You can play

brand new to all

the other chicks out

here but I know what

you are, what you are, baby

Mi az, ami kezdetektől furcsának tűnik ezen főcőcskézési folyamat alatt? A válasz rögtön a szemünk elé is tárul, hiszen mi més lenne, minthogy ketten együtt tesszük, a lányom és én. Valahogy furcsa ez az egész dolog. Valami szokatlan érzés mozog, lassan végigkúszva a bensőmben. Szinte tapintani lehetne köztem és a lányom között lévő feszültséget, szabad szemmel lehet látni a kettőnk között tátongó hatalmas szakadékot, ami a végtelen, s fekete űrbe vezet. Egy évezred választ el bennünket, amit valamiért úgy érzem, hogy sosem fogunk tudni kitölteni. Az, hogy nem voltam mellette, míg ő felcseperedett mély nyomot hagyott benne, anya nélkül kellett felnőnie, nem volt senki az életében, aki megadta volna neki azt a tiszta, anyai szeretetet, ami járt volna neki. Sajnálnom kellett volna ezt, éreznem kellett volna, hogy ez mennyire rossz dolog lehet, de nem érzem. Egyszer már elmondtam neki, hogy mennyire szánom és bánom, ő mégis akkor döntött úgy, hogy kiszáll az életemből és nem akarja megismerni az anyját. Ami vicces, hogy most mégis itt van és bár igyekszik előttem nem mutatni, valamiért úgy gondolom, hogy szüksége van rám. Nagy és talpraesett nő lett belőle, de még az érett, több száz éves nagylányoknak is szükségük lehet az anyjukra. Én pedig itt vagyok neki. Segítek neki, bármit is kérjen, hiszen nekem úgysincsen jobb dolgom a környéken. Nélküle csak tengenék céltalanul, talán tivornyáznék, egész vérfürdőket rendeznék a városban. De ő itt volt, nekem meg akadt mellette dolgom nem is kevés. Azt hiszem talán megpróbáltam bepótolni vele azt a sok elmaradott időt, legalább is, egy részét. A beszélgetés és a komoly lelki témák köztünk szóba sem jöhettek, tekintetbe véve, hogy belém mostanában nem igen szorult sem empáia, sem érdekeltség. De próbálkozom és ezt hiszem, ez is több, mint a semmi.
Érdeklődve fürkészem Freya-t, aki -már egy ideje elkészült a vagdosással, s bár közben a saját ujjából is „belevágott” egy kicsit, néhány csöpp vérrel díszítve egy egy szeletet – szintén érdeklődve néz rám, illetve a tálamra amibe már belesöpörtem a felszeletelt ételt. Most szintén rajtam van a sor, hogy érdeklődjek a lányom ügyei felől, de ahogy így elnézem őt, azt hiszem, ő nagyon nem akar ebbe belefolyni. Vagy legalábbis csak nekem nem akar ebből többet elárulni. Talán attól tart, hogy talán felkelti az érdeklődésemet? Csak mert, ha ez a helyzet, jobb ha tisztázom vele, hogy csöppet sem érdekelnek a vársoban történő dolgok, az átok megtörések, meg aztán pláne. Az egyetlen, ami érdekel, az saját magam vagyok, plusz az én édes kicsi lányom. Az elmúlt négy év alatt különben is teljesen elszigeteltem magam a külvilágtól, azt sem tudtam őszintén szólva, hogy mi volt a harci helyzet odakint a nagy világban. Csak azokat az információkat ismertem, amiket Freya megosztott velem. Én őt sosem kérdeztem a kinti dolgkrl, ha magától beszélt róla, csak akkor értesültem én is.
- Miféle átkot? – kérdezem meg, csak azért, hogy fent tartsam a beszélgetés fonalát. Mint ahogy a többi kérdésemre, erre sem köteleő ám választ adnia. Majd elmondja, ha akarja. Én biztos, hogy nem fogom semmire sem kényszeríteni.
- Hogyan tovább a főzéssel? – terelem el a témát, kezeimmel az előttünk felsorakoztatott alapanyagokra mutogatva. Még mindig várom az instrukciókat, hogy elkészüljünk az étellel. Ha tényleg magához karja édesgetni azt a kis boszorkányt, nagyon finomnak kell lennie minden fogásnak. Na meg, ennek a segítségével magamat is rávehetem egy kis gyakorlásra, hogy jól betanuljam a remek háziasszony és anya szerepkörét. Elvégre, nem akarjuk elijeszteni a vendégüket. Tehát a legjobb taktika, ha megmutatjuk neki, mennyire kedvesek, barátságosak és összetartóak vagyunk. Semmi morcos arc vagy agyarvillogtatás, csak mosoly.

