The vampire-hunter and The bloody vampire

Az idő gyorsan pereg, bár én mit sem érzek az idő múlásából. Elmém kizár mindent gondolatot, nem észlelek semmit abból, ami kettőnkön kívül történik. Nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történik. Annyi éve már, hogy senki sem váltott ki belőlem ilyes fajta érzelmeket és most pont ő… Pont Edward az, akinek sikerült ezt elérnie. Neki, aki maga is hevesen tiltakozik az érzései ellen. Úgy hiszem, hogy talán sikerült rálelnie az útra, mely segít az érzéseit szabadjára engedni, vagy legalább is megmutatni neki, hogy hogyan kezelje őket, anélkül, hogy letagadná mind ezt. Tényleg, néhány perce sikerül elhinnem, hogy ez lehetséges, hogy Edward képes kimutatni mit érez. Kár, hogy ezt a néhány percet, egyetlen pillanattal rommá lehet dönteni és tönkretenni az egészet. Ugyan úgy, ahogy most teszi.
Egy pillanat töredéke alatt foszlik semmissé a tökéletes pillanat. Ahogy megtöri a csókot, ahogy eltol magától, olyan, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakba. Mintha, csak egy álom lett volna, ami most kezd átváltozni rémálommá, s én hiába próbálok belőle felébredni, nem tudok.
Lefagyva, földbegyökerezett lábakkal állok előtte. Arcomról vagy tekintetemből nem engedek semmit sem le – illetve ki olvasni. Tekintetemmel Edward arcát figyelem, a szemeit kutatom. Nem kellenek hozzá szavak, hogy tudjam, mit akar ez jelenteni. Meggondolta magát, ennek oka talán az lehet, hogy megijedt a saját érzéseitől, vagy ennek az egésznek a következményeitől, én nem is tudom. Minden esetre, én teljesen megértem őt. Én is félek, tartok a saját érzéseimtől, a saját valómtól. Tudom milyen, ha nem merjük kimutatni az érzéseinket, mert tartunk tőle, hogy a körülöttünk lévők csak kihasználnak, illetve felhasználják azokat ellenünk. Én teljesen megértem. De nem tudom hová tenni. Akkor jó ötletnek tűnt az a csók, mostanra azonban egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az volt. Sőt mi több! Kezdem úgy érezni, hogy hiba volt. Hiba volt engedni a hévnek, hatalmas hiba.
Ugyan ezt szűröm le az ő szavaiból is. Hiába szól mást a szája, érzem, hogy ős is hibának gondolja. Ezen a dolgon nincs mit megmagyarázni. Ő is érzi, én is érzem a vágyódást, ha csak rá nézek. Azonban a fejemben a vészcsengő folyamatosan szól, s egy hang is azt kiabálja, hogy ostobaságot műveltem. Nem is tudom, talán a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy úgy is meggondolja magát. Talán tudtam, vagy legalább is titkon sejtettem, hogy úgy is ez lesz belőle. Az-az, egész pontosan: Semmi.
Nyugodt, kisimult vonásokkal, s testtartással állok előtte. Ajkaimon egy aprócska mosoly csücsül, ahogy továbbra is őt nézem. Nem mozdulok, csak állok előtte.
- Semmi gond. – mosolygok rá kedvesen. – Igazából én tartozom bocsánatkéréssel. Nem kellett volna megcsókolnom téged. Komolyan. – nézek rá bűnbánó szemekkel.  – Tényleg hiba volt. – Végig a szemébe nézek, ahogy utolsó szavaim is leperegnek ajkamról. Lehet, hogy kegyetlenségnek tűnik, de igaz. Ő is tudja, én is tudom. Csupán én voltam kettőnk közül az, aki hangosan ki is mondta.  
- Viszlát. – szólok utána, bár valószínűleg, már nem fogja hallani. Számomra sincs értelme tovább itt maradni, eredetileg is azért jöttem, hogy kiszellőztessem a fejem. Hát, ez megtörtént. Ideje hazamennem és harapnom valami… véreset.

//Köszönöm, köszönöm, köszönöm! //

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Előbb-utóbb minden véget ér.. a jó dolgok megszűnnek, a rosszak előjönnek..!"

