Kész ennyi volt most már tényleg kifogytam minden szóból, nem tudok már mit mondani, talán engem vezettek félre, talán őt. De inkább a másodikra tippelnék, vagyis jó lenne. Nem számítottam arra, hogy a nyakamba ugrik és nem is fog megtörténni, legalábbis ebben a világban biztosan nem, mert szerintem elhúzok innen abből a városból és soha többé nem jövök vissza. Nem is tudom, hogy egyáltalán miek reménykedtem, hogy legalább egy darabot kapok a családomból, mert az sem fog megtörténni soha. Ez lett volna az egyetlen boldogság az életemben, hogy végre van egy testvérem, de mivel az is azt hiszi, hogy hazudok, már nincs mit tenni. Köszönés nélkül viharzok ki Elenáék nappalijában, s próbálom elfelejteni a történteket, s már arra sem vagyok kíváncsi, hogy mit hozhat majd a holnap, mert legeszívesebben a föld színéről is eltűnnék...

Részemről ez egy pocsék záró, köszönöm a játékot ^^

Benne volt a pakliban, hogy nem fogja valami könnyen elhinni, de nem is számítottam másra. Nem mindennapi dolog, vagyis nálam biztosan nem, hogy egyik napról a másikra megtudom, hogy még van egy testvérem aki él és virul. Eleinte én sem tudtam hová tenni ezt a helyzetet, de megbarátkoztam vele, ezért is remélem, hogy majd Elena is elfogadja, úgy ahogy én is. Most nagy szükségem van egy testvérre, aki jóban-rosszban mellettem áll és segít amiben csak tud, de biztos vagyok benne, hogy ez egy jó ideig biztosan nem lesz így. A mai naptól kezdve azon leszek, hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Megmutat egy képet a családjáról, de én nem tudom, hogy ők-e azok, hisz' én egyedül csak Elenáról láttam képet, ami már ősrégi volt, szóval nem tudom. A nevüket viszont elmondták, és jó is, hogy megtették, mert meg is kérdezte tőlem. Sokáig nem is gondolkodom ezen, mert tudom a választ és el is fogom mondani neki. - A szüleim neve, Isobel és John, legalábbis a nevelőotthonban azt mondták, de nem láttam róluk képet soha. - Válaszolom neki. - Ha jól hallottam akkor téged örökbefogadtak, igaz? Te tudod az igazi szüleid nevét? - Csak úgy bombázom őt a kérdésekkel de minden egyes apró részletecskét tudni szeretnék. Fontos nekem, hogy minél többet tudjak róla, ha már ennyi éven keresztül nem láthattuk egymást. - Azt hiszem jobb lesz ha most megyek, biztos, hogy van néhány dolog amit át kell gondolnod, de akartam, hogy ezt tudd! - Már jó pár perce lépegetek az ajtó felé, ami nem is olyan feltünő, mert tényleg olyan volt mintha meg sem mozdultam volna. Nem igazán tudom, hogy még mit mondhatnék neki, biztosan kell most gondolkodnia ezen a sok dolgon ami történt és inkább békén hagyom. De még mindig úgy vagyok, hogy örülnék, ha azt mondaná, maradj.

