azt hiszem az ő pimaszságát nehezen találnám meg másban, de hogy ez speciel jó vagy rossz, arra ráérek később is eldönteni. - Hmm-hmm, akkor előre be kell biztosítanom magam... - Állom pillantásait, és egy sokat mondó, sejtelmes mosoly alá bújtatott döféssel azt hiszem ismét csak sikerül majd betalálnom, ami a fantáziaizgatást illeti. - elvégre mindig is szerettelek volna kikötözni. - Kölcsön kenyér visszajár, az ajtóban történt váratlan csókért, az ő pírba öntő megjegyzéseiért, habár az én fantáziám egyik szegletében is felgyúl a vörös lámpa, s akaratlanul is elmélázok egy pillanatra képzeletemben Bastiannal és egy bizonyos élvezetes testhelyzettel. Ó basszus, túl csábító ez nekem! - És ha rajtam múlik, csak még öregebb leszel. - Sandítok rá és nehéz visszafognom az ismételt nevetés kibuggyanását, de úgysem mondom meg, ha a fene fenét eszik, akkor sem! Szeretném még kicsit fent tartani az érdeklődését, és jól is esik, hogy velem kapcsolatban kattog az agya, de még mennyire! - Hmm. 7:30. Ha késel, nadrágot húzok és ajtót sem nyitok! - Igyekszek lazának tűnni, de meglep, mert nem tudom, most csak szivat e, vagy valóban komolyan gondolta ezt az "elviszlek vacsorázni" dolgot. Ajjh! Ha holnap este hét után beállít, ám legyen, szívesen, sőt, örömmel elmegyek vele, jó lenne egy újabb találka, nagyon is... De félek, hogy koppanok, nem tudom, mit gondol igazán. Franc! Magamat ismerve az lesz a haditerv, hogy alig egy nap múlva pontosan itt fogok ücsörögni, méghozzá egy dögös ruhában, fehérnemű nélkül, csak azért is, de ha nem jön... legalább szembesülök a tényekkel, mire kell, pontosabban mire nem kell számítanom többé. - Ó jaj, tudod kezdelek megsajnálni, Sebastian Monteresse! - Na persze, ez tényleg így lenne, ha ő és az önbecslése valóban veszélyben forognának. - A világért sem tagadnám meg tőled ezt a feladatot, habár félő, hogy a telefonszámod nélkül mást kellene tárcsáznom, ha nem tudnám esetleg eldönteni, melyik bugyit hagyjam el a kosztüm alól. - Kétségbeesett sóhajjal biggyesztem le ajkaimat, hát ez azért mégiscsak egy drámai pillanat! Nem bánnám, ha megadná a számát, bár kapásból jön is a kérdés, Anne drágám, neked totál elmentek otthonról? Már abban sem vagyok igazán biztos, mit csinálok és miért. Természetesen ez is Sebastian hibája, ki másé. - Egy nőnek kell, hogy titkai legyenek, pláne, ha a pasija nem épp egy átlagos vérfarkas. De az az igazság, hogy mindig is nagy talány voltál, és az a bizonyos használati utasítás egyszer működött, másszor semmit nem ért, úgyhogy nem is baj, hogy nem tudtál róla. - Érdekes milyen könnyen beszélek erről, pláne, mert egészen sokáig azt hittem, Bastian olyan, mint én, mégis, merőben más volt, az alaptermészetet kivéve valóban fejtegetésre váró könyv volt a számomra. És élveztem, ha újabb fejezeteket láthattam tisztán. - Ellenállhatatlan? - Dübb, dübb, dübb, a szívverésem csaknem szétszaggatja a mellkasom. Nem kell megcáfolnom, pontosan tudja, mit tesz és miről beszél. Tágra nyílt tekintetem mélyre fúródik az övében, majd szemügyre veszi a neki sokáig oly imponáló heget is, és eszembe jut közben, hányszor érintettem, beszéltem arról, mennyire tetszik, hogy az arcán díszeleg. - Sokkal inkább egomán. - Fejem csóválom, és mosolygok, ami persze egyáltalán nem könnyű feladat, tekintve a közelebb hajolt képét látva. Egomán, de az a félelmetes, hogy teljesen igaza van és a francba, nagyon is tudja magáról. - Talán egyszer valakinek sikerül a szabadságvágyadnál is többet adnia. - Úgy érzem, kettéhasad a szívem, minden érzékszervem kiterjesztem felé, nagyon, nagyon szeretnék belelátni a fejébe, meglátni, hogyan is működik ő, habár nem szándékozom mutatni, kicsit tényleg felkavar. Már az első pillanatban azt tette, odakinn az utcán, elég volt egy lopva, véletlenül elkapott pillantás, majd a kitáruló ajtóm, melynek másik oldalán ott állt, mindent megbonyolítva, Én voltam a leghosszabb ideig az életében, és érdekel, azóta csak nem volt szerencséje, vagy még mindig komolytalan e téren, és könnyebbnek találja, hogy tovább sodródjon, holott természetesen azt kívánom, sikerüljön ezt a férfit valakinek tényleg úgy megfognia, hogy az elég legyen, hogy maga mellett tartsa egy életen át. Én elbuktam, nincs mit szépíteni rajta. - Szeretnék igazat adni neked, de... - Lesütöm a tekintetem, valahogy nem akaródzik csak a combjaimra fókuszálni, habár az arcomon hagyott érintése is rátesz egy lapáttal, mert az egész azt sugallja, valóban érek valamit, pedig nagyon is ingatag lábakon áll a magamról alkotott véleményem. Veszek egy mély levegőt, hogy elnyomjam az oldalam ezen részét, sosem szerettem keseregni, most sem fogok. - de nem foghatok mindent a bátyáimra, te vagy rá az élő példa. Én sosem akartam újdonságot, nekem elég volt az a jelen, amiben éltem, csak épp a mai napig nem tudtam magam mögött hagyni azt a tulajdonságot, hogy mindent elrontsak. - Nehezen, de sikerül vállat rántanom, ez vagyok én, és így jártam. Sosem szerettem egyedül lenni, a farkasom és én is társas lények vagyunk, mégsem tudom megbecsülni a boldogságot és ez... nem éppen kellemes szenvedés. Persze, vannak periódusok, amikor úgy tűnik, nekem megfelel így minden, máskor szenvedek, mert nem jó így. Ki érti ezt?
Fel sem tűnik, milyen ösztönös, mennyire természetes ahogyan belé kapaszkodom, ajkait súrolom, húsom forrósodik tőle. Egyszerűen jó vele, a lehető legjobb, legfelemelőbb érzés, ami idáig űrt hagyott az életemben, s most hirtelen ismét teljessé válik minden. Hülyeség, hisz' ez csak szex, mondhatná bárki, ez mégis több annál. Nekem sokkal több, s ha csak a gyönyör leigázó végéig is érezhetem, már megérte. Ajkaink újra és újra összeforrnak, szorosan tart, ölel, simul, minden testrésze egybe olvad velem, legutolsó rángásai is olyanok, mintha belőlem indulnának ki és benne érnének véget, hogy aztán körkörös folyamatként ne tudjam, hol ér véget ő és hol kezdődök én. Rég nem érezhettem a szenvedélyét, hiányzott, hát minél többet akarok belőle, hogy intenzíven árasszon el és ússzam a kéjben, és ne foglalkozzak mással, csak vele. Könnyen megy minden mozdulat, a bizsergés, a borzongás a hangja után, érintése nyomán szinte lángra kapok, s ő úgy játszik rajtam, mintha egy hangszerrel tenné. Ó, én őrjítő Sebastianom... Ölemnek megadja a legutolsó, legmélyebb kegyelemdöfést, én pedig pulzálva adom meg neki is ugyanazt a mámort. Istenem, milyen intenzív... farka rándulásait szorosan köré fonódó hüvelyemen át tökéletes finomsággal érzékelem és akár képes lennék még egyszer elélvezni csak azért, mert érzem forró magjait is becsapódni, viszont nem húzódik ki, ami azt illeti, még mindig kőkemény, és már önmagában ez a tény is újabb hangot csal elő ajkaim közül. Sebastian egy nap többször is képes volt úgy a csúcsra juttatni, mintha akkor az az első lett volna, és egyáltalán nem bántam ezt a szokását. Milyen rég is volt... Hat évnyi bepótolni valóval a hátunk mögött már nem lepődöm meg semmin, mi több, ki akarom élvezni, az utolsó percig, míg testem bírja, míg azt nem kiáltom: nem bírom tovább. Feltüzel keménysége, elveszi az eszem, hamar fölé kerekedek, ő pedig nem ellenkezik. Nem győzök betelni vele, nem is tudnék, nem is akarok. Felfedezni rég nem érintett részeit, ismét birtokba venni a legapróbb milliméterét is, megcsókolni, megkóstolni finomra szabott bőrét, ízébe veszni, csak erre vágyom oly nagyon. Tudom, hogy figyeli, miként haladok lejjebb és valósítom meg sóvárgásom, felnézek rá, mialatt ajkaim közé csúsztatom férfiassága legjavát - felnyögök, mmmm, még mélyebbre akarom tudni. Csípőjét, hasfalát karistolom, simogatom, kezdi elveszíteni a kontrollt, farka előre lendül, ó mennyire kívánatos így! A számba tolja magát, felveszi a ritmust, mohón ízlelgetem, szinte belefulladnék, ó igen.... Nem hagyja, talán én sem akarom, bár belevesznék a pillanatba, ha láthatnám, érezhetném, kóstolhatnám az újabb élvezetét, ám egy részem még mindig telhetetlen, ha róla van szó. Hamarosan a szám helyét nedves ölem veszi át, rácsusszanok, teljesen magamba fogadom. Egyszerre nyögünk fel. Karjaimat a nyaka köré fonom, erőteljes az érzés, amely ismét, másodjára kezd gyűlni bennem a mozgásunkra, az ismételt ostromra. Felemészt a szenvedélye, nyelvét a számba tolja, farka felnyársal, az összhang teljessé válik. Lehunyom a szemem és hátrafeszítem a fejem, felkínálom magam, hogy megszerezze melleim felett az uralmat, s így is tovább korbácsolja a vágyaim, habár azok már így is legnagyobb hullámokként sújtanak le rám. Vállait használom támaszként, gyorsítok a lovagló tempón, hangjaim egyszerre visszhangoznak a szoba falai között, s mégis valahol rám omló hajában lelnek otthonra. Karcolja, csókolja érzékeny mellbimbóimat, mialatt tövig nyomul belém, óóó érzem, hogy az orgazmus sunyi módon nagyon gyorsan fog lecsapni rám, ha így folytatja. Szaggat, felemel az érzés, összesimulva csókol újfent, hajamba markol, belemozog, belemozgat az ütembe, ahogy hüvelyem fel-le siklik élvezetet nyújtó farkán. Egyre erősebben csapódom rá, combjaimmal még széjjelebb tárulkozom, hogy minél eredményesebb legyen ágyékaink serénykedése, hangja kis híján megőrjít, ködfátyol telepszik szemeimre, ahhhh, hogy ez milyen jó nekem... - Élvezz belém baby, ahw, elveszed az eszem! - Pihegem ajkai közé, sajátomba harapva vérem serken, lüktetek, pulzálok, nem fogom bírni, ó nem...
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Kedd Szept. 16, 2014 9:28 am
Anne & Bastian
► I have to see you! +21
Anne-Anne. Az én drága Anne-em, aki úgy tűnik valóban nem sokat változott az elmúlt évek alatt, hiszen mint akkoriban is, most is nagyon ért ahhoz, hogy a legjobb résztől tiltson el, már ami a vásárlást illeti. Mint a legtöbb hozzám hasonló hím egyed, én sem szeretek vásárolni, a praktikum híve vagyok, magyarán, ha tudom, hogy mi kell – és mindig tudni szoktam, különben eleve el sem megyek vásárolni – akkor csak fogom magam, bemegyek az adott boltba, leveszem a polcról, ami kell, felpróbálom – vagy még azt sem, ha jól bevált márkáról van szó – és már megyek is fizetni. Az egész procedúra nem vesz igénybe többet 10 percnél. Ha viszont egy nővel kell elmennem vásárolni, akkor tuti, hogy alsó hangon 2-3 óra is el fog telni, ami számomra teljesen unalmas. Az egyetlen jó dolog egy ilyen típusú vásárlásban, ha legalább megnézhetem azokat a falatnyi kis darabokat miközben próbálgat. És, ha már nézem is, akkor persze, hogy le kell majd ellenőriznem, minden a helyén van-e, jól passzol-e, amit csakis és kizárólag csak a kezeim segítségével tudok megtenni. Miközben természetesen végig is taperolom, mert hát ennyi minimum jár egy férfiembernek, hát még egy hím farkasnak, ha már részt veszek a nők által olyan nagyon kedvelt szenvedély – részemről inkább kínszenvedés – hódolásának. - Ünneprontó vagy Anne Burry! – csóválom meg a fejem lemondóan és rettentő szenvedő fejet vágok, mint akinek elvették a kedvenc játékszerét, de azért bujkál a képemen egy csibészes kis fél vigyor. - Legyen, de nem ígérem, hogy be is tudom majd tartani, amit most kértél. Tudod, nehezen viselem a korlátokat és kifejezetten szeretem áthágni a szabályokat. – az a kis fél vigyor immáron hatalmasra szélesedik, ahogy őt nézem. Vonásait figyelve pedig egyáltalán nem vagyok olyan nagyon biztos benne, hogy valóban zokon vennék, ha nem tartanám be a feltételét és igenis közelebbről is ellenőrizném, csakhogy minden rendben van-e a falatnyi kis alsó darabokkal. - Milyen szerencse, hogy már öreg vagyok. – ennyit arról, hogy nem kíváncsiskodhatok és naná, hogy felpiszkálja vele a fantáziám, most már egyenesen látni akarom őt szoknyában és természetesen kideríteni, hogy hord-e alatta alsóneműt vagy sem. Bár, ha kérném, hogy szoknyában jelenjen meg valahol a kedvemért, szinte a nyakamat tenném rá, hogy nem venne alsót, de csak azért, hogy az agyamat húzhassa vele és talán meg sem engedné, hogy leellenőrizzem. Ami persze rendkívül nagy igazságtalanság lenne velem szemben. Úgy bizony! - Tudod mit? Holnap elviszlek vacsorázni és vegyél ruhát. – félig komolytalankodok vele, hogy lássam mit is szól ehhez, de egy másik felem pedig nagyon is komolyan gondolja a dolgot, szívesen találkoznék még vele és az, hogy közben még eszünk is, csak egy újabb kellemes dolog. Akár randinak is fel lehetne fogni, ám fogalmam sincs, hogy valóban az lenne-e?! Még nem tudom, hogyan is állunk egymással. Mert a levegő tagadhatatlanul felizzik kettőnk között még most is, tényleg nem tudom, hogyan is gondolkodik velem kapcsolatban. Mondjuk egy vacsorába még senki sem halt bele, legalábbis abban az értelemben, hogy két jó régi ismerős megtegye ezt. Szerintem jól szórakoznánk, nem féltem magunkat. - Túlélem, de maradandó sebeket hagy maga után. – forgatom meg a szemeimet és el is mosolyodok megint. Ha belemegy a vacsorába, lehet, hogy még a végén öltönyt is veszek a hecc kedvéért, hogy lássuk, mennyire akadna ki. Sőt, egyre jobban kezd ez a gondolat megtetszeni, szóval komolyan fontolóra veszem, hogy előrángatom a szekrény mélyéről az említett ruhadarabot. - Máris sokkal kevésbé aggódok. Hívj fel mindenképpen, ha a kosztüm mellett döntesz valamikor. Muszáj lesz, hogy megnézzelek benne és le kell ellenőriznem a bugyi kérdést is. – pimaszkodok vele megint. Azt hiszem az együttléteinken kívül a másik nagyon is erős összetartó erő és kapocs kettőnk között a humor volt. Mindig tudtunk nevetni a dolgokon együtt és így könnyebb volt átvészelni a nehezebb időszakokat is. Egy idő után sajnos már persze nem volt elég ennyi ahhoz, hogy együtt is tartson minket. Túl fiatalok voltunk és mást akartunk. Plusz a sok veszekedés egy idő után nyomasztóvá és frusztrálóvá vált. Hát így jártunk, ezen már kár lenne keseregnünk. - Használati utasítást?? És ezt most kell megtudnom, ennyi év után?! Ehh… – vigyorgok rá. Kifejezetten imponál, hogy kész rejtély voltam számára, akit meg kellett fejtenie. Neki talán még jobban is sikerült, mint nekem önmagamat. - Én tudom. Mert ellenállhatatlan vagyok. – hajolok hozzá közelebb és megint egy pimasz kis fél vigyor játszik a szám bal sarkában, amitől csak jobban látszik a heg a képem ezen oldalán. Természetesen csak szórakozom, nem gondolom komolyan, noha nincsenek gondjaim saját magammal, pontosan tudom, hogy milyen hatással tudok lenni a nőkre. Nem azért, mert nagyképű vagyok – na jó, egy kicsit talán az vagyok – hanem inkább az évek alatt összeszedett tapasztalatok miatt gondolom ezt. Ráadásul én köszönöm szépen, nagyon elégedett vagyok magammal, nincsenek önértékelési gondjaim. Miért kellene, hogy legyenek? - Nem tudom, hogy az újdonság után vágy még most is olyan erős-e, mint régen. Azóta nagyon sok mindent hagytam a hátam mögött. Már nem vonz olyan erővel az ismeretlen, mint egykor. Bár az is tény, hogy alapvetően nyughatatlan, szabad lélek vagyok. – rántok egyet a vállamon. Talán a bennem élő farkas miatt van így. A szabadság az, ami elemi erővel vonz, ami kell nekem, ami nélkül talán nem is tudnék létezni. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szabadságot nem tudom megtalálni valaki mellett is ugyanolyan jól, mint magányosan. Vagy a franc se tudja, majd kiderül. Megsimogatom az arcát és a tekintete után kutatok, mielőtt reagálnék az imént elhangzott szavaira. - Hülye az, aki nem akar a tenyerén hordozni téged. És tudod, érted még a bátyáidat is megérte elviselni. – most egy sokkalta őszintébb mosolyt kap, mint ma eddig bármikor, mióta azzal a csókkal beállítottam az életébe. Nem volt könnyű a fivéreivel sohasem, legszívesebben bevertem volna a képüket, igen csak gyakran, de Anne szereti őket, nekem meg Anne volt fontos, hát visszafogtam magam és megérte. Érte minden megérte volna és semmi sem lett volna túl drága vagy túl nagy ár. Ezt akkor is így gondoltam és ma sem hiszem másként. Dacára annak, hogy mi történt közöttünk és, hogy nem maradtunk együtt, nincs okom mást mondani vagy gondolni, mint ezt. Nagyszerű lány, csodálatos teremtmény úgy ahogyan van. A viták ellenére sem változtatnék rajta soha semmit, mert úgy volt nekem fontos, ahogyan volt. Mindennel együtt. - Az már egyszer igaz. – bólintok. Ez így van, ha az embernek saját üzlete van. Még nem biztos, hogy erre a szervizre teszem fel az egész hátralévő életemet, de most meglehetősen elégedett vagyok az életemmel. És ez azért elég jó szerintem.