Meglehetősen furcsa volt. De jól esett ez a kis főzőcskézés. Rég éreztem már magam ennyire hétköznapinak, pedig nem is olyan rég még én is újra ember voltam. Ugyanakkor a kés használata nem éppen az én jól elsajátított képességem, "tehetségem" volt, mivel már vagy kétszer is belevágtam szépen manikűrözött ujjamba. Pedig nem ez volt a cél. De nem szisszentem fel, sőt szinte észre sem vettem azt a kis csípős érzést, amit a hagymaszeleteléskor az ujjamnál éreztem, mivel kellett -mindössze- egy fél perc és máris begyógyult a miniatűr sebhelyem, amit a hideg fém ejtett ujjaimon.
Néha átnéztem anyám vágódeszkájára, aki szerintem sokkal, de sokkal óvatosabban haladt, mint én de nem érdekelt, hogy ezzel szembe nála sokkal gyorsabb voltam a munkába, valamint, hogy az én vágódeszkámon már ott van egy-két csepp vámpírvér is. Jajj ha felidézem, egykoron hányan lázongtak ezért a vérért a régmúltba. Ebólások, és egyéb fertőzöttek, akik a történelem előrehaladtával mániákusan keresték a meggyógyulás apró kis 'csodáját'. Hányan könyörögtek és jajveszékeltek, mikor ki lett mondva kerek perec, hogy a fajtám vére segíthet rajtuk. De hát persze ők is csak a történtet egyik felét hallották, de koránt sem az egészet. Épp ezért is lett volna olyan felelőtlen döntés ha eleget tettem volna az akkori reménykedők kérésnek. Nem. Inkább csak egy kis mosollyal az arcomon néztem ahogy az élet utolsó kis fénye kis huny szemeikből. És ekkor már tudtam, hogy ők megbékéltek. Azt tették, amire én sosem leszek képes. Végleg itt hagyták ezt a pöcegödröt. Gyors gondolatmenetem lefuttatása után visszatértem a jelenbe, hisz ha csak ilyen dolgokra gondolok az sosem várat sok jót a közeljövőben. Tatia táljára néztem amiben már ott voltak a felszeletelt paradicsomok. - Amit mindenik akar egy erős boszorkánytól mostanság. Megtörni az átkot.  - ezt meg most mi a francért kellett?! Miért pont neki? Látod Freya... egy percre csak, hogy elterelődik a figyelmed és máris valami hülyeséget csinálsz. Hisz Tatiának elmondani ezt az egész mizériát a világ legnagyobb hülyesége volt.