Igazából ennél rosszabb reakcióra számítotam, de talán jobb is, hogy nem kezdett itt el tombolni, mint valami őrült, bár őszintén szólva azt is megértettem volna. Nem várom el, hogy a nyakamba ugorjon, hisz' ez nem is fog megtörténni egy ideig szerintem. Nincs túl sok bizonyítékom, de van egy ami hatásos lehet. Van egy képem róla, amit még akkor kaptam róla, amikor megtudtam, hogy ő a testvérem. Eléggé régi ám, de biztosan magára fog ismermi, nem is változott olyan sokat amúgy. Mielőtt bármit is mondanék, sebesen elkezdek kutatni a táskámban, hogy előszedjem a képet. Ha nincs itt nálam akkor szerintem én fogok őrültem tombolni és nem Elena. Ittvan, ki is szedem gyorsan a táskámból, majd felállok és Elena elé állva a kezébe nyújtom, majd rögtön meg is szólalok. - Ezt a képet a nevelőotthonban adták nekem, amikor megtudtam, hogy testvérek vagyunk. Nem sokat változtál úgy tűnik, mióra készült ez a fotó. Elena nem várom el, hogy a nyakamba ugorj vagy ilyesmi, mert tudom, hogy ez lehetetlen, viszont arra kérlek, hogy legalább próbáld elhinni. Biztos nem kitalálták, amikor ezt mondták nekem. Ha szeretnéd most elmegyek és soha többé nem jövök vissza, de ezt mindenképp szerettem volna elmondani neked! - Az ajtó felé indulok, lassú léptekkel, remélve, hogy megszólít, hogy maradjak. Annak igazán örülnék, ha így történne, de nem hiszem, hogy olyan szerencsém lesz majd.

Tudom, hogy most jött el annak az ideje, hogy Elenának minden egyes apró részletet elmondjak, bár utálom a hosszú, órákig tartó meséket , ezért szerintem csak egyszerűen kibököm azt a két szót, hogy Testvérek vagyunk. Az agyamban sokkal hamarabb lejátszódik ez az egész, mint ahogy az most fog történni. De nem halogathatom tovább, mert ha véletlen mástól tudja meg az még rosszabb lesz, azt meg amúgy sem szeretném. Az arcomon még mindig látszik a ijedség de belülről már érzem, hogy talán meg fog érteni Elena és előbb-utóbb el is fogadja, azt, hogy mi ketten testvérek vagyunk. Most, na most fogom elmondani neki. - Ömm nos, én nem akarok órákig tartó prédikációt művelni szóval jobb lesz, ha egyszerűen csak elmondom, hogy mi ketten Testvérek vagyunk. Tudom, hogy hihetetlen mert én sem hittem el az elején, de igaz! Hamarabb meg kellett volna keresnem téged, de nem volt bátorságom hozzá és nem is tudtam, hogy hol vagy, de most amint megtudtam rögtön idejöttem hozzád, remélve, hogy el tudod ezt majd fogadni. - Csak beszélek és beszélek, de végülis a nagy részén már túl vagyok, mert elmondtam neki, bár nem tudom, hogy mit fog majd szólni hozzá.

Lehet, hogy csak nem rég érkeztem a városba, de tényleg el kell mondanom Elenának, hogy mi a valódi oka, hogy idejöttem. Nem akarok semmiféle, hülye hazugságot kitalálni, ami egyáltalán nem lesz hihető majd. A mosolya amit felém mutat, bátorító és gyönyörű egyszerre. Lassan próbálom összeállítani a  mondatokat a fejemben amiket majd szépen lassan elmondok neki, és bár nehéz lesz ezt neki feldolgoznia, de ha már meghaltak a szülei, akik az én szüleim is, gondolom ez nem lesz olyan nagy csapás a számára. Végre megszólalok, újra és most már bátrabban szeretnék mint ezelőtt, először halványan mosolygok rá, aztán elkezdem. [color=#ff3399- Köszönöm, hogy ilyen együttérző vagy velem, Elena![/color] - még mindig csak mosolygok rá, de most jön az a része amikor válaszolnom kell arra a részre, hogy miért is vagyok itt. Már reszketni kezdek, soha nem voltam ilyen helyzetben, de tényleg muszáj megtudnia ezt az egészet, és tudom, hogy időre lesz majd szüksége, hogy feldolgozza, de szerintem elég erős lesz hozzá. - Igazából eléggé fura a helyzet amiért én itt vagyk és egyben eléggé hihetetlen, nem is tudom, hogyan mondjam el neked, mert tudom, hogy nem hiszed el, pedig nem szokásom hazudni főled nem ilyesmiről. Nem is tudom, hogyan mondhatnám ezt el neked, mert nagyon nehéz, de kérlek ígérd meg, hogy végighallgatsz Elena, kérlek! - Miközben beszélek, a szemem végig rajta van, a két szemem amiből olyan őszinteség árad mint még soha az életemben talán, bár tényleg nem voltam hazug, de biztos vagyok benne, hogy egész idáig most voltam a legőszintébb, de félek, hogy ennek ellenére sem fogja elhinni ezt a mondhatni fura dolgot, hisz' amikor meghallottam én sem hittem a fülemnek, de majd sikerült megbarátkoznom a helyzettel.

Azt sem tudom mit mondjak, még soha nem voltam ennyire izgatott és így Hibridént minden érzés sokkal erősebb bennem. Amikor Elena behív még boldogabb leszek, bár a szemében látom, hogy kissé bizonytalan, de remélem, hogy rá fog jönni arra, hogy biz' én soha nem bántanám őt. Szeretném először jobban megismerni őt aztán elmondani neki a mi kis családi sztorinkat, amit tuti, hogy soha nem fog elhinni, de akkor is... Lassú léptekkel sétálok be a házba, ami belülről is olyan gyönyörű mint kívülről. Nem tudom, hogy Elena mi az, mármint, hogy ember, vámpír, vérfarkas vagy micsoda, de előbb utóbb ezt is kiderítem. Még mindig csak mosolygok rá és félek, hogy már hülyének néz emiatt, hogy mégis jól érzem én magam, hogy itt vigyorgok neki? Pár percig csak állok és próbálom összeszedni minden gondolatomat, minden érzésem ami barátságot sugároz ki belőlem, bár legszívesebben megölelném őt, tudom, hogy ezt nem tehettem meg, hisz' én csak egy idegen lány vagyok a számára. Kissé rekedt és elfolytott hangon szólalok meg és hiába akarok minél barátságosabbnak tűnik, inkább egy kis menekülő, teli félelemmel való lányt lát rajtam. - Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy és behívtál, tudod talán te vagy az egyetlen ember ebben az életben akivel idáig eljutottam. Ööö a szüleim, ők már sajnos nem élnek. - Eszembe jutnak a szüleim akik ugyan nem is voltak az igaziak, ekkor lehajtom a fejem és elhallgatok.

Már mondhatni régóta Mystic Fallsban vagyok mégsem történt semmi érdekes. Elenát nem sikerült megtalálnom idáig és már kezdtem minden reményem elveszíteni, hogy ő már nincs is életben, vagy nem is igaz, hogy van egy testvérem bár most felcsillant a remény. Sikerült megtudnom, hogy Elena ma jött haza az egyetemről és megtudtam, hogy hol lakik. Felkerestem az egész várost, aztán megálltam a híres Gilbert ház előtt, nagyon szép kis családi ház, nekem nagyon tetszik. Először nem is tudom, hogy bekopogjak-e vagy inkább elmenjek és vissza se jöjjek többé, de tudom, hogy ő az egyetlen családtagom és beszélnem kell vele. Az igazságot előbb-utóbb úgyis megtudja és jobb ha tőlem fogja. Végre összeszedem minden bátorságom és bekopogok ő meg azonnal ajtót nyit. Mindössze egy képem van róla még régebbről, de most úristen egyszerűen nagyon gyönyörű lány. Csak mosolygok rá de alig tudok megszólalni, szerencsére a beszélgetést ő kezdeményezi így addig is kapok egy kis gondolkodási időt. Nehezen de kibökök valamit. - Szia, te vagy Elena? - mosolygok még mindig - Én hallottam, hogy itt élsz a testvéreddel én meg szeretnélek megismerni titeket, mert sok jót hallottam rólatok és nem rég jöttem a városba. Zavarok, mert ha igen akkor elmegyek tényleg! - hrtelen elkezdek egyre többet beszélni, remélem nem gondol valami kis hülye sokat beszélő kis csirkének. Ő a testvérem, tényleg ő az, el sem hiszem.