Összetörtem. A lelkem egy pillanat alatt hullott darabokra és sajnos ezek a darabkák nincsenek összeszedhető állapotban. Bár igyekszem eltakarni, hogy mennyire fáj, igyekszem határozottságot és magabiztosságot mutatni, a szememben és az arcomon valamilyen szinten jelen van a fájdalmam. Bezzeg Freya… Ő profin takarja el előlem az érzéseit, s nem fél megmutatni helyette, hogy mennyire gyűlöl engem. Szinte büszkén vállalja fel a gyűlöletét, mely az arcára van írva és a szemében is forró lánggal táncol a puszta utálat. Megérdemlem, hogy így nézzen rám. Megérdemlem, hogy utáljon. De hát, ő még is csak az én lányom és bár ő gyűlöl engem, bennem feltámadt az iránta érzett szeretet. Nem voltam, vagyok és már soha nem is leszek jó anya. De, ha segítség kell neki, akkor rám számíthat. Anyja lánya, rengeteg erő és kitartás van benne. Nem csak a szavaiból, de a tekintetéből is ki tudom venni azt, az elszántságot és megrendíthetetlenséget, mely ezt a vérvonalat legjobban jellemzi. Bátor lány, biztos vagyok benne, hogy tényleg bármit is állítson elé a sors, ő bátran veszi és könnyű szerrel ugorja át az akadályokat. Fogalmam sincs, hogy mit kell megtennünk azért, hogy ő újból vámpírrá válhasson, miféle szörnyűséges varázslatokon vagy hasonlókon kell majd keresztülmennie ahhoz, hogy elérje a célját és újból hozzánk, a vérszívókhoz tartozhasson. De bármilyen nehézséget is gördít majd elénk az élet, én igyekszem vele együtt venni az akadályokat és segítséget nyújtani neki bármiben, amiben csak kell. Ott leszek mellette, ha törik, ha szakad. Csak bólintok a szavaira, s nézem, ahogyan kisétál a házamból, ezzel együtt talán az életemből is. - Viszlát, Freya. – suttogom, csak úgy magamnak, a bezáródott ajtónak. Megmozdulni sem tudok, úgy érzem most omlottam össze teljesen. S ahogy immár teljesen egyedül maradok, tudatosul bennem, hogy most vesztettem el újra valakit, aki a világot jelentette számomra. Lehunyom szemeimet, könnyeim némán folynak végig az orcámon. Arra sem veszem a fáradtságot, hogy letöröljem őket. Annyira legyengültem, összetörtem, megsemmisültem lélekben, hogy azt kívánom, bárcsak vége lenne. Azt kívánom, bárcsak ne érezném ezt a pokoli fájdalmat a mellkasomban. Bárcsak… S ekkor megtörténik. Nem érzem a fájdalmat, nem érzek bűntudatot. Az égvilágon semmit sem. Megtörtént, aminek eddig egy évezrede nem sikerült. Végleg, kikapcsoltam.
Képtelen voltam tovább itt maradni és vele beszélni. Mert ez ha látszott rajtam, ha nem, nekem épp úgy nehezemre esett vele lenni mint neki velem. Teljesen megviselt ez az egész nagy találkozás engem, és ez a hangulatomon / az ingereimen is látszódott. De igaz ez már rajta is meglátszott. Hogy sok már ez neki is, és mostanra számára is roppant megterhelővé vált az én jelenlétem. De hát Istenem, ha nem benne akkor kiben legyen egy kis tartás? Hisz ő egy vámpír... Egy olyan lény, ami képes kikacsolni az érzéseit, úgy mint más egy kapcsolót.
Viszont mostanra lesett, hogy jobb ha most inább elmegyek és itt hagyom az én instabil anyámat, hagy dühöngj-e ki magát. Hagy sírjon összeroskadva, vagy nevessen azon, hogy a lánya volt oly' ostoba, hogy idejött. Viszont ha meg most elmegyek és itt hagyom, attól félek, hogy soha többet... egyszerűen képtelen leszek arra, hogy újra erre kószáljak. Hogy újra a szemébe nézzek. És segítséget kérjek tőle az ügyem érdekébe. Jó... mondjuk most már túl vagyok a nehezén. Hisz megmondtam neki, hogy kis is vagyok és hogy mennyire utálom. Ezt már hála soha többet nem kell majd megtennem. - Képes vagyok bármilyen fájdalmat megélni, annak érdekében hogy újra vámpír legyek!- feleltem és éreztem, hogy a hangom tele van elszántsággal és akarással. A táskámat elegánsan a vállamra kaptam és szépen, lassan kisétáltam anyám házából. És félig az életéből is.
Hallottátok ezt? Hát persze, hogy hallottátok. Ki ne hallotta volna? Hisz valami összetört bennem. A szívem olyan hangosan tört darabokra, hogy ezt a világ másik felén is bárki, akárki hallhatta volna. A lányom szavai akkorát ütnek rajtam, hogy úgy, ahogy vagyok, helyben darabokra török. Soha életemben nem sírtam ennyit egyszerre, s most, hogy ez is megtörténik, úgy érzem a világnak végérvényesen is vége van. A saját lányom gyűlöl, én pedig erre teljességgel rászolgáltam. Megérdemlem, hogy így beszéljen velem, megérdemlem, hogy az orrom alá dörgölje, milyen szörnyű anyának nem nevezhető perszóna vagyok. Teljesen jogos, hogy ilye véleménnyel van rólam. Nekem azonban iszonyatosan fáj, óriási, pokoli kínokat okoz ez. Még rosszabb, mint az, az elviselhetetlen, elsöprő éhség. Mert ez a fájdalom, ez a rengeteg bűntudat, végérvényesen is megsemmisített. Eddig volt miben hinnem, volt biztos támaszpontom, ami arra ösztönzött, hogy ne adjam fel. De ez, ez… Képtelen vagyok arra gondolni, hogy jobb lesz. Képtelen vagyok azzal a tudattal tovább élni, hogy a saját vérem, az én egyetlen gyermekem, gyűlöl. S ami még rosszabb, talán soha nem is látom többet. Nem szólalok meg, csak nézem őt. Tehetetlenül figyelem, ahogy magához veszi a táskáját és indulásra már is készen áll. Amit korábban érzelmeket láttam rajta, most teljesen elűzte az a düh, amit irántam érez. De megértem őt, nagyon is jól tudom, milyen, ha a saját anyád cserben hagy, ha elhagy. Úgy néz ki, ez valami különleges Petrova tulajdonság lehet, mert sorban az utánam következő hasonmás, Katherine is ugyan így járt az ő gyermekével. Nem ismerem a teljes történetet, de ezt a részletet igen. De a lényegen ez akkor sem változtat. Szörnyű anya vagyok, ezen pedig nem tudok változtatni. Túl késő már ahhoz, hogy mindent rendbe hozzak, hogy megpróbáljak anyaként viselkedni. Hiszen Freya felnőtt, itt áll előttem egy érett, s magabiztos nőként. Már nincs szüksége rám, érett a nagyvilághoz. Csak nézem őt, üveges tekintettel figyelem, ahogy beszél, ahogy rám néz. Tekintetem a belsőmet tükrözi, teljeséggel összetört és üres formájában. Mert hogy igen, az én lelki világom, romba dőlt. - Ha valóban szeretnél újra visszaváltozni, akkor segítek neked. De Freya, úgy tudom, ha egyszer megittad a gyógyírt, a szervezeted egyszerűen elutasítja a vámpírvért. Szóval, valószínűleg valami sokkal nehezebbre, durvább dologra kell számítanod. – mondom neki, a hangom a végére egészen elhalkul. Nem akarom őt itt tartani, ezért sem feleltem semmit sem arra, hogy ezután békén hagy-e, avagy nem. Fogalmam sincs, hogyan lenne jó kettőnknek, de azt tudom, hogy a legjobb jelenleg az lenne, ha nem beszélnénk tovább a múltról, mert az pokoli lehet mindkettőnknek, nekem biztosan. Azonban kidobni sem szeretném őt, viszont késztetést érzek rá, hogy kitessékeljem a házból, hogy aztán nagy magányomban a földre rogyjak és kibőghessem magam. Valamiért úgy érzem, hogy bőven vannak itt még könnyek, amik záporozni szeretnének, mondjuk úgy… egészen este.