Sóhajai visszhangoznak fülemben, nyögések születnek ajkaink között a csókokba vegyülve, főleg, amikor a hátamat szántja fel. Bepörget vele és ezt ő is nagyon jól tudja. Majd a karmolásokat finom simítások követik. Mindig is tudta, hogyan is őrjítsen meg és úgy tűnik ezen tudományát még most sem felejtette el. Ki tudja, talán a szótára utolsó lapjait azzal írta tele, hogy lejegyzetelte, mivel is tud olyan nagyon feltüzelni. Kihúzódom belőle, hogy fordulásra kérjem és meg is teszi. Mindketten az őrület határára táncolunk, egymást lökve újra és újra, egészen addig, amíg majd el nem sodródunk a gyönyör egy fenséges hullámával, de addig még van némi időnk. Mert még nem most akarom azt a beteljesülést. Előbb még húzni akarom a percet, a pillanatot. Kiélvezni csodálatos testét, hagyni, hogy elöntsenek bennünket az édes emlékek és fel akarom idézni vele, hogy mit is hagytunk magunk mögött. Legérzékenyebb és legforróbb pontjával játszadozom, kényeztetem őt, élvezetem lelem abban, hogy izgatom, hogy még jobban felizgatom. Csípője táncra kel nekem, fantasztikusan izgató és nagyon ingerlő a látványa. Legszívesebben itt helyben felfalnám őt a létező minden egyes erotikus értelemben és valamelyest meg is teszem, amikor nyelvemmel és ajkaimmal fedezem fel a régen ismerős részeit. Testének rezdülései, mint egy tökéletesen megkomponált zenemű, olyan finomsággal hangolódik és épülnek egymásra édes hangjai, amelyek tokában születnek meg és ajkairól gördülnek le, hogy aztán a párnában haljanak el. A nevemet nyögi, ami megkoronázza ezt az egészet, melyik hímet ne izgatná, ha a szeretője a nevét dorombolná az együttlét alatt?! Nagy ugye! Nevem kérésnek hangzik, hogy adjam meg neki végre, amit olyan régen űzünk már. Én is vágyom az orgazmusára, abbahagyom hát izgatását és visszatérek hozzá. Hozzám dörgölőzik, halkan mordulok fel ismét torokhangon, aztán ismét elmerülök szűk forróságában. Istenem, de finom! Csókja után kapok, testén simítok végig. Egyszerűen őrjítően izgató, úgy ahogyan van. Talán tudatában sincs annak, hogy mennyire gyönyörű, mennyire tökéletes és mennyire ingerlő is. Erőteljesen mozgok benne, izgatom ujjaimmal is és a gyönyörét kérem, az élvezetét akarom. Érezni forrón lüktető ölét magam körül. Ő pedig válaszul az enyémet kéri. Nem is kell kérnie, mert ahogy megérzem, amilyen intenzíven dolgoznak izmai köröttem és torkát a gyönyör alkotta hangok hagyják el, én is robbanok és lüktetve engedem belé magam, hagyva, hogy magával sodorjon az orgazmus mindent elsöprő vihara. Tovább mozgok benne, lágyabban, mint eddig. Hihetetlen hatással van rám és annyira izgató és finom és ingerlő és mmm… nem megyek össze, méretem nem akar csillapodni. Megvannak az előnyei, ha az ember farkas is egyszerre és többet bír egy átlagos hímnél, de abban is biztos vagyok, ha nem lennék ordas is egyben, Anne akkor is képes lenne ilyen hatással lenni rám. Nyakához hajolok, apró csókokkal ingerlem a bőrét, folytatnám még a mozgás benne mindkettőnk örömére, de ő máshogy gondolja és megfordul. Hagyom neki – miért ne hagynám? – hajamba túr, megcsókol, én is csókolom őt. A szenvedély még ugyanolyan lánggal ég, a beteljesedés nem oltotta ki azokat. Kívánom őt, mindennél jobban, ennyi még koránt sem volt elég. Örömmel tapasztalom, hogy neki sem, mert szelíd erőszakkal fordít rajtunk. Megfordulok, a hátamra fekszem az ágyban, magamhoz ölelem, viszonozom a csókjait, aztán már csak élvezem azokat, ahogyan elhinti őket rajtam. Egyre lejjebb és lejjebb halad. Nézem őt, figyelem miként munkálkodik. Ahogy a farkamhoz ér és a nyelve is játékba száll, élesen szívom be a levegőt. Ez érzésre és látványra is hihetetlenül izgató. Most rajtam a sor, hogy a lepedő anyagát markoljam meg. Kiszáradt ajkamat megnedvesítem, fejem hátra vetem és újabb éles levegővételekkel élvezem, ahogy ajkai körém fonódnak és játszik velem. Bal kezem előre lendül, a puha barna tincsekbe markolok és csípőm bele-belemozdul a játékába. Hihetetlenül felizgat ismét. - Ne… – nyögöm vágytól elmélyült hangon és finoman elhúzódom tőle. Nem akarok az ajakai közé élvezni, most nem. Benne akarok lenni ismét, azt akarom, hogy magába fogadjon, elnyeljen ölének forrósága. Túl régen volt, hogy elváltak útjaink és túlságosan is vágyom most rá ismét. Szerencsére ő is hasonlóan gondolhatja, mert hamarosan visszacsúszik hozzám és az ölembe ül, újra magába fogadva. Elfojtott nyögés hagyja el ajkaimat és én felülök, a karjaimba zárom őt és húsosan ívelt szája után kapok. Harapva, szenvedéllyel, forrón csókolom őt újra, majd az ajkaitól elszakadva a nyakához hajolok. Fogaimmal csipkedem meg a tökéletes porcelán bőrt, majd apró csókokkal hintem be. Aztán a mellei felé haladok lejjebb, hogy aztán ismét ostrom alá vehessem előbb a bal majd a jobb bimbót is. Ajkaimmal kényeztetem, nyelvem és olykor fogaim is játszanak rajta, mígnem megduzzadva, előrenyúlva nem merednek keményen. Tenyeremmel gyúrom, masszírozom át őket, aztán a feneke alá nyúlok és mozgásába én is belemozdulok, váltva ezzel a tempón, amit ő diktál. Visszatérek ajkaihoz, újra csókolom őt mohó vággyal. - Megőrülök érted… kívánlak… – súgom a csókba, jobb kezem felcsúszik a gerince mentén a tarkójára, majd onnan a tincsei közé és finoman markolok a hajába és kissé feszítem hátra ezzel a fejét.
Nos, igen. Az ösztönös vágy kifejezhetetlen erősséggel kötött össze bennünket, a testi vonzalom több is volt talán, mint felfogható. Nem bírt nyugton maradni a közelemben, én sem az övében, és nem túlzok, ha azt mondom, javarészt minden a szex körül forgott. Az embereket eredendően így teremtette a sors, nekünk pedig valahogy sikerült egymás mellé sodródni és kiélvezni a vágyainkat - méghozzá ahogy és amilyen sűrűn csak lehetett. Élveztem az uralmát fölöttem és az uralmam őfölötte, fölizgatott, ha azonnal, bármiféle kertelés nélkül tett magáévá, nem számított, hol és mikor. Valahogy e téren mindig is tökéletesen összeillettünk, ha másban nem is. A vitáink ellenére túlságosan hasonlítottunk, sosem félt kimondani, amit gondolt, s én sem vagyok/voltam az tipikusan megértő, lágy és finom jellem. Két bátyó mellett nehezen ment volna a nebáncsvirágiság, habár nem tagadhatom, hogy pont ettől vagyok én mély érzésű. Ha szeretek, mindenem odaadom. Az emlékektől jókedvűen virágzok ki, s habár a téma igazán sikamlós és forró, mégis, kétség kívül élvezem a zavarom és az ehhez társuló nosztalgiát. Hajaj, mi is lenne abból a fehérneműpróbából... Nem nehéz kitalálni. Szemtelen pillantást villantok, majd az rögtön ismét olyan ártatlanul méri fel Bastian arcát, mintha én magam volnék Teréz anya, az ártatlanság édes kis szobra. - Benne vagyok, de csak akkor, ha érvényesítjük a mindent a szemnek, semmit a kéznek szabályt. - Előttem van a kép, ahogy Bastiannal az oldalamon, egyik kezemben egy rakat fehérneművel, másikban egy rakás lánccal bevonulok az öltözőfülkébe. Ugyanis, ha megígérné sem lennék biztos benne, mikor rúgja fel az alkut. Ó, bizony, ismerem, jobban, mint magamat. Felvillanyoz a képzeletbeli jelenet, és hazudnék, ha azt állítanám, olyan nagyon zokon venném. Mindig is az volt a különleges benne, hogy merőben más volt az átlagnál és mit sem változott. Az idő eltelte ellenére tagadhatatlan a megmaradt összhang, és a flört, ami közöttünk húzódik. Olyannyira kellemes, hogy akaratlanul is ismételten előtörnek az emlékek. - Aki kíváncsi, hamar megöregszik - Nézek rá, még inkább belesüppedve közben a kanapé kényelmébe. Szándékosan nem adok konkrét választ, ha már eszébe jutott had járja át még több kis epizód a szoknyás időszakomról, habár el kell áruljam, Bastian előtt sosem jutott eszembe a fehérnemű hanyagolása a ruha alól. Egy nő nyilván nem kedvtelésből vet be efféle fortélyokat, és ha később nagyon akartam valakit, akkor ugyan előfordult, mégsem olyan rendszeresen, mint az ő idejében. Valahogy fura volt, hisz vannak dolgok, amit az ember nem csinál többé egy szakítás után. Nem kell túlmagyaráznom. - Ó szerintem vagy olyan nagyfiú már, hogy túléld! - Jegyzem meg vigyorogva, és az is eszembe jut, milyen ritka pillanatok egyikének volt betudható, amikor nem élből piszkáltuk egymást, erre tessék, eltelik hat év, mi pedig jóval érettebben ücsörgünk egymás mellett, mondhatni felvéve a fordulatszámot, ami két évig hajtott bennünket, mégis más az érzés, máshogy állunk mi is. Nem tudom, annak idején hol romlott el ez az egész, de az is lehet, eleve így volt megírva. Annyira szentimentális hangulatomban vagyok, azonban tényleg nem tehetek róla, egyszerűen ezt váltja ki belőlem. - Nos, a nadrágkosztüm valóban távol áll tőlem, de ha mégis felveszem, bugyi nélkül teszem majd, csak hogy megnyugtassam a kicsi lelked. - Milyen önfeláldozó vagyok, ugye? Egyébként szeretem a csinos holmikat, a feszes nadrágokat, ruhákat, szoknyákat, kivágott felsőket, persze a kevésbé "kurvásakat", ami illendően takar ott, ahol épp kell, kosztümöt viszont hála az égnek keveset kell használnom, mert éppenséggel a munkámban abszolút nem kell alkalmaznom (elég hülyén jönne ki a pult mögött), ám az egyszer-kétszeri viseletbe nem halok bele. Egyébként, ha végigmentem volna az egyetemen, most bizonyára egy irodában mindennapos harci díszem volna. Jó jó, elviselném, de akkor sem volna az én világom. - Csodálkozol? Hozzád külön használati utasítás is kellett, a szótárba pedig két év alatt jócskán volt mit beleírnom, bááár szerintem így is bőven maradtak üres lapjai. - Monteresse szótár, ajj, mennyi kötet kellene belőle ahhoz, hogy valóban mindent megértsek a férfiból! Valaha mindenem odaadtam volna, hogy így legyen, de nem jött össze, ennyi. Az üres lapok azok is maradnak, de talán jobb is így. Tény ami tény, közel került hozzám, hogy megismerjem, hogyan is "működik", és hamar megtanultam, mikor vehetem komolyan és mikor nem. Ott van például az a fajta mosoly, amely olyannyira magabiztossá teszi, a kis sebhely az arcán is vele változik, mennyiszer láthattam tőle! Édes Istenem, hányszor... Nevetni kezd, én pedig csak bazsalygok az orrom alatt egy jó ideig. - Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, neked miért hagyom. - Egyik szemöldököm íve felfelé szökken, karjaimat pedig jobb híján magam elé fűzve rázom meg alig, de mégis egy kicsit a fejem, persze nem komolyan gondolom, hiszen sóhajtok egy drámait, s ajkaim felfelé görbülnek. - Ez a kettő eleve üti egymást, nem? Úgy értem... - állok meg egy pillanatra, elegendőre, hogy bent tartsam a levegőt és elkomorodjak - Még ha le is cövekelsz valakiért vagy valamiért, az újdonság utáni vágyakozás mégis tovább sodor tőle. - Azt már nem teszem hozzá, hogy velem is hasonló lehetett, elvégre... Ah! Minek is lyukadnék ki ide? Két év után nem bírta tovább, nem hibáztatom érte, habár egy kicsit kellett volna küzdenie, egy kicsit, hogy talán visszafordítsuk a visszafordíthatatlant. Fogalmam sincs, miért érzek tüskét emiatt idebenn, hiszen én voltam a másik fél, aki büszkébb volt, mintsem valahogy megállítsa. El akart menni, és azt hiszem el kellett engednem. Mindig is világcsavaró volt, az álmaim, hogy pont mellettem áll majd meg végleg... legalább olyan buták voltak, mint én voltam. - Talán... - Vonok vállat én magam is. Egyedül vagyok, mint a kisujjam, a párkapcsolatok nem nekem lettek kitalálva, fogalmam sincs, de egyet tudok: szemrebbenés nélkül lemondanék mindenről, ha valaki mellett úgy érezném, mint Sebastian mellett. Fura még mindig ezen lovagolni, és teljesen helytelen egy volt kapcsolathoz hasonlítani a többit, a lehetséges jövőbelit egyaránt. Azért nem tudok túllépni a mellettem ülő férfin, mert minden nehézség ellenére senki máshoz nem ragaszkodtam ezidáig. Még a gondolat is elszomorít, nem lehet igaz, hogy lassan harminc éves fejjel még mindig nincs családom, nincs senki, akihez odabújhatnék, vagy társamként kezelhetnék. Mi lesz velem öt év múlva? Talán akkor sem lesz érdekesebb az életem, majd lassan azon fogom kapni magam, hogy az idő elsuhan felettem, és úgy öregszem meg, hogy a világon egyetlen embernek sem tűnik fel, ha megszűnök létezni. Félek, hogy ez vár majd rám. - Csak te bírtad ki a bátyáimat, na nem mintha engem jobban el lehetne viselni... - Felelem, miután tudomásul veszem a szűkszavú, bár titkon büszkévé tevő megerősítést, hogy hosszabb ideig senki nem volt még az életében rajtam kívül. Nem kárörvendés ez, egyáltalán, hiszen tényleg azt kívántam, találja meg a boldogságot, de mégis.... Valahol igenis ezt a választ vártam. Csúnya egy dolog, és aláírom, egyáltalán nem helyes a részemről, azonban simogatja a lelkem, nem is tudom hogyan fogadnám, ha másképp lenne, ami egyébként normális dolog volna. A korunkbeliek már javában a családalapításon, vagy esetleg benne ügyködnek. Micsoda elcseszett két farkas vagyunk... Mosollyal bólintok. Talán pont a szülőföldje lesz a végzete, ahol leragadhat és talán... talán többet is talál, mint a számára legpraktikusabb munkát, melyet ő maga koordinál. - És ami a legjobb; magadat igencsak nehezen tudnád kirúgni. - Azért egy apró nevetést még hozzáteszek. Bastian nem az az alkalmazkodó típus, de nem ám.
Két ismerős idegen. Két vágytól izgatott test. Ezek vagyunk mi. Ajkai a számon, ajkaim a száján, bőr a bőrhöz ér, forrón lüktet ölem. Megbolondulok, ő lesz az én édes halálom. Forrón zihálok, vágyom arra, hogy maga alá temessen a megsemmisülés kínzó édessége, s mindezt Bastian teszi velem. Ő a kiváltó ok, ahogyan nekem feszül én hozzá simulok, egyszerre tombol minden egyes izom a testünkben, megfeszülnek, elernyednek, új erőre kapnak, hogy egybe olvadva szárnyalhassunk. Képtelenség betelni vele, egyszerűen csakis rá vágyom, mindig is rá vágytam, mégis ezerszer jobban akarom őt, jobban, mint bármikor. Hangom elfúl, sóhajok tarkítják meg csókjaink hangját, szívem dübörögve pumpálja felforrósodott vérem, hogy az lávafolyamként száguldjon ereimben. Lökései mélyen siklanak belém, kemény mellkasa, hasfala megfeszülve préselődik rám, bőre puhán, forrón súrlódik hozzám, én pedig minden egyes mozdulattal közelebb kerülök a kéjes őrület széléhez. Barázdákat hagyok a hátán, mélyeket, vértől piroslóakat, mintha megjelölném, ő az enyém. Itt és most csakis az enyém, hiszen miattam csendül fel mély morgása, tekintete értem lesz bűnösen csábító! Beleborzongok a gerincemen végigszaladó, apró, szikrázó érzésekbe, s a fülledt forróságban ezúttal ujjbegyeimmel simítok felfelé a hátán, finoman jutok el a tarkójáig, onnan arcára vezetem egyik tenyerem, diadalittasan elmosolyodom, pihegve, vágytól kipirulva figyelem lehunyt szemeit, sajátjaimat is összezárom, hogy kitisztuljon a fejem, és visszatérhessek markáns arcvonáshoz. Lehelete forró fuvallatként siklik ajkaim közé, nyelve a számban, lelkem a kezében, szívem a szíve alatt kalapál. Az érzés egyre türelmetlenebb, érzem rajta is, rezdülései épp olyanok, mint a bennem tombolók, ennek ellenére kihúzódik aprón össze-összerándult hüvelyemből, űrt hagy bennem, ajkaim mégis szétnyílnak, kényszerítem magam, hogy ne követeljek tőle újabb, megsemmisítő csókot, pedig bizseregve vágyakozom a puha érintés után, hisz olyan közel van és olyan kívánatos... Orrunk összeér, élvezettel simítom hátra az előre hulló hajtincseit, és... akaratlanul is eláll a lélegzetem, apró pihék borzolódnak fel a fülem mellett, ahová azt a két szót mormolja, s az érzés a nyakam mentén egyre lejjebb cikázva vág át a testemen, egyenesen lábaim között hasít be, élesen, buján, mintha büszkén előre meredő férfiasságával döfne belém újra. Elveszek, immáron sokadszorra. - Ki őrjít meg kit? - Nyögöm és feltolom magam annyira, hogy hasra fordulhassak és teljesítsem, amit szeretne, s amit én épp úgy szeretnék. Ó a francba, méghogy nem lesz jó vége... Nem érdekel, ha a pokol kapuja is lesz a jutalmam, ha a szívem ismét meghasad, túl édes, túl finom vele lenni, annyira könnyű, mint régen, olyan egyszerű, olyan csábító... Felnyögök, nem egyszer, sokszor. Mellkasom és hasam a párnába süpped, aminek az egyik sarkába bele is marok, fenekem megemelem, ajkaimat beharapom, tagadhatatlanul vágyom Bastianra. Halk nyöszörgést engedek útjára, de ahogy egyre inkább szabadjára engedi magát és játszadozik velem, ezek a hangok mind mind erősebbek, hangosabbak lesznek, a borzongás pedig minduntalan kéjesebben futja keresztül a testem. Játsznyi könnyedséggel talál rá legérzékenyebb, tűzforró pontomra, rendületlen ostromát nem könnyű állni. Magam sem tudom, csípőm mikor kezd mozogni, de kétségtelen, hogy ujjai és nyelve, az okozott ingerek hatalmas erővel kényszerítenek, hogy ringassam magam, ezzel is jelezve, mennyire vágyom már a beteljesedésre. Az erő olyan, mintha felszabadulni vágynék, érte sóvárgó testem aprókat rándul, fülledt levegő tölti meg a szobát. Mit művel velem? Megsemmisít, nem, nem, sokkal többet tesz annál. - Sebastian...! - A nevének doromboló dallama szinte fohász, amely útjára kél, ajkam beharapva nyögöm és kérlelem így, vessen véget az édes kínzásnak, a játéknak, amely egyre tovább sodor, izgatva lökdös feljebb és feljebb, mégsem elég nekem így. Alhasam megfeszül, hüvelyem többet, még többet kér, libabőrös leszek, gerincem vastag vonalban izzik végig, pattanásig feszül a vékony húr, az élvezet apró cseppjei már-már tengernyivé gyűlnek bennem, Istenem... Nem tudom, meddig bírom még. Pontosan tudja, mivel veszi el az uralmat a testem fölött, és mivel hajszolhat a szakadék szélére, nem csoda, ha nem bírok nyugton maradni. Homályossá válik a világ, feljebb emelkedek kissé, épp eléggé, hogy jobb kezemmel elengedjem a rojtosra gyűrt párnát és az ágy támlájába kapaszkodjak. Érzem őt feljebb mozdulni, türelmetlen türelemmel a hátamon felsiklani, s zihált újabb sóhaj, kéjes vágy hangja tör ki ajkaim közül miatta, hiszen jól tudom, mi következik ezután. Már a gondolattól nagyot rándul ölem, el sem hiszem, mennyire függök tőle e percben. Feljebb egyenesedem, ő pedig hozzám simul, izmos mellkasa a hátamnak nyomódik, még inkább a támlába markolok, tenyeremmel oda nehezedem, farkához dörgölőzöm, elveszek az érzésben. Érzem az illatát, ott van az orromban, bejárja minden részem, megvadulok tőle, olyan intenzív, annyira ismerős... és olyannyira emlékeztet a hiányára, amit nélküle töltöttem. Teljesen kitölt, feszít és nyomul belém, végre újfent érezhetem magamban a forró, izgató testrészét, oldalra fordítom a fejem, hivalkodó csókra kapom ajkait, testem tőle pulzál, miatta remeg és közelít a gyönyörhöz. Csiklómat izgatja, míg elsöprően gyors tempót vesz fel, ágyékának ütemes csapódásai hullámzóan temetnek maguk alá. Kényszerítenem kell magam, de nem fog menni, nem lassíthatom le a folyamatot, és a kérése... Ó édes Istenem.... talán az a legutolsó, a leges legutolsó csepp felhevült testemnek, mintha csak mély hangjának utasítására vágyott volna idáig, az ő engedélye kellett volna. Gerincem ívben megfeszülve súrolja mellkasát, egy utolsó, megfékezett, őrült sikoly van készülőben, csípőm legalább úgy tekereg és vonaglik, mint az érzés, amely körbe leng, őt satuként szorítsa és fékezhetetlenné váljon. - Édes, csak veled, csak... veled... - Zihálom, hátra nyúlok és a combjába marva kiáltok fel, úgy érzem, képes lennék szétszakadni, az orgazmus úgy csap le rám, mint amikor a hurrikán egy egész várost tarol le, felemel, megpörget, darabokra szaggat, és nincs vissza más, csak a színtiszta kéj, az elemi erővel összepréselő gyönyör. Hüvelyem ritmikusan húzódik össze, egyszer, kétszer, sokszor szorítja körbe és masszírozza bennem ágaskodó farkát, testem nagyon lassan könnyebbül meg, hozzá dőlve, fáradtan, mégis hálásan remeg, alig bírom megtartani magam. Hajam az arcomba hull, fülig érő mosollyal hunyom le a szemeimet, hihetetlen minden eltelt másodperc. Csakhogy, ha Bastiannak mégis sikerül valahogy kikerülnie, megállnia, ellenkeznie és megtagadni saját orgazmusát, nem fogom csak úgy annyiban hagyni, elérem, hogy megfordulhassak, a hajába túrok és ajkai közé préselem nyelvem, pihegve, mégis ugyanazzal a szenvedéllyel csókolom őt, mint az első percben. Incselkedve, hízelegve döntöm az ágyra, ráhelyezkedek, orrom az orrához dörgölöm, alsó ajkam szája sarkát súrolja, mosolyogva hintek rá apró csókokat, hogy aztán a finom bőrön elkalandozva érintsem a sebhelyet is, amit úgy szeretek, majd markáns álla vonalán játszva átsiklok a nyakához, mélyen beszívom az illatát és az ütőere mentén folytatom az immáron harapásokkal tarkított cirógatást, ám csak akkor nem állok meg itt, ha vaskos férfiasságán még érzem a sürgető vágyat. Nekem még időre van szükségem a gyönyör hatása miatt, mámorosan nyúlok kettőnk közé, mutató ujjam végig húzom rajta, csípőmmel előre billenek, a hasamhoz préselem őt, hmmm. Nyelvem kiöltöm, egyre lejjebb és lejjebb araszolok rajta a számmal, érzem együttlétünk aromáját, ismét összehúzódás marja az ölem a friss emlékek miatt. Somolyogva nyalok végig férfiassága fölött, közvetlenül a csípőjének vonalában, és hagyom, hogy közben nekem nyomuljon, egyenesen szomjazom rá. Ujjaim végigsimítanak merevedésén, lábai között kényelembe helyezem magam, és nyelvem hegyével végig súrolom makkját, majd elégedetten csúsztatom őt ajkaim közé, mélyen, forrón fogadom itt is. Nyelvemmel hosszát masszírozom, felváltva engedem be a számba és siklok végig rajta, meg-megállva, az őrületbe kergetve teljesen elnyújtva a pillanatot, hogy aztán külön figyelmet fordítsak farka legérzékenyebb részére. Istenem, órákig játszanék rajta... s talán fogok is, de nem most, hacsak nem dönt másképp. Visszakúszok arcához, s míg két kézzel támaszkodok meg a feje mellett, csípőm nyers vággyal ereszkedik rá gyönyörére várva.
