Hajdanán, mikor még egészen fiatal voltam te voltál a legjobb barátom, akit legalább úgy szerettem mintha a bátyám lenne, a jó és rossz időkben egyaránt kiálltunk a másik mellett és mindig számíthattunk egymásra. Sok személy volt féltékeny a mi kapcsolatunkra, próbáltak is minket szétrobbantani, de az, hogy a nap huszonnégy órájából mi huszonhármat minimum együtt töltöttünk már jelentett valamit, leginkább pedig azt, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, ezért senki számára sem lehetett meglepetés, hogy mi mindig mindent együtt csinálunk és sülve főve együtt lógunk. Ezt pedig biztosította számunkra a közös kollégium is, ahol együtt laktunk, így aztán pedig már senkiben nem is kérdőjeleződhetett meg, hogy mi igazi barátok vagyunk, kivéve téged, aki egy nap elém álltál és elmondtad, bevallottad, hogy te már egy ideje jóval többet érzel irántam, magam pedig egy olyan választás elé kerültem, mint még sohasem. Szerettelek, imádtalak, de a barátságunkon túl nem tudtam többet érezni irántad, nem tudtam több lenni annál a lánynál, akinek minden butaságát elviselted és ez egyre frusztrálóbb lett köztünk, holott te azt állítottad, hogy megérted az álláspontomat, csak sosem fogadtad el. Innentől kezdve pedig borítékolhatók voltak a kis és nagy sérelmek, a viták az elejtett és félreértelmezett mondatok, valamint a kevesebb együtt töltött idő. Egy napon pedig azt vettem észre, hogy már csak egy fényképről mosolyogsz rám vissza. Nem voltak közös programok, éjszakába nyúló beszélgetések, semmi, még csak egy köszönés sem hallatszott kettőnk között, ha találkoztunk. Ma pedig már csak másoktól, néha hallomásból tudom, hogy mi történt veled. Én még emlékszem a kopasz srácra, aki megölelt és azt mondta, hogy mindig mellettem marad, de ma már teljesen más ember vagy, nem csak külsőleg, belsőleg is. Én pedig néha még mindig szívesen gondolok vissza azokra az időkre, amikor még minden rendben volt és ilyenkor bevallom érzem azt, hogy hiányzol. Talán én is neked, ha már utánam eredtél és meg sem álltál New Orleans-ig. div>