Mit hitt az anyám? Hogy a krokodil könnyeivel meggyőz? Hát ez nagyon nem jött be... hisz most ezzel csak azt érte el, hogy kezdek én is teljes mértékben megtörni. Hogy az érzelmek bizony rajtam is fölül kerekednek. Mikor a családról beszélt... nálam elpattant egy húr. Hogy használhatja pont ő ezt a szót? Hogy van képe pont neki arról beszélnie, hogy milyen is egy igaz család?!! Hisz nem tudja, nem tudhatja. Nem tapasztalta meg, mert mikor volt rá lehetősége az életben ő mindezt eldobta. Elhagyott engem és az apámat is. Eldobott minket mint két használt zsebkendőt. Érzelmek nélkül, csak úgy. S elment... vissza se nézett az elmúlt ezer évben.
Pedig tényleg lett volna rá lehetősége. Óóóó nem is egyszer... ebben biztos vagyok. És valóban ez zavart a leginkább! Hogy volt rá lehetősége. Hisz nézzük csak meg, őt. Az anyámat. Erős és sokat megélt vámpír lett. Meghódított két ősit és ő a Petrovák legelső hasonmása. Oly' annyi tekintély mosódott rá e sok év alatt, hogy ezzel sikerülhetett volna megtalálnia. Mert ez tényleg megannyi aduász amit nyugodt szívvel kijátszhatott volna az ügyben hogy megtaláljon. Hogy még időben érkezzen és megmentse apát. Hisz én akkor még erre nem voltam képes. Keményen állom tekintetét. Érzem, ahogy a sós könnyek áradata az orcámra szárad és ez nem zavar. Igen, most már képtelen vagyok a sírásra! - Sosem fogok neked megbocsátani, ezért. Soha!- mondtam neki ismét érzelemmentes hangon. Mert igen... ismét, muszáj volt megálljt parancsolni az érzelmeimnek. Nem mutathattam ki, hogy mennyire vágytam arra, hogy most minden tisztalappal induljon. De nem lehet... nem megy. Még sem. Pedig annyira jó lenne.. - Igazad van. Mi sosem leszünk egy boldog nagycsalád. Mi egy megkeseredett, már-már ezer éves "család" leszünk. Akik pusztán csak kihasználják egymást. Ezek leszünk mi. Megint békén hagyjuk egymást és nem szólunk bele egymás életébe. Mindörökre.- feleltem, majd felkaptam a táskám a kanapéról. Vajon hogyan és mikor is került oda? Már nem is emlékszem rá... - De most az egyszer viselkedj úgy mint egy igazi anya és segíts a lányodon. Segíts visszaváltoznom! Ennyit kérek és utána esküszöm békén hagylak.- bármennyire is próbáltam, nem ment. Nem sikerült úgy kimondani ezt a mondatot, hogy ne hallatsszon esze-veszett segélykiáltásnak.
Fájt, Freya minden egyes szava fájt. Az, hogy itt állt, hogy ő is sírt, hogy tényleg megkeresett, csak egyre jobban erősítette bennem azt a tudatot, miszerint rossz anya vagyok. Tudom, valószínűleg nem igen kellene, hogy foglalkoztasson ez a dolog, hiszen, már évszázadokkal ezelőtt letettem a lányomról, elfogadtam, hogy valószínűleg már meghalt és kész. Erre most még is itt van és felkavar bennem mindent, elő hívva előlem olyan érzéseket, melyeket próbáltam mélyre eltemetni. Érzem a hiányát, a közelségét, érzem az anyaság és a hibáim súlyát. A súlyt, ami mérhetetlenül nehezedik a mellkasomra. Szinte összepréseli a tüdőmet, hogy alig kapok levegőt. Úgy érzem, borzalmas anya vagyok, borzalmas ember vagyok és még vámpírnak is szörnyűséges vagyok. Minden szempontból szörnyű vagyok, gyenge és labilis. Érzelmi roncs vagyok, egy két lábon járó, kiszámíthatatlan roncs. Tudtam, hogy nem fogja teljesen megérteni, hogy min mentem, illetve megyek keresztül még most is. Tisztában vagyok vele, hogy ő nem látja maga előtt az én fájdalmamat, csak azt, hogy elveszítette az anyját. Nem is! Inkább azt látja, hogy az anyja csúnyán cserbenhagyta, eldobta őt magától és el is felejtette. Mert valljuk, be ez így vagy úgy, de igaz. Ezt pedig én sosem bocsátom meg magamnak. - Nem várom, hogy megbocsáss. Igazából meg sem érdemlem a bocsánatodat. A könnyeidet sem. Azt sem érdemlem meg, hogy itt legyél, és egyáltalán beszélj hozzám. – A hangom megremeg, érezhető benne, hogy közel állok a tényleges zokogáshoz. Nem érdemlem meg, hogy Freya, a lányom, rám pazarolja a drága idejét és, hogy az én magyarázataimat kelljen végig hallgatnia. Utáltam még a gondolatát is annak, hogy így kellett látnia, hogy így kellett találkoznunk, és, hogy annyi anyai ösztön sem szorult belém, hogy felismerjem a saját véremet, az egyetlen gyermekemet. - Nem akarom, hogy sajnálkozz. Mondhatni a szenvedésem a büntetés, amit a sors kiszabott rám, amiért elhagytalak. – suttogom neki, teljesen erőtlenül. Nem nézek rá, képtelen vagyok ránézni. Elnézek egy másik irányba, míg a kicsorduló könnyeket törölgetem le az arcomról. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Hogy ilyen fájó, szívszorító érzés lesz találkozni a lányommal, aki kitudja hány évszázada van már a nyomomban, és szembesüli azzal, hogy tulajdonképpen fütyültem rá mi van vele, mert végig abban a tudatban étem, hogy már halott. Hát, milyen anya az ilyen? Szörnyeteg! Pont olyan, amilyen én is vagyok. Már tudom, megérdemlem a szenvedést. Megérdemlem, amit az élettől kapok, megérdemlek minden fájdalmat és bűntudatot. Csak ezt érdemlem, semmi mást. - Ne haragudj Freya, de bármennyire is vágyom rá, hogy megbocsáss, nem érdemlem meg. Sosem lehetnénk egy boldog „család”, soha. Nem vagyok jól, és nem is vagyok jó. Egy szörnyeteg vagyok, és sajnos sehol sem látom ebből a kiutat. Nem akarlak belekeverni. – Veszek egy mély lélegzetet és újra a lányom felé fordulok. Az arcát nézem, hogy vajon mennyire rázták meg a szavaim. Annyira nem akarom megint elveszíteni, de ahhoz, hogy megóvjam saját magamtól, el kell engednem. Ironikus nem? Mikor esélyt kapok rá, hogy újból a lányommal lehessek, az élet mosolyogva veszi el tőlem. Ha pedig már életnél tartunk. Hogy lehet még mindig életben. Hiszen, nyilván valóan nem vámpír. Túl törékeny hozzájuk képest. Egyértelműen ember, de hogyan? Miért? Nem értem. Istenemre esküszöm, hogy már komolyan nem értem mi folyik itt. Ebben a városba mindenki megkergül?