You can play

brand new to all

the other chicks out

here but I know what

you are, what you are, baby

Édes. Ez a főzőcske a lányommal akár egy is lehetne az eddigi temérdek anya-lánya pillanataink közül, már ha lenne nekünk olyanunk. Csak hogy, hiába élünk egy házba már vagy négy egész éve, azon kívül, hogy egy légtérben mozogtunk, nem igen voltak közös pillanataink. Ha lettek is volna, egész biztos, hogy vagy ő, vagy én - de én biztosan -  darabokká zúztuk volna valamilyen módon. Hiába volt a vérem, az, hogy nem nevelhettem fel őt, elvágta a kettőnk közt lévő, születésétől fogva fennálló kapcsot, plusz az én kikapcsolásom teljesen hazavágta a kettőnk ügyét. Megerőltethetem volna magam, próbálhattam volna helyrehozni és megmutatni neki, hogy igenis képes vagyok az anyja ként viselkedni és nem csak az a nő leszek, aki életet adott neki, de nekem semmi kedvem a próbálkozáshoz. Okom volt rá, amiért elhagytam és négy éve még teljesen abban a tudatban éltem, hogy már réges régen, évszázadokkal ezelőtt meghalt, de azért boldog élete vol nélkülem. Arról már nem én tehetek, hogy miután ezt és az akkori, meg a négy évvel ezelőtti problémáimat is elmondtam neki, tényleg mindent elmondtam, de nem volt képes ezt megérteni és csak a saját vámpír dolgaival foglalkozva kisétált az életemből örökre. Legalábbis, akkor még úgy hittem, hogy ez örökké szól. Tulajdonképpen az ő megjelenése és távozása volt az a felkavaró ok, amiért eldobtam minden emberségemet és mára már semmi sem érdekel az ég egy adta világon a véren kívül. Ezt mondjuk lehet, hogy neki elfelejtettem megemlíteni... De miért is említettem volna? Nem az számít, hogy miért kapcsoltam ki, hanem az, hogy megtettem és semmi kedvem újra érzelgőssé válni. Persze, arra azért kíváncsi lennék mit is szólna az én édes kislányom, ha megtudná, hogy az anyucija ő érte képes lett volna bármit megadni attól a perctől, hogy újra megjelent az ajtajában, csak aztán a viselkedésével és ahogy kisétált az életéből, minden  felborogatott ezzel és kikapcsolta az anyját? Tényleg, vajon hogy fogadná a tényt, hogy ő tett ilyenné? Most így ebbe belegondolva... még is csak volt egy anya-lánya pillanatunk. Az volt az első és feltehetőleg az utolsó is.
- Kétlem, hogy a főzéstudományomat tőlem örökölted volna. Csak azért mert majdnem ezer éve nem fogtam egyszer sem serpenyőt a kezembe, az nem jelenti azt, hogy semmi közöm a főzéshez. Valójában, nagyon is tudok főzni. Régen imádtam. – osztom meg vele ezt a kis darabot a múltamból. Egyáltalán nem csodálom, hogy minden rossz tulajdonságát annak tudja be, hogy a lányom, hiszen sosem volt igazi anyja, akihez hasonlíthatná magát, így gondolom a Petrovákról terjengő hírekből mazsolázgatott, hogy milyen is lehet az ő anyukája. Hát... tévedett. Legalább is, ami az elmúlt ezer évet illette, az előző négy évet nem beleszámítva, persze. Mert ettől a négy évtől eltekintve, sosem voltam egy Katherine Pierce, nem is állhattam volna tőle messzebb, mint akkor, ami egész rémisztő, mert most pont ő az a hasonmás, akihez a legközelebb állok.
Egy szelíd mosollyal az ajkaimon figyelem, ahogy a lányom szorgoskodni kezd a konyhában és figyelmen kívül hagyva a Petrovákra tett megjegyzését, azért tudomásul veszem, hogy szeretné, ha maradnék. Amint elém kerül a deszka és Freya megmutatta mit csináljak, már bele is lendülök. Gyorsan és pontosan  mozgok, figyelve, hogy a paradicsomok tökéletesen szelve készüljenek el. Furcsa érzés, megint a konyhában szorgoskodni. Olyan emlékeket és régen eletemetett dolgokat mozgat meg bennem, amit jobb szerettem volna elkerülni. Így tudmoást nem véve ezekről a dolgokról, egyszerűen csak szeletelek tovább, mint valami gép és közben várom a következő utasításokat. Csinálnám a dolgom magamtól is, ha tudnám, hogy milyen ételt készítünk pontosan. Ugyan is, nem rémlik, hogy Freya megemlítette volna mit csinálunk, bár lehet csak én nem hallottam. Bezzeg erre a Hastings lányra már felfigyeltem. Hallottam is róla ezt-azt az eltelt évek alatt. Eddig nem igazán fűzött érdek a lányhoz és most sem keltette fel az érdeklődésemet igazán, de ha a lányom úgy érezte érdekében áll, hogy magához édesgesse, ámen. Akkor segítek neki benne. Addig sem fekszem a szobámban, a plafont bámulva, a vérről ábrándozva. Na meg, valamilyen szinten én is érintetté váltam az ügyben, már csak azzal is, hogy Freya-hoz kapcsolódott a dolog. Nem, még mindig nem érzek semmit azzal kapcsolatban, hogy ő a lányom, semmit sem. De! Ő a vérem, és mivel ezer éven keresztül tudomást sem vettem róla (csak mert nem tudtam, hogy él!), plusz valamiért úgy gondoltam, hogy felelősségel tartozom érte, így evidens, hogy mellette álltam mindenben.
- Na és azt tudod már, hogy mit akarsz kezdeni ezzel a Lacy-vel? – kérdezem, a lány nevénél kérdőn nézve, hogy biztosan jót mondtam-e. Közben a elkészültem a paradicsomokkal, amiket egy lusta mozdulattal söprök bele egy kissebb tálba, majd tövábbi instrukciókra várva, a lányom felé fordulok.