Pimasz vigyorom, ha lehet, akkor csak még szélesebbre nyúlik a képemen, amikor szóba kerülnek a bugyijai és én. Ó, igen, emlékszem, hogy hány alkalommal szaggattam el a falatnyi kis anyagot és milyen nagy élvezettel tettem minden egyes alkalommal. És arra is nagyon jól emlékszem, hogy egy idő után rászokott arra, hogy a szoknya vagy ruha alá már fel sem vette az említett ruhadarabot, ezen tény közlését pedig olyankorra időzítette, amikor épp nem kaphattam meg azon nyomban. Gyakran húzta így az agyamat, de sosem bántam. A végére úgyis mindig meghozta az eredményt; egy újabb szenvedélyes és kimerítő együttlétet. Ahogy felsejlenek az emlékek, a vigyorom somolygássá válik. Milyen szép is volt akkoriban minden. Ő, én és azok az apró kis anyagdarabok… mondhatni komoly múltunk van nekünk hármunknak. - Azért vannak róla sejtéseim. Szívesen elviszlek bugyit vásárolni bármikor, de cserébe minden darabot meg kell mutatnod a próbafülkében. – szemtelenkedésért nem kell a szomszédba mennem, sosem kellett. Természetesen egészen egyértelműen lehet azért tippelni, hogy mi is lenne egy ilyen, az imént felvázolt vásárlás eredménye. Lényeg, hogy a próbafülke igen hamar változna nagyon is fülledt kis helyiséggé, ahogyan magunkat ismerem. Vagy ismertem valaha, de az eddigiek alapján nem úgy tűnik, hogy akár ő, akár én kifordultunk volna önmagunkból. - És ha már itt tartunk, megmaradt az a szokásod, hogy nem hordasz fehérneműt a szoknya alatt? – húzom kicsit tovább, feszegetve azokat a bizonyos határokat, ráadásul még jól is esik évődni vele. Az emlékek özöne pedig szépen sorjában árasztja el az agyamat, mind édesebb és izgatóbb képeket megjelenítve róla a fejemben. Mmm… - Azt mondod, nem állna jól az öltöny? Most egy világ tört össze bennem. – nem tudom megállni, hogy ne forgassam meg a szemeimet, de azért még mindig ott a képemen egy jó kedvű vigyor. Nos, nem mondom, hogy sosem fordul elő, hogy egy zakó rám kerüljön – elvétve, nagy ritkán, szökő évente egyszer pár óra erejéig –, de alapvetően tényleg nem az jellemző rám, hogy kinyaljam magam és úgy fessek, mint valami strici vagy rossz giggolo. Nem éppen ez az én világom, sokkal hamarabb veszek magamra egy kissé talán viseltes és motorolaj foltos pólót, semmint, hogy elegánsba rántsam magam. A póló kényelmesebb. - Azért engem is megnyugtat a tudat, hogy nem lettél szigorú nadrágkosztümös. Bár, ha az alá sem veszel bugyit, akkor meg tudok barátkozni a gondolattal. – veszem elő még egyszer a jól ismert falatnyi és egykori „barátom” emlegetését – amely természetesen az ő fehérneműje –, azonban nem szándékozom tovább feszegetni a témát, mert a végén még megkapom, hogy unalmas faszi lettem, hogy ennyit emlegetem. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy szívesen fejbe vágna, ha képes lenne haragudni rám és, ahogy leveszem ezt, azonnal ott terem újfent az a rossz fiús, csibészes féloldali kis mosoly a bal szám szegletében, ami akkor jelenik meg, mikor somolygok. Ezt azonban hamar felváltja egy öblös, őszinte, jól eső nevetés szavai hallatán. - Létezik egy Monteresse szótárad kizárólag rám hangolva? Le vagyok nyűgözve. – és valóban. Tisztában vagyok azzal, hogy a megnyilvánulásaim olykor hagynak kívánni valót maguk után, de Anneben mindig is azt szerettem nagyon, hogy mellette mindig önmagam lehettem, mert nem értett félre. Már akkor értett, amikor a legtöbben még nem, és nem kellett arra figyelnem vagy azért aggódnom, mert esetleg nem fogja levenni a szavaim mögött megbújó értelmet. Könnyedén hangolódtunk rá egymásra már az elején, talán túl könnyedén is. És ennek ellenére mégsem kellett minket félteni, ha épp arról volt szó, hogy a másik torkának ugorjunk egy-egy veszekedés alkalmával. - Remélem is, hogy más nem mond neked ilyesmiket. – azért megnyugtat a tudat, ha valaki más mondana neki hasonlókat, akkor annak beverné a képét, mint a huzat, de rám – szerencsére – nem vár ez a jövő. Egyelőre legalábbis. Remélem eztán sem fog. - Hisz tudod milyen vagyok. Az egész életem a nyughatatlanság körül forog. Mindig kell valami új. Kivéve, ha találok valamit vagy valakit, akiért megéri megállni. – rápillantok és ha valami rózsaszín álmokat kergető, nyáladzó retardált lennék, akkor még talán (TALÁN!!) be is vallanám neki, hogy egész eddigi életemben ő volt az egyetlen, akivel kapcsolatban azt éreztem, hogy igen, talán képes lennék ilyen szempontból lecsillapodni. Akárhogy is, a végén ez nem történt meg, szétmentünk és én mentem a magam orra után. Fiatalok voltunk, sok mindent máshogy láttam, mint ahogyan most. Szükségem volt a levegőváltozásra, hogy elhagyjam Seattlet és őt is. - Talán még nem találtad meg azt, ami miatt érdemesnek találod elhagyni a biztonságot nyújtó otthonodat. – vonom meg a vállamat. Engem részben a változás mozgat, és még az állandóságban is szükségem van új dolgokra, élményekre, tapasztalásokra. Nem tudom, hogy valaha is képes lennék-e egy helyben maradni örökre és ragaszkodni egyetlen helyhez. Talán még az én életemben sem jött el, ami miatt megtenném. Bár a kísértés már megvolt, aki itt ül mellettem, alig karnyújtásnyira. -Yepp. – újabb vállrándítás. Anne után nem vágytam még egy hosszú kapcsolatra, túlságosan friss volt akkor a szétválás, az inger vagy kényszer, ami tovább hajtott, el mellőle, el Seattleből. Új dolgokat akartam megismerni, bejárni az államok többségét, élvezni a fiatalságot, a szabadságot, megélni a bennem lakó farkas erejét és gyorsaságát, tapasztalni a világból, találkozni emberekkel, élményekkel gazdagodni, megtenni, amiket előtte még sosem, tapasztalatokat, emlékeket gyűjteni. Ezt akartam, nem pedig újra beleszeretni valakibe, aminek a vége persze kibaszottul fáj. A rövid vagy egy éjszakás kalandok mellett döntöttem, kellemes volt és nem kellett aggódni miatta, nem járt felelősséggel az ideig-óráig tartó románc. Nem volt érzelem csak élvezet, nem volt semmi, ami megkötött volna, csupán csak a jó részét vettem ki vagy el belőle és ennyi volt az egész. Nem akartam másnak adni magamból, csak azt elvenni, ami elég örömet és szórakozást nyújt. Könnyebb volt így. - És te? – nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e hallani, utánam voltak olyanok, akik legalább addig voltak vele, mint én vagy még tovább is. A kérdés azonban kiszaladt a számon és most némi gyomorgörccsel várom a választ, arra készülve, hogy én nem jelentettem neki annyit, mint ő nekem. - Kösz. – bólintok. A motorszerviz leköti az időmet és az energiáim egy részét is. Mindig is szerettem motorozni, azzal jöttem-mentem a nagyvilágban is – már amikor nem stoppal közlekedtem, mert megesett olyan is – most legalább azt csinálom, amihez értek, ami nem köt meg nagyon, de azért épp eléggé lefoglal. - Legalább a magam ura vagyok, nem ül a nyakamon senki sem a szarságaival. – sosem szerettem másoknak dolgozni és mások akaratának megfelelni, sokkal jobb és könnyebb, hogy a saját magam főnöke vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is beálljak a mókuskerékbe úgy, ahogyan mások. Lázadó vagyok és a bennem lakó farkas sem hiszem, hogy képes lenne fejet hajtani. Jobb szeretjük a szabadságot. Nem tervez előre. Akkor megvan az esélye, hogy maradni fog, aminek magam sem tudom, hogy miért, de őszintén örülök. Ez pedig meg is látszik, mert újabb mosoly ül ki a szám sarkába, de ez alkalommal nem a hátsó gondolataim jeleként, sokkal inkább azért, mert az érzéseimet tükrözik. Előre azonban nem akarok szaladni ezen gondolatmenetet tekintve. Még akármi is megeshet.
Elégedettséggel tölt el, amikor istent emlegeti, ahogy a mellét kényeztetem. Hihetetlen régen – túl régen! – volt már az, hogy a testét kényeztethettem, hogy minden rezdülésére reagáltam, hogy ő is reagált volna az én mozdulataimra és egyáltalán minden impulzusra, amit adok neki vagy kapok tőle. A szobába keveredünk, bár nekem aztán teljesen mindegy a hol, sokkal inkább a ki vagyis ő a lényeg. Vágyom rá, ahogyan eddig még sohasem, kell nekem, magamnak akarom, benne akarok lenné, belé bújni, hogy forrón öleljen körbe, hallani a sikolyokat és a nyögéseket, amelyek kövéren gurulnak le kívánatos ajkairól. Érezni akarom, ahogy összerántja a gyönyör a testét, gerincét ívbe kényszerítve alattam, vágyom arra, hogy ritmikusan lüktetve élvezzen el körülöttem. Kezemet a fenekére húzza, belémarkolok, még mindig ugyanolyan finom, tenyérbe illő és tökéletes ez a testrésze is, mint amilyenre emlékeztem vagy csak még formásabb lett az évek során. Magamhoz húzom, azt akarom, hogy érezzen engem, ahogy nekifeszülök az ölének kemény férfiasságommal, hogy tudja, ő érte vagyok ilyen, ezt váltja ki belőlem. Rám markol, kezébe lököm magam és látom, ahogy végignéz rajtam. Pillantása jól esik, sosem voltam szégyenlős a testemmel kapcsolatban, nem is most terveztem ezt elkezdeni. Elégedettséggel tölt el, ahogy végigmustrál, ahogy vonásain látom kedvére van a látványom, rá vágyódó hímtagom. Nyakamba harap és megint felmordulok, szeretem, amikor harap, amikor karmol, ezek mind visszajelzések, hogy jó úton haladok. Mindig is szerettem, ha megkaptam a vágyott eredményt, hogy akar engem, több kell neki belőlem, pont úgy, ahogyan én is vágyom rá, ahogyan én sem tudok betelni vele. Nem tudok tovább várni, benne akarok lenni és meg is kapom a választ erre, ő is vágyik rám, akar engem. Az ágyhoz kerülünk, megszabadítom a többi göncétől is. Eltépem a vékony kis anyagot, ami még közénk áll és pillanatokon belül elmerülök benne mélyen. Ajkaim között születik meg és hal el sikolya, izgat, nem is kicsit. Meg kell állnom pár lélegzetvételnyi időre, haját simítom hátra, harapva csókolom húsos ajkait, élvezem, hogy elmerülök benne, hogy oly forrón és nedvesen fogad és amilyen szűk is! Mmm! Mozogni kezdek benne, gyorsabban és szenvedélyesebben, mind megpróbálva mélyebbre hatolni. Csókolom és simogatom, nem tudok eléggé betelni vele, vágyát és örömét kezdem kergetni, bele akarom hajszolni a gyönyörbe, de mielőtt még egy utolsó lökéssel beletaszítanám az örvénylő orgazmus édes megsemmisülésébe, lelassítok, húzva ezzel az időt, az ő élvezetét és az enyémet is. Végigmarja a hátam, tekintetemben felizzik a farkasomé egy pillanatra, megint felmordulok, de nem a fájdalomtól – amit egyébként nem is érzékelek – hanem a vágytól, a kéjtől, az érzéstől, amit gerjeszt bennem. Nyelve az ajkamon szalad végig, forró lehelete incselkedik velem, alsó ajka után kapok, megharapom, meghúzom a finom húst, csípőjével kegyetlen és mégis édes játékba kezd. - Megőrjítesz. – nyögöm ajkaiba halkan mordulva és lehunyt szemmel kell megállnom, mielőtt még túl hamar jönne az élvezet, a gyönyör. Megint megcsókolom, hosszasan ízlelem ajkait és nem mozdulok előre benne, kihúzódom helyette belőle. Elhajolok annyira, hogy a tekintetébe kapcsolhassam a sajátomat, megsimogatom a haját, orrom hegye az övét cirógatja meg finoman és a füléhez hajolok végül. - Fordulj meg. – hangom halkan cseng, forró leheletem a fülét borzolja és hal el nyakának finom ívében. Ha nem ellenkezik vagy tesz valamit másként, akkor feljebb emelkedek, hogy legyen elég helye, bal kezemmel a csípőjére fogok és segítek neki, hogy hasra kerülhessen. Jobb kezemmel a nyakán simítok végig, a gerinc felett le a hátának vonalán. Kiélvezem tökéletes bőrének selymesen finom tapintását. A fenekéhez érve előbb a jobb oldalon időznek el ujjaim, lesimítok rajta, aztán a combok tövénél áttérek a bal oldalra és felfelé szaladnak az ujjaim rajta. Több finom, puha, apró csókot lehelek oda, ahol az imént még ujjaim simították, aztán tenyerem érintése mossa el a csókokat lassan, érzékien. Iszom a látványát, élvezem nézni a testét, amely most lángol a vágytól, tőlem, az érintésembe simul. Ráfogok a csípőjére feljebb húzom kicsit, ha engedi és visszahajolok a fenekéhez, ismét megcsókolom mindkét oldalán, aztán lejjebb haladok, egészen a forrón lüktető nemi szervig és itt is megcsókolom. Elidőzöm itt, nyelvemmel érintem, kényeztetem, a csiklótól nyalok végig rajta, majd ajkaim veszik támadásba ezen pici és nagyon érzékeny területet. Kezeim a fenekén, csípőjén, combjain kalandoznak eközben. Bal kezemmel egyre beljebb simítok rajta, elérve a pontot, ahol ajkaim és nyelvem játszadoznak, majd két ujjamat csúsztatom belé, és a hasfal felőli részen megkeresem benne azt a nagyon érzékeny pontot, ami ingerlésre kissé megduzzad, tapintása finoman eltér a belső selymes részektől. Simogatom, olykor nagyobb, máskor kisebb nyomást gyakorolva rá. Kihúzom az ujjaimat belőle, nyelvem hegyével megint végignyalok rajta, gyengéden ráfújok a nemi szerv érzékeny bejáratára, kezeim a fenekétől felfelé simítanak a hátán. Megmozdulok, feljebb helyezkedem mögötte-fölötte, vállán és nyakának kecses homorulatán simítok végig, a füléhez hajolok, mellkasom a hátának simul, farkam a fenekének nyomódik. Beharapom a fülcimpáját, apró csókot lehelek a füle mögé, aztán a nyakára. Belenyalok a nyakába, vissza felfelé a füléig, csípőm elemelkedik tőle, kezem ismét lefelé simít rajta, míg jobb alkaromon támaszkodok meg mellette. Bal kezemmel igazítok kicsit rajta és magamon, majd lassan csusszanok ismét belé és kezdek mozogni, hacsak nem tesz valamit másként. Kezem ismét a testén szalad végig, csípője magasságán megáll. Mozgásom egyre gyorsabb, egyre mélyebbre hatolóbb, az érzés pedig így egyre intenzívebb, egyre ingerlőbb. Ujjaim becsúsznak oldalról közé és az ágy közé, elölről találva rá a csiklójára és – míg hátulról mozgok benne, mellkasom pedig a hátának feszül –, kezemmel is kényeztetem őt. - Élvezz nekem. – nyögöm a fülébe elmélyült hangon kérve őt, vágyva gyönyörére, nyögésére és sikolyára.
A kapcsolata a családommal minden volt, csak jónak nem mondható. Valahol a semleges szint mellett döntött, de csak miattam, ugyanis alapjáraton nem az a finomkodó pasi, akinek gondot okozna elküldeni bárkit is a halál kócos fa... hmm. Igyekeztem értékelni az erőfeszítéseit, mert a saját bőrömön tapasztaltam, milyen idegesítő tud lenni az én drága famíliám. A szüleim még csak-csak igyekezve, hogy kompenzáljanak egy hangyányit, de a bátyáim... Ők még rá is tettek egy lapáttal. Még nekem is kinyílt a bicska a zsebemben néha, de hiába próbáltam bármit, hogy meggyőzzem a fafejeket, valamiért rám sem hederítettek. Igazából nem volt személyes az ellenszenvük, hisz' nem csak Bastiant akarták elűzni mellőlem, egyszerűen nem voltak képesek elfogadni, hogy a kishúguk már nem is olyan kicsi. Az eset a 17. születésnapomon sem épp nyugtató epizódja volt a dolgoknak, s nem volt elég a tudat, hogy vérfarkassá váltam, biztos vagyok benne, ha rajtuk dőlt vagy állt volna, én a mai napig egy apácazárdában, szögesdróttal elkerítve ücsörögnék szűzien. Megértem, legalábbis próbálom elfogadni, hogy a bátyáim csak azért akarnak a siralomházba kergetni, mert aggódnak, el akarják kerülni, hogy bárki is fájdalmat okozzon, és lehetnek bármilyen idióták, nem tudok haragudni rájuk ezért. Felajánlom Bastiannak, hogy laposra verheti Dylant, mérgemben bármit elkövetnék, vagy elkövettetnék, csak visszakapjam, mindenféle hibrides szektás nyavalya nélkül. Jeges rémület kúszik fel a gerincem mentén, ha belegondolok, mire akarja adni a fejét, de nem is értem, hogyan fordulhatott meg a gondolatai között egyáltalán, vagy mi volt az indíttatás. És még azt sem tudhatom biztosan, elkéstünk e vagy sem... Félek, hogy már elindult azon az úton, ami nem csak az ő életét tenné tönkre, de a családjáét is. Nem is gondolt rá, vajon mi hogyan fogjuk feldolgozni? Miféle szörnyűséges lényt lennék képes a bátyámként szeretni? Nem csupán Seattle van messze, de úgy érzem, a világ legtávolabbi pontjába is hamarabb eljutnék, mint a megfelelő válaszokhoz. Gondterheltségem viszont lassan feledés homályába vész, hiszen egykori kedvesem váratlan betoppanása nem éppen mindennapira sikeredett. Már önmagában is fura volt a szülővárosába érkezni, persze, míg nem pillantottam meg az utca forgatagában, igazából egy vállrándítással letudtam a dolgot. Aztán viszont mint egy paranoiás, talán többször néztem szét a kelleténél, mert igazából fogalmam sincs, mit mondhattam volna, ha összefutunk. Jó érzés kerített volna hatalmába, pont úgy, mint most, de valahogy... kényelmetlenül érintett volna egyszerűen elé állni, ismerem magam annyira, hogy biztosra vegyem mennyire feszengtem volna, mert az a két év túl jó volt vele, hat év pedig biztosan elegendő volt neki, hogy nyugodtabb nőt találjon maga mellé, úgyhogy meg akartam kímélni magam, elvégre a hibáink fájnak a legjobban az életben. Az pedig, hogy Sebastiannal szakítottunk, jó részben az én csökönyösségből fakadó hibám. Utólag már bánom, hiszen most, ahogy itt ül a kanapén, kétség kívül sajnálom az elmúlt éveket, és újra meg újra előbukkan a kérdés: miért nem tartottuk a kapcsolatot? Talán fájdalmas lett volna, belátom, mégis... Elfelejtettem, hogy ő több volt mint a pasim, több is, mint a szeretőm. Persze egy újabb kijelentés következik tőle, hogy kizökkentsen és kénytelen legyek felnevetni. Ha nem ismerném magam, azt is mondhatnám, hogy közben el is vörösödöm egy kicsit. Na igen, nála többször és többféleképpen nem sűrűn jártak a fehérneműm környékén, alatta pedig... Hah! Na ugye, hogy van okom elpirulni? Holott tényleg nem vagyok egy prűd kislány. Ráadásul van képe a hajammal babrálni! Jaj nekem... - Ó, te és a bugyim... Ami azt illeti, van fogalmad hány garnitúrával tartozol nekem? - A nevetésem nagy vigyorrá változik a végére, mert Sebastian valóban, megszámlálhatatlan mennyiségű fehérneműt szaggatott szét a két év alatt. A végén mondjuk a szoknya alá teljesen feleslegesnek tartottam felvenni, bár az is igaz, hogy ennek is meg volt a maga előnye. Például, hagyni, hogy egy társaság kellős közepén jöjjön rá a "hiányosságra" és aztán egész este húzni az agyát. Határozottan jó mókáink voltak.... - A mi fajtánk egyébként is nehezebben képes a változásokra, de mindig is úgy éreztem, emberként, a gén nélkül sem lenne ez másként nálad. Mit ne mondjak, láthatatlan ráncaid ide vagy oda, lehet, hogy egy öltönyös, hátrafésült hajú Sebastiannak ajtót sem nyitottam volna... - Habár személyes és komoly dolgokról beszélgetünk, egyikőnk sem ad neki élt, inkább a magunk módján így számolunk el vele. Egyébként az utolsó mondatomban van azért egy kis célzás elrejtve, azon kívül, hogy engem sem kell a szomszédba küldeni, ha kötözködni kell. Nembánom, hogy nem komolyodott meg, a kora pedig nem látszik meg rajta. Kölyök volt még szinte, ahogy én egy csitri, amikor találkoztunk, ahhoz képest az arcvonásai még markánsabbá váltak. És tényleg nem nőtt be a feje lágya, a jellegzetes ordas vigyor a képén előre biztosít róla, hogy valószínűleg mindjárt olyan ívet kapok, hogy... És igen! A pislogáson kívül az egyik szemöldököm alig észrevehetően, de feljebb kúszik a homlokomhoz, viszont így tényleg rájövök, hogy csöppet sem formálódott át a jelleme, ugyanakkor vehetem ezt bóknak és ismét nem lep meg vele igazán. A kifejezőkészsége mindig is egyedi volt, én pedig azért voltam egyedi mellé, mert nem csak eltűrtem, de igazából tetszett, hogy nem egy ömlengős faszival van dolgom. Én sem szeretem túlzásba vinni, csak ha már nagyon érik a dolog, és hozzá hasonlóan, ami a szívemen, az a számon. Csakhogy most nehezebben megy, mert a mondandója alatti rész sem kerülte el a figyelmem, de a jó ég áldja meg azt a sármos pofáját, nagy szerencséje van, mert ha nem lennék tisztában vele, hogy az általa említett akkoriban szócska azt takarja magában, mennyire ragaszkodott hozzám, talán azt hinném, mégiscsak egy egyszerű numeralehetőség voltam. Egy "ugye tudod, hogy istenesen fejbe vágnálak, de nem tudok haragudni rád" arckifejezésnek is beillene, amit produkálok cserébe, és ahogy ő sem, én sem változtam sokat, annyiszor láthatta ezt már tőlem korábban is. Nem tudom tagadni, tetszik, hogy a rólam való vélekedése nem változott, lassú, hosszú mosoly vágja szét ajkaimat, habár azért nem vetem el végleg a testi sértés lehetőségét, csak elnapolom. Lehet, a következő hasonlónál kupán csapom, hátha nem jövök többé zavarba miatta... - Mivel még működik a Monteresse szótáram, azt kell mondjam, köszönöm, habár azt hiszem, mástól soha a büdös életben nem hallanék hasonlót, vagy, ha hallanék is, nyolc napon túl gyógyulna az illető. - Nos, igen. Valószínűleg a letépett karjával verném agyon, de Bastiant... na ő egy más lapra tartozik. - Irigyellek, hogy te képes vagy rá. Csak úgy lelépni, tovább állni, folyton világot látni... Én nem igazán. Jó, persze, buli itt, buli ott, de egyetlen éjszakánál többet sosem tartózkodtam távolabb. Nekem Seattle egy biztos menedék, ahol szinte a legutolsó utcát is ismerem, az emberekkel együtt. Sokszor betegesnek érzem ezt a kötődést, de nem tehetek róla, nekem mindig is az a város lesz a komfortzónám. Lehet, hogy köze van hozzá a bennem rejlő farkasnak is, de bárhogy is, bánom is, meg nem is, hogy ilyen vagyok. - Mialatt beszélek, észre sem veszem, mennyire ellazítom magam. Ábrándozok. Seattle képe lebeg a szemem előtt, a kis kocsma, a szülői ház, a saját házam. Nem szabadna ennyire függenem, de érzelmileg hatalmas kapaszkodót jelentenek, segítenek, hogy megregulázzam a farkast, és idáig sikeresnek mondhattam magam benne. Nem én vagyok a leghiggadtabb, de nem is a legvérengzőbb fenevad, még holdtölte idején sem. - És ez azt jelenti, hogy... - Szinte azonnal kibukik belőlem egy kérdés első fele, mert igaz, hogy egy ideig hallgatom a városáról, a benyomásokról a visszatérését illetően, aztán egyszer csak kijelenti, hogy mellettem volt egy helyben a legtovább. Az túlzás, hogy sokkolt, amit mondott, de nagyon meglepődtem. - én voltam a leghosszabb kapcsolatod? - Valóban ezt szűrtem le és valóban rá is kérdezek? És ha pofára esek, mert benyögi, hogy félreértettem, mert attól, hogy nem maradt nyugton, a nőjét vihette magával... Ahh, túúlbonyolítom! Nem is kellett volna megkérdeznem, de olyan nyilvánvaló, főleg őt ismerve. Ami azt illeti, fogalmam sincs, nekem mivel sikerült megfognom, hogy két évig bírja mellettem, viszont azt reméltem, olyan nő lesz majd az életében, aki szelídebb, aki majd képes lesz őt megbecsülni, és néha arra gondoltam, ez bizonyára össze is jött neki. - Ó, egy motorszerviz? Sok sikert hozzá! - Nos, azt hiszem mást nem kívánhatok, és ki tudja, talán az üzlet miatt tényleg lecövekel. - Na látod, ezt meg én nem tudom. Miatta jöttem, de azok után, amit hallottam erről az egész hibrid dologról, nagyon képlékeny a jövő. Egyrészt el akarom innen vinni, másrészt viszont talán jót tenne, ha egy kis ideig távol lennék a szülővárostól. Nem tudom, hogyan alakul, egyelőre nem tervezek előre. - Próbálok a lehető legrizsásabban beszélni, mert még sem mondhatom neki, hogy meginogtam miatta, legalábbis, jelen pillanatban nagyon össze vagyok zavarodva. Ismét azt érzem, hogy túlságosan is jó a közelében lenni. Egyrészt sem hangosan, sem gondolataim között nem hangozhat el hasonló, mert elhamarkodott volna hasonlókba belebocsátkozni, másrészt nem szabad elfelejtenem, hogy azt kell tennem, ami a bátyámnak a legjobb megoldás. - Hát igen... pedig az elején azt hittem, menni fog, aztán rá kellett döbbennem, mindenkinek az a legbiztonságosabb megoldás, ha nem feszegetem a tűrőképességem határait. -Nincs az a vérfarkas, akit ne borítana ki az iskola. A hatalmas nyomás, a megfelelni vágyás, a sok retardált barom, ráadásul a tanárok némelyike... Soknak éreztem, egyszerűen nem bírtam volna, és ha elszakad az a bizonyos cérna... Nem. Nem akartam kockáztatni, hogy telihold idején sorra látogassam a "kedvenceimet". Van ilyen, nem nagyon foglalkoztat már a téma.
Harap. És a hatás? Felszisszenek, mégis közelebb húzom magamhoz, még erősebben, mohóbban tolom át magam a szájába, vérem enyhén fémes íze valamit ismét megmozdít bennem. Hiányzott nekem ez a fajta elsöprő vadság, s mikor elszakad a kitartásom vékony cérnaszála, már nem is akarok tiltakozni ellene. Hogyan is tehetném, ha így csókol így ölel? Hamar elmosódnak az érzéki határok, magam sem tudom, miféle sóhajok törnek fel belőlem, ösztönzöm s ő lábaim közé nyomja magát, keménységével ingereljen, s ölem felforrósodva sóvárogjon a megváltás után. Mindez csak a kezdet, ám kétség kívül édes a kínzás, amivel ostromol, minden érintése olaj a lángoló tűzre, minden állatiasan csengő nyögése, morgása felér egy újabb szinttel, ahová sodródom. Ajkaim égnek ajka hiányától, vöröslőn nyílnak szét, s ki tudja, hányadik sóhaj szökik ki közülük, ám ha idáig kebleim csak imádkoztak érte, hogy birtokba vegye mindkét halmot, most egyenesen csakis érte állnak oly peckesen. Már abba is beleborzongok, hogy hosszúra nyúló barna haja milyen ismerősen súrolja bőröm, forró lehelete apró rángásokat idéz elő lüktető ölemben, s amikor a melleimre hajol... - Istenem.... - Hátraszegem a fejem, felsőtestem nekidomborodik, kezeim a hajába túrnak, meg is markolják finoman, az izgalomtól hevesen lüktet a szívem, forr a vérem, így élvezem a hévet, az ostromot, hisz erre vágytam, mégis telhetetlenül követelőzöm tovább. És nincs megállás, nem lassít, fogai apró karcolásaitól, nyelvének, ajkainak, ujjainak dörzsölésétől mindkét mellbimbóm duzzadtan kínálkozik fel, mígnem markával gyúrni nem kezdi, ezáltal is jócskán fokozva vágyam, vágyaink. Megszűnnek a miértek, semmibe vesznek az elmúlt évek, melyekben nem volt velem, újra előjönnek a szokások, az ismerős gesztusok, minden apróság, amitől ő tökéletesen illik hozzám és amitől én tökéletesen idomulok hozzá. Valahol a kéjes ködfátyol közepéről táncolok vissza, bár eszem ágában sincs itt, ennyivel befejezni, amit jóformán csak most kezdtünk el, azonban addig kell parancsolnom gondolataimnak, míg az erőm apró, kicsi része lehetővé teszi, hamarosan már a szobám ajtaját támasztjuk - pontosabban, Bastian támasztja az ajtót, én pedig őt, hogy aztán bőr a bőrhöz simuljon, érintések keljenek életre. Forró csókot követelek, keze a derekamra csúszik, s mielőtt végleg kibontom a nadrágjából, még annyi erőm van, hogy megkeressem simogató tenyereit, egy határozott mozdulattal pedig lejjebb toljam azokat, s elérjem, hogy a fenekembe markoljon, ölem az ölének szorítva még jobban vágyjam meztelen testére. Meg is kapom amit akarok, beleborzongok a mély, sötét hangba, csípője előre lendül, férfiassága ujjaim közé tör utat magának. Muszáj, egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzek le, látni akarom amint újra és újra a tenyerembe löki magát, s elfojtott, fülledt sóhajom alatt alig bírok magammal. Jelentőségteljes bizsergések hada hasít belém, ó igen, pont ilyen érzés lesz, ha belém hatol majd, mégis százszor, ezerszer kéjesebb, vadabb, észveszejtőbb. Még apró fehérneműmön keresztül is süt a forróság combjaim között, zihálva szívom magamba az illatával fűszerezett oxigént, orrom a nyakához fúrom, harapást ejtek rajta, s már nem bírom nyögdécselések nélkül, minél tovább simogat, dörzsöl, egyre jobban elveszek a varázsa alatt. Homályba vész a világ, csak az ő alakja éles és tiszta, csak ő számít. Ha nem Bastian, én szólaltam volna meg, hisz nincs az a porcikám, amely ne elemi erővel vágyna rá. - Fogalmad sincs, mennyire vágyom rád! - Hangom pusztán vágyból áll, attól kormos és rekedtebb talán, engedelmesen, ajkaim beharapva örömmel hagyom hát, hogy eleget tegyen mindkettőnk akaratának. S mint rég, a csipke szakadó hangja hallik, testem lázas izgalommal várja őt, egy pillanatra sem levéve róla égető tekintetem. Nagyot nyelek, ágaskodó farka több, mint ígéret, nem bírom tovább, még mindig hatalmas hatással van rám a férfi. Jóleső könnyedséggel fogadom a fölém helyezkedő súlyt, s szívem őrült tempójánál már csak szaggatott lélegzetvételeim gyorsabbak talán. Csókolni vágyom azt a gyönyört okozó szájat, s míg combjaim közé helyezkedik, én ajkai közé duruzsolom a megkönnyebbült, fohászkodó sikolyt, amit kivált belőlem. Készen állok rá, egyszerre feszít szét és okoz gyönyört, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Keze az oldalamhoz siklik, onnan combomra, én pedig köré fonódom, karjaim minden apró részletét be kívánják járni széles hátának, érezni, miként feszülnek meg az izmok a gyönyörű testen. Apró pírrétegben úszom, elhalmozom annyi szenvedéllyel, amennyivel tudom, miközben lábaim közé egyre könnyebben, egyre mélyebben siklik, minden elkövetkező lökés élvezetesebbé válik, mígnem csakis a színtiszta élvezet marad. Gyorsabb lesz, mélyebbre hatol, amíg csak lehetséges én örömmel fogadom a vaskos szerszámot, sőt, csípőm minden újabb döfésnél megemelkedik, s máris ott tartok, hogy az érzés könyörtelenül hajszol előre. Egyre többször nyögök föl, egyre keményebb lendületet akarok telhetetlenül. Minden egyes részem gátlástalanul élvezi a férfit, újabb szédítő csók, de már a nyakamnál időzik, bőröm karcolja, mialatt minden másodperccel tovább forrunk egybe. Mindig is ő irányított, én pedig szerettem, ha azt tesz velem, amit csak akar. Lassít, nyújtani akarja a kéjes pillanatot, én azonban lejjebb jutok a hátán, derekától fenekéig vájom a körmeim, vére serken, érzem az illatát, és reménykedem, hogy a nyomaim rajta maradnak egy ideig. Már most látom, meg fogom nehezíteni a dolgát, buja mosollyal öltöm ki a nyelvem s nyalok végig lassan az alsó ajkán, hosszú, forró sóhajjal cirógatom, incselkedem vele, ellenkezek kicsit, csípőmmel apró félkörrel megyek elé a mozgásának, de majd' megveszek érte.
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Pént. Aug. 29, 2014 5:51 pm
Anne & Bastian
► I have to see you! +18
Nem mondom, boldogan verném laposra az agyalágyult fivérének a pofáját, de ilyet az ember nem mond a nőnek, aki olyan nagyon ragaszkodik rokonságának ezen tagjához. Mondjuk megértem, mert a hisztis húgaim lehet, hogy mások agyára mennek előszeretettel, az enyém re is gyakran, de ettől még nem ugrálnék farok felvágva boldogan, ha bárki azzal jönne, hogy szívesebben látná őket laposra taposva. Igazság szerint lehet a szájába lépnék annak, aki ezt ki merné ejteni a bagólesőjén, ezért természetes, hogy Anne sem fogja ezt tőlem hallani. Tiszteletben tartom, hogy szereti a családját, nincs is ezzel semmi gond. Mi több, a világ pont így kerek egész, ettől. Válasz gyanánt csak bólintok egyet még mindig azzal a pimasz vigyorral a képemen. A többit meg majd később meglátjuk. Egyelőre még azt sem tudom teljesen és egyértelműen, hogy én miért is vagyok itt, mit akarok tőle, nemhogy még cserebere szívességeken is agyaljak. Legyen bárhogyan is, egy valamit azért tudok ebben az egész kuszaságban, jól tettem, hogy rászántam magam az ajtóján való bekopogásra. Pedig nem volt egyszerű eljutnom addig, de ez most már lényegtelen, hulljon rá a feledés jótékony leple. Lényeg, hogy itt vagyok és a fogadtatásom felülmúl minden képzeletet.
A kapcsolatunk sosem volt egyszerű. Sem az elején, sem a végén, a kettő között meg azt hiszem pláne nem. Mindketten elég önfejűek és makacsok tudunk lenni, ha akarunk és miért is ne akartunk volna?! Nem feküdt egyikünknek sem a türelmes és nyugodt hozzáállás a problémákhoz, könnyebb volt összeveszni, összetörni pár tányért vagy bögrét, üvöltözni egy sort, aztán amelyikünk előbb unta meg, az vágta rá az ajtót a másikra. De éjszakára egyikünk sem maradt ki. Az is igaz, hogy utólag sem kerültek megbeszélésre a gondok, helyette inkább belefeledkeztünk egymás testébe, olykor iszonyú tombolás nyomait hagyva magunk után a lakás több pontján. De kit érdekelt, amikor a gyönyör olyan szintjeit éltük át a másik által, amit a legtöbben egy élet alatt sem tapasztalnak meg! Nekünk viszont sikerült, mondhatni minden egyes alkalommal. - Azt nem mondanám, hogy olyan nagyon kiismerhető lennél, de aki annyit járt a bugyidban, mint én, annak azért vannak sejtései. – kisimítok egy kósza tincset az arcából és már megint pimaszkodom vele egy kicsit. Ez valahogy mindig is olyan nagyon magától értetődően jött és most is így van. Egyszerűen nem is menne máshogyan. Ártatlan pillogása nem kerüli el a figyelmem, mindig is kedvemre volt, ha ezt játszotta - Én és a változások. Tudod, hogy vagyok velük. Nyakasabb vagyok annál, semmint, hogy az idő változtasson rajtam bármit is. Maximum csak öregebb lettem. – rántok egyet a vállamon és próbálom nem komolyan venni a dolgot. Nem hiszem, hogy sokat vagy bármit is változtam volna, bár ennek azt hiszem ő lenne a megmondhatója, hiszen én elég sok időt töltök magammal ahhoz, hogy igazán feltűnjön, ha néhány év alatt másmilyen lettem volna. - De a kezdődő ráncaimon kívül nem hiszem, hogy bármiben is olyan nagyot változtam volna. Veled kapcsolatban pedig szinte semmit. Most is ugyanazt gondolom rólad, mint akkor. – hagyok némi hatásszünetet, aztán szélesen és pimaszul vigyorgok rá, ezzel is előre vetítve, hogy nem leszek komoly azzal kapcsolatban, amit mondani fogok. - Észveszejtő a feneked és gyönyörűen tenyérbe illőek a melleid. Tökéletesebb vagy te annál, semmint, hogy kóbornumera legyél. – no most vagy felképel vagy nem, mert ugyan semmi szándékom nem volt tárgyiasítani, csupán annyi lett volna a lényeg, hogy fontosabbnak tartom annál, mint egy kefélést. - Azt hiszem a véremben van. Könnyebb volt tovább lépni, mint maradni és megoldásokat találni. Te viszont ezt a mostanit leszámítva, nem tetted ki a lábad Seattleből? – őszinte kíváncsisággal kérdezem. Hat év hosszú idő, addig bármi megtörténhetett vele, ahogyan velem is történt sok minden. Maradjunk annyiban, hogy van olyan állam, amelyikbe egy ideig jobb, ha nem teszem be megint a lábam. - Talán. Nem tudom még, hogy mit is kerestem, de felteszem, hamarosan ki fog derülni, hogy itt maradok-e vagy sem. Még nem döntöttem el. Egyelőre jó újra látni a régi arcokat, de megmondom őszintén, eddig az egy helyben maradásom rekordideje a veled töltött idő volt. – Anne után nem volt miért maradnom egyik vagy másik helyen huzamosabban, hát, amikor már nem nyújtott elehet az adott város, egyszerűen tovább léptem. Ez mindig is nagyon jól ment. - Nyitottam egy motorszervizt. Ez talán kis időre ideköt majd. Vagy hosszabb időre. Még nem tudom. És te? Ha megtalálod a bátyád, akkor tovább állsz? Csak miatta vagy New Orleansban? – szeretném azt hallani, hogy nem, hogy más is ide köti és, hogy tervez még maradni egy ideig. Látszólag a kérdés és főleg a válasza nem jelent túl sokat, de valójában minden érzékem a maximumra kapcsol, úgy figyelek arra, hogy vajon mi is lesz a válasza. Egy pillanatra talán még a lélegzetem is visszafojtom. Érdeklődéssel hallgatom, hogy mit mesél magáról, illetve azokról az évekről, amiket az esős városban töltött azután, hogy kimotoroztam az életéből. Sejtem, hogy a családja éppen elég idejét köthette le. - Nem csodálom, hogy ott hagytad a sulit. Én azt hiszem sokkal hamarabb a fejükre borítottam volna az asztalt. – nem a tanulással van bajom, ami azt illeti azzal nincs semmi, hanem a sok begyöpösödött agyú seggfejjel, akik az iskolákban megfordulnak. Kissé nehezen mentek mindig is a szabályok betartása, szóval a könyvek felett görnyedés és magolás egyáltalán nem az én asztalom. Sosem volt az.
Csókja pont olyan heves és kétségbeesett, mint az enyém. Jól eső érzés bizserget végig mindenhol, hiszen ezek szerint nem csak ő váltja ki belőlem ezt, hanem én is belőle. Ez pedig a férfiúi hiúságomat nem kis mértékben simogatja. Ajkának íze ma is pontosan olyan édes, izgalmas és izgató, mint egykoron. Ma is képes lennék bármire, csakhogy magamon érezzem húsos és ívelt, falnivaló ajkait. Kissé meg is harapom a heves csókban, vért fakasztva és sebet megszívom, mielőtt még begyógyulna. Valahogy az asztalig jutunk, lekerül rólam a dzseki, róla a felső. Közelebb von magához én pedig készséggel lököm csípőmet a széttárt lábai közé, hogy a farmeren keresztül is keményen ágaskodó farkam dörgöljem hozzá, ingerelve ezzel őt is, magamat is. Belenyögök a csókba, elégedetten mordulok majd mellének hegyéhez érek, hogy azzal játszadozzam. Mellkasát előre tolja, szinte kérve ezzel, hogy ne csak ezzel az apró részletével foglalkozzak a kívánatos kis halomnak. Apró, finom kezei játszadoznak a bőrömön, nyújtja a percet, pontosan tudja, hogy mennyire ingerel így, hogy igen, vágyom arra, hogy belém vájja körmeit. A kölcsön ilyenkor is visszajár, elszakadok a csókjából és egyetlen mozdulattal tépem el a melltartóját elöl, ahol a két kosarat összefogta a keskeny kis finom anyag. Mellei feltárulnak előttem, most is ugyanolyan feszesek és izgatóak, mint amikor utoljára láthattam. Bahh, túl régen volt az már! A jobb kis halomhoz hajolok és ajkaim közé veszem a már keményen előre meredő bimbót. Játszadozni kezdek vele, hol a nyelvem járja körbe, máskor az ajkaim fogják közre finoman, megint máskor pedig a fogaim szorítják óvatosan, de határozottan satuba. Jobb kezem a bal mellét veszi célba, annak a hegyét fogom össze, dörzsölgetem, masszírozom, de még nem érintve az egész mellett, csupán ezt a peckesen előremeredő, kemény és megduzzadt kis részt. Ajkaimmal áttérek a másik kis bimbóra is és az imént még nyelvemmel kényeztetett mellcsúcsot megint a kezem veszi birtokba, immáron az ő kezével kiegészülve és engedek az ő és a magam késztetésének is, most már ez egész puha halmot a tenyerembe fogom. Nyakához, füléhez hajolok, a fülcimpát harapom be és szívom meg, közben pedig a nadrágot is kigombolom és ha nem csúszna le az asztalról, akkor itt rántottam volna le róla a felesleges ruhadarabot. Azonban a terv változik, ő a földre csusszan, még közelebb préselődve ezzel hozzám, a farmert pedig vele együtt veszem le róla. Átkarolom és megint az ajakai után kapom, újra falom és ízlelem azokat. Nem bírok és nem is akarok tovább várni, de megakaszt. - Hogy? – nyögöm vágytól elmélyült hangon. Hozzám hajol, ajkamba harap, ingerel és morgok, már folytatnám amit azt előbb abbahagytunk, de megfogja a kezem és elindulunk… valahová. Készségesen megyek utána, tekintetem issza a látványát, elidőzök a szemnek oly kellemesen ringó fenekén. A szobájába érve az ajtót berúgom lábbal, hogy ne legyen tárva nyitva és mire felé fordulok már neki is taszít. Elvigyorodok és karjaim testére simulnak, tenyerem a hátán és a derekén simít végig. Újra csókol, újra csókolom, hevesen és forrón, türelmetlenül a vágytól és kéjtől. Nadrágomba csúszik a keze, rámarkol a farkamra és érintésébe beleremegek. - Ahh… – mélyről jövő nyögés szakad fel a torkomból. Fejem hátrahanyatlik, szemeim lecsukom és élvezem azt, ahogyan körülfog. Tenyerébe lököm magam egyszer, kétszer még egyszer és megint újfent. Jobb kezem a mellén, hasán simít végig, egészen a combjai közé. A bugyi anyagán keresztül simogatom, dörzsölöm, ingerelem legérzékenyebb pontját, olykor nyomást gyakorolva rá, máskor éppen, hogy csak hozzáérve. - Nem bírom tovább, kívánlak, most akarlak! – könnyedén kapom fel a testét és viszem az ágyhoz – szerencsére nincs messze, ha pár lépésnél távolabb lenne, istenemre, itt a fal mellett merülnék el benne – és végigfektetem rajta. A bugyit nem lehúzom, egyszerűen eltépem, lassan egy teljes ruhatárral tarozom már neki. Lerúgom a csizmáimat, leveszem a farmert is az alsóval együtt és fölébe kerekedek az ágyban. Combjai közé férkőzöm, megcsókolom és, ahogy megtalálom a megfelelő szöget – és nem ellenkezik valamilyen módon –, belécsusszanok. Szűken, forrón és nedvesen fogad, ölel körbe öle, én pedig megállok, amíg szokja a méretem, amíg lehiggadok kissé és csak ezután kezdek mozogni benne. Jobb alkaromon támaszkodok meg a feje mellett, bal kezem az oldalán és combján simítja végig a bársonyos bőrt. Lökéseim egyre gyorsabbak, hevesebbek és erősebbek lesznek, ahogy engedek utat törni az ösztönöknek. Megint megcsókolom az ajkait, aztán az állára ejtek egy újabb puha csókot, majd a nyak kecses ívére. Elidőzöm itt, foggal csipkedem a fehér, tökéletes bőrt, hogy némi pírt adjak neki. Mielőtt azonban bármelyikünk is átélhetné az olyan nagyon vágyott és űzött gyönyört, leállok a gyors mozgásban és egy sokkal lassabb, kínzóbb tempóra váltok. Még nem akarom, hogy vége legyen és egyébként is, olyan régen élveztük már egymás testét, hogy kifejezetten hosszúra tervezem ezt az együttlétet.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Pént. Aug. 29, 2014 3:42 pm
Sebastian & Anne
+ ?
Hátrasandítok a vállam fölött. Borzasztó egy pasi! Az őrületbe kerget, és kifejezetten élvezi. Mondjuk én is... Épp olyan nagy játékos a szavaival, mint a szerszámával, gond egy szál se, azon kívül, hogy megzavarodok tőle. Sosem tudtam, mit akar igazán, bár némileg kiismerhettem, viszont így is kevésnek érzem a róla fejemben megalkotott és összerakott képet. Hacsak egyetlen gondolatába pillanthatnék... Jobb híján azonban megmaradok a saját teóriáimnál, és vagy bejön, vagy nem. Apró kis csatározásaink során páratlan élményekkel gazdagodtam, és pont olyan sunyi, nagyképű mosolyt vágott hozzám minduntalan, mint most, ettől lesz az érzés Dejavu. Nagyon tudja, mit kell bevetnie, és ha nem lennék tisztában vele, hogy az a halovány sebhely nem szándékosan került rá... Lényeg a lényeg, rettentő jól áll neki, felfelé ívelő ajkai után a második kedvenc, még mindig, ennyi év eltelte után is. Pofátlanság! Témaváltás, kevésbé fülledt, inkább hervasztó. Magam is szabadulnék tőle, s meg is teszem. Szépen lassan elhagyjuk a csevejünk ezen részét. - Megegyeztünk. Csak találjunk rá... Még azt is megengedném, hogy szétverd a fejét. - Inkább éljen tovább agykárosodással, de vérfarkasként, mintsem valami félvámpír szektatagként. Persze, az utolsó mondatom azért szól neki, hogy tompítsa az elsőt, a nyávogósat, a nyugtalant. A Liam nevű pasival ellentétben, Sebastianban teljesen megbízom, és úgy érzem, vele valóban esély nyílik rá, hogy a testvéremre akadjunk, már amennyiben a városban van. Bastian idevalósi, rengeteg ismerőssel, ki tudja, miféle cimborákkal. És ha azt mondja, megtaláljuk, én vakon követem, egy percig sem megkérdőjelezve őt. És cserébe? Pénz nem fogadna el, nem is aláznám meg a feltételezéssel, szívességet viszont, amit kér, megkapja. Ha évek múlva, hát akkor, én nem felejtem el. Mindent a testvéremért, Bastiannak pedig - ha módomban áll - szintén mindent. Csak tudnám, hogyan értem ezt...
Érdekes, milyen az emberi természet. Az idomulás egyszervolt társunkhoz, az ösztönös könnyedség, az emlékektől vezérelt magunkba révedés. Bár eszembe jutnak a rossz pillanatok, igazából az idő megtompította azokat, és sokkal inkább azok a dolgok sejlenek fel, amelyek hiányoznak a képből. Amik űrt hagytak maguk után. És hiába nem szánt szándékkal, de egyik párunkat a másikhoz hasonlítjuk, különbségeket szűrünk le közöttük, testileg-lelkileg összevetjük a hibáikat úgy, mint a jó pontokat. Hogyan csókolnak, miként teljesítenek az ágyban, milyen felébredni mellettük, mit mozdítanak meg bennünk, melyikhez ragaszkodunk jobban. Sokszor próbáltam elnyomni ezeket a dolgokat, de Bastian két évig volt mellettem, s bár igyekeztek a nyomába érni, igazából rajta kívül senki nem tudott megszelídíteni. Egy-egy katasztrofálisan véget ért veszekedésünk után, mikor elrobogott, én pedig egyedül maradtam és kiszellőztettem a fejem, csak azt vártam, hogy meghalljam a lépteit. Amíg tudtam, hogy vissza fog jönni hozzám haragudhattam rá, de nem lettem volna képes úgy lefeküdni, hogy nincs mellettem. Hogy ne fogja a kezem, ne érintsem, ne érezzem azt a biztonságot, amit nyújtott nekem. Megvan benne a varázs, hogy örüljek a vele töltött pillanatoknak, és ez hat év után sem kopott meg, egyáltalán. Ha haraggal váltunk volna el, akkor azt mondom, talán nem tudnék ilyen érzéseket felmutatni, viszont a döntés közös volt, lényegtelen, melyikőnk mondta ki hamarabb. Kötődtünk egymáshoz, de nem volt értelme tovább egyetlen tömlöcben senyvedni. Hogy a részéről ez a szerelem apró zárkája volt, vagy sem? Úgy éreztem, az volt. Nekem mindenképp. Az orromat kellemesen csiklandozó illata, vagy tenyerének ismerős súlya kissé szentimentálissá tesz, de mit tudok tenni? Jól esik, hogy itt van és vigasszal támogat, közzé iktatva néhány perverz szösszenetet, amin nincs meglepődnivalóm. - Hát ennyire kiismerhető maradtam? - Ártatlan pillantásokat lövellek felé, a pimasz és rettentően magabiztos orcája közepébe. Én is tudom, a hozzá vezető úton éppen hol vetem meg a lábaimat, és abban is fogadni mernék, hogy ott valóban egyetlen szál fehérneműben, épp körülötte tekergek. - Tudod, hogy a két év alatt soha nem kételkedtem, viszont az eltelt idő megváltoztathatta a nézeteidet. - Vállat rántok, nem nagy dolog, a tudatalattim viszont árgus szemekkel figyel rá. Zavarna, nem tagadom, de tenni nem tehetnék ellene. Voltak előttem és voltak utánam is az életében, és az sem kizárt, hogy a szakításunk környékén már máshogy gondolt rám. Egy-két jó kefélés, de ennyi, nyugodt szívvel ő is ránthatna a vállán, bár biztos, hogy megsebezne vele, ha nem mutatnám, akkor is. Fura, hisz nem most volt, hogy szétmentünk. - Valahogy nem lepődtem meg, mindig is nyughatatlan voltál. - Mosolyom nagy és boldog, mialatt hallgatom az élménybeszámolóját és nem lankadó, szavaim közben sem. Világjáró csavargó, mindenhol egy kicsit, szinte előttem van a kép. Illik hozzá ez az életforma, noha azért egy kis időre mégis veszteg tudott maradni... Régen. - És most, hogy visszatértél a gyökereidhez? Olyan sokszor hallottam New Orleans nevét, nem lehet, hogy mindvégig ide vágytál? - Eszembe jut Seattle, és ami azt illeti, én nemhogy évtized nagyságában, de hónapokban sem tudnék meglenni a kisváros nélkül. Oda köt a család, a gyökereim mind onnan erednek. Talán a tudata mélyén Bastiant is szuggerálta saját gyökere, ám nem tudhatom. Nem vagyok látnok. - Azt nem mondom, hogy mindet, de jó sok időm rájuk ment, ugyanis annak ellenére, hogy a szociológia a véremben volt, ott hagytam az egyetemet és inkább beszálltam a közös bizniszbe. Igazság szerint csak halasztani akartam, aztán rájöttem, hogy könnyebb nekem a rengeteg fafej nélkül. Mondjuk ebben a vérfarkasság is nagyot nyomott a latba, nem kell magyaráznom. Nem bírtam a nyomást, habár voltak olyan pillanatok, amikor mégis megpróbáltam volna, de az üzletvezetés is a kimerítő tevékenységek közé tartozik, úgyhogy... Nem panaszkodom, akkor sem, ha teljesen bezárkóztam Seattlebe. - Ellentétben vele, én nem mondhatom el, hogy kalandos lenne az életem. A maga módján persze az, nem, mert rém unalmas, viszont épp elég, hogy a stressz miatt ne őrüljek meg, boldog legyek és megtaláljam önmagamban a farkas biztos láncon tartását.
Táncolni hív, ravaszul, és belemegyek, annak ellenére, mit vált ki belőlem. Félek, képtelen leszek neki nemet mondani, de tényleg olyan hatalmas bűn lenne? A kémia, az a rohadék, nem ereszti a testem, hozzá húz és ott tart, mint valami vaskos lánc, átfűződik karjaim alatt, derekamra tekergődzik, ám kétségtelen, az ő kezéből indul ki. Csöppet sem bánom, soha nem is bántam, mégis új a pillanat, szinte olyan, mintha először ölelne át. Nem vagyunk együtt, valamikor igaz, ő volt a legkedvesebb az életemben, és azóta is nyommal él a szívemben, nem tehetek róla. Apró kis ketyegőm vadul kocogtatja a mellkasom, dörömböl, mintha azt kérné, engedjem szabadon, ne álljak ellen. Az eszem viszont mást súg, ne tegyem, hisz megsebezném magam, ha újra megismétlődne a múlt. Egyszer már bebizonyosodott, hogy ez a rengeteg szenvedély felemészt minket, vagyok hát olyan mazochista ismét megkockáztatni, hogy megégjek? Igen, vagyok. Hülye, szentimentálisan naiv, de túlságosan elveszett, hogy hagyjam kitárulkozni a vágyaimat. Nem is emlékszem, miről zagyváltam alig pár pillanata, csókjának szaftos zamatára azonban annál inkább. Akár az esőre keservesen szomjazó, repedezett, haldokló anyaföld, vágyom nyelveink tüzes kergetőzésére, tenyerének forró érintésére, csípőjének hozzám feszülésére, ennél is többre. Azzal, hogy felemel okot ad rá, hogy saját számba marjak, és az övével is megtegyem ugyanezt, mialatt még mindig képtelen vagyok akár egy lélegzetvételnyit is elhúzódni. Sőt. Lábaim ösztönösen tekerednek köré a fenséges háború kezdetén, a határok pedig hamarosan eltűnnek. Mikor megszólalok, már tudom, mit akarok igazán, s aligha elégednék meg a bőrére szórt gyengéd karistolással, nem, a hangjából feltörő mélység után kevésnek találom az apró karcolásokat. Ez már akkor meg volt írva, mikor talpa megállapodott az ajtóm előtt, hiába volt minden, hogy távol tartsam magam tőle. Képtelenség, egyszerűen... lehetetlen. Újra mozdul velem, és habár érzékelem, inkább belemerülök ajkai szenvedélyébe, testének ingerek hadát küldő melegségébe, s mire szilárd anyagra helyez, ujjaimmal félig lefejtem róla a kabátját, hogy aztán egy másik mozdulattal az végleg a földre hullhasson. Elégedetten hallom a pólóm szakadó hangját, alsó ajkamba harapva nézek fel rá, s csupán épp annyira dőlök hátra, hogy tenyereim kényelmes támaszt nyújtsanak az asztallapon, ő pedig megbabonázó tekintetével végigsimíthasson, ahogy és ahányszor csak akar. Egy újabb csók, olyan, amitől forog velem a világ, de előtte a nevem hangzik fel, mire buja mosoly jár át. Lábaimmal még közelebb húzom magamhoz, nincs visszaút, a pokol mégis mennyei. Minden keze által elfogyasztott apró milliméter ostorcsapásként korbácsolja fel egyre növekvő vágyam, nagyot ránt rajtam az érzés, mohóvá, türelmetlenné tesz. Telhetetlenné, mert azt akarom, hogy ujjait felváltva forró ajkai járják be a testem, összes erőmet maga alá gyűrve megszüntessen létezni, bőr a bőrhöz simuljon, lüktető vérem gyönyörben fürödjön miatta. A gondolattól, hogy eggyé váljak vele, bennem reked a levegő. A kísértés emberfeletti... Mielőtt eljutna a céljáig, kezeim nem bírják tovább a hűvös üveglapon, de minek is időznének ott, ha bebarangolhatják az előttem tornyosuló hibátlan testet? Szinte hívogat, és most csak rám vár, hát az előlem elfedő anyagból még épp idejében rángatom ki, a földön heverő kabátra pedig immáron felsőruházat hull. Kemény, férfias idomok kerülnek kezeim alá, mellkasa hibátlanul ívelt részei, melyekben minden kecses rándulását, apró rezzenéseit érezhetem. Hányszor birtokoltam, hányszor jártam be minden egyes apró részletét... Mégis, izgatott varázs kerít hatalmába miatta. Körmöm ismét a bőrét karcolja, túljutok széles, domború mellkasán, le, hasfala mesteri felületére szánkázom, ám épp csak annyira érintve őt, hogy libabőrben úszva azt kívánja, mélyebbre marjak húsában. Összerezzenek, testem forrón beleborzong érintései nyomába, a szikrákba, melyek végigégetik a bőröm, s ahogy egyre lejjebb araszol, elfúló hangra készteti csóktól vöröslő ajkaimat. Érzékeny halmaim izgató, élvhajhász élményként, kegyetlen sóvárgással vágynak rá, áramütések özöne indul ki az ujjai közé csippentett pontból, a vágy így szakít át bennem egy újabb gátat s terjed szét bennem, gerincem vonalán cikázik, lábaim közé furakszik. Jobb kezem rátalál mellemmel incselkedő kezére, hozzá feszítem magam, szinte kérem, könyörgök, hogy megmarkolja, gyúrja a rá vágyó apró halmot, majd újabb fülledt sóhaj tör magának utat belőlem, s a harapása, amely végleg elveszi az eszem, szinte kényszerítve ösztönöz, hogy a másik kezemmel rövidre nyírt hajába markoljak. A testem izzik, már a nadrágommal babrál, a gomb pedig enged türelmetlenségének, én pedig addig csúszok és mocorgok, míg lábaim szilárd talajt nem érintenek, hogy aztán én magam, vagy vele együtt toljam le a csípőmről az anyagot. Kibújni belőle, magamba fogadni a férfit, már csak ezt akarom, azonban egy éles csengő megszólal a fejemben, ködös gondolataim közé furakszik: - Ne itt! - Felnyögve nézek fel rá, komoly veszteségként elkönyvelve az elvesztegetett másodpercet, viszont, be kell látnom, nem lenne szerencsés, ha fiatalabbik bátyám ránk nyitna, és esetleg olyat látna, ami maradandó szemkárosodást okozna nála, esetleg beszedne egy szívinfarktust, jobb esetben agyvérzést... Annyi lenne a libidónak. Nehézkes, szapora lélegzetvételeim ellenére ingerlő mosollyal, pipiskedve érem el ajka vaskosabb részét, belé mélyesztem a fogam és elvigyorodom, nem kell sokat várnia. Kezem keze után nyúl, hogy átvezessem a nappalin. - Gyere... S mivel a lakás kevésbé mondható hatalmasnak, a szobám ajtaja hamar kitárul előttünk, ám alig lép be rajta, testét az ajtónak tolom, s vakmerő, szédítő csókot követelek. Simulok és dörgölőzök, míg nadrágjára nem csúsztatom a kezem, egy elégedett sóhajjal pedig lehúzom a cipzárt és kibontom belőle, hogy beleremegjek ujjaimmal körülfont férfiasságába.
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Csüt. Aug. 28, 2014 12:56 pm
Anne & Bastian
► I have to see you!
Olyasféle elégedett vigyor játszik a képemen, amiről lerí, vajon biztos vagy abban, hogy nem ez volt a célom?! Hogy azt higgye ezt a csatát megnyerte vagy szándékosan hagytam, hogy megnyerje?! - Valóban? – félig kérdezem, félig kijelentem a mondatot, valójában meghatározhatatlan, hogy most épp, hogyan is hangsúlyozok. Vajon a háború végén számít, hogy a győztes fél hány csatát is vesztett? Ezt azonban nem mondom ki hangosan, inkább bizonytalanságban hagyom abban a tekintetben, hogy mit is gondolok éppen. Áttérünk egy kevésbé ingerlő témára, ami viszont őt foglalkoztatja meglehetősen, nem hibáztatom érte. - Majd kitalálom, hogy vasaljam be a dolgot. – ütöm el a dolgok élét és azt, hogy mennyivel is fog emiatt tartozni. Nyilván nem fogom úgy elkönyvelni, hogy bármivel is tartozik. Egyfelől nem ő kérte a segítségem, én ajánlottam neki, másfelől pedig tőle nem kérném vissza a szívességet vagy nem olyan módon, hogy szabok egy „árat” azért, mert felteszek néhány kérdést néhány embernek. Azt hiszem ez a legkevesebb, amit érte megtehetek. Már csak azért is, ami egykoron közöttünk volt és ami úgy tűnik, hogy nem múlt el maradéktalanul. Átölelem, hagyja, és így maradunk egy kicsit. A világ rendje így áll helyre, vele és ez eddig fel sem tűnt, mármint a hiánya. Nem is emlékeztem már arra, hogy voltak olyan pillanataink is, amikor csak egyszerűen jó volt összebújni és nem csinálni semmit. Annak idején olyan sokat veszekedtünk, olyan gyakran voltunk nagyon hevesek, hogy sokkal inkább maradtak meg az eget rengető ágytornák és a tányértördelések, no meg az ajtócsapkodások. Így azonban, ahogy most összebújunk, előjönnek azok az emlékek is, amelyek nem voltak túlságosan nagy volumenűek, valahogy mégis fontosak voltak a maguk egyszerű módján. - Mondjuk úgy, hogy sejtem, hol is állok azon a bizonyos úton. – féloldalas pimasz mosolyt kap tőlem és egy röpke pillanat erejéig még meg is emelkedik az egyik szemöldököm, egyértelműen azt mutatva, hogy azért vannak erőteljes elképzeléseim a dolgot illetően. Úgy tűnik van, ami még hat év elteltével nem változik. - Persze. Valaha is kételkedtél abban, hogy nem? – ez azért egy kissé meglep. Jó, persze, sosem voltam egy nagyon romantikus vagy érzelgős farok, de azt hiszem az azért elég egyértelmű volt, hogyan is éreztem iránta. Gyorsan összeköltöztünk és életem leghosszabb kapcsolata ő volt, és az egyetlen nő, akit valaha is olyan közel engedtem magamhoz, mint még sem előtte sem pedig utána senki mást. - Hát tudod… erre arra, itt is ott is. Bejártam az államok többségét, ha nem is mindet. Főleg azért nem, mert némelyik túl messze van. Vágyott a pöcsöm a hideg Alaszkába és Hawaii sem épp a szomszédban van. – előbb vállat vonok, aztán szélesen vigyorgok rá. Na jó, még így sem jártam az összes államban, mármint ami Mexikó és Kanada között van, de azért jó párban megfordultam. - Leginkább mentem az orrom után. Kerestem valamit, amit azt hiszem nem találtam meg. Vagy nem a jó helyen kutattam utána. – nem nagy dolog, amit meg akartam találni. Csak a helyem a világban és én magam. Vagy passz. Jó volt utazgatni ide-oda. - És te? Mit csináltál az elmúlt hat évben? Remélem azért nem minden idődet fecsérelted a fivéreidre. – megint kicsit elviccelődöm vele, mielőtt még folytatnám. - Suli, meló, álmok valóra váltása? – tényleg érdekel, hogy vajon miként is alakult a sorsa az elmúlt évek alatt. Voltak időszakok, amikor gyakran gondoltam rá és megfordul a fejemben, hogy visszaveszem az utam Seattlebe, de erről végül mindig letettem. Máskor pedig csak a felejtésnek éltem és nem voltam hajlandó azzal foglalkozni, ami már megtörtént is el is múlt. Felállok, hogy kicsit eltereljem a gondolatait, na nem azzal, hogy már nem üldögélek többé a kanapéján, hanem azzal, hogy táncolni hívom, itt a nappalijában. Karjaimba zárom és nem mondom, hogy nincs bennem némi elégedettség érzés, hogy elfogadta az „invitálást” és most itt mozog velem együtt a zene ütemére, ilyen közel van hozzám. Érzem az illatát, ami még több kellemes emléket csalogat elő az agyam mélyebb zugaiból, ráadásul az sem elhanyagolható, hogy esélyem van a testén itt-ott végigsimítani. Ujjaim még mindig őrzik bőre selymességének emlékét, ahogyan azét is, miként érhettem el velük (is), hogy gyönyörtől ránduljon ívbe a gerince. Kérdezem és válaszol, tekintetem íriszeiről az ajkaira vándorolnak miközben beszél és bár hallom a szavait, nem azokra figyelek, hanem arra, hogy mennyire kívánatosak is ezek az ajkak, mennyire hiányoznak és milyen nagyon édes ízük van, amiből egyre többet és többet akarok. Lehajolok és a következő pillanatban már csókolom is, úgy, ahogyan előtte még talán soha. Szenvedéllyel, elfojtott vággyal, ami most készül magának utat törni, kétségbeeséssel, amiért ilyen sokáig nélkülöznöm kellett ajkait. Harapom, élvezem, hogy ő is megteszi és amikor ujjai a kabát anyaga alá férkőznek, valami átszakad bennem, egy gát, ami eddig határt szabott mindannak az elemi ösztönösséggel zubogó vágynak, amit ő gerjeszt bennem. Egyetlen pillanat alatt marok a combjaiba és rántom fel a csípőmre. Megtámasztom őt és még mielőtt elszakadhatna ajkaimtól a falhoz préselem könnyű testét. Hozzádörgölőzöm, megfürdöm illatában, feneke alatt tartom meg. Körmei végigszántják a bőröm, halkan, morgásszerűen nyögök a csókba. Tudja, hogy ez mennyire ingerlő számomra és mindig is szerettem, ha rajtam hagyta közös szenvedélyünk mementóit. - Ez korábban sem jelentett problémát. – hangom elfúl és megint lecsapok ajakaira. Újra mozdulok vele, hacsak nem tesz ellene valamit és legközelebb már az asztalnál kötünk ki, leteszem annak lapjára. Kezeim fürgén járnak, megkapaszkodok a pólója szegélyében és gyors mozdulatokkal szabadítom meg tőle. Megállok egy lélegzetvételnyi ideig, hogy gyönyörködjem testének izgató látványában. - Ó, Anne… – nyögöm ki türelmetlenül, hogy aztán kezem közé vegyem arcát, egy újabb csókra hajoljak hozzá, hevesebbre az eddigieknél. Jobb kezem a tarkójára siklik, balom pedig le a nyakának kecses és finom ívén, onnan tovább a mellkasára, majd egészen le a jobb melléig, aminek bimbóját finoman, de határozottan csípem össze és húzom meg a melltartó anyagán keresztül. Elszakadok ajkaitól és a nyakán nyalok végig, fel a fülcimpáig, amit óvatosan, de erőteljesen harapok be, jobb kezem pedig elengedi a tarkóját, és türelmetlenül oldja ki a farmerja gombját.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Csüt. Aug. 28, 2014 11:52 am
Sebastian & Anne
Humorérzék... Na az jelenleg szabadságra ment nálam. Eléggé tropák az idegeim, hiszen azon morfondírozok, hányféleképpen rúgjam szét a Liam nevű fazon arcát. Többnyire nem támadok neki senkinek, csak a szám jár, viszont aki kiérdemli, hogy elporlassza a türelmem utolsó darabjait is, nos, könnyen kék monoklikkal búcsúzik tőlem. Törékenynek tűnök, az is vagyok a magam 50 kilójával, de van valamim, amitől nem esik nehezemre fejre állítani egy nálam kétszerte nagyobb alakot is. A farkasátkom jóvoltából erősebb, gyorsabb vagyok az emberekhez képest, s bár nem szeretem fitogtatni, van, aki kihozza belőlem a rosszkislányt. Ami azt illeti, Sebastian is jó úton halad, elvégre az egész úgy indult, hogy mesélni fog nekem, mit is keres nálam. Persze, aztán mégsem így történt, csak mellébeszélt, én meg... Hagytam neki. Ez nem fair, egyáltalán nem, de igazság szerint nem érdekel. Nekem is kijár egy kis önfeledtség, Bastian felbukkanása pedig - ha az mellbe is vágott - talán azzal kecsegtet, hogy lazíthatok, kikapcsolhatok, feledhetek pár órahosszáig. Persze az már más lapra tartozik, mi ketten mikor fogunk valamin összebalhézni. Nem lennék meglepve, bár semmit nem vehetek biztosra. Hat év hosszú idő, mi pedig, ha nem is túlzottan, de máshogy kezeljük azokat a dolgokat, amelyeket akkor, fiatalon kezeltünk. - Tudom, tudom. - Most rajtam a sor, hogy megadóan bólintsak. Nem szabad elragadtatnom magam, elvégre, senki nem halt meg, és közel sem biztos, hogy itt a világvége. De akkor sem könnyű, na! Egy nőnek kijár, hogy jobban sajnálja a világot és kész. Bastian lazán veszi a legkomolyabb helyzeteket is, és irigyeltem, hogy képes rá. Nem vagyok ömlengős, emós, sarokba vonulós picsogó liba, soha nem is voltam, de attól még igenis szíven tud ütni sok minden, ezt a fajta megviselést viszont nehezen tudom kezelni. Hamar felrázódok a mi kis attitűdünk miatt, gonosz vagyok, de megérdemli, hogy húzzam egy kicsit. Ő is ezt csinálja, már az ajtóban, az első csókkal, majd ajkaim érintésével, vagy hergelő megjegyzéseivel. Hiányzott, hogy valaki ekkora hatással legyen rám, és egyetlen pillantásával elérje, hogy azt higgyem, én vagyok a világ legszexisebb nője. Bastian bár a szavaival is igazán kifejező, de a testbeszéde... maga a néma ígéret valami igazán mocskosra, valami egészen forróra és erotikusra. Tudom, hogy készen áll, többször, mint emberi lény elbírná, ettől pedig újabb bizsergés cikázik keresztül rajtam. Ó, azok az édes emlékek... - Dolgoztasd csak a fantáziád. Ezt a csatát elvesztetted. - Nehéz egy ilyen kérésnek, vagy utasításnak ellenállni, viszont így én nyertem, az érzés pedig édes, mint a méz, és kéjes, mint a belőle áradó szexualitás. Megtaláljuk. Tehát segíteni fog nekem, pedig biztos, százszor jobb dolga is akadna ahelyett, hogy egy seggfej után kutasson, akit egyáltalán nem szívlel. Még csak nem is kedvelik egymást, kölcsönös az utálat, tehettem én bármit. A rengeteg tesztoszterontól sokszor már fulladoztam, ha egy légtérbe kerültek, de aláírom, megértem az álláspontjukat. Bárki is került a közelembe, a bátyáim senkit nem akartak elfogadni. Agyonféltettek mindenkitől és megkeserítették vele az életem, Sebastian viszont állta a sarat. Nagyon is... - Nagy áldozat ez tőled annak fényében, mennyire utáljátok egymást. Sokkal fogok tartozni miatta. - Igyekszem nem túldrámázni a helyzetet, és egy félmosolyt beleerőltetni a dologba, hiszen erőt ad az a tudat, hogy bizonyosan nem a bátyám két szép szeméért, hanem miattam ajánlotta fel a segítségét és nem a levegőbe beszél. Egyébként hidegen hagyná Dylan nyomora, tudom, mert ismerem. A komolytalansága alatt egy törődő szív lapul, bár tagadja, de nem verhet át. Engem nem. Így amikor magához húz és átölel, engedelmesen fúrom a fejem a nyakához, és hagyom magam, mert pontosan erre van szükségem. Egy ölelésre, és arra, hogy azt mondja, minden rendben lesz. Ebben a pillanatban bármit elhinnék neki, csak enyhüljön a testemen átfutó remegés és ez nagyon hamar el is jön, elég mélyen belélegeznem bőrének illatát. Cigaretta keveredik saját, sötét fűszerre emlékeztető elegyével. Mindig is szerettem érte... Percekig nyugtat, hálásan kapaszkodom belé, lecsukom a szemeim és csak... csak egyszerűen létezem. Nem tudom, mikor történt velem hasonló, de hatalmas köszönettel lógok miatta. Persze, aztán felnézve rá a köszönöm helyett egészen mást mondok, ő pedig felnevet miatta. Több vagyok egy numeránál, már önmagában ettől feldobódok. De ha nem azért jött, csak hogy megfektessen, hát miért? Íme a kérdés újra és újra visszatér. - Hé, azért ne bízd el magad, mert azt nem mondtam, az út melyik szakaszánál jársz! - Kénytelen vagyok a példáját követve felnevetni, bár tagadhatatlanul jól esik, amit előtte mondott. Nem sok hatásszünetet hagyok, mire újra megszólalok és hozzáfűzök valamit, lágyabban, halkabban. - Szóval még mindig többre tartasz? Nekem pedig ezt jó tudni. - Megragadom a pillantásait egy kis időre, és magam sem tudom, miféle érzések kelnek útjukra közben. - De ha csak nemrég tértél vissza ide, hol voltál azalatt a hat év alatt? - Ötlik eszembe a kérdés, és tényleg érdekel, végül merre kötött ki. Sokáig éreztem a hiányát magam mellől, bár fogalmam sincs, hogyan is jön ez ide. Halvány segéd fogalmam sincs, miért pattan fel olyan hirtelen, de amikor a lejátszóhoz ér és ott motoszkál, még akkor sem látom tisztán, mi is a célja. Zavarba jövök, amit halk nevetéssel ütök el, mert a kezét nyújtja. Felvidít, és ezt nagyon aranyosnak találom. Táncolni fogunk, semmi kifogásom ellene! Kezem a tenyerében, majd pár lépés, és már ringatózva találom magam vele. Vállán nyugtatom a kezem, test pedig a testhez simul, szorosan, mintha egymás részei lennének. Magasabb nálam, tehát fel kell emelnem a fejem, bár ezért a tekintetért a nyakam is kitörném, ha arról lenne szó. A szívem fenyegető gyorsasággal kalapál, a lélegzeteim is szabálytalanabbul váltják egymást, és félek, hogy innen nem lesz visszaút. Túl közel van, és egyre közeledik, s még pislogni is elfelejtek, egyszerűen elveszek benne. Villámok cikáznak közöttünk, megfoghatatlan, sebes elektromossággal csapnak le ránk, de egyre kevésbé bánom. Hangja borzongat, de végül képes vagyok válaszolni. - Miért is? Talán, mert az ágyon kívül sosem jutottunk dűlőre. Emlékszel arra a rengeteg vitára? Mennyi minden összetört közben... Azt hiszem az lett a vesztünk, hogy túl fiatalok voltunk. Éretlen kamaszok, az átkunk elején. Utólag visszagondolva, az is csoda, hogy két évig... - Nem tudom befejezni, a nyelvével a számban nem... Ajkai az enyémen, hevesen, ahogy szeretem, karjai körülöttem, mellkasa szinte összeprésel. Igazság szerint vártam ezt a csókot, és a tarkójához felkúszva húzom még a lehetetlennél is közelebb, hogy megmutassam, mennyire. Szükségem van rá, erre a vadságra, pedig az agyam még ellenkezik, mégis kiélvezem a pillanatokat. Gyorsan és mohón ostromol, harap, amitől kicsi híján megőrülök, mégsem lenne elég belőle talán az örökkévalóság sem. Bekúszok a kabát alá, onnan tovább, a vállát elfedő anyag alá, és egy határozott mozdulattal körmeimmel öt vékony sávot írok a bőrébe, de máris levegőért kapkodok. - Ugye tudod, hogy ennek nem lesz jó vége? - Rázom a fejem, bár tekintetem fátyolos csillogással falja a látványát. Aztán, ahelyett, hogy befejezném, körmeim mellkasa irányába araszolnak előrébb, s azok ismét nyomot hagynak rajta.
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 10:37 pm
Anne & Bastian
► I have to see you!
Úgy tűnik ez a Liam csávó kezdi kihúzni a gyufát Annenél, amit tapasztalatból tudok, hogy annak sosincs jó vége. Kivéve, ha meglehet békíteni némi aktív testmozgással, de ez a gondolat, hogy az a fickó úgy békítse Annet, már nem igazán tetszik. Nem féltékenységből, igazából de, azonban számításba jön még a területféltés is és hiába nem vagyunk már együtt Annenel, akkor sem tetszik ez az egész, na. Nincs ezen mit tovább ragozni, egyszerűen nem jön be a gondolat, hogy valaki más húzogatja. Bár ezt megtartom magamnak, az ki van zárva, hogy én ezt bárkinek is bevalljam akármikor. Leginkább semmikor és soha. - Semmi gond, de azért a humorérzéked ne veszítsd el. Kell az még. – oké, figyelmen kívül hagyta a kis megjegyzésem és célozgatásom. Kezdem azt hinni, hogy oda a sármom vagy, hogy vonzerőmet árnyékolja le valami. Ha ebbe az irányba haladunk, akkor kezdem azt hinni egy temetés is vidámabb és több ott az fülledtség, mint itt. Ez pedig… hervasztó. Jó értem én, hogy most a bátyjáért aggódik, de őszintén, mikor nem kellett érte vagy értük aggódnia? Mindig is olyanok voltak, akik esztelenül ugrottak bele ebbe-abba. No, de próbálkozzunk kissé visszább állítani a hőfokot kettőnk között, hát előkerül a fehérneműje. Az mindig jó téma. És ekkor megkapom a kegyelemdöfést. Aljas egy nőszemély, annyi szent, de ugyanennyire izgató, hogy belemegy ebbe a kis játékba. Jaj, hogy ez mennyire is hiányzott! Egymás agyának a húzása. Bal szemem alatt egy apró ideg megrándul, tekintetem pedig egészen elsötétül a gondolattól, hogy vajon milyenek is lehetnek rajta azok az új szerzemények. És vajon meddig tartana, amíg lehúznám vagy letépném róla?! Lehet a végén még teszek rá a kísérletet, hogy kiderüljön. Nem volna ellenemre. - Hiszem, ha látom! Vedd le a nadrágod! – na azért nekem sem kell a szomszédba mennem azért, hogy visszavágjak. Elégedetten dőlök hátra és veszem szemügyre a hátsóját, utána pedig jön a nagy beszélgetés. Komoly téma, ami megint csak lehűti a kedélyeket, de hát mit lehet mit tenni, megértem, hogy őt most a fivére köti le és nem én. - Hé! Még egyáltalán nem biztos, hogy hibrid lett. Amíg nem tudsz semmi biztosat, addig ne kend az ördögöt a falra, mert a végén még bejön, amit itt lefestettél most. Tudod, hogy milyen a bátyád, azt is, hogy vannak őrültségei, de talán még nem mentek el neki otthonról teljesen. Megtaláljuk. – azt mondjuk kurvára nem tudom, hogy minek ígérgetek olyat, amit korántsem biztos, hogy meg tudok tartani, de most már kimondtam a dolgot. Jó, hogy egy olyan fickó után kell majd kutatnom, akit még csak nem is kedvelek, de Annet igen. Hát érte megteszem és ha kell megmozgatom a város összes kövét, csakhogy előkerüljön az agyalágyult testvére. - Minden rendben lesz! Gyere ide! – a kezét elengedem, de csak, hogy átöleljem, ha hagyja magát. Szorosan magamhoz vonom, államat a feje búbjára illesztem finoman és míg az egyik kezem a hátát simogatja, addig a másik a kezét fogja. Igyekszem megnyugtatni, már amennyire ez tőlem telik. Így maradok vele pár percig, hogy aztán elhúzódva kissé tőle, a szemeit nézhessem és bókoljak neki. Persze nem adja magát könnyen és a megjegyzésére egy jókedvű nevetést hallatok. - Te is pontosan tudod, hogy egy jó numeránál azért többnek néztelek mindig. Ez most sem változott. De azért jó tudni, hogy jó úton járok. – pimaszul vigyorgok rá. - Annyi. Már hat éve lesz lassan. Hosszú idő. – háromszor annyi, mint amennyit együtt töltöttünk összesen, mégis, az emlékeket ez nem fakítottam meg sosem. Hirtelen állok fel a kanapéról, mert támad egy ötletem. Láttam egy hifit, amikor befelé trappoltam, szóval odalépek és keresek egy CD-t, ami alkalmas lesz. Szótlanul csinálom a dogot, nem adok magyarázatot arra, hogy mit is művelek pontosan. Csak akkor fordulok Anne felé, amikor megtalálom azt, amit kerestem. Beteszem a korongot a lejátszóba és elindul egy kellemes, nem nyálas dallam. Éppen jó lesz. - Gyere, felvidítalak. – jelentem be vigyorogva és visszasétálok Annehez, majd a kezei után nyúlok. Ha enged, akkor magammal húzom a nappali közepére és mozogni, táncolni kezdek vele a zene dallamára. Magamhoz húzom, szorosan, jobbom a derekára fonom és úgy tartom, hogy azt higgye, többet el nem eresztem. Tekintetem az övébe fúrom. Mélyen lélegzem be mámorítóan finom illatát és egyszerűen élvezem a pillanatot, a közelségét és azt, hogy a karomban tartom. - Emlékeztess, miért is mentünk szét?! – halkan szólalok meg és szinte észrevétlenül hajolok hozzá közelebb, hogy az orrunk szinte összeér. Ha válaszol, akkor érdeklődéssel hallgatom, de egy ponton beléfojtom a szót és megint az ajkaira tapadok. Harapva, falva csókolom, mint aki többet el sem akar szakadni a finom és duzzadó ajkaitól.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 9:31 pm
Sebastian & Anne
Amiről nem óhajtotta, hogy a tudomásomra jusson, azt szinte lehetetlen, vagy baromi nehéz volt mégis kiszednem belőle. Az idegőrlést mesterien végezte e téren, és nem hinném, hogy megváltozott volna a jól bejáratott módszere. Mi több, nemcsak nem hiszem, de tudom is, abból a félig elejtett kis mondatból, amire okkal nem nyúzom tovább. Kinőttem a könyörgésből, már nem vagyunk együtt, és ha nem akarja, hát lelke rajta. Jelenleg ő a legkevesebb gondom, legalábbis így próbálok tovább lépni és megállni, hogy belemenjek valamibe, amire nem vagyok felkészülve... Nem, nem, nem. Nem hiányzik még több érzelem, vagyis... most nem vagyok abban a passzban, hogy energiát fektessek bele, úgy, hogy közben a bátyám talán szenved valahol. Bűntudatot érzek, hogy most sem az utcákat járom, nem csengetek házról házra, abban a reményben, hogy valaki végre felismeri és tudja, hol lehet. Csak az tartja bennem a lelket, hogy a jég hátán is megél és tud vigyázni magára, de ez közel sem olyan garancia, ami valóban arról biztosít, hogy jól van. Fáradt sóhaj tódul ki a mellkasomból az érthetetlen foszlányok után, amit természetesen Sebastian egyáltalán nem tud mire vélni. - Elég, ha annyit mondok, kezdem nagyon unni a szédítéseit. - És kezdem azt hinni, nem véletlenül húzza Dylannel kapcsolatban az időt, mialatt ő éli a kis világát, és a címemet szórja úton útfélen. Elejt egy megjegyzést, de olyan zabos vagyok Liam miatt, hogy először csak a szemeimet forgatom, majd észbe kapok és lényegében igaza van, még ha hozzám képest rettentő komolytalanul viselkedik. Igaz, hogy ő kérte a címem, de az a barom nyugodt szívvel befoghatta volna a száját. Nem is az a gondom igazán, hogy Sebastian betoppant, sokkal inkább, hogy bárki betoppanhatott volna. - Oké, bocs, mostanában mindent túlságosan komolyan veszek. - Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy lereagáljam a harapásra való célzását, helyette inkább kimormolom ezt a pár szót. Sosem volt könnyű szabadkoznom, most is nehezen megy a magyarázkodás, ám szerencsére, nem hinném, hogy ennyi szíven ütne egy olyan kaliberű pasit, mint ő. És csakhamar be is bizonyítom, hogy így van, elég felvennem a mi kis játékunk rég eldobott fonalát. Meglepő, milyen könnyen megy, ahhoz képest, hogy az ajtót is nehezemre esett kitárni előtte. Az emlékek hamar visszaállítanak azzá, aki vele voltam, és lehet, hogy nekem pont erre van most szükségem. Élvezettel, diadalittasan figyelem, mit váltok ki belőle, és leszűröm mellé a következtetéseket. Nem telne bele két perc sem, hogy ne csak beszéljünk róla, ruha nélkül kössünk ki a kanapén, vagy mellette, előtte, az összes zugban megfordulva, ahol elférünk. Nem mondom, hogy nem inspirál... De a játék annál élvezetesebb, minél jobban elhúzzuk. Kedvemre lenne látni, meddig képes még türtőztetni magát és hol van az a pont, amikor már elfogy a türelme. Előre hajol és szinte érzem a bizsergető leheletét az ajkaimon, én pedig állom a vészes közelséget, kíváncsian, pimaszul. A fehérneműktől teljesen elveszti az eszét, és látom a tekintetében a szikrát, amitől bennem is tagadhatatlanul megmozdul valami erőteljes, valami fékezhetetlen. Rafinált somolygásom nem lankad, még jobban eluralkodik az ajkaimon, na még egy utolsó édes kis döfés... - Lecseréltem a régieket. - Majd ezzel a diadallal vonulok el, méghozzá piszok jól szórakozva, mert tudom, éppen mit néz rajtam, míg a hűtőhöz érek. - Majd szólok, a kívánságműsort tartok, farkas! - Nehéz komolynak maradnom, vagy nem hangosan felnevetnem, és szavaim ellenére a hozzá társuló hanglejtés nagyon is önfeledt. Túl könnyű mindez, túl természetes. Félelmetes, mennyire. Elvileg viszont azért kézenfekvő, mert jól ismerjük egymást, hogy semmi ne legyen idegen. Letelepszem, ő viszont nem marad egy helyben, tudhattam volna, mit is vártam? Olyan közel ül, hogy egymáshoz érjenek a karjaink, combjaink, és szinte érzem a felsejlő elektromosságot a ruháinkból felszállni. Meg vagyok lőve, még arrébb sem tudok mozdulni, de ha így volna, a vége az lenne, hogy jót fogócskáznánk a kanapé végéig, majd megunná és beszorítana. Habár... nem is lenne olyan rossz! Oké, Dylan észhez térít, róla beszélve könnyebb nyugton maradnom a férfi közvetlen közelében. Nem szívleli a családomat, pláne nem a bátyáimat, és ha belegondolok, hogy Josh bármelyik pillanatban betoppanhat... Szerencse, hogy valahol, ha jól sejtem épp berúgni készül, és nem tér haza egyhamar. Amíg lehet, nem feltétlenül ereszteném össze őket, eddig sem tettem. - Félek, hogy ezúttal valami oltári baromságra adta a fejét. Hibrid akar lenni, bár fogalmam sincs, honnan szedte az ötletet... Semmit nem tudok, csupán ennyit. - Válaszolok keserűen, majd én is belekortyolok a maradék sörbe. Bár most sokkal jobb lenne valami ütősebb. Pláne azok után, amit megtudok tőle. "félig vámpírok", "aki hibriddé válik, az elvakultan követi később ezt a Klaust", a hideg ráz. Elborzadva hallgatom, és egy ültő helyemben kikortyolom az összes cseppet az üvegből. - Mindig is tudtam, hogy a bátyám hülye, de ezek alapján a maradék esze is elment. Képes lenne vérszívóvá válni, feladni mindent és belépni ennek a Klausnak a szektájába? Nem hiszem el, hogy ezt csinálja velem! - Megzuhanok, mert ebbe belegondolni, átélni, feldolgozni, egyáltalán elviselni, mire készül a testvérem, és én tehetetlen vagyok... Idegesen temetem a tenyereimbe az arcom, megdörgölöm a szemeimet, ekkor nyúl a kezemért és nekem nagy szükségem van rá. Nem fogom fel, de így van. - Leköteleznél, Bastian, mert semmit, de tényleg semmit nem tudok róla, pusztán annyit, hogy már járt itt, azóta viszont elnyelte a föld. Nagyon rossz előérzetem van... - Nagyot sóhajtva nézek le a kezeinkre és az ismerős látvány miatt megdobban a szívem. Két éven át tucatszor szorítottam így az ujjait, hová jutottunk? Nehezen tudnék szóhoz jutni, nem is akarok, magam elé nézek, míg ő nem töri meg a csendet. Meleg ujjai jóleső sávot hagynak maguk után az arcomon, tekintete mit sem változott, mert nem tudnék elszakadni tőle. Hosszú levegő távozik a szabadba, de mielőtt elöntené a bensőmet valami ömlengős massza, meg akarok győződni valamiről. - Figyelmeztetlek, ha csak fűzni akarod a fejem, hogy ágyba cipelj... nem hatsz meg, bár jó úton jársz. - Vészjósló akarok lenni, de egy hülye mosoly lesz a vége. - Én is örülök, hogy látlak. - Bököm ki az igazat nagy sokára, csillogó szemekkel, őszinte mosollyal a kezét szorítva. - Mennyi idő is telt el? Hat év? Néha soknak tűnt, máskor olyan kevésnek, mintha tegnap lett volna. - Hat. Majdnem hat éve mentünk szét, de ő mit sem változott, vagy talán csak még szédítőbb lett. Nehéz eldönteni, ha így néz rám...