Nem hittem a fülemnek mikor meghallottam a mondandóját. Amiről beszélt az igenis megrázott, de...
ezzel még most sem magyarázott meg mindent. Mert én is pontosan tudom milyen vámpírnak lenni, milyen megélni az első nagy vérszomjat, és milyen először meglátni az előttem heverő élettelen test képét, s tudni, hogy az ő életének a végét mi vettük el, csak az éhségünk miatt. Nem akarjuk. Egyikünk sem akarja, de muszáj megtennünk, hogy éljünk, hogy ne száradjunk ki. Muszáj a saját érdekünkben vadásznunk az emberre, mert csak ők jelentik számunkra az életet.
Sokan nem hiszik el milyen nehéz is a vámpírlét. Én tudom milyen. Tudom milyen volt, mikor a bujkálás miatt mardosta a gyomromat az éhség. Szörnyű... hisz míg egy ember 2- 3 nap után éhen hal, mi nem. Mi csak szenvedünk és szenvedünk, mert élünk. Velem is ez volt a helyzet. Mert bármennyire is fáj bevallanom, de embernek lenni ehhez képest pazar érzés. Olyan felszabadult, persze ha az öregedést nem vesszük példaszámba. Nem kell napgyűrű, nem kell a vér és nincs olyan nagy kísértés, mint akkor volt. A gyilkos ösztön is már lassan kezd elhalni belőlem. - Miért nem kerestél meg? Segítettem volna... együtt sikerült volna!- feleltem és hagytam, hogy a könnyek áradata elárassza az én arcomat is. Igen, ember vagyok aki nem bírja olyan tökéletesen visszatartani az érzelmeit, mint egy vámpír. Ők kitudnak kapcsolni... mi nem. De ezt nem is bánom! Hisz talán a látványom, a közelségem... az talán megoldás lett volna a problémájára. Annyira rossz volt csak ott állni előtte és nézni, ahogy a sós könnyek lecsorognak az orcájáról, de nem tehettem mást. Egyszerűen képtelen voltam odamenni és megölelni. Azt mondani, hogy "Szeretlek!" és "megbocsátok". Erre képtelen voltam. Mert ott bent mardosott a fájdalom... mert ezzel még semmit nem tett jóvá, nem tette jóvá ezt az 1000 évet. A sok magányos órát. - Sajnálom ami veled történt, hidd el. De ez tényleg nem tesz még mindent jóvá. Ilyen könnyen és gyorsan nem megy. - feleltem és éreztem, hogy az összes végtagom beleremeg a válaszadásba.
Felkészültem rá, hogy a lányomnak esetleg túl sok lesz ez az ölelés, de én azért reménykedtem benne, hogy nem fog eltolni magától. Bíztam benne, hogy hagyja magát, hogy megengedi, hogy kimutathassam mennyire fontos a számomra. S lám, ő nem lökött el azonnal. Hagyta, hogy néhány pillanatig a karjaim közé zárjam. Nem találom megfelelő szavakat erre az érzésre, ami elfogott. Megérinteni, a karjaim közé zárni a saját húsomat és véremet… egyszerűen hihetetlenül felemelő. Freya szép lassan eltol magától, én pedig az ő szemeit kutatom, hogy kiolvashassak belőle valamit. Bármit, akármit. Szeretném tudni, hogy mit gondol, hogy mit érez. Annyira jó lenne tudni, hogy vajon mi járhat a fejében, mi az ami miatt még mindig itt van és miért nem dühös, miért nem tombol? Várom, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit. De amikor ez megtörténik, a szavai ütnek. Fájnak, minden egyes szava fáj. Feleleveníti bennem, hogy mennyire szörnyű anya voltam illetve vagyok. Nagyon fáj, hogy egy ilyen képet alkotott rólam, hogy ennyi fájdalmat okoztam neki a hiányommal. El sem tudom képelni milyen lehetett anya nélkül felnőni egy olyan világban, mint amilyen akkor volt. Az biztos, hogy sokkal, de sokkal nehezebb, mint a mai korban. De én őt akkor hagytam el. Olyan régen, ahol szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy csecsemő anya nélkül éljen túl. Még is itt áll. Freya kicsi szíve nem adta fel, küzdött és igen is megtanult anya nélkül is felnőni. Én meg, büszke vagyok rá. - Sajnálom. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem kerestelek. Mert igen is kerestelek. – kezdek bele ebbe a roppant hosszú beszélgetésbe. Már előre látom, hogy mi lesz még ebből. Szinte érzem, hogy nem fogja megérteni, hogy miért kellett lemondanom róla. Azt fogja hinni, hogy ez valamiféle ürügy, kifogás arra, amiért lemondtam róla. Ó, pedig ha tudná, hogy mennyit gondoltam rá… - Tudod, az átváltozásom után, nagyot fordult velem a világ. A vámpírlét számomra nem úgy sült el, ahogy mindenki másnak. Én nem gyilkoltam a kezdetleges időszakban. Visszafogtam magamat és küzdöttem az éhséggel. Éheztettem magamat és mikor már nem bírtam tovább, átadtam magam az ösztönöknek. Öltem, kegyetlenül végeztem mindenkivel, aki csak az utamba keveredett. Freya, élveztem, hogy ölhetek, minden pillanata tetszett. Kiszámíthatatlan voltam, egy két lábon járó, szürke köd. Nem tudtam irányítani és ez az, amiért abba kellett hagyom a keresésedet. Féltem tőle, ha megtalállak, veled sem viselkedem másként, mint a többi emberrel. Rettegtem tőle, hogy a saját kezemmel fogok veled végezni. Ezért inkább feladtam és reménykedtem benne, hogy hosszú és boldog életed lesz nélkülem. – A könnyeim megeredtek a mondandóm közepette. Gyorsan töröltem le minden egyes legördülni kívánó könnycseppet az arcomról, ügyelve rá, hogy ne tegyem mindezt túl durván. – Az évek során pedig ez a brutális éhség növekedett és ez csak még rosszabb lett, mint amilyen legelőször volt. Én tudom, hogy ez nem elég nagy magyarázat arra, hogy miért nem voltam melletted. De meg kell értened ezt az én szemszögemből is. Nem tudod milyen, ha félsz saját magadtól. Rettegsz tőle, hogy megint valami szörnyűséget teszel és, hogy megint tetszeni fog és újra, meg újra a szükségét érzed. – Mindent kimondtam, ami csak a szívemet nyomta és kikívánkozott belőlem. Remélem, hogy Freya megért és nem fog kiakadni a beszédem miatt. Bízom benne, hogy nem lesz dühös, hogy mond valamit, ami akár engem is képes megnyugtatni és megerősít abban, hogy folytatnom kell a küzdelmet. Mert, hogy igen; nem mondtam ki, hogy ez az állapot ma is tart, de egyértelműen céloztam rá. Kíváncsian fürkészem az arcát, a szemeit. Elmondani sem tudom, hogy mennyit jelentene nekem, ha nem borulna ki és itt maradna, akár még meg is bocsátaná nekem, hogy elhagytam.
Hihetetlen sokként ért, hogy anyám karjai körém fonódtak. Jó persze először még talán tetszett is, hogy így szeret és ilyen lelkesen mutatja ki, de nem bírtam afelett a tudat felett szemet hunnyi, hogy
elhagyott engem és ha most meg sem kerestem volna talán soha az életben, a vámpír életben nem látom majd. Fájt, hogy így kellett eljönnie ennek a csodás és megható pillanatnak. Ezért is sír az egyik szemem, míg a másik mosolyog. Hisz Ő itt áll előttem, az anyám és úgy tűnik, hogy tényleg szeret. Ez megpuhítja emberi szívemet. De ez a tudat, hogy ő talán meg sem keresett volna, sőt biztos, hogy nem - hisz eddig akkor miért nem tette?! -, az pedig újra megkeményíti. Lassan, határozott mozdulattal tolom el magamtól őt, hogy ismét a szemébe tudjak nézni.
most nem tudok sem mosolyogni, sem sírni. csak rezzenéstelen arccal állok előtte és nézem ahogy a sós könnyek áradata az ő arcát is ellepik. Igaz az enyémen már kezdenek felszáradni, de még mindig ott csillognak a szememben az utánpótláshoz szükségesek. - Nem kerestél. Sosem voltál ott mikor kellettél volna: nem jöttél el egy szülinapomra sem, de még akkor sem mikor apa meghalt. Sosem! Ha nem jövök el talán, sőt biztos, hogy meg sem ismerlek. - róttam fel neki összes adósságát remegő hangon. Nagyon, de nagyon megviselt engem ez az egész. Úgy éreztem, ha nem lenne ennyi mondani valóm, akkor már biztos most azonnal elmentem volna innen, vagy az idegességtől már rég összeestem volna. De eddig meglepően nagy összpontosítással bírtam. Nem akartam utálni. Ez volt a legrosszabb érzés, mert tényleg nem önszántamból tettem, csak egyszerűen ezt váltotta ki belőlem a rengeteg csalódás amit ő okozott nekem.
Hirtelen úgy érzem magam, mint akit gyomorszájba vágtak. Mint, akit jól megrágtak, aztán kiköptek. Nagyon gyorsan borul fel velem az a békés világ, ami Freya megjelenése előtt még erősnek és hosszantartónak ígérkezett. Úgy érzem, hogy kifut a lábam alól a talaj és már nem érzem magam olyan erősnek, hogy talpon maradjak. Hívogat a padló, jól esne lerogyni rá és átgondolni mindent. Átrágni magamat a múlton, ami most valahogy még is utolért. Azt hiszem, jelen esetben még a vérproblémáim is kellemesebb csapásnak bizonyulnak, mint a lányom felbukkanása. Annyit ábrándoztam róla, hogy majd egyszer újra látom, újra átölelem, a karjaimba zárom és el nem engedem. Reméltem, hogy esetleg részt vehetek a felnevelésében is, de arról már jó régen lekéstem. Erre most itt van, s pont olyan gyönyörű, mint amilyennek az emlékeimben él. Látom kettőnkben a hasonlóságot, látom szemében azt a fényt, amit a tükörképemben, látom a mosolyát és szinte magam előtt látom azt is, ahogy terveket szövögetett magában, csak, hogy egyszer rám találjon. Pedig én biztos voltam benne, legalább is reméltem, hogy boldog élete volt nélkülem és, hogy nem hiányol ennyi év elteltével. Most meg tessék! Itt van, s nyilván nem lenne itt, ha nem hiányolna. Teljesen megértem, hogy kíváncsi az anyjára, aki szégyenszemre, már jó ideje nem keresi őt. Butaság volt megkérdeznem, hogy miért jött utánam, hisz’ már magamtól is jól tudtam az okot. De szükségem volt rá, hogy halljam; tényleg számítok neki, még ennyi évszázad elteltével is. Elmondani nem tudom, hogy mennyire boldog vagyok és, hogy legszívesebben sírva fakadnék örömömben. Annyit vágyakoztam egy anya-lánya pillanatra, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Nem hittem volna, hogy nagyjából tíz perc után a bőgés határán leszek. Ahogy pedig látom lányom szemének csillogását, úgy vélem ő is hasonlóan érezhet, bár ő nem az örömtől. Hiába adja úgy elő magát, mint akit ez egy cseppet sem rendít meg, mert egy ilyen jelenet, még a legzordabb szíveket is megpuhítani. Nagyon a szívébe gázolhattam, bár nem szándékosan tettem. Nem is tudom elképzelni milyen rosszul eshetett neki a kérdésem, amit a nagy sokk hatására böktem ki. - Ne haragudj. Én csak… - keresem a megfelelő szavakat. – Fel sem fogom még igazán, hogy itt vagy. Hogy a lányom tényleg itt áll előttem. – csak úgy áradnak belőlem a szavak. Arcomra kiül a boldogság, az elérzékenyülés, amit nem sokszor látni rajtam, pláne nem egyszerre. Elmondhatatlan milyen jó érzés. A szívem a torkomban dobog, a vér csak úgy lüktet ereimben. Határozottan boldog vagyok! Hirtelen, s mondhatni anyai ösztöntől vezérelve szelem át a kettőnk között lévő távolságot, s talán meglephetem ezzel, de azonnal ölelő karjaim közé zárom őt. Karjaimmal gyengéden átkarolom őt, fejemet pedig az ő buksijára hajtom. Tudom, nekem is nagyon új a helyzet, de szerencsére anyai ösztöneimet nem most először élhetem ki valakin. Az elmúlt hetekben rengeteget gyakoroltam milyen az, ha törődöm valakivel, ha kötődöm valakihez. Most pedig úgy érzem, hogy két lány is van az életemben, akiknek az anyjuk helyett az anyjuk lehetek egy bizonyos szintig. Freya esetében pedig megpróbálhatok teljes egészében anyává válni és bepótolni vele egy csomó mindent. - Nem is tudod, mennyit álmodtam, mennyit gondoltam erre a pillanatra. – sutyorgom neki. Kétes érzéseim vannak ezzel a pillanattal kapcsolatban. Nem tudom, hogy Freya hogy fog reagálni erre az egészre. Erős és magabiztos lánynak tűnik, és abból, ahogy küszködött érzései kimutatása ellen, csak arra tudok gondolni, hogy akár rosszul is reagálhat minderre. Lehet, úgy gondolhatja, hogy csak ezzel szeretnék tőle bocsánatot kérni, amiért elhagytam, pedig ez nem igaz. Nem tudnék elégszer bocsánatot kérni miatta, amiért feladtam a keresését és lemondtam róla. Talán még a szemébe is képtelen lennék belenézni, mikor eljönne a pillanat, hogy erről is beszéljünk egy kicsit. Életemben először úgy érzem, hogy valódi, és az eddigieknél is erősebb félelem szorongatja a torkomat. Félek tőle, hogy mi lesz, ha soha többet nem fog nekem megbocsátani. Féle tőle, hogy egyszer csak megint eltűnik, és nekem nem jut már több belőle. Meg akartam ismerni és soha többé nem elengedni.