Szánalmasak az érzések, hisz ragaszkodnak folyton valamihez, és így akarják megmenteni a romokban heverő lelket, de én már nem tudok hinni holmi szép szavaknak, hízelgő tetteknek, és a szeretet erejének, amikor én magam képtelen vagyok erre. Egyszerűen annyi mindent éltem át, hogy elegem lett belőle mára, és joggal állíthatom, hogy nem kívánok egyebet, csak azt, hogy ne keljen újra azt éreznem, amit annyi évvel ezelőtt.. inkább a magány, a keserűség, és az üresség, mint a kín, a fájdalom, és a szenvedés.. nem? Ha választhattok, akkor inkább az első említésemre tenném a voksot, hisz az nem tép szét belülről, nem égeti porig a bensőm, nem áll lángokban tőle a lelkem, nem szaggatódik szét az életem, és nem is törik darabokra a szívem. Annyi év után elég volt minden egyes átkozottnak vélt érzésből.. épp ezért váltam ilyenné; kegyetlenné, gonosszá, kíméletlenné, és érzéstelennek tűnővé, de nem vagyok az.. most is érzek, és ha ennek nem vettek véget, akkor ez fog felemészteni, azt pedig nem engedhettem meg magamnak, mert csak gyengét csinálnék magamból, én pedig nem vagyok az a fajta.. nem vagyok egy gyenge személy, akit bábon rángathatnak, akivel szórakozgathatnak, avagy akivel eljátszhatnak!
Csókja éget, közelsége megbabonáz.. egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Teljesen összezavar, és úgy érzem vágyom rá.. minél jobban, és egyre erősebben, ha most nem állok le, akkor olyat teszek, amit később meg is bánhattok, ha most nem lépek, akkor egyszerűen felemészt ez az érzés; ez az őrjítő vágy.. Érzem érintését, melytől átjár egyfajta jóleső érzés, és már-már el is vesztem a közelében a fejemet. Minden távolság megszűnik köztünk. Testünk közel kerül a másikéhoz, érzem ahogy dobog szíve.. de miért? Gondolom ő produkálja, de miért teszi meg? Egy vámpírnak nem ver a szíve, de ő mégis folyton arra készteti magát, hogy az övé dobogjon.. ezzel leplezi le magát.. ezzel. Azt mondta érezni kell, de én képtelen vagyok rá. Egyszerűen nem megy, amikor darabokban heverek a földön..
Hirtelen tolom hátrébb őt magamtól, és mélyen nézek a szemeibe. Talán érdekes lehet neki ez a helyzet, és egyben kérdő, de én tudom mit szeretnék tenni.. Itt hagyni őt, elmenni, és elfelejteni ezt az égető vágyat, amely teljesen az őrületbe kerget.. egészen eltolom magamtól őt úgy, hogy immáron én legyek a fának dőlve, és ő pedig messzebb álljon attól.. és persze tőlem is. Veszek egy mély levegőt, és végig nézek rajta, majdan komolyan tekintek ismét a szemeibe, mely elbűvöl.. na jó itt elég a gondolatmenetemből!-Sajnálom, Tatia..-Mondom halkan, suttogva, alig hallhatóan. Hangom erőtlen, gyenge, és képtelen vagyok összeszedni magam a közelébe, pedig nem lehettek ily gyenge.-Én nekem.. ez nem megy! Nem tudok.. nem akarok.. nem szeretnék..-Nem tudom kimondani egyszerűen szót.. akadozom. Megállok, megrázom a fejem, a földet nézem, majdan ellökve magam a fától mellé lépek.-Nincs szükségem érzelmekre!-Mondom oldalra fordítva a fejemet, és így nézek rá.-Sajnálom, de ez az őszinte igazság.. én megpróbáltam, de nem megy.. nem bírnám ki az újabb csapást.-Mondom őszintén majdan emberi tempóban megindulok előre. Teszek egy néhány lépést, amíg végig gondolom a lezajlott dolgokat. A csókot, az érzést, a zavartságot, a vágyat, és azt, amit Tatianak elmondtam.-Viszlát.-Mondom búcsúként, majd elsuhanok valamerre. Ottan pedig megállva emberi tempóban folytatom az utat, a gondolataimba zuhanok, és élvezem a csendet, amely körül övez. Felejteni próbálok, kitörölni magamból ezt az érzést, és megszüntetni minden zavartságot! Tudom, hogy sikerülhet, ha nagyon szeretném.. sikerülnie kell.. muszáj!