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 7:27 pm
Anne & Bastian
► I have to see you!
Önelégült vigyor mászik fel a képemre és egy ideig ott is marad. Én és a fárasztás. Pontosabban Anne fárasztása. Nem csalódom, még mindig ugyanaz a nő, akit ismertem és még mindig nem lehet ilyen jellegű mellébeszéléssel elterelni a figyelmét. Hála az égnek figyelmen kívül hagyta, hogy őt keresem, ami vagy elkerülte a figyelmét – ezt kétlem egyébként – vagy csupán jobbnak látta, ha nem feszegetjük. Én is annak látom. Liam viszont már egy más tészta. Hallgatom a nőt, aki életem legédesebb, legfelkavaróbb része volt – és gyakran a legbosszantóbb teremtés is, akit a Föld valaha a hátán hordott – és annyit sikerül kihámoznom a szavaiból, hogy valami gáz van. Nem csak a mondandója, de a hanglejtése és még a testbeszéde is árulkodik. Számomra is meglepő, hogy ennyi idő után még ilyen könnyen olvasom testének apró rezdüléseit és valahol azon túl, hogy ez elég bizarr, azért jó érzéssel is eltölt. - Ha ezt kifejtenéd esetleg bővebben is… – akkor nyilván többet értenék a szavaidból, de a mondatot függőben hagyom, nem fejezem be. Okos lány, szerintem érteni fogja így is. - Jól van, jól van. – teszem fel a kezeimet megadóan, de aztán folytatom. - Nem kell lenyelni egészben, egyébként is jobban szerettem, ha harapdálással kezdted. Csak aztán nehogy visszaharapjak. – és megint ott a fejemen egy pajkos kis vigyor. Látom, hogy komoly dologról van szó, de ettől még nem hazudtolom meg magam. Anne ismer vagy ismert egykor és tudja milyen vagyok. Egyébként meg ne csodálkozzon, hogy ilyeneket engedek meg magamnak, amikor úgy fest ebben a póló + farmer szerelésben, hogy bármely hím szívesen halna érte. Tulajdonképpen bármit magára vehetne, igazság szerint Anne úgy egy bombázó, ahogyan van. Mondjuk legjobban azt szerettem, ha nem volt rajta semmi, csak én. Még egy pimasz megjegyzést elejtek, aztán az asztalra támaszkodik és amit mond, attól belém szorul a lélegzet, bal kezem ökölbe szorul és igen, lassan és kissé talán élesen engedem ki azt a bizonyos oxigénmennyiséget a tüdőmből, ami az imént még nem akart onnan távozni. Tudja, hogyan húzza az agyamat, mindig is tudta. Tulajdonképpen ez is hiányzik, hogy oda-vissza játsszuk a magunk kis játékait és mondjon akármit, nem hiszem, hogy nem élvezte ezt legalább annyira ő is, mint én. - A harisnyatartó is maradhat. – vigyorgok rá pimaszul és hajolok hozzá közelebb, hogy majdnem összeérnek megint az ajkaink, amikor már megtalálom a hangom és lelki szemeim előtt már látom is ebben a szerelésben. Nem mondom, hogy könnyen maradok a helyemen, amikor legszívesebben leszaggatnám a ruháit. Nagyon nyelek a gondolatra. Hátradőlve nézem végig, ahogy a hűtőhöz sétál. - Mozogj kicsit lassabban, a feneked még mindig szexisen ring jobbra-balra, amikor sétálsz. – nem sejtettem, hogy ennyire könnyedén megy majd vele a pimaszkodás. Nem is tudom, azt hittem valamivel kellemetlenebb lesz a viszontlátás, de hála az égnek nem. Mikor megkapom a söröm, kinyitom és belekortyolok. Anne ugyan tisztes távolságra ül le tőlem, de ezt könnyedén és gyorsan áthidalom azzal, hogy közel csúszok hozzá. Nagyon közel. Aztán kiderül az is, hogy miért is vannak is. Kénytelen vagyok egy fokkal komolyabbra venni a figurát, bár nem szívesen. - Ó, hogy Dylan. Mit csinált a „drága” fivéred? – még a szemem is megforgatom és újra a sörbe kortyolok. Szerintem Dylan alapvetően idióta, de ezt nem mondom Anne jelenlétében, mert a végén még megpróbálna kivágni az ablakon. És ami azt illeti, nem szívesen távoznék ott. Mi több, egyelőre egyáltalán nem akarok még távozni innen. - Igazság szerint nem sokat. Annyit, hogy félig vámpírok, félig vérfarkasok. Nem köti meg őket többé a Hold, de ahogy hallom, aki hibriddé válik, az elvakultan követi később ezt a Klaust. Ennél többet, viszont nem nagyon tudok, nem régen költöztem vissza a városba. Kevés farkast ismerek még itt. Majd’ egy évtizede jöttem el innen. – vonom meg a vállam, aztán leteszem a sörös üveget és a kezembe fogom Anne kezét, már ha hagyja. - Ha szeretnéd, körbekérdezősködhetek a kedvedért. Ígérni nem tudok sokat, de segítek. – nem, egyáltalán nem Dylanért, hanem Anne miatt. Pofátlanságaim ellenére azért nem akarok neki rosszat. És tisztában vagyok azzal, hogy szereti a testvéreit. Én is az enyémeket. - Még mindig gyönyörű vagy. – szalad ki a számon némi hallgatás után és jobbommal végigsimítok az arcélén. Egyszerű félmosoly húzódik az ajkaimra. A füle mögé simítom barna tincseit és elveszek kicsit a tekintetében. - Jó újra látni. – sosem volt erős oldalam az őszinteség, de azért néha velem is megesik, hogy azt mondom ki szó szerint, amit gondolok.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 6:48 pm
Sebastian & Anne
Felejteni? Igazából a jót sosem sikáljuk ki az elménkből, abba kapaszkodunk, arról ábrándozunk, ha a sorsunk lejjebb sodor minket a lejtőn. Bastian nem az első volt, ám tagadhatatlanul ő volt a legerőteljesebb, leg-magával ragadóbb férfi az életemben. Tökéletes volt a maga tökéletlenségével, az örök vadságával, amely akárcsak az enyém, nehezen engedett. Élveztem, ha vitázhattam vele, ha falak szakadtak be, tárgyak törtek porrá, és legalább annyira élveztem, amikor békülésre került sor. Soha nem kellett visszafognom magam a közelében, és ezt azóta sem kaptam meg senkitől. Mint mindig, ismét kétfelé húzunk, mintha szándékosan dacolnánk a másik ellen, s míg ő közel tartana, én elhúzódnék, amire ismét van visszavágója. Mennyire szerettem, ha ezt csinálta! Persze, valamit még én sem felejtettem el. Még élénken él bennem, mit is jelentett egy-egy erősebb harapás, néhány határozott karmolás a bőrén... Az érzés pedig mit sem múlt; a késztetés, miszerint csak azért is sebet ejtsek rajta, hogy aztán napokig gyönyörködhessek az általam ejtett billogban. Az iménti harapásom azonban félig figyelmeztető, hisz haragszom rá, félig viszont felhívás egy keringőre, habár inkább ösztönös, mintsem a megfontoltság vezérel. Dübörgő szívvel várom, hogy elmenjen mellettem, de nem állja meg, hogy ismételten ne érintsen. Hát persze, nyeregben érzi magát, mert beengedem az átmeneti szállásomra, csakhogy messzebb nem engedem majd. Csak azért sem... Ez nem így működik. Itt él a városban, adja a választ immáron a kanapémról. Hát persze, hogy én ezt már tudom, a szemem sem rebben, csak ácsorgok megvetett lábakkal, közben arra gondolva, mi a francért nem öltöztem fel normálisabban, legalább ma! Egy póló és egy farmer, túl szürke, még hozzám képest is. Nem baj, talán elveszi a kedvét, ha volt is azt illetően, hogy beállít és övé lesz a világ. Jobb lenne, ha csalódással élné meg a viszontlátást, bár ezt én sem gondolom igazán komolyan. Köszönni akart, legalábbis, valami ilyesmi. - Ne fárassz, Bastian! - Hümmögök, mert sosem szerettem, ha mellébeszélt, vagy, ha az időn kívül az idegeimet húzta. Jelzem: minden erőfeszítésem ellenére ez sokszor megtörtént... Elnézve őt csípőre teszem szabad kezem. Egy részem máris neki esne, de hogy miként és miféle okból, azt magam sem tudom. A szikra él közöttünk, a testi vágy, az ösztönös sóvárgás. Talán nem így látnám, ha nem idegen közegben, elveszve, a bátyámat keresve találkozunk volna, talán semmit nem befolyásolna. Nem tudom. Jelenlegi állapotomhoz nagyban hozzájárulnak ezek a lényeges dolgok, hajt a düh, a nyughatatlanság, és nagyon szeretném mindezt levezetni. Ahhoz, hogy egy kis időre megnyugodjak, rögtön két régi, jól bevált módszer is akadna, de mindkettő visszacsapna a maga módján, bár Liam neve hallatán talán mégis megkockáztatnám az egyiket. Ma már másodjára okoz nekem csalódást, ami egyenesen ahhoz vezet, hogy felkenjem a falra, ha rátalálok. Rajta kiélhetném az agresszióm, épp megfelelő stresszlevezető bábúként szolgálna, és fog is szolgálni, ezt előre megígérem! Közelebb akart kerülni hozzám, hát megkapja a cipőm talpát... Nyilvánvalóan nem tesz boldoggá Liam emlegetése, el is nyomok egy fogcsikorgatós sóhajt, a még kezemben lévő üveget pedig legszívesebben a földhöz csapnám. - Ah, Liam úgy tűnik mindent tud, csak éppen azt nem, amit kellene! - Bastian számára értetlenek lehetnek hisztériásan lecsapott szavaim, bár annyi mégis leszűrhető, hogy a nyamvadt emberi lény kezd nagyon a begyemben lenni, és tényleg Isten óvja meg attól, hogy még egy gyufaszálat kihúzzon nálam. - Egyébként emlékeztem rá. És megfordult a fejemben, de egészen mással voltam elfoglalva. - Na ebből szűrjön le bármit is! Szívesen elmondanám, miért is vagyok itt tulajdonképpen, ha nem tudnám, hogy a testvéreimmel milyen kapcsolatot ápolt. Ehelyett törés mentesen, de leteszem a kezemben szorongatott üveget, épp jókor, mert még egy megjegyzést nem élt volna túl. Engem, ruha nélkül feltálalva óhajtana, mindezt akkora képpel, hogy azon is csodálkozom, hogy nem csak oldalazva fért be az ajtón. Muszáj felnevetnem, megrázni hozzá a fejem, mintha azt mondanám mindezzel: nem csalódtam benne. Így is van, bár attól még egy szemtelen fráter, akinek a szavait nem tudom, tényleg komolyan vegyem, vagy kóstolgatásnak könyveljem e el. Ám legyen, belemegyek a játékba, s míg ő ülve támasztja a térdét, én állva hajolok előre, hogy aztán az aszal élére támasztott tenyerekkel, enyhén félredöntött arcomon bájos mosollyal nézzek farkasszemet vele. - Remélem a magassarkúm és a combfixem nem számít ruhának. - Még enyhén csücsörítek is ajkaimmal, és igazán jól szórakozom közben, aztán elhagyva az asztalt és környékét, a hűtőhöz sétálok, hogy legalább az egyik kérésének valóban eleget tegyek. Visszafelé felszedem a sajátom is, majd miután felé nyújtom az üvegét, én magam is helyet foglalok azon a bizonyos kanapén, kellő távolságot hagyván közöttünk. - Csak átutazóban vagyok. Igazából Dylant keressük. - Egy pillanatra elhallgatok, de ugyan, miért hallgatnám el előle? Még az is lehet, hogy tud valamit. - Josh és én csaknem két hónapja nem hallottunk felőle, aztán kaptunk egy fülest, hogy New Orleansban van és valami esztelenségre készül. A Liam nevű fazon állítólag nagy cimborája volt, viszont kétlem, hogy egy sörnél több köze lett volna a bátyámhoz, vagy, hogy bármit is tud arról, ami a felszín alatt zajlik ebben a városban. - Résnyire préselt ajkakkal fejezem be a mondandóm. Aggódom a bátyámért, miközben szart sem tudok sem a hibridekről, vagy arról, miért vágyik minderre az én elmebeteg testvérem. - Mit tudsz a hibridekről? Miféle lények ezek? - Mivel itt lakik, a középpontban biztosan hallott már ezt-azt. És jelenleg ő tűnik a legbiztosabb forrásnak, tehát... ismét bebizonyosodik, hogy szükségem van rá.
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 4:02 pm
Anne & Bastian
► I have to see you!
Elhúzódik, de nem engedem. Nem engedem, mert annyira vágyom ajkai érintésére, akár szomjazó egy kortynyi vízre. Eddig nem is sejtettem, hogy mennyire is hiányzik. Az ölelése, csókja íze, a veszekedések, az ágyban békülések, a közös Holdvonyítások. Hogy reggel egy szál semmiben találjam magam mellett vagy, hogy végignézhessem, ahogy letusol, felöltözik, magára veszi a bugyit a melltartót, olykor a combfixeket is a harisnyatartókkal, amikkel az őrületbe tudott kergetni, annyira kívánatosnak találtam bennük. Miért engedtem annak idején? Ja igen, mert elég lett a vitákból, abból, hogy az a szenvedély, ami az ágyban hegyeket is megmozgatott volna, a mindennapokban elég frusztráló volt. Egyszerűen elértünk egy olyan pontot, amikor már jobbnak tűnt külön, semmint együtt. És most mégis, úgy vonzz magához, akár egy kibaszott mágnes. Viszonozza a csókom és még közelebb vonom magamhoz. Hozzásimulok ingerlő testéhez, derekáról kissé felfelé simítok a hátán, karomba vonom és ajka érintése, nyelve tánca biztosít arról, hogy igen, még mindig megvan közöttünk az a valami. Az, ami miatt együtt voltunk, ami még most sem múlt el. Hadakoznom kell magammal ahhoz, hogy ne akarjam itt helyben leteperni, letépni a ruháját, ujjammal cirógatni végig a testét és végül megmártózni benne hevesen és forrón, szenvedélyesen, ami után aligha lehetne azt mondani, hogy egyben maradt a ház. És mindezek ellenére elengedem a csókot, ami előtt erősebben harap meg, mire egy elégedett morgás a válaszom. Inkább farkasomé a hang, semmint az enyém, de tökéletesen tükrözi mennyire is volt ínyemre az iménti kis etap. - Előbb engedj be. – hamiskás, pimasz félmosoly jelenik meg a képemen bal oldalt, pont ott, ahol egy régi seb hege maradt meg halványan, de jól láthatóan. Amikor ellép utat enged, belépek mellette, de nem mulasztok el az álla alá nyúlni és hüvelykujjammal végigsimítani kívánatosan duzzadó alsó ajkán. Atyám, hogy mennyi emlékem van ezekről az ajkakról és ha mellé veszem azt, hogy enyémek mit is tudnának tenni az ő testével… Kénytelen leszek valami kevésbé ingerlőre gondolni. Körbenézek a lakás ezen pontján. Képek lógnak a falon, széthagyva hever a földön egy porszívó és a kanapé felé veszem az irányt. A fotókon a családtagok vigyorognak bambán. A fivéreit meglátva elhúzom a szám, sosem kedveltem őket és azt hiszem ez kölcsönös volt. Idióták egytől egyig. Legalábbis az én véleményem szerint és bár megváltozhattak az évek során, én ebben nem hiszek. - Hogy mit keresek itt, arra nagyon egyszerű a válasz. – hangom viszonylag halk és még a képet nézem, csak ezután fordulok meg és teszem le magam a kanapéra. Lábaim laza terpeszben, tekintetem Annere függesztem és többé le sem veszem róla, vagyis addig nem, amíg nem muszáj. - Itt élek a városban. – vágom ki a kézenfekvő és egyszerű választ, de ha Anne nem változott meg gyökeresen, akkor tudom, hogy ennyi még nem fogja kielégíteni. És ha már itt tartunk, nem is pár válasszal szeretném kielégíteni őt… - És téged. – rántok egyet a vállamon lazán, mintha mi sem lenne természetesebb ennél, de a szemeim kissé összébb szűkülnek. Nem szoktam vallomásokat tenni, azt se tudom, hogy ezt most minek mondtam, de visszaszívni már nem tudom. Testtartásom arról árulkodik, hogy nem tulajdonítok ennek különösebben semmit, de a tekintetem áruló mocsok módjára képes elárulni, hogy ez nem teljesen van így. Egy átlagos fazont talán át is tudnék ejteni, de, hogy Annet is? Az kérdéses. Olyan régen nem vagyunk már együtt, nem tudom, hogy mennyire vagyok még előtte nyitott könyv. Reményeim szerint már nem annyira, mint egykor. - Egy Liam nevű fickótól. Láttalak a városban és ezt a címet kaptam. Ugye emlékeztél még arra, hogy én is idevalósi vagyok. Gondoltál rá, hogy felkeress vagy abban bíztál, hogy nem térek haza sohasem? – utóbbi mondat csupán arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet az előtte lévőkről. Talán furán jönne ki, hogy kérdezősködtem utána, de mikor arról értesültem, hogy ő is a városban van, nem tudtam megállni. Látnom kellett őt. Kérdésére előre hajolok és könyökeim a térdeimnek támaszkodnak meg. - Téged kérlek ruha nélkül feltálalva. – szemeim kicsit sunyin húzódnak összébb és képemen ott egy rosszfiús, csibészes mosoly, jelezve, hogy félig-meddig húzom őt, de másfelől nem mondanék nemet arra, ha így látnám. Sőt, igencsak étvágygerjesztő lenne! - Egy sört. – teszem végül hozzá a normális válaszomat is az előzőhöz. - Miért költöztél ide Anne? Miért pont New Orleans? – tudnom kell, tudni akarom, hogy miért van itt, hogy mi hozta ide, ebbe a városba. És azt is, hogy milyen hatással vagyok még rá.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 3:22 pm
Sebastian & Anne
A férfi illata, jelenléte, ahogyan az ajtó előtt áll, mintha ki sem lépett volna zavaros kapcsolatunkból. Hurrikánt kavar fel bennem, holott rég volt már, hogy utoljára érintett. Mindig is rendelkezett egyfajta ösztönös vonzerővel, amibe az ember lánya könnyen belevész, s hajlamos lennék beleszédülni, pedig ennek nem szabad megtörténnie. Olyan érzés kerít hatalmába, amelyek telve vannak az emlékekkel. Bizsergés fut keresztül a gerincem vonalán, ám megszólalni? Nehezen tudok. Azt hittem, többé soha nem látom őt, erre tessék, teljes mivoltában itt áll előttem, mi több, kérdésem ellenére semmit nem szól, kezei mégis felemelkednek és az arcomhoz érnek. Elhúzódom. Miért? Mert az agyam előre tudja, mi volna helyes. Azonban hiába visszakozok, itt megáll a tudomány. Kerek íriszeim közepén a viszontlátás öröme pulzál, akár egy kislány, aki megtalálta a rég elvesztett maciját. Nos, Bastianra sokféle jelzőt aggathatnék, és igaz, hogy állat, de koránt sem mackó... Miket beszélek, amikor egyre csak közeledik? Panorámából láthatom jellegzetes vonásait, s ahogyan fölém magasodik, hirtelen elhomályosul a világ. Komolyan elment az esze, Istenemre mondom! De én és az a nagy szám most képtelen mindezt kifejteni, mert a francba is! Miért ne viszonoznám? Tudom, hogy meg fog csókolni, emiatt pedig türelmetlenség kerít hatalmába. Mohó türelmetlenség, mindig is a vesztem volt, és ezért még égni fogok a pokol tüzén, ó igen. Nem állítom meg, meg sem rezdülök, inkább a szája után kapok, s üdvözöm a régi ismerőst, pontosan úgy, mint ő. Hevesen, ahogy megérdemli, habár egy orrbavágás is kétség kívül a levegőben lóg, ujjaim viszont helyette a felsőjébe markolnak. Miért jött ide? Hogy enyhítse állati vágyait, mert én kézenfekvő vagyok a számára? Nagy lóf...túrót. Pedig nem felejtette el, miként kell felkeltenie a figyelmem, ez tény. És az is tény, hogy ajkaink elválásánál kicsivel erősebben harapom meg a szája szélét, ámbár máris megérzem a hiányát. Beengedem-e? Egyenesen az ágyamba parancsolnám, ha nem lepődnék meg saját magamon. Ennyire frusztrált lennék? Ez most komoly? Sürgősen észhez kell térjek, s talán sikerül, ha kiszakadok a karjaiból. Lemondó sóhajjal rántom meg a vállam. - Csak ha válaszolsz a kérdésemre. - Eltolom magam tőle, és oldalra lépek, így engedve a kérésnek. Nem mondhatom, hogy tűnjön el, elvégre... nem haraggal váltunk el. És tudom, ha megtenném, azzal végleg elvágnám magam tőle. Ha besétál, én becsukom mögöttünk az ajtót, mialatt egy újabb kérdést zúdítok rá. - Nos? Egyáltalán, honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? - Kíváncsi vagyok? Naná. A kanapé felé intek, miközben igyekszem tárgyilagos maradni, vagy, legalább látszólag nyugodtak. És ekkor esik le, hogy a nyamvadt sörösüveg még mindig a kezemben van, ráadásul úgy szorítom, hogy bármelyik pillanatban szétrepedhet, így aztán gyorsan le is teszem a kanapé előtti kis üvegasztalra. - Hmm. Kérsz valamit inni? - Látszik rajtam, hogy sehogyan nem tudok zöld ágra vergődni a jelenléte miatt, pedig próbálkozom, ami egyáltalán nem egyszerű.