Andalító mosolyom még mindig az arcomon ült. Roppant nagy elégedettség fogott el, mikor megláttam anyám reakcióját a nevem hallatán.
Kárörvendő volnék?! Mindenképpen... hisz erre a kis jelenetre már vagy 700 éve vártam. Hogy lelkiismeret furdalás nélkül tudjak anyám szemébe nézni és megvetést sugározni a két szép barna szememből, amit ha jól látom tőle örököltem. Most mégis mintha a lelkem egy kis része azt súgná, hogy ezt rendesen elcsesztem.
Igen. Mos valamiért nagy hiányérzet van a szívembe... mert azt hiszem ezt nem így kellett volna tálalnom, látván a reakcióját. Csak azt ne mondja valaki, hogy elpuhultam, mert akkor annak menten kitépem a szívét, még így emberi gúnyában is!! Hosszú percekig teljes néma csöndbe burkolózott a szoba. Ő és én is hallgattunk, amit mondjuk én nem bántam meg... szerettem a lélegeztek számát számolgatni. Hallani, hogy milyen gyorsan is ver a szív és a pulzus, s észlelni, hogy mekkorára nyúlnak az izmok az illető nyakon. Jó volt ezeket megfigyelni egy kis csönd közepette. Ha lehet, még jobban megnéztem anyámat. Azt a nőt, akit már sok, sok évszázada keresek. És most, végre megtaláltam!!! Aztán nem zavart mikor megszólalt, csak a kérdése hagyott egy mély nyomot a lelkemben. - Óóó minek az a kérdés? Szerintem pontosan tudod hány éves is vagyok. Vagy, hogy ki az apám, hol születtem.- Minden egyes állításomnál felmutattam az egyik ujjamat, ami jelen esetben pusztán jelzésértékkel bírt. Mikor már mind a három ujjam fent díszelgett, már pontosan tudhatta, hogy nem tévedett. Hisz három olyan összetéveszthetetlen adatot adtam meg, amiről tudnia kellett, hogy ez nem egy átverés. Sajnos... mert bár én lennék a legboldogabb, ha az anyám nem egy Petrova lenne és nem hagyott volna el még emberkoromban, gyermekként. A következő kérdése meg már kiverte nálam a biztosítékot. A szemem hirtelen erősen kezdett el viszketni, amit nem tudtam hova tenni... nagyon rég nem éreztem ilyen bizsergető érzést a két szép barna íriszeimen. Most akkor sírni fogok?! - Te most ezt komolyan kérded?!- éreztem, ahogy a hangom is megremeg a válasz kérdésem közben. Annyira, de annyira nehéz volt ez az egész szituáció, hogy legszívesebben most azonnal kisétáltam volna innen és félbehagytam volna ezt az egészet. Komolyan ezt kérdi?! Nem hiszem el... - Azért kerestelek meg, mert az ANYÁM vagy! Azt hittem, hogy talán egy kicsit is fontos vagyok neked, de úgy látom, hogy nem... szóval, akkor ha akarod felejtsük el az egészet és éljen mindenki úgy ahogy eddig. Feledésben.- mondtam. És bár súlyosnak érzetem a mondandómat mégis megpróbáltam a legjobb színészi hozzáállásommal azt tetetni, hogy még sem hat meg ez az egész.
Már kezdtem azt hinni, hogy ez a lány összetéveszt valamelyik hasonmásommal, azonban ahogy a nevemet hallom leperegni ajkairól valami különös érzés lesz rajtam úrrá. Valahol mélyen, magamban érzem, hogy ismerem ezt a lányt, az pedig, hogy nem tudom honnan, roppant mód idegesít. Nem tudok megszólalni, egyszerűen képtelen vagyok most ehhez hozzászólni. Nem tagadom, meglep, hogy ez a lány ismeri a nevemet, holott évszázadokon keresztül azon fáradoztam, hogy életben maradásom titokban maradjon. Csak arra tudok gondolni, hogy vagy én nem vigyáztam eléggé, vagy pedig valaki – jelen esetben ő, volt az, aki kutakodott utánam és megfigyelt engem. Bármelyik variáció is legyen az igaz, nem bánom. Nyilván akar tőlem valamit, különben nem toporogna a küszöbömön és nem szeretné annyira, hogy felismerjem őt. Ezét hát a kíváncsiságtól és még ettől a meg nem nevezhető érzéstől vezérelve behívom a házba és a nappali felé terelgetem. Figyelem a lányt, pontosan megfigyelem minden mozdulását és vonását. Belülről kínoz a gondolat, hogy talán még is ismerem őt, s valamilyen csoda folytán akár… Nem! Az nem lehet! Már régen letettem arról a gondolatról, hogy csodával határos módon, az én pöttöm leányom életben lenne. Most pedig itt ez a lány, aki miatt olyan bensőséges érzések elevenedtek fel bennem, mint amikor először tartottam a karjaimba a kislányomat. Nem tudom behatárolni mi ez az érzés, ez pedig egy kicsit megijeszt. Megijeszt, hogy most érzek valamit, valamit, amit majd ezer éve nem éreztem. Figyelem a lány felém nyújtott kezét és hezitálok annak elfogadásával. Valamiféle vészjelző villog az agyamban, ami várakozásra késztet. Hallani akarom a nevét, mielőtt a kezem nyújtanám felé. Az a korábbi villanás a szemében elindított bennem valamit, amitől a szívem is hevesebben kalapál. Kíváncsi szemekkel fürkészem a lány szép arcát, miközben várom a bemutatkozását. Ahogy pedig ez eljön, felé nyújtom a kezem és megfogom az övét. Már épp meg is ráznám azt, mikor vezeték neve is elhagyja a száját. Hirtelen fagyok le, úgy érzem, hogy a levegő is megdermed körülöttem. Kíváncsi tekintetem egy pillanat alatt változik meg, s eddig tomboló kíváncsiságom helyébe riadtság költözik. Egy végtelennek tűnő pillanatig meredek a lány szemeibe, ahogy szépen lassan eleresztem a kezét. Arcomon hihetetlen gyorsasággal vonul át minden érzelmem, beleértve a jó és rossz gondolatokat. A legmerészebb álmaimban sem mertem elképzelni, milyen lenne, ha egyszer csak felbukkanna előttem az édes kislányom. Erre tessék! Minden jel arra utal, hogy most még is csak ő áll velem szemben. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez igaz lehet, s magamban hamar el is döntöm, hogy míg nem szerzek róla bizonyosságot, addig nem is kezdek el reménykedni ennek az igazságában. - Hány éves vagy? – teszem fel neki a kérdést, amely alapján biztosan eldől, hogy Freya az enyém-e. Határozottan nem tetszik az a mosoly, ami az arcán díszeleg. Ez az a tipikus vigyor, ami elárulja, hogy ő bizony már tisztában van valami olyasmivel, amiről nekem eddig fogalmam sem volt. Az idő újból peregni kezd körülöttem, s eddig nem igen talált hangom, most új erőre kap. Felbátorodom, s újabb kérdést zúdítok a nyakába, arra sem hagyván időt, hogy az előzőre válaszolni tudjon. A lelkem mélyén már amúgy is tudom a választ, az ő szava csak megerősítés lenne. - Miért kerestél meg? Miért nem mondtál le rólam? – Végig a szemébe nézek. Utóbbi kérdésemnél a hangom megremeg egy kicsikét, mert benne volt a kimondatlan célzás: „Úgy, mint én?” Merthogy igen, szégyellem elmondani, de évszázadokkal ezelőtt lemondtam róla és arról, hogy megtaláljam. Nem volt könnyű, de akkoriban sajnos nem voltam egy életbiztosítás és sajnos még most sem vagyok az. Féltem tőle, ha talán megtalálnám, akár vele is képes lennék végezni egy rossz pillanatban. Iszonyatosan rettegtem ettől a gondolattól és inkább lemondtam róla, csak ne essék bántódása. Mára pedig abban a tudatban ringattam magam, hogy ő már békésen szendereg a föld alatt, a csodálatos élete után és békében pihenget a túlvilágon. Most meg kiderült, hogy ez korán sincs így. Látszik rajta, hogy egy kicsit megviselt, s bár már nem mutatja, az ajtómban igen is gyengének tűnt. Őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt vele és arra is, hogy miért jött utánam. Tudni akarom.
