Szombat van, és most kivételesen nincsen semmi programom, hisz eddig vagy Sophie-val találkoztam, vagy éppen mások életét bosszultam meg.
Kb. reggel 8-kor ébredtem, de még vagy 15percet feküdtem az ágyban és a plafont bámultam. Valahogy most semmi kedvem nem volt semmihez, magam sem értem, de elment a maradék életkedvem is. Feltételezem azért, mert tegnap vissza néztem a régi képeket... Azokat a képeket amiken Lydiával vagyunk együtt amikor még nem volt beteg és jól érezte magát... Aztán voltak képeim szívszerelmemről is... Vagy is még a mai napig sem tudom, hogy hívjam, mert jártunk vagy 1évig, de aztán mikor véletlenül elvágtam magamat és nem tudott uralkodni magán eltűnt, se szó se beszéd! Még annyit sem mondott, hogy szakít velem...
Egy jó idő után fel keltem az ágyból, lementem a konyhába reggelizni majd felöltöztem és elindultam az Erdő felé. Pontosan nem tudtam, hogy hova vezet az utam, csak mentem az ösztöneim után. Aztán végül megérkeztem a gyönyörű vízeséshez. Leültem a partjára és néztem ahogy több méter magasból esik a víz a végén pedig habokban végződik. Gyönyörű látvány, el is mosolyogtam rajta.
Totálisan belemerültem a gondolataimba, és csak az ébresztett fel, hogy egyre hangosabb lépteket hallok erre felé. Vámpírsebességgel pattantam fel és fordultam meg. ~ úristen... ~ - gondoltam magamban mikor megláttam az ismerős arcot. Nem, ez nem lehet! Ő nem lehet itt...