Ütemes szívdobbanások sorozata, gyorsan lüktető vér folyása az erekben, lassú, sőt már-már nyugodt levegővételek hangjának szólama. Emlékszem tökéletesen tisztán eme hangokra, melyek minden egyes nap szinte minden pillanatában a fülem közvetlen közelében zajlanak le. Hogy felejthetném el a vámpíri mivoltomat, vagy hogyan parancsolhatnék megálljt magamnak, amikor is mindig ez köszön vissza rám? Nem tudok leállni, ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni a vér csábításának a vágyát. Minél többet veszek magamhoz, annál is több kell. Érzem a vér illatát, és ezáltal rab leszek azonnal. Magam előtt látom a vért, amely mindent beborít, a hullákat, amelyek hidegek, kihűltek, jelentéktelenek. Élvezem, ahogy levegőért kapkodnak az áldozataim, ahogy ordítanak torkuk szakadtából, és ahogy sírva, megtörten zokognak az életükért, mely ennél szánalmasabb már nem is lehetne. Minden egyes elhangzott szó, elejtett árva könnycsepp, elfojtott néma sikoly engem jelképezz. A gyilkost, aki hideg vérrel végzett az áldozatával. Magam előtt rémlik a múltképe, mely lehet édes álom, avagy borzasztó rémálom. Próbáltam sokáig tűrni, türtőztetni magam, és ezáltal elfedni a lényem, mely kárhozatra ítéltetett. Úgy gondoltam, hogy az emberi oldalam jobb ennél, de tévedtem. Azon életet nem önszántamból választottam, hanem arra kényszerítettek; bábként használtak a saját maguk javára, hisz így segítettem nekik, és egyúttal naiv voltam, viszont így már sokkalta jobban látom a helyzetet, míg immár nem vezethetnek meg a hamis szavaikkal, és a kósza ábrándjaikkal. Nem futok egy elérhetetlen Petrova hasonmás után, nem hallgatom Damon lenéző szavait, Caroline fecsegésének hosszú sorát, Bonnie fenyegetését. Szánalmasok, mint ahogy az egész város az! Ott mindenki elárult, hátat fordított nekem, nem segített rajtam, de ím Klaus elhozta a megváltásom zálogát, és nem kell abba a satnya sorsba szenvedve élnem egy átokverte rabláncra veretve. Nincs kín, nincs fájdalom, nincs érzelem, mely meghatározhatna. Élvezem az életet, a vér izét, mely megbabonázz, a nőket, az áldozatok halálát. Átharapva egy vékony kis bőrt máris vér kezd folyni, aminek már az első kortya ámulatba ejt, aztán tovább fogyasztva mindinkább magához láncol, el nem engedve, s le nem állva. Ahogy a szívdobbanás hevesen kezdődött épp oly annyira lesz elveszetten lassú, ugyanúgy a lélegzetvételek is, míg végül az áldozat élettelenné válik; szemeiből kihuny a fény, teste hideggé változik, és teljesen merev lesz, mozdulatlan, ahogy egy bábuvá válva irányítható lesz könnyedén. Nevek azok, amelyek emlékeztetnek a valóságra, arra, hogy éltem akkoron, és hogy kik estek az áldozatomul. Szavak, szavak, szavak.. nem találom a megfelelőt, mellyel illethetném az élvezetem mámorát, mellyel megkomponálva megkoronázhatnám eme páratlan érzést, mellyel felülírhatnám ezt bárminél jobban. A legszebb látvány maga a halál, s mikor ez megtörtént szinte szétszaggatom falatnyi darabokra az áldozatot. Minden csupa vér lesz, testdarabokkal ellátott.. Az élet akkor szép, ha a játszma, amit űzöl sikert ér, és te magad is elégedett vagy mindazzal, amit sikerült elérned az életed folyamatának ez eddigi pontjában.