Tudtam, hogy pontosan ő is ugyan azt érzi amit én. Hisz mind a kettőnket egyfajta leírhatatlan érzés fogott el, mikor megláttuk egymást a küszöb két oldalán.
Még mindig stresszesen álltam az ajtaja előtt. Az anyám házának ajtaja előtt. Bevallom az első találkozást nem így képzeltem el. Valami olyasmi kép lebegett előttem, hogy vértől piroslóarccal állok majd elé, izzószemekkel és a boszorkányom oldalán. De ebből mi lett? Óóó mi lett... még belegondolni is borzalmasan rossz...
Tom lelépett, persze csak azután, hogy "lenyomta" a torkomon a gyógyírt. Csak az undor tudott elfogni, mikor ráeszméltem arra, hogy én ennyi mindent megtettem ezért a férfiért. Az információjáért. Hihetetlen. De hálaistennek gyorsan tudtam tekintetet váltani, és az előbbi fanyar ábrázatomat egy kedvesebb énemre cseréltem. Mikor azt mondta, hogy felismer, egy kis szikra csillan meg a szemembe. Hogy ezt honnan láttam?! Az övéből... onnan néztem, mintha csak tükör előtt álltam volna. De be kell pótolnom a sok elmaradt évet. Azokat amikben nem gyönyörködhettem az anyám két szép szemében. - Tudod te is nagyon ismerős vagy számomra. Ezért is kerestelek fel, Tatia.- a nevét először kimondani nagyon, de nagyon nehéz volt. Úgy éreztem, hogy az eddig kialakult gombócok a mondatom kimondása után vagy kétszer akkorára dagadtak a torkomban. A fülemben meg úgy lüktetett a vér, mint még soha. De soha... Mikor behívott egy percig haboztam, majd mégis beléptem a nappaliba. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és gyorsan körbe is néztem. A hely ámbár kicsi - legalábbis az én luxus hotelszobámhoz képest, annak tűnt - de nagyon takaros is volt egyben. Kis mosolyra húztam az ajkaimat, amikor megkérdezte kérek-e valamit, majd a kezemmel intettem, hogy nem kérek semmit, hisz nem terveztem sokáig maradni. - Mivel én már tudom a neved, gondolom úgy tisztességes ha én is bemutatkozok.- feleltem, majd előre nyújtottam a kezemet, ami már - sikeresen - nem remegett. Mostanra bár biztos voltam benne mit kell tennem. - A nevem Freya Denissa Petrova. Tudom elég ódivatú, de kettőnk közt szólva, én sem vagyok egy mai darab.- amint elhagyták ezen szavak a számat ismét azt éreztem, hogy visszanyertem a régi bőrömet. A ravasz és gonosz Freya-t, aki képes arra, hogy megleckéztesse az anyját, amiért így elhagyta. Csábos ámbár nagyon ördögi mosolyra húztam ajkamat és vártam a reakciójára, hogy vajon mikor is jön rá arra, hogy ki vagyok.
Kicsit sem értem, hogy ki akarhat bármit is tőlem, már ha egyáltalán tőlem akarnak valamit és nem a ház előző tulajdonosától, aki volt olyan nagylelkű és eladta nekem a házat. Az, hogy eladta talán egy icipicit túlzás. Megigéztem, hogy adja nekem a házat, s mivel nem volt szívem az utcára dobni, intéztem neki egy másik lakást. Azonban a nő – mert, hogy az volt, a költözése után pár nappal meghalt, „állattámadásban”. Még mielőtt ujjal mutogatnánk, szeretném elmondani, hogy nem én voltam az, aki végzett szerencsétlennel. Viszont a halálának hála, a ház teljesen az enyém. Az ajtóban álldogálok, tekintetemmel az érkező lányt méregetem. Kíváncsi tekintetem többször is végigsiklik rajta. Nem szűnik meg bennem az az érzés, hogy én ismerem őt. Annyira ismerős, annyira emlékeztet valakire, hogy az már nem igaz. Ezért is zavar annyira, hogy nem tudom ki ő. Látom a szeme csillogásából, hogy valami nincs vele rendben. Eléggé megviseltnek, érzelmileg eléggé összezuhantnak tűnik. Majd kiböki a szemem, hogy valami nagyon nyomja a lelkét. Erre már csak abból is következtetek, hogy a leányzó egy kanyi hangot sem ad ki magából. Megmozdul bennem valami, aggodalom azt hiszem. Furcsa érzés, eddig még nem igen éreztem ezt ismeretlenekkel kapcsolatban. Ami az egészet még furcsábbá teszi, hogy ez valami mély és ösztönös érzelem. Cselekedni szeretnék, szeretnék támaszt nyújtani a lánynak, bármi nyomja is a lelkét. Már éppen megszólalnék, mondanék neki valamit, amivel beszédre ösztönözhetem, de nincs rá szükség. A lány magától is beszélni kezd, a szavai pedig valamiért ütnek rajtam egyet. Nyomorultul érzem magam amiatt, hogy állítása szerint ismernem kellene őt, de nem ismerem. Lehetséges, hogy összekever valamelyik hasonmásommal, de én így is pocsékul érzem magam emiatt. - Sajnálom, de nem. – Sajnálkozva, lassan rázom meg a fejem. Tekintetemmel az övét keresem, s remélem, hogy sikerül meglátnia az én szememben az őszinte sajnálatot. A lány hangjából kihallatszik, hogy közel áll a síráshoz, ami egy kicsikét megrémít. Nem tudom ki ez a lány, azt pedig pláne nem, hogy miért vált ki a megjelenésem belőle ilyen reakciót. Őszintén töröm a fejem, kutakodok a múltamban, hátha rátalálok az ő személyére. Hátha láttam valahol az arcát, hátha… Akár csak egy pillanatra is láttam volna őt vagy beszéltem volna vele. De bárhogy töröm a buksimat, semmi sem jut eszembe. Még is, annyira ismerős nekem. A vonásai, a szeme, a haja és a pisze nózija… Idegesít, hogy nem ismerek rá, egyszerűen frusztrál a gondolat, hogy mélyen, legbelül tudom, hogy ki ő, azonban most nem tudom őt beazonosítani. S ő, mintha csak olvasni tudna a gondolataimban, újra megszólal. Elbizonytalanodom, szinte már megkérdőjelezem az épelméjűségemet. Egyszerűen nem lehet, hogy ne emlékezzek rá, ha már egyszer találkoztunk! Mindjárt megőrülök, ha nem tudom meg kicsoda ő. Annyira furdal a kíváncsiság, hogy bármire hajlandó lennék a válaszért. Bármire… - De, de igen. Ismerősnek tűnsz. Viszont sajnálom, de fogalmam sincs róla, hogy honnan. – vallom be neki. Lehet, hogy ezzel most én rúgok belé és a végén még tényleg megríkatom őt. Pedig ez egyáltalán nem áll szándékomban. S bár nem ismerem őt – legalább is nem emlékszem rá, nem szeretnék fájdalmat okozni neki, pláne nem sírni látni őt. - Nem szeretnél bejönni? Bent mégis csak kényelmesebb lenne. – Apró mosolyt villantok