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 2:16 pm
Anne & Bastian
► I have to see you!
Valaki van itthon, ez már egészen biztos. Hallom a motoszkálást, a porszívó elhaló hangját, lépteket, így nem nehéz megállapítanom, hogy nem üres a ház. Azt azonban nem tudom még, hogy kit fogok találni az ajtóban, ha egyáltalán kinyitja azt nekem. Csak annyit tudok, hogy Anne itt lakik, de, hogy egyedül-e vagy sem, azt már jótékony homály fedi. Nem kérdeztem és nem mondta senki. Most azért átfut a fejemen, hogy mi van, ha valami faszival él itt, lelki szemeim előtt már meg is jelent valami málészájú analfabéta, akivel együtt él és akinek egy nap majd egy rahedli kölyköt hoz a világra. Brrr! Még a gondolat is borzalommal tölt el! És ekkor, pontosan ebben a pillanatban nyílik ki az ajtó és ott áll velem szemben ő. A nő, aki miatt itt vagyok, aki olyan hatással van rám, hogy a levegő is bennem akad egy pillanatra. A régen megszokott és – ebben a percben realizált, hogy mennyire hiányzott – virág és édes alma illata keveredik némi porral – nyilván a porszívó a ludas –, vérrel és sörrel. Képtelen vagyok bármit is kinyögni és nem is gondolom végig, amit teszek, csak teszem és kész. Mire észbe kapok, mindkét kezem kihúztam a bőrdzsekim zsebeiből és az arca után nyúlok. Ha el nem ugrik vagy húzódik vagy cselekszik másként, akkor tenyereim közé vonom orcáit. Nagyra nyílt tekintetébe fúrom a sajátomat. Látom a meglepettséget az arcán és talán némi zavartságot is, nem nehéz kitalálni, hogy mindez talán miattam van, a felbukkanásom állhat a dolog hátterében. Közelebb lépek hozzá, zavarba ejtően közel, lehajolok és még mielőtt az agyam hangosan üvölthetne rám, hogy ne tegyem, ajkaim az övére forrnak. Puhán, forrón csókolom, szenvedéllyel, olykor harapva, ízlelgetve a csókját. Nem érdekel, ha emiatt ezután felképel, az sem érdekel, ha az orromra vágja az ajtót, és még akkor is totál megérte, ha mindjárt lezubog az emeletről a kövér, rusnya hapsija és szét akarja verni a fejem. Hacsak máshogy nem cselekszik Anne, nem eresztem a csókból azonnal, szívesen feledkezem bele, jobb karom a derekára fonódik, bal kezem a tarkóján simít felfelé és túr a gyönyörű barna tincsekbe, hogy finoman bele is markoljon. - Anne… – suttogom ajkaira a nevét miután elszakadok kívánatos és húsos szájától és itt megakadok. Mégis mi a fenét mondhatnék neki? Mit kellene mondanom neki? Kurvára át kellett volna ezt jobban gondolni és nem csakígy ideállítani, de a fene sem gondolta, hogy ilyen hatással lesz rám ennyi év után, megint. - Beengedsz? – kezeim még mindig a derekán és a hajában, nem eresztem el, habár ez nem tudatos. Mondjuk, amióta kinyitotta az ajtót, azóta az agyam nyaralni ment, ráadásul jó messzire és nem hajlandó visszatérni, pedig most kibaszott nagy szükségem lenne rá.
❦ Job/hobbies : Testvérkeresés, bújócska, csak a szokásos
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 1:40 pm
Sebastian & Anne
Magamnak sem tűnik fel a kéztördelésem, pedig, ha így folytatom fennáll a veszély, vagy eltöröm az ujjaimat, vagy kipattintom a helyükről az ízületeimet, ám egyik variációt sem választanám, még ha lehetne, akkor sem. Nem tehetek róla, mióta a városban vagyunk az életem koránt sem mondható nyugodtnak. Na, nem mintha ezelőtt túlzásba vittem volna... Mégis. Minden más, az új város, a benne hempergőző emberek, és a jövő egy eltűnt testvér után nyargalva igencsak borús. Josh sincs előnyömre, habár, egyedül elveszett volnék New Orleans utcái között. Nemrég vesztünk össze, méghozzá Liam telefonhívása miatt - aki egyébként szart sem ér, s ezt nem átallottam a tudomására hozni, és emiatt volt a cirkusz közvetlenül utána a bátyámmal-, hiszen újabb zsákutcába torkollott egy reménysugár. Állítólag nagy haverok voltak, bár van egy olyan érzésem, hogy a srác mindent mond, csak igazat nem, de senki másra nem számíthatunk. Josh felfújta magát és elrohant, az ajtót úgy bevágva maga mögött, hogy az összes kép elmozdult a falon, mi több, az egyik nem bírta a kiképzést és nagy csörömpöléssel, szilánkjaira hullt a padlón. Köszi, tesó, minden vágyam, hogy takarítsak... De nincs mit tenni, porszívó elő és hajrá. Dühös vagyok, a durva mozdulatoknak hála viszont a nagyobb üvegdarabokat felszedegetve sikerül elvágni az ujjam is, hogy még szerencsésebbnek érezzem magam. Tovább tuningolom magam, majdnem eltöröm a porszívó nyelét, miközben belepasszírozom a padlóba a nyomorult gépezetet, s az sem megy éppen finoman, hogy visszategyem a helyére. A hűtőhöz robogok, bosszúból meg fogom inni a bátyám gondosan behűtött sörét, majd az sem kizárt, hogy szobanézőbe megyek és ízekre szaggatom az összes holmiját. Máris ördögi mosolyban úszom, ha elképzelem a jelenetet, bár a feszültség eltörölhetetlenül mély barázdákat vés a homlokomra közben, s ha nincs a kintről jövő kopogtatás, bizonyára el is indulok a bátyám szobája felé. Hármat kopognak, én azonban jó nagy kortyokkal a fél üveget magamba döntöm, mielőtt a bejárathoz mennék, de hiába száraz a torkom, kicsi híján a fulladozás közelében járok a kukucskálóban megjelenő alak miatt. Sebastian. Sebastian? Ó, a francba! Mindenkire számítottam, de rá... Tudtam, hogy a városban van, viszont azt hittem, ő még csak nem is sejti az itt-tartózkodásom. Az első dolog, ami megfordul a fejemben, hogy nem nyitok ajtót. Ez össze is jönne, ha nem hallotta volna a motoszkálásomat, és pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem az a fajta, aki ezek után csak úgy tovább állna. A második dolog, Josh felbukkanása. Kifejezetten ódzkodom, hogy ezek ketten összefussanak, ám ha Sebastiant az ajtóban találná, képes lenne a lépcsőházon át kihajítani. Legalábbis megpróbálná, csakhogy jobb esetben ez akkor jönne össze, ha Bastian is ember volna. Egy hirtelen mozdulattal jobbnak látom kinyitni az ajtót, de a meglepettségemet nem tudom mögötte hagyni. Sebastian... Érzem, hogy a pupilláim kitágulnak, az ajkaim szétnyílnak, a szívem kalapálva döngeti a mellkasom. Még arról is elfeledkezem, hogy az üveg a kezemben van. A pillanatok órákra nyúlnak számomra, mire egyáltalán rátalálok a hangomra. Tudtam, tudtam, hogy ez lesz! - Mit.... mit keresel itt? - Köszönés helyett majdnem sikerül egy "Eltévedtél talán?" kérdést hozzá vágnom. Ez ül ki a tekintetemben, ugyanis nem tudnék okot mondani, amiért ő itt lehet. Évekkel ezelőtt mentünk szét és azóta semmit nem hallottam felőle, most pedig, csak úgy bekopog... Már eleve attól kész voltam, hogy indulásunk előtt eszembe jutott a neve, hiszen tudtam, hová való és még mindig kényelmetlen nekem minden, ami vele kapcsolatos. Az ajtónak dőlve vizslatom rég nem látott szemeit, szikár alakját, és meg kell állapítsam, szinte semmit nem változott. Egyenesen megöl a kíváncsiság a miérttel kapcsolatban, amire választ várok, s ha nem kapok, hát kiszedem belőle, úgy éljek!
note:- music: - word:-
Hello darling, call me by my name
Sebastian Monteresse
I'M A VENOMOUS WEREWOLF
❦ Hozzászólások száma : 18
❦ Join date : 2014. Aug. 15.
❦ Age : 39
❦ Tartózkodási hely : NO
❦ Job/hobbies : I have a motorcycle service
Tárgy: Re: A lakás Nappalija Szer. Aug. 27, 2014 12:48 pm
Anne & Bastian
► I have to see you!
Lassan egy fél órája álldogálok ezen a kibaszott utcasarkon. Cigi a számban, leszívom a füstöt és a szál vége vörösen izzik fel. Nem olyan rég kaptam meg Anne címét, mégsem rohantam ide azonnal. Szerettem volna, de… Egyszerűen nincs de. Eddig nem jöttem, most meg itt vagyok. Egy ideje már támasztom a motoromat és csak szívom a dohányt, egyik szálat a másik után zsinórban. Hosszú évek teltek el azóta, és én még sem tudtam megszabadulni a gondolatától. Ezt pedig akkor sem vallanám be senkinek sem, ha apránként szaggatnák le a bőr a húsomról. Nem az a fajta vagyok, aki ilyesmiről pofázzon, hát nem is fogok. Megint lendül a kezem, a képem előtt köt, újra az ajkaim közé harapom a cigarettát és megint mélyen tüdőzöm le a füstöt. Kamaszkorom óta gyilkolom a tüdőmet, nem hiszem, hogy valaha is leszoknék erről. Nincs rá okom, hogy megtegyem. Ez a szál is a végére ér, a csikket eldobom és rálépek. Ellököm magam a motoromtól és elindulok az épület felé. És valamilyen furcsa okból kifolyólag egyre több emlék villan be róla, rólunk, a feszes, kerek melleiről, a farokállító fenekéről, no meg arról, hogy mennyire édes hangot is hallatott alattam. Megrázom a fejem és egy lusta fél mosoly kerül fel a képemre. Anne… Anne. Hogy mit akarok tőle? Még magam sem tudom. Ja, de. Miért van itt? Miért jött New Orleansba? Mit keres itt? Csak nem a fejébe vette, hogy felkeresi ezt a Klaus tagot? Vagy mégis ezért lenne éppen ebben a városban?! Az egész családja Seattleben van vagy valamikor volt, mi oka lenne arra, hogy pont ide költözzön? Miattam jött volna? Na állj le Bastian, utóbbi lehetőség biztosan nem játszik. Bár nem mondom, hogy nem hízelegne nekem a dolog. Hihetetlen, hogy ennyi évvel is azután… utánunk még mindig ilyen hatással van rám. Képes vagyok önmagammal is vitába szállni és szaros rózsaszín álmodozásoknak is engedni, mert hátha azért van itt, mert… Mert kurvára nem kell befejeznem ezt a gondolatmenetet és nem is fogom. Az ajtó elé érek és felemelem a bal kezem. Ökölbe szorul, de mielőtt még dörömbölni kezdenék, megállok a mozdulatban egy pillanatra. Vajon tényleg volt értelme idejönnöm? Mit akarok? Mi a fészkes fenét akarok? Megrázom a fejem és a kezem tovább lendül. Egy kopogás. Még egy. És végül egy harmadik is. Határozott, erős hangok, de mégsem dörömbölés. Zsebre vágom mindkét kezem és hagyom, hogy a képembe lógjon néhány tincsem. Azok alól függesztem a tekintetem az ajtóra és várok. Várok arra, hogy Ő megjelenjen az ajtóban. És, hogy utána mi lesz? Na, azt majd meglátjuk. Előbb nyisson ajtót.
Most a Young Blood frpg oldalára tévedtél. Reméljük, hogy az oldalunk elnyeri a tetszésedet, hiszen itt biztosan nem fogsz unatkozni. Ezen a helyen tényleg csak a fantáziád szabhat határt, illetve ha valami egyedi ötlet merül fel benned a karaktereddel kapcsolatban ne habozz! Mit is rejt ez az oldal? Sok-sok izgalmat, illetve kezedbe adja Mystic Falls és New Orleans városát, hogy te alakítsd az ottani lények, emberek életét, de akár azt is mondhatnám, hogy a város életét. Ne feledd itt semmi nem az aminek látszik, mert itt minden árnyékben egy "démon" lapul, aki vagy jót akar cselekedni, vagy pedig a poklok poklát járatni veled. Elég bátor vagy ahhoz, hogy szembe nézz velük és te magad alakísd a jövődet? Akkor ne habozz, itt a helyed! Ha ez se lenne elég, akkor még egy dolgot elárulok neked. Mindenegyes széllel egy újabb jövevény érkezik a városba, hogy az ott élők amúgy se unalmas életét még jobban felbolygassa. Bármiben segítségre lenne szükséged, akkor nyugodtan keresd fel az egyik staff tagot, hiszen szívesen segítünk neked. Minden kedves kezdőjátékost is szívesen látunk az oldalon, mivel itt nem "tévedhetsz el". Légy részese a mi kis kalandunknak! A döntés a te kezedben van... Mi szeretettel várunk téged. (;
Oldal alapítása: 2013. december 20.
Belépés
Fecsegõ-tipegõ
ahol mindig beszélhetsz...
Jelenlévõk ..
Akik a város életét színesítik.
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
A legtöbb felhasználó (79 fő) Vas. Szept. 29, 2024 2:39 pm-kor volt itt.
Bejelentéseink
Ami az újságok címplapján is megtalálható.
❦ Oldalunk több mint fél éves fennállásának, illetve nagy időugrásának köszönhetően gyönyörű új külsőbe öltözött, ami ezúton is köszönünk Kenzynek! <3
❦ Az oldalon jelenleg semmilyen faji- illetve nemi korlátozás nincsen. Szívesen látunk mindenkit! (:
❦ Egyre több sorozatbeli, keresett karakter, illetve most már canon karakterek is keresik a megalkotójukat. Amelyik az adminok fejéből pattantak ki. Bármivel kapcsolatban kérdésed lenne, akkor keresd a hirdetőt vagy pedig az adminokat.
❦ A sorozatbeli karakterek listája a sorozat adásaival folyamatosan frissül, bővül, de ha van olyan karakter, aki nálunk nincs feltüntetve és a státusza az oldalon szabad, akkor ne habozz! Mindössze jelzésképpen egy pm-et kérünk tőled! (;
❦ Továbbra sincsen megkötött szószám, illetve sorok száma sincsen meghatározva. Eddig nagyon szép hsz-ek születtek és reméljük a továbbiakban is ilyen szép olvasmányokkal lesz tele az oldal. Szóval ilyen téren abszolút szabad minden!
❦ Különböző nemi beállítottságú karakterek érkezése sincs betiltva az oldalon, valamint a felnőtt tartalmú játékoké sincs, pusztán az utóbbinál arra kérünk titeket, hogy ezt tüntessétek fel a reagok elején.
❦ Valamint, köszönjük szépen minden egyes tagunk maradását, illetve aktivitást, mert nélkületek az oldal nem működhetne. Tovább jó szórakozást kívánunk mindenkinek és sok izgalmat. (;
Újdonságok
legutolsó üzenetek
» Heart of Europe pötyögte Rebekah Mikaelson Kedd Márc. 17, 2015 5:04 pm
» Szent Johanna Gimi pötyögte Rebekah Mikaelson Vas. Márc. 15, 2015 3:35 pm
» City of Fallens pötyögte Rebekah Mikaelson Hétf. Márc. 09, 2015 2:44 pm
Kezdőlap 
Szer. Okt. 22, 2014 10:06 am
Az egész testem lángol. Ajkaim duzzadtan csókolják a száját, szívem ütemes, vad dobogással ugrál a mellkasomban, arcom kipirulva, szemeim a mámor édes, ellágyult, elfáradt érzését tükrözik, mégis, ennél élénkebb nem is lehetnék. Egy utolsó, kéjes nyögéssel harapok alsó ajkamba, kiserkenő apró vérpatakkal megfestem Bastian markáns ajkait is, ezúttal végleg átlökődöm a gyönyör hatalmas kapuján, és nem is térek vissza onnan egyhamar. Zihálva próbálom megtalálni a hangom, arcát, nyakát csókolom, fejem neki döntöm, így próbálom visszanyerni az eszem, ám ez ismét kudarcra ítélt feladat. Az illatát ontó testem jóleső fáradtsággal ernyed el, kezem a mellkasánál pihen, élvezem a szívverését a tenyeremen. - Aaaaawh, te pedig túlságosan is zavarbaejtő! - Lágyan dorombolva vigyorodom el, és borzasztóan ellenállhatatlannak találom a legperverzebb, legerőteljesebb pasit a föld kerekén, akinek eközben teljes figyelmét élvezhetem. A hajába simítok, majd onnan vezetem le ujjaimat a vállaihoz, hátához, lágy finomsággal végigcirógatva a körmeim nyomait. Ő töri meg a csendet hamarabb, bár ezek után fogalmam sincs, tényleg, hogyan is állítunk, vagyis.... éppenséggel az előzmények miatt lenne, de nem akarom beleélni magam, bár azt hiszem, ezzel elkéstem. - Te is nekem. - Hihetetlen, milyen hatással van rám. Nem csak a szex miatt dübörög a szívem, ez az igazság. Ahogy rám néz, valami megmozdul a lelkemben, pillantásaim összekapcsolódnak vele, bőrének illata minden porcikámig eljut. Határtalan nyugalmat érzek, azt a fajta biztonságot, amit mindig is éreztem a közelében. Rég volt, mégis, túlságosan ismerős ez az érzés. - Nagy hülyeség volna, ha azt kérném, folytassuk ott, ahol az a két év befejeződött? - Azért sejtheti, hogy szeretném tisztázni, hogyan tovább, bár csak remélem, hogy megtehetem. Nem akarom elereszteni, és ő sem úgy néz ki, mint aki menekülne, mert megkapta, amit akart, én pedig sok mindenre rájöttem, mióta megjelent az ajtóban. - Egy második esély kettőnknek. - Felkészülök, mi van, ha ő ezt másképp gondolja, nagy lány vagyok már, hogy kibírjam, valahol viszont, attól a csodaszép szempártól a választ várva igenis görcsbe rándul a gyomrom. 