Tán képzelődöm? Tán eszmém játszik azon bűvös gondolattal, hogy magammal álljak szembe egyúttal bűnös mivoltom miatt? Vagy tényleg Silas lenne az, ki nem bír nyugton hagyni, s ki zaklat folytonossággal; éjt, s nap? Ledermedve, lefagyva, mozdulatlanul állok előtte, ki szenvedésem legmélyebb pontját hozta fel a lelkem mélyéből. Széfbe zárt, fogva tartott a víz mélyén, és amikor kijöttem azt hittem belehalok az érzelmeim tengerébe. Mély levegőt veszek, egy pillanatra talán még a halott szívem is megdobban. Félek; nem tőle, hanem attól, hogy újra szenvednem kellesz, hisz én nem akarok szenvedni! Újabb mély levegő következik, ahogy érzem a szívének dobbanásait, az ereiben csörgedező vért, és halk lélegzetvételeit. Szeme, arca, és vonásai nem Silasre mutatnak; jóvalta inkább mást takarnak. Bűvöletbe ejtő ez az emberi lét, szinte majdnem neki is esek.. Nem! Nem, mintha nem ennek élnék, de saját magamból, vagyis a hasonmásomból nem fogok táplálkozni, hisz abban semmi élvezet nem lenne. Tetszik a kiállása, a hangja, és az, hogy bemutatkozik; Tom Avery. Egy újabb hasonmás; immár hárman vagyunk, de meddig? Gyűlölhetném, neki eshetnék, de azzal mit érnék el? Mit javíthatnék azzal, ha az életét venném? Én nem egy Silas vagyok, hogy utáljam őt, bár ő vele sem lett volna így, ha nem teszi azt, amit. Ezzel intézve el magát előttem; egy életre bezárólag! S hát ennyit erről.
-Hmm.. Tom.-Ejtem ki végül lágy csengésű hangszínen, ahogy teszek felé néhány lépést immár sokkalta érzéstelenebb arccal, és jelleggel.-Tom Avery. Egy újabb hasonmás.-Mondom ki komolyan, bár mivel ember szerintem a természetfelettiekről sohasem hallhatott még.-Lássuk mit is kezdjek veled?-Mosolyodok el ördögien, ahogy egy hirtelen mozdulattal a falnak szegezem. Egyáltalán meg se érezheti a falnak való ütközést, mert kiváltképpen figyelmes voltam, és óvatos vele. Mégis csak ember, nekem meg van.. vagyis nincs szívem.
-Gyors vagyok, és ugyanakkor nagyon-nagyon éhes.-Ejtem ki bűvölettel ezen szavakat, ahogy finoman megtámasztom a jobb kezemet a falnál, míg a balt lazán magam mellé eresztem.-Ez egy olyanféle éhség, amelyet sosem lehet csillapítani, és amit egyszer elkezdek, de utána le nem állok soha többé.-Teszem még hozzá, ahogy a fülébe suttogom a szavakat, majd mosolyra húzom az ajkaimat.-A nevem Stefan Salvatore, és voltaképpen a hasonmásod vagyok.. egy jó pár évtizeddel ezelőttről.-Mutatkozom be barátságos hangszínen, és hátrébb lépve egy lépést.-Van valamit kedved enni? Meghívlak, és a számlát én állom. Tudod, mint mondtam.. nagyon éhes vagyok.-Mosolyodok el sejtelmesen.

A vér az életem legfőbb mozgatója jelen esetben; nem számít az áldozatok száma, vagy hogy éppen ki kicsoda. Ki vagyok kapcsolva, és ezáltal az érzelmek tabuk, sőt mondhatni, hogy élvezem a fajommal járó előnyöket, hisz miért is ne tehetném meg? Ölök, kegyetlenkedek, játszadozom egy kicsikét. Mindent annak érdekében, hogy a szórakozásomat kielégítsem. Miután elköltöztem a drágalátos Mikaelson birtokról minden szó nélkül úgy döntöttem, hogy pár napra eltűnök, bár Elijahval volt egy bizonyos találkozóm, de még Klaus elé nem álltam, szóval ameddig lehet elhúznám azt a bizonyos "ordítsuk le Stefan fejét" sztorit, ha lehetséges, persze nem vagyok én gyáva, de szeretnék egy apró kis időre totál kikapcsolódni; minden kiakadás nélkül. S lám épp ezért jöttem Atlantába kikapcsolódni. Már javában megismerkedtem egy-két csinos nővel az érkezésemet követő két óra elteltével, szóval estére lesz programom. Egyenlőre egy hetet terveztem be maradásnak, de hát bármi megeshet, nem de? Én pedig szíves örömest maradok, ha épp úgy adódik a dolog, de aztán persze irány New Orleans, mert hát Klausnak szüksége van rám, akkor is ha ezt szóba nem említené előttem sohasem. A gondolatra elmosolyodom, hisz ő nem kikapcsolva olyan, amilyen, hanem csak úgy simán, egyszóval.. ösztönből adódóan. Már vagy egy olyan húsz perce sétálok a környéken, de megmondani nem tudnám, hogy hol a jó Istenben járok. Házak, bárok, butikok, és mi egymás.. talán a főtér, vagy a főutca lehet.. passz őszintén szólva. Veszek egy mély levegőt, ahogy magamra rakom végül a napszemüveget, és lefordulva jobbra egy teljesen új hely felé veszem az irányt. Nem tudom, hogy mi a végcél végképpen, hisz csak annyi biztos, hogy haladok valami felé. Egy fekete nadrág, egy fehér póló, és egy laza, de mégis kényelmes dzseki társul az öltözékemhez. Nem is én lennék, ha nem ennyire könnyedén fognám fel a dolgokat, az életet, és minden egyebet. Az utam vége a sikátoros részlegen fejeződik be, ahogy én magam elmosolyodom, mintha mindig is ez lett volna a cél irányom. Itt a lehető legkönnyedebb megölni az áldozataimat, és itt a lehető legkönnyebb elfojtani a sikolyok hangját, a menekülő lépteket, avagy csupán a kiáltások kellegét. S ki más lehetnék, ha nem erre vágynék? Egy Ripper élvezi a játékot, és most valami ilyesmire vágyok, ha csak nem húzza valami egészen más számításba a terveimet. Teszek még néhány lépést előre, ahogy a földet figyelem, de ahogy megemelem a tekintettemet hirtelen megállok, majd két lépést hátrálok is egyúttal. Nem, az nem lehet.. pontosan ugyanúgy néz ki, mint én. Mégis mit keress itt Silas.. miért kísért, miért nem hagy élni? Arcomról lefagy a mosoly, és szinte ledermedek a látványtól, ami valóságos sokk a számomra jelen helyzetben. Nagyot nyelek, majd veszek egy mély levegőt, és ránézek kitartóan, bár ő ebből a szemüveg miatt mit sem lát, de elég, ha tudom én azt, hogy határozott vagyok jelenleg.
-Silas, te meg mit keresel itt?-Hangom rideg, és egyben kegyetlen csendülése elárulja a nem tetszésemet. Felmordulva jelzem, hogy nem örülök neki, és bármennyire is tagadom más nem lehet előttem csak ő, hisz ő ember, hisz ő tette tönkre az életem, és nem tudok még egy olyanról, aki pontosan így nézne ki, mint én..-Nem tudom mit akarsz, de nekem ebből elegem van!-Túrok bele a hajamba, ahogy megrázom nem tetszően a fejem.-Kérlek, csak ne most.. hagyjuk egymást békén, és hidd el így lesz a legjobb.-Fogalmazom meg immár lágyabb hangon, egyúttal barátságosan is, amit meg sem érdemelne azok után persze, hogy ő miatta hónapokig szenvedtem egy széfbe zárva a víz legmélyén.. emiatt örökre gyűlölni fogom, és az eléggé hosszú idő - ; mindenki elhiheti!