rá. Tekintetemmel az övét kutatom. Van benne valami, ami szörnyen emlékeztet… magamra. Hirtelen megtorpanok. Egy pillanatra mozdulatlanul, pislogás nélkül nézem őt. A szívem a torkomban dobog. A lehetetlent sikerül elképzelnem, miszerint akár a vérem is lehetne ez a lány. De én tudom, hogy láttam azt a villanást a szemében, amit eddig senki máséban nem láttam a hasonmásaimon kívül. Picit, alig észrevehetően rázom meg a fejemet, elüldözve ezt az őrült gondolatot a fejemből. Inkább félreállok az ajtóból, hogy beengedjem vendégemet, majd becsukjam mögötte az ajtót és a nappaliba kísérjem. A kanapéra mutatok, jelezve, hogy foglaljon helyet. - Kérsz valamit inni, enni? – érdeklődöm. Nem nagyon látok vendégeket magamnál, az elmúlt ezer évben alig volt ilyenre példa. De azért még mindig emlékszem az alap etikettre, amit illik betartani. Figyelem a lányt, főként az arcát, a szemeit figyelem. Várom, hogy újra meglássam benne azt a villanást, vagy bármit, ami megint csak egy kicsit is jellegzetesen ismerős lehet.
Abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű dolgom, mikor ajtót nyit majd nekem, de erre a kézremegésre és a könnytől viszkető szemekre belesem mertem gondolni. Hogy majd ez a nő, aki eldobott magától ilyen reakciókat vált majd ki belőlem... Hihetetlen!
Tényleg ilyen gyengék az emberek? Vagy csak én nem bírom megállni, hogy érzelmek nélkül köszöntsem az anyámat majdnem ezer év után? Nem tudom... egyszerűen nem tudom. Csak ott állok és nézem. Most már sokkal jobban néz ki, mint az első "találkozásunkkor" festett. A vonásai a vér hatására kisimultak és az idegek sem kínozták annyira a homlokát, mint azon a bizonyos éjszakán, mikor megláttam a főtéren. Majd, csak a tekintetét kerestem és méregettem.
Mint meg nem adtam volna azért, ha ez a tekintet keltett volna fel minden reggel kiskoromban. Óóó mit nem... De nem lehetek gyenge, nem mutathatom magam annál sebezhetőbbnek, mint aminek az emberei voltam köszönhetően tűnök. Nem! A kérdésére jó sokára tudtam csak valami választ kiagyalni. Persze nem mondhattam csak úgy el az igazat, de hazudni sem akartam. - Fogalmad sincs arról, hogy ki lehetek igaz?- kérdeztem rekedt hangon. Amivel csak azt értem el, hogy magamat rémítettem meg. Nem, én most tényleg nem sírhatok! Idegesen toporzékoltam a bejárati ajtó előtt, de nem akartam bemenni. Viszont nem is itt a küszöbön akartam neki elmondani, hogy ki is vagyok. Persze ha vámpír volnék.. akkor most biztos könyörtelenül a képébe vágnám mindazt, amit amiatt éltem át, mert elhagyott. Fújtatnék és lázadnék, mint egy rossz tinédzser. Sőt talán gyűlölném is emiatt, de... nem vagyok vámpír, nem vagyok egy kőszívű lény. 800 év után a szívem ismét kiolvadt és képtelen vagyok kikapcsolni az érzéseimet. Képtelen... - Kicsit sem találsz ismerősnek? Mármint mi már találkoztunk egyszer, csak akkor még tudod... én... nos nem voltam olyan mint most.-felelem akadozva, mert undorodok ettől a szótó. Ember... Gusztustalan, védtelen lény. Szánalomra méltók.
Hetek teltek el azóta, hogy beszéltem legifjabb hasonmásommal, Elenával, aki vért szerzett nekem. Igazán hálás vagyok neki, hogy ezzel is hozzájárult a „gyógyulásomhoz”. Bár, ez a bezacskózott vér valóban oltja a szomjamat, bennem még mindig él az a kényszer, hogy vadászni induljak. Az, az öröm, amit az áldozat kergetésével, megfélemlítésével érek el leírhatatlan és ez az, ami igazán éltet. Hatalmas szerencsémre most azonban nem volt rá példa, hogy vadászatra hajtsam a fejem. Most azonban a vér tartalékom kezd kifogyni és lassan megint fel kell hívnom kis hasonmásomat, hogy segítsen. De legalább most sem vagyok éhes. Minden reggel megittam egy apró pohárkával a vérből, így a napjaim mondhatni kiegyensúlyozottan teltek. Csupán az emberi jelenléttel vannak még gondjaim. Mert emberek között az vadászösztönöm kezd bennem mozgolódni. Mintha csak arra várna, hogy félelmet keltsek bennünk. Nem titkolom, hogy kissé hiányzik az emberek félelme, az a rettegés a szemükben, a jajveszékelésük és a sikolyuk. Mind-mind annyira izgató. A tévé előtt, a kanapén terpeszkedve ütöm el a mai napot. Ócska és förtelmes sorozatokat bámulva, amiknek annyi értelmük van, mint a csillámpóni szónak. Most is valami hülyeség megy a tévében. Nem is értem mit esznek ezen a ketyerén az emberek. Oké, remekül el lehet vele ütni az időt, ráadásul annyi chipset és hizlaló kaját zabálhatsz a képernyőt bámulva, amennyit csak akarsz. Én azonban remekül meg tudnék élni tévé nélkül. Eddig is boldogultam nélküle és sosem hiányzott. Most pedig úgy érzem, hogy bár jó unaloműző, simán jól érezném magam, ha nem lenne. Különben is, én inkább a könyvek világába érzem jól magamat. A sok regény, a mókás fantasy könyvek, amik bár a valóságon alapulnak, az írók többségének halvány lila gőze sincs róla, hogy miről is írnak valójában. Unottan kapcsolom ki a készüléket és egy nyögés közepette feltápászkodom a kanapéról. Ezzel egy időben a csengőm is megszólal. Érdeklődve pillantok a hang irányába. Furcsállom, hogy bárki is nyomkodná a csengőmet. Elenán kívül aligha ismeri valaki a címemet. Oké, az ő barátai is ismerik, de senki más. Ha pedig ők jönnének, nem hiszem, hogy azzal bajlódnának, hogy a csengőt használják. Minden esetre kicsit sem sietve indulok el a bejárati ajtóhoz, hogy ajtót nyithassak. A csengő még kétszer felszólal én pedig vámpírsebességre kapcsolva suhanok az ajtó elé és tárom fel egy pillanat alatt. Érdeklődve pillantok az ismeretlen lányra, kinek vonásai furcsa érzéseket keltenek bennem. Végigpillantok rajta. A szeme, a haja és a pisze nózija… roppant mód ismerősnek tűnik. Ki ez a lány? - Segíthetek valamiben? – érdeklődöm miközben megtámaszkodom az ajtókeretben. Kíváncsian várom, hogy miért tévedt ide ez a leányzó. Különösen pedig az érdekelne, hogy miért ilyen ismerős.
Hello darling, call me by my name
Freya Denissa Petrova
LOOK OUT!! I'M A VAMPIRE
❦ Hozzászólások száma : 49
❦ Join date : 2014. Jan. 22.
❦ Tartózkodási hely : ♑ Mystic Falls
Tárgy: Freya & Táti Vas. Jan. 26, 2014 3:13 pm
Tatia & Freya
Annyi év elteltével végre sikerült. Persze azért nem úgy, ahogy megálmodtam, de sikerült. Itt állok egy ajtónyira a vér szerinti anyámtól, ámbár emberként. Védtelenül. Sebezhetően. Az meg már csak hab a tortán, hogy neki meg vérproblémái vannak. Ismerős érzés. Emlékszem az átváltozásom utáni első napokban még én is ebben a 'gátlástalanságban' szenvedem, de az erős akaraterőmnek köszönhetően - amint valószínűleg az apámtól örököltem - sikerült ezt egészen gyorsan leküzdenem. Teljesen egyedül... mert ugyan ki segített volna egy Petrovának?! De most mégis egy kicsit ideges vagyok. Persze nem úgy ahogy sokan gondolnák... Mert bár tényleg attól is félek, hogy mit fog szólni hozzám az anyám, de attól még jobban rettegek, hogy esetleg kiszagolja a fajomat és egy perc alatt végez, éhségében a saját lányával. De hát csak nem... vagyis így hogy Tom sikeresen lecsúsztatta a gyógyírt a torkomon, nincs más választásom.
Muszáj egy szövetségest találnom, és az miért ne lehetne pont az anyám? Túl kell élnem az itt létemet, sőt, mielőbb vissza kell változnom. Mert ezt az emberlétet nem nagyon bírom majd sokáig, érzem. Talán pont, hogy a hasonmás vér lesz az ami segít. Vagy egy erősebb boszorkány. Nem tudom, de kapcsolatok nélkül ki sem tudom majd deríteni... Enyhén remegő kézzel nyúlok a csengő felé, majd mikor megnyomom csak várok. De nem hallok semmit. Ugyan miért hallanék, hisz a szuper érzékemet, már több hete elvesztettem. Idegességembe csöngetek még egyet, majd még egyet. Mikor már majdnem feladtam a hiábavaló várakozást.... a kilincs megmozdult, és szépen lassan az ajtó is kezdett kinyílni...
Most a Young Blood frpg oldalára tévedtél. Reméljük, hogy az oldalunk elnyeri a tetszésedet, hiszen itt biztosan nem fogsz unatkozni. Ezen a helyen tényleg csak a fantáziád szabhat határt, illetve ha valami egyedi ötlet merül fel benned a karaktereddel kapcsolatban ne habozz! Mit is rejt ez az oldal? Sok-sok izgalmat, illetve kezedbe adja Mystic Falls és New Orleans városát, hogy te alakítsd az ottani lények, emberek életét, de akár azt is mondhatnám, hogy a város életét. Ne feledd itt semmi nem az aminek látszik, mert itt minden árnyékben egy "démon" lapul, aki vagy jót akar cselekedni, vagy pedig a poklok poklát járatni veled. Elég bátor vagy ahhoz, hogy szembe nézz velük és te magad alakísd a jövődet? Akkor ne habozz, itt a helyed! Ha ez se lenne elég, akkor még egy dolgot elárulok neked. Mindenegyes széllel egy újabb jövevény érkezik a városba, hogy az ott élők amúgy se unalmas életét még jobban felbolygassa. Bármiben segítségre lenne szükséged, akkor nyugodtan keresd fel az egyik staff tagot, hiszen szívesen segítünk neked. Minden kedves kezdőjátékost is szívesen látunk az oldalon, mivel itt nem "tévedhetsz el". Légy részese a mi kis kalandunknak! A döntés a te kezedben van... Mi szeretettel várunk téged. (;
Oldal alapítása: 2013. december 20.
Belépés
Fecsegõ-tipegõ
ahol mindig beszélhetsz...
Jelenlévõk ..
Akik a város életét színesítik.
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
A legtöbb felhasználó (79 fő) Vas. Szept. 29, 2024 2:39 pm-kor volt itt.
Bejelentéseink
Ami az újságok címplapján is megtalálható.
❦ Oldalunk több mint fél éves fennállásának, illetve nagy időugrásának köszönhetően gyönyörű új külsőbe öltözött, ami ezúton is köszönünk Kenzynek! <3
❦ Az oldalon jelenleg semmilyen faji- illetve nemi korlátozás nincsen. Szívesen látunk mindenkit! (:
❦ Egyre több sorozatbeli, keresett karakter, illetve most már canon karakterek is keresik a megalkotójukat. Amelyik az adminok fejéből pattantak ki. Bármivel kapcsolatban kérdésed lenne, akkor keresd a hirdetőt vagy pedig az adminokat.
❦ A sorozatbeli karakterek listája a sorozat adásaival folyamatosan frissül, bővül, de ha van olyan karakter, aki nálunk nincs feltüntetve és a státusza az oldalon szabad, akkor ne habozz! Mindössze jelzésképpen egy pm-et kérünk tőled! (;
❦ Továbbra sincsen megkötött szószám, illetve sorok száma sincsen meghatározva. Eddig nagyon szép hsz-ek születtek és reméljük a továbbiakban is ilyen szép olvasmányokkal lesz tele az oldal. Szóval ilyen téren abszolút szabad minden!
❦ Különböző nemi beállítottságú karakterek érkezése sincs betiltva az oldalon, valamint a felnőtt tartalmú játékoké sincs, pusztán az utóbbinál arra kérünk titeket, hogy ezt tüntessétek fel a reagok elején.
❦ Valamint, köszönjük szépen minden egyes tagunk maradását, illetve aktivitást, mert nélkületek az oldal nem működhetne. Tovább jó szórakozást kívánunk mindenkinek és sok izgalmat. (;
Újdonságok
legutolsó üzenetek
» Heart of Europe pötyögte Rebekah Mikaelson Kedd Márc. 17, 2015 5:04 pm
» Szent Johanna Gimi pötyögte Rebekah Mikaelson Vas. Márc. 15, 2015 3:35 pm
» City of Fallens pötyögte Rebekah Mikaelson Hétf. Márc. 09, 2015 2:44 pm
Kezdőlap 
Szomb. Aug. 16, 2014 11:21 pm
//