Miközben a szatyorból kipakoltam, ismét a gondolataimba a hasonmások ötlöttek. Emlékszem arra a napra, mikor anyám arra adta a fejét, hogy elmegy és segít azon a Benett boszorkányon. Bonnien. Hisz a lány visszatéréséhez elengedhetetlen volt az anyám, jobban mondva csak a vére...  Bár nem értem mire fel volt ez a nagy adakozás. Hisz mostanra bebizonyította, hogy már rég nincs olyan kedvében, hogy másokon segítsen.
Akkor mégis miért tette?
- A főzéstudásomat minden bizonnyal tőled örököltem, szóval örülök ha egy omlettet nem égetek oda így "első próbálkozásra". - felelem egy kis elégedett mosollyal, hisz most pusztán csak az igazat mondtam. Több hónapon keresztül voltam ember és bár néha kellett főzni magamra, mégis mindig elintéztem, hogy ezt a "munkát" valaki más lássa el helyettem. Mivel még éltemben egyszer sem fogtam komolyan fakanalat. Pont mint anyám, valószínűleg...
- Azt szeretném, hogy itt maradj este. Mármint te egy Petrova vagy. Egy hasonmás. Ez azért -valljuk be- jól jön nekem. - felelem egy enyhe vállrándítással, miközben a most vásárolt vágódeszkára helyezem a friss hagymát és elkezdtem felvágni. Nagyon nem óvatoskodom el a dolgot, hisz most már ismét gyors gyógyuló, regenerálódó génjeim vannak. Az apró kockára vágott zöldséget egy műanyag tálba teszem, miközben anyám, Tatia elé is teszek egy vágódeszkát és a könyökömmel a kés felé, majd a paradicsomok felé bökök és mutatom a mozdulatot, hogy hogyan is vágja fel a hozzávalókat. Mintha csak egy gyereket tanítanák rajzolni...
- Lacey Hastings. Gondolom a Hastings név nem ismeretlen számodra. Nagyon összeforr a Bransonnal is, hisz a mi kis Lexink előszeretettel tett új barátságokra. - bár a szöszke vámpírlányt közvetlen közelből nem ismerem, de egy időben sikerült jó és hasznos infókat gyűjtenem Tatia Petrova első hasonmásáról, vagyis Katherine Pierceről, alias Katerina Petrovaról. Onnan meg már csak egy lépés volt Stefan, illetve a szőke angyalka, aki a jó útra terelte a Rippert. A kutatásaimat persze az időmúlásával, -és célom elérésének szándékával- hogy itt tudjak maradni felfedtem Tatianak, így ezzel már valószínűleg ő is képben van.
És így hála Lexinek egy erős boszorkány vérvonalra tettünk ismereti szert, ami bizony talán képes arra, hogy a világ ismét normális körforgásban haladjon. Már ha az előző éveket normálisnak lehetett tekinteni...- Lacey jelenleg semmit nem tud az erejéről, hisz az előtte lévő generáció a mágiát nem birtokolta. Sebezhető, édes kis ajándék számomra. - mosolyodtam el, majd mikor befejeztem a mondatot az összes aprított hagymát a tálba tettem és enyhén megsóztam.

You can play

brand new to all

the other chicks out

here but I know what

you are, what you are, baby

Értetlenkedve állok és várom, hogy a lányom jobban kifejtse, miért is akarja maga mellé azt a boszorkányt. Illetve azt sem ártana neki elmagyaráznia, hogy miért csak most szól nekem minderről. De nem baj. Igaz, hogy az én méhemből lett, de nem vagyok az anyja, hogy felelősségre vonjam. Mondhatni egy vadidegen vagyok, aki csak kötelességtudatból vigyáz a hátsófelére és terelgeti az úton a jó irány felé, s elkapja, ha netán a rossz útra lépne. Szóval minden vagyok én az életében csak az nem, aminek lennem kellene. Nem tudom, ő hogyan is néz rám, miként gondol rám, mióta velem van, de én tudom, hogy nem tudok úgy nézni rá, mint mikor először felbukkant az ajtómban.
- Éééértem. – húzom el a szó elejét, miként lassan bólintok egyet és közelebb lépek hozzá, hogy segíteni tudjak. Végig nézek milyen alapanyagokat hozott a vacsorához. – Na és mit főzünk? Mivel akarod elcsábítani a boszorka ízlelőbimbóit? – érdeklődöm, ahogy egy lusta mosolyt engedek arcomra. Tekintetem most először reppen rá, egyenesen az arcát fürkészve, s ha rám néz, akkor a szemét nézve. Furcsa, de még mindig magamra emlékeztet…
- Gondolom, akkor el kellene tűnnöm innen az este, hogy nyugodtan beszélgethess a boszival? – formálom meg tökéletesen kihangsúlyozva ajkaim között a szavakat. Bármennyire is fúrja az oldalamat a kíváncsiság, nem fogom beledugni az orromat a lányom ügyeibe. Én sem szeretem, ha az én dolgaimba beleszólnak, így én sem szívesen avatkozom bele máséba. Pláne nem akkor, ha ez a más, éppen az én vérem, az egyetlen lányom. Intézze csak a saját ügyeit. Ha kellene neki az anyja furfangja, segítsége, háttérbeli támogatása, akkor majd szólni fog. De már nagylány, megy neki nélkülem is.
- Na, ki vele… mit kell csinálnom? – Bökök kezemmel az alapanyagok felé és várom, az utasításokat. Régen nagyon sokat főztem, még mindig emlékszem azokra a receptekre, amiket még az én anyám tanított nekem. Akkoriban nagyon szerettem főzni és szívesen is tettem, bárki is kérte. De ennek a tudásnak legalább ezer éve nem vettem már hasznát. Nagyon remélem, hogy azóta nem felejtettem el semmit és ugyan olyan finoman készítek el bármit, amit most a lánykám kitalál.
- Egyébként ki ez a boszi? – Fordulok felé, tekintetem tele kérdőjelekkel – persze, ez utóbbi csak képletesen mondva. – Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell. Nem szeretnék belekeveredni semmibe, hacsak te nem mondod, hogy kellenék. – teszem hozzá gyorsan, mielőtt az arcomba vághatná, hogy semmi közöm a dologhoz. Hiszen ki voltam én, hogy beleszóljak?

Magam sem értem miért is ragaszkodok ennyire ehhez a házhoz. Vagy, hogy miért is nem lépek ki az anyám szoknyája mögül. Talán csak várom a megfelelő időpontot. Hogy az a hülye Dalen ismét jelentkezzen, vagy legalább adjon magáról valami életjelet. Hisz... 4 éve semmit nem hallottam róla. Talán csak fél, hogy ismét vámpírrá lettem és félti a kicsiny szívét. Mondjuk ezért nem is hibáztatom.... hisz jelen pillanatban ha összefutnánk az utcán akár ott, az emberek előtt ölném meg puszta kézzel. És a következmények sem érdekelnének.
Kis mosoly csúszik az arcomra, mikor ezen gondolatok jutnak eszembe, majd ez a kis jelenség olyan gyorsan elfoszlik az ajkaimról, mint amilyen gyorsan az anyám terem mellettem. Enyhén megrántom a vállam, és ezzel igazából semmi konkrét választ nem adok a tudtára. Döntse el ő. Ha akar segítsen, ha nem akkor pedig nem. Ennyi az egész. Persze azért nem ártana tudatnom vele, hogyha az igent feleli, akkor vajon mire is kell majd vetemednie.
- Szeretnék főzni valamit. Ma estére meghívtam egy boszorkányt, aki még az erejéről sem tud. Előbb akarom az oldalamra állítani, mint hogy megtudja mire is kell. - felelem teljesen közönyösen, mintha csak a sulis minden napomról kérdezett volna, nem pedig egy eléggé komoly tervem megvalósításáról.
Ugyanis... már 4 büdös éve keresem a megoldást arra, hogy mégis hogyan oldhatnám fel ezt a bűbájt, ami ránk szállt és ami miatt a vámpírok - vagyis köztük én is- ilyen nagy veszélyben vagyunk. Hisz mostanában vagy hatszor annyi vadász él a településen, mint régebben, aminek az oka csak is az lehet, hogy a halandók rájöttek valamire. Tudják, hogy itt nincsenek biztonságban, ezért be akarják magukat biztosítani, nem nagy meglepetésre, pont vadászokkal...
Vagyis, ez a hülye varászlat a mi életünket kezdte el fenyegetni és én ezt nem hagyhatom. Ezért keresem oly' eszeveszettül a megfelelő boszorkánytanoncot, aki természetesen az én külön bejáratú diákom lenne. És a tudásom legjavával halmoznám el.

You can play

brand new to all

the other chicks out

here but I know what

you are, what you are, baby

Érdekes az életben, hogy mindig az rúgja belénk a legnagyobbat, akit mondhatni a világon a legfontosabbnak tartunk, akik sokat jelentenek nekünk. De ami ennél is érdekesebb, hogy mi mégis újra, meg újra fejjel megyünk a falnak, beleesve ugyanabba a hibába, hogy próbáljuk magunk mellett tartani, aki belénk rúgott, mert hisszük, hogy talán lehet ennél jobb, hogy megváltozhat. Mondhatni, én is egyenesen belegázoltam ebbe a „falba” és azóta is újra, meg újra nekimegyek. Hogy miért? Azért, mert bár kikapcsoltam, attól még tudom, hogy anya vagyok, van egy lányom. Anyja, egy olyan lánynak, aki mellett nem volt ott az édesanyja, akinek még csak egy amolyan helyettes sem volt az életében. Mikor Freya először eljött hozzám… összetörte a szívem, s elérte, hogy végleg kikapcsoljak. De a lányom maradt, akkor pedig megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, de mellette maradok. Most pedig itt vagyok. Ő pedig velem van, velem él, immár négy hosszú esztendeje. Néha rácsodálkozom, hogy miért van még mindig velem, amikor már megkapta, amit akart. Megint vámpír lett, már nem lenne miért velem maradnia. A maga ura lehetne, arra mehetne, amerre akarna, én meg még csak meg sem próbálnám ebben megakadályozni, nem tartanám vissza. Nem én.
Hallom az odalentről érkező zajokat, hallom a pakolászást, a lányom motoszkálását. Még azt is hallom, ahogy felszól utánam, de én csak tovább fekszem mozdulatlanul az ágyon és nem is szándékozom megmozdulni. Tűnődöm, még pedig a múlton, a jelenen és a jövőn. De inkább a múlton, azon belül is az elmúlt négy éven. Kemény évek voltak, de még keményebbek, amiket műveltem annak érdekében, hogy alányom megint vérszívó lehessen, illetve, amit műveltem az ifjabbik Salvatore testvérrel, azért, mert a szájára vette a lányom nevét. Így utólag belegondolva, lehet, hogy talán túl kemény, kegyetlen voltam vele, de ezen már nem változtathatok és őszintén megvallva, nagyon nem is akarok. Stefan Salvatore jó helyen van ott, ahol van. Az pedig, hogy a szabadulása után miket tervez esetleg ellenem, már más kérdés és a jövő zenéje.
Összeborzolom szemöldököm, ahogy ebbe belegondolok. Nem tetszik, hogy talán pár nap múlva, valaki az én fejemre akar vadászni, amiért úszni küldtem az ifjabb testvért. Feltápászkodom az ágyról, s mikor az újabb szavak leperegnek lánykám ajkáról, én már a konyhafalat támasztom mögötte, kezeim a mellkasom előtt összefonva, jobb lábam talppal a falat tapossa.
- Ebben a városban bármi lehetséges. Pláne azok után, ami az elmúlt években történt. Én már semmin sem lepődöm meg, talán neked sem kellene. – válaszolom neki, kissé talán hűvösen, de azért a végére egy mosolyt odabiggyesztek neki. Tudja, hogy kikapcsoltam, hozzá szokott már ehhez a viselkedésemhez, de azért én látom rajta, hogy valahol mélyen ellenzi, amit csinálok. Nekem viszont még ennek tudatában sem áll szándékomban változtatni bármin is.
- Segítsek valamiben? – Bökök fejemmel az étel felé, amit hazahozott. Nem értem, hogy miért ragaszkodik az emberi ételekhez ennyire, bár lehet az emberként töltött idő tehet róla. Akár hogy is, ha gondolja, összedobhatunk ketten valami finomat, legalább is neki. Én jól megvagyok a vérrel.

4 év is... a fenébe! Négy r*hadt év telt el, mióta anyám rájött, hogyan is váljak ismét vámpírrá és könnyűszerrel ismét azzá tett. Viszont én még mindig nem tudom pontosan hogyan is... de azt hiszem most már nem is ezen kell filóznom. Inkább azon, hogy mikor és hogyan lépjek le innen. De ahhoz kellene pár szövetséges is, hisz egyedül egy hasonmás lányaként elég veszélyes számomra a világ... plusz szinte biztos vagyok, hogyha anyám rájönne a szökésemre, akkor értem jönne. Hisz biztos volt valami oka, hogy újra vámpírrá tett.. ezért jövök neki egyel!
Ezen gondolatok közepette vágok át az előszobán, majd a konyhán és oda egy könnyű mozdulattal ledobom a cuccaimat, amit az előbb vettem meg a legközelebbi élelmiszerboltból.
Bár már egy ideje nem vagyok ember, mégis valahogy nagyon ragaszkodom az emberi étkekhez. Plusz legalább azzal, hogy elmehetek vásárolni kicsit normálisnak / normálisabbnak érzem magamat és az életemet.
- Megjöttem. És hoztam egy kis kaját. - kiáltok fel Tatia szobája felé, bár van egy olyan érzésem, hogy őt a véren kívül semmi sem érdekli. Főleg így az utóbbi időben... azt hiszem el szalad vele a ló és már a mértékletesség, mint fogalom sem szerepel a szótárában. De én nem ítélkezek felette, hisz bármilyen szörnyű is kimondani, de az anyám és azt hiszem ez alatt a négy év alatt valamennyire megszerettem és talán kezdnem elfogadni, hogy anno miért is hagyott el.
Bár még mindig fura vele együtt élni, még ha ez pusztán csak "átmeneti" is, míg le nem lépek... Most majd én hagyom el őt, csak a megfelelő alkalmat kell kivárnom...!
- Azt hiszem Elena Gilbertet láttam ma a Grill fele menet. Lehetséges, hogy ő is visszatért? - teszem fel a kérdést még mindig egy kicsit erősebb hangerővel, mivel nem látom, hogy lejött-e már a szobájából. Már ha egyáltalán ott van... kitudja lehet, hogy csak magamba beszélek. Az mondjuk elég furcsa lenne!
Míg várok az anyám jelenlétére én csak könnyedén lepattanok a kanapéra és leveszem a cipőmet, majd egy kicsit arrébb rúgom. Pontosan úgy viselkedek, mintha tényleg ez a hely lenne az otthonom. Mondjuk pár éve már tényleg az...