Hallottam ezt a verziót is, melynek anyám kezdett neki. Nem tudom... valahogy most nem akartam magammal mégsem végezni. Anya teljesen tönkrement, bármennyire is letagadja azt, hogy ő nem fog megtörni. Dehogynem. Jobban megtört, mint bárki más itt Mystic Fallsban.
Nézem a szemét, mely annyi mindenről árulkodik. Az őszintesége, és a szenvedés jelképe... egyszerűen meggondoltam magamat mindenhogyan! Nem akarom magamat megölni Anya miatt. Nem, nem megy. Pedig meg kell tennem, különben vége a túlvilágnak, ha életben maradok. Talán el kell neki mondanom, hogy mi a helyzet. Talán ő tud segíteni! Vagy, nem is tudom. Talán jobb, ha elfelejt engem. Megigézhetném, hogy felejtsen el, hogy valaha is a világon voltam, de mivel vasfüvet szed, és nem akarom vérét ontani hogy a vasfű kikerüljön a szervezetéből, így sajnos ezt nem tehetem meg. Meg nem is lennék rá képes.
- Anya...- mondom újból ki, mert már nem tudok másképpen nézni rá. Ő az anyám, hiába is vettek el tőle. Nem látok ugyan lelkébe, sem az érzéseibe, de érzem, hogy Katherine nem az, akinek mutatja magát. Tulajdonképpen... Katherinet megviselte a múltja. Ha ennyire megrázta az én eltűnésem, akkor azt hiszem, bocsánatot kell kérnem a viselkedéseimért.
- Tudod, Anya, ezt a verziót hallottam, de most, hogy ezt tőled hallom, és így bemérve az igazat hallottam, szeretnék tőled bocsánatot kérni. A viselkedésem abszolút leblokkolt, és sajnálom. - Remegtek ajkaim, bár szemem sarkában egy halvány könnycsepp csücsült le.
Amikor ő arcomat érintette, szívem szerint minden utálat elszállt bosszúálló énemből.
A táskámat ledobtam lábaim mellé, és átöleltem Katherinet.
- Előttem nem kell titkolnod, hogy mit érzel. Láttam a szemed sarkában a könnycseppet, mely arra utalt, hogy te nem az vagy, aki.- Suttogom oly halkan, hogy annál még egy porszemcse csapódás is hangosabb lehet.
Elengedem őt gyengéden, aztán helyet foglalok az egyik széken, jelezve azt ezzel, hogy nem most akarok elmenni. Szeretnék vele beszélni arról, hogy valójában mi is annak az oka, hogy el kell "mennem".
- Tudod, emlékszem mindenre. Emlékszem rád is, amikor körülbelül nyolc éves lehettem. Nem láttalak, de halottam a hangodat. Közel voltál hozzám, de a nevelőim elküldtek téged. Nem tudtam, hogy akkoriban te voltál a biológiai anyám. De most már... elgondolkoztam azon, hogy talán te is úgy neveltél volna, ahogyan a nevelőim. Talán minden másabb lett volna. Nem tartanánk itt. Lehet, hogy emberként haltunk volna meg. Nem ilyen keserves kínok közt lelnénk halálunkat.- Görnyedek össze a széken, s könyökeimet két combomra helyezem, s ujjaimat összekulcsolom arcomnál.
- Mivel őszinte voltál velem, így én is az szeretnék veled lenni.- Határozottan nézek rá, mert el kell neki mondanom az igazat azzal kapcsolatban, hogy valójában nem Bulgáriába megyek, hanem csak meg kell halnom.
- Nem szerettem volna, hogy ha itt tartottál volna, ezért azt mondtam hazugságból, hogy elutazom. De valójában nem. - Vallottam be, némi dadogással vegyítve. - Utazó vagyok, így Markost helyettesítem. A túlvilág megsemmisítése folyamatban van, ami csak akkor áll le, hogy ha meghalok.- Nézek anyára most már teljes arccal, szinte átszelve a tekintetemmel őt.  
Ezzel tudtára hoztam, hogy nekem minél előbb meg kell halnom. Nem nézhetem karba tett kézzel, hogy hogyan szűnik meg a túlvilág.

Hallgatom anyám szavait, de csak rázom a fejemet mosolyogva. Miért maradnék itt? Jobban mondva az életben. Minek élnem, ha már mindenki, aki fontos volt nekem, meghalt?
- Anya...- mondom végül ki most az először azt, ahogyan szólítanom kéne. De ne feledje, most mondtam először, és egyben utoljára is.
- Mi soha nem lettünk volna sehogy sem egy család, bármi is annak az oka, amiért anya-lánya olyan, mint két idegen.- Határoztam meg a mi kapcsolatunkat, hiszen bármennyire is elakarja mondani a mi kapcsolatunkat, tudja jól, hogy a lánya volt mindenben az utolsó. Mindenben.
Kinyitja az ajtót, és odébb áll. Nem akarom, hogy más is hallja amit mondani akarok neki, ezért mintha az orromat ütnék, megyek be a lakásába sóhajtva.
Táskámat leengedem vállamról, míg végül kezemben lógatom magam mellett, jelezve azt, hogy nem akarok sokáig maradni. Nemsokára telihold lesz, így felakarok készülni arra, amit nem fog tudni senki sem. Anya nem akadályozhat meg abban, hogy "elmenjek" innét. Ezért sem akarom, hogy megtudja mire készülök. A halál nem a vég, mindenki tudja ezt jól. Talán van újjá születés, vagy csak minden kezdődik előröl, ahogyan az volt. Vagy talán az is lehet, hogy teljesen megszűnünk. Nem létezünk.
Az ajtót segítek neki becsukni, de nem veszem le rólam a most már nyugodt tekintetemet. Katherine fontos nekem, de ezt még magamnak sem tudom bevallani. Nem bírom megbocsájtani azt, hogy én voltam neki mindenben az utolsó. Számára Damon, és Stefan volt az első, és utána következett ő maga, és a végtelenig hatoltak a sorrendbe téve fontos dolgai, én pedig a legeslegvégén voltam mindig a végtelen sarkában. Soha nem erőlködött, hogy megtaláljon. Azaz de, egyetlen egyszer. Emlékszem rá, amikor anya és apa veszekedtek, hogy itt járt a biológiai anyám. Ő volt Katherine. De akkor sem keresett eléggé! Szokják mondani, hogy aki keres, az talál. Én kerestem őt, és szerencsémre megtaláltam őt.
- Annyi pletyka terjeng, hogy valójában miért is hagytál el. Számomra az ok már mindegy, hiszen nem sokáig fogok Mystic Fallsban maradni. Visszamegyek Európába, és a szülőhazámba, Bulgáriába.- Gondoltam meg a Párizsi életmódot, hiszen az nem olyan hatásos. Párizs amúgy sem szép hely, de nekem ezen már nem sokáig kell agyalnom, hogy hova megyek. Sőt! Egyáltalán nem kell rajt agyalnom, csak hazudnom kell hatásosan, és mindenki beveszi a süket dumát, hogy valójában csak elutazom és soha nem jövök vissza.
- Pár hétig voltam itt, de bevallom, értek meglepetések, némi örömmel vegyítve. Örültem, hogy rád találtam, bármennyire sem törődsz velem. Persze...- mosolyodom el halványan, de érzem szemem sarkában a meghitt könnyeket.- Felnőtt vagyok, tudom. Ötszáz éves vámpírnak még is minek szülői felügyelet?!- pecsételem le, hogy végül is nincs szükségem anyám törődésére. De, szükségem lenne rá, nagyon is. De mint említettem, akik első helyen állnak nála, az Stefan, és talán Damon.
Beszélni akarok azzal a Salvatoreéval, mert akarok tőle valamit. Igaz, eleinte azt, hogy segítsen anyámnak tönkre tenni az életét, bár úgy látom, hogy ez sikerült az én kérésem nélkül is. Stefan az oka mindennek! Egy kis fejmosás talán nem ártana neki. Igaz, hogy Klaus az öribarija, de attól függetlenül olyan végtelen, akárcsak Katherine. Ő százhatvan valamennyi, én pedig ötszázharminc. Oops, és utazó vagyok, azt kihagytam. Erősebb vagyok nála, tehát bármikor, bárhol képes vagyok őt is tönkretenni! De, most már ezen sem akarok bajlódni. Megölöm magam, az lesz a legjobb mindenkinek. Megakarom állítani a folyamatot amire Markos bízott. Én nem erre a játékra szerződtem! Markos elbukik, ha én meghalok. Megölöm a lehető legtöbb utazót is, bár nagyon nehéz volt úgy, hogy azok ne áruljanak be a "mesteremnek". Az utazók kegyetlen lények. Fogalmam sincs, hogy miért kapták a " cigány " elnevezést. Nincs közünk cigányokhoz, bár úgy vélem, hogy ez az elnevezés puszta féltékenység. Az utazók olyanok, akárcsak a boszorkányok. A varázslatok, a mágiák... elég ok, hogy mások felhúzzák magukat emiatt. De nem baj, én örömöt okozok! Eddig megöltem a csapatunk felét, a többit pedig majd az itteniekre fogom bízni. Nekem elég volt.
- Stefan volt neked mindig is a legfontosabb, ezt te is tudod. Nem kell letagadnod, mert én magam is látom, hogy odáig vagy érte. - Arcom még mindig mosolyra utaló mimikára váltott. De abban a mosolyban semmi öröm sem lelt.
- Több, mint ötszáz év telt el. Felnőttek vagyunk. A család számunkra ismeretlen szó, de mivel te már ember vagy, így talán neked még lehet családod. Boldog, család.- Tettem hozzá, bár ekkor az én nevelő szüleimet képzeltem el, mert ők tényleg mintaképek voltak. Szerettek engem még anyám helyett is. Adele Annabelle volt az "anyám". Csodálatos anya volt, és hiányzik. A sírjuk Bulgáriában nyugszik, és fáj, hogy nem tudok elmenni hozzájuk, hogy elbúcsúzzak tőlük. Elmehetnék, de nem akarok várni a halálommal. Túl akarok esni rajt.
- Ma indul a repülőm, este nyolckor. Akkor megyek el, és nem jövök vissza. Ne aggódj, nem hiszem, hogy megfog akadályozni az élet azzal, hogy a lányod elmegy. Megvoltál nélkülem, és megleszel nélkülem is ezután.- Mosolyodom el újból csak, hogy biztassam, nem fog megállni a fejlődésben, ha elmegyek. Bárcsak így lenne. Bárcsak este nyolckor menne a repülőm. Inkább csak Szent Mihály útja.
Ma még nem tudom megöletni magamat, mert még nincs telihold. De ahhoz nem is kell annak lennie. Elég, ha magamra haragítom az egyik vérfarkast, és hagyom, hogy megharapjon. Nem tudom, hogy ezt ma hogyan intézem el, hiszen a vérfarkasok nem teremnek minden "bokorban" sajnálatos módon.
- Remélem, hogy Stefan megbocsájt tetteidért. Akkor talán sikerül a vágyad, vagy a célod, amit elakartál érni. De azonban nem buzdítalak Stefanra. Tudod, hogy Klausszal paktál, és nem tenne jót, hogy ha Klaus meglát vele. Meg különben is.... A Salvatoreék átok az ember életében. Mióta ők itt vannak, szinte minden boldogságot elvettek. Tekintsük bele azt is, hogy többé nincs anya-lánya kapcsolat, de nem is volt soha sem az.- Most már kegyetlenebbé vált a hangom, és az arcom is felvett pár vonást, hogy nem fogom megbocsájtani azt neki, hogy inkább a Salvatoreék, mint a lánya. De már nem is kérem ezt tőle. Nincs rá szükségem, mint ahogy neki sem rám. Ismerem már Katherinet, és tudom róla, hogy a büszkesége nem mutatja ki, hogy van egy egytagos családja, azaz én. Szerintem abszolút, szívfájdalom nélkül tagadna le. De nem bánom. Utoljára jöttem, és nem jövök többé vissza. Persze.. a halálból soha senki sem támadt fel.
De ha az egyik Salvatoreval összejön, esküszöm visszajövök. Katherine megjegyezhetné, hogy amióta Stefan, és Damon itt vannak, azóta minden más. Átok lappang Mystic Fallsban. Csak a rossz, semmi más sincs itt. És ha Katherine tovább marad Stefannal, akkor könnyedén meglehet, hogy Katherine örökkön örökké szenvedni fog. De, én figyelmeztettem őt. Meglássa csak, hogy nem lesz jó vége az ő érzéseinek. Bár... miért érdekel ez engem? Ő sem törődött az én érdekemmel, és nekem sem kéne az övével.

Ha kinyitja az ajtót, akkor az ön kielégült képét láthatom, vagy pedig a bukás jelét a szeme sarkába? Nem tudom, hogy mi fog üdvözölni, hogy ha kinyitja az ajtót.
Sajnos ezt kis idő múlva megtudtam, és akkor annyira elfogott a méreg.... hogy a látogatásom visszagenerálódott gyűlöletté.
"Nadia..."- csak ennyi? Ez a szava rendesen felbosszantott, és az arca, az a boldogság... azt nem is részletezem, hogy mennyire elöntött a düh. Ahhrr... minek jöttem vissza Mystic Fallsba? Minek küszködtem, hogy megtaláljam a drága jó anyámat 500 év után?!
Minden visszamondás megszólalt ekkor fejemben, csak úgy viharként tombolt az agyamban, szinte mindenhol.
A testemet melegség öntötte el ekkor, arcom pedig közömbösségből haragra utaló vonásokkal mutatkozott.
- A francba, mi? - beszéltem az ő nevében arrogánsan. Biztos ezt gondolja; " A francba... már megint itt van ez a kretén lányom!".
A szívem úgy vert ekkor, mint kalapács a vásznon. Eszméletlen, hogy ő milyen boldog, én pedig éppen most fogom őt utoljára látni, ugyanis megöletem magam, miután eljöttem innét. Nem maradok itt túl sokáig, úgy terveztem, de most Katherine megjelenése... még azt is megbántam, hogy világra jöttem. Katherine szülei dobtak volna ki egy árokpartjára, vagy vágták volna el a torkomat amikor megszülettem. Ah, milyen kegyes halál lett volna az, Istenem!
Szemeim pengeként hatoltak át Katherine arcán, bár nem is tudom, hogy ezek után mit mondjak neki. Legszívesebben megfordultam volna, és otthagytam volna a francba. Elegem van már abból, hogy én védem őt, ő meg addig éli a pezsdítő életét. Belefáradtam.
- Csak búcsúzni jöttem.-  Tértem vissza a lényegre komoly hangnemmel kísérve.
- Ami azt illeti... - kezdtem bele.- Visszamegyek Európába, azon belül pedig Párizsba. - Hazudtam most egy .... nagyot. Hát igen, még is mit mondhatnék? Talán hogy cső mutter készülök megölni magamat?
Ugyan... örömtáncot járna, és szerintem még pezsgőt is bontana rá. Kinézem belőle, bár ha meg is tenné, abszolút nem lepődnék meg rajt.
- És úgy tervezem, hogy nem is jövök vissza. Rám itt nincs szükség, így nem is rontom itt feleslegesen a levegőt. - Határoztam meg az itt létem feleslegét, így már annyira nem is akarom tovább ragozni hogy hova megyek. Silas meg fog ölni, az tény, hiszen Markost helyettesítem. De én magam fogom megkérni őt!
Ha pedig nem teszi meg csupán büszkeségből, akkor teliholdkor teszek egy kis kirándulást a lockwood birtokon, vagy ahol éppen vérfarkasok kószálnak akkor. Tudom, hogy nem lesz szép halálom, de a gond az, hogy nem végezhetek magammal, mert boszorkányok átkoztak meg. Nem vehetem le a gyűrűmet, téphetem le a fejemet, vagy téphetem ki a szívemet. Taszítás létesül ezek közt. De azok közt nem, hogy mások öljenek meg. Tehát... hol itt a probléma?
Ami pedig az anyámat illeti... mindent túlélt, miért kéne itt maradnom vigyáznom rá? Felesleges lenne. Már amúgy sem akarom hallani az ő rám nézve lebecsülő szavait. Elfáradtam. Elég volt.

Elindultam, hogy meglátogassam Katherinet. Kíváncsi vagyok rá, hogy mostanában hogyan alakul neki az élete. Talán jobban, mint nekem? Vagy nem? Nem tudom.
Egyenlőre az én életem jelen helyzetben egyenlő a nullával. Olyan érdekes minden. Markos egyenlőre még nincs itt, így az utazókat én gyűjtöm össze, hogy megtegyem azt, amit soha nem tennék. boszorkányok irányítanak, így lehetetlen megszegnem az ígéretemet. Csak úgy tudom, hogy ha megölnek. Ezért arra fogok törekedni, hogy minél hamarabb végezzen velem valaki..
Nem szeretnék úgy élni, azzal a tudattal, hogy tönkretettem egy egész túlvilágot. Nem... én nem a gonoszok közé tartozom! Nem erre a játékra születtem.
hm... még kisgyermek voltam, és azonban arról fogalmam sem volt, hogy vajon mit fogok tenni, hogy ha már "nagy" leszek. Igen. 500 éves vámpír lettem, aki készül parancsra elpusztítani a túlvilágot. De ez nem fog megtörténni, ugyanis hamarabb végzek magammal, mielőtt megtenném azt. Elbúcsúzni jöttem csupán az anyámtól. Hát igen. Az élet csak két szóból áll;" Helló, és viszlát. "
Nem akartam ilyen sorsot magamnak. Jobb lett volna, hogy ha nem változtattatom magamat vámpírrá, és végül boldog emberként halok meg még az 1500-as években. De ugyan... nem hibáztathatok senkit sem. Aki a hibás, az csak is én vagyok, senki más!
Katherine lakásához értem. Vállamon lógott a táskám, minek szíját markoltam át. Körbenéztem, és jól megjegyeztem a helyet, mert talán most járok itt utoljára. Kath nem tudhatja meg, hogy készülődök a halálomra. Nem, azt nem tudhatja meg. Tudom, hogy abszolút nem érdekelné, de nem szeretném, ha tudna róla. A halál szent dolog, nem szabad mindenkinek elkürtölni. Mihamarabb túl akarok lenni rajt. A többi pedig már az itteniekre marad, hogy ha halálom után megjelenik Markos.
Én itt letettem a lantot, végeztem!
Belépek a kapun, s annak ajtaja csikorgó hangot adott ki. Régies ház, szinte hallom, és látom magam mellett a lovashintókat, és az utca zaját.
A sokszínű macskaköves úton végigrobogok magassarkúmban, aztán a terasznak a két lépcsőjén lépek fel.
Egy nagy sóhajtást vettem, és udvariasan kopogok be a lakás üvegajtaján, úgy, mint bárki más, csak egy átlagos ember.