Játék Vége!
// Köszönöm a játékot!

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Hogy mit akarok? Ez egyszerű, szóval.. hamar rájöhetsz..!"

Jelenleg elhagyni készülök ezt a helyszínt, hisz mi értelme maradnom? Most vallottam be, hogy érzek, és még hozzá iránta. Őszintén mondva részemről ez egy őrült ötlet volt, hisz most lepleztem le egyfajta gyenge pontomat előtte, sőt ha nem érez irántam semmit, akkor ezt ki is használhatja. Mégis hogyan lehettem ennyire egy barom? Megrázom a fejem, és mint egy ember haladok egyre távolabb az adott helytől, hisz semmi értelmét sem látom annak, hogy maradjak jelen helyzetben. Bevallottam valamit, amit nagyon nem kellett volna, aztán meg ki tudja, hogy ő mit gondol erről az egészről. Lehet, hogy hülyének tart, avagy talán ő is érezhet valamit? De az lehetetlen lenne, és szinte egy csoda! Veszek egy mély levegőt, és próbálok lenyugodni mielőbb, mert semmi haszna nincs annak, ha felhúzom magamat ezen. Elmondtam, amit érzek, és ennyi.. Rajta áll, hogy elenged engem, avagy utánam jön, és elmondja a véleményét, amitől voltaképpen tartok, de ez benne van a pakliban. Az életben vagy jó dolgok történek, vagy rosszak, bár nekem a jó élményeim igen csekély számúak, de ez már csak részlet kérdése. Nézem az előttem lévő terepet; a fákat, a fűt, és magát a környezetet. Könnyedén kerülök Tatiatól már igencsak messze, amikor hirtelen arra leszek figyelmes, hogy megszólít; "Várj!" Egy pillanatra döbbentség fut át az arcomon, mert már kezdtem azt hinni, hogy elenged, de erre megállásra késztet. Végül is nem terveztem be, hogy abbahagyom a sétát, viszont mire a következőt lépném előttem terem a semmiből. Nos igen vámpír.. néha hajlamos vagyok az ilyen apró dolgokat elfelejteni, mint ahogy most is, de ez csak azért lehetséges, mert meglepett.. Tekintettem végig siklik rajta, és úgy veszem alaposan szemügyre őt, míg végül már csak arra várok, hogy rám nézzen. Nem is kell oly sokat várni, hisz a szemembe néz.. ekkor találkozik a tekintetünk, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, csak kérdően próbálok róla bármit olvasni, de nem igazán sikerül. Inkább hirtelen valami olyan következik, amire nem is számítottam egy kicsit sem. Belép a személyes zónámba, majdan megcsókol engem. Egy pillanat elejéig ledermedve állok, majdan viszonozom azt, amit elkezdett. Érzem, hogy ezzel nem csak annyit akart üzenni, hogy megcsókolt, hanem többről van szó.. ő is érezne irántam? Végül eltolva magamtól hátrébb lépek tőle, és úgy nézem őt, viszont szemébe való nézésem nem marad meg sokáig, hisz folyton váltogatom, hogy épp mit is nézek. Nem tudom, de komolyan, hogy ezzel most mégis mit kellene kezdenem.. Érez irántam valamit, én meg ő iránta, és ez egyben felemelő érzés lehetne, de számomra nem létezik az a fogalom, hogy ketten együtt. Legalább is semmiképpen sem terveztem azt, hogy valakivel egybe kössem az életemet, és... na jó az már túlzás lenne! Szerelem? Ugyan már! Veszek egy mély levegőt, és hátat fordítok neki. Miért lenne több bennem? Eddig is éreztem, csak az, amit mutatok nem tükrözi ezt, de én így vélem helyesnek mindezt, hisz mégis miért mutogassam mindenkinek, hogy én érzek?
-Mindig.. minden egyes pillanatban éreztem, és érzek.-Mondom háttal állva neki.-Ezt nem tagadom, de akkor sem vagyok az a személy, akit látni akarsz..-Egy hirtelen mozdulattal szorítom neki a fának, amivel lehet meglepem, de jelenleg nem érdekel.-Minden egyes tettemben ott van a kegyetlenség, és a gonoszság.-Vallom be a szemeibe nézve immár, majdan fejemet oldalra fordítom.-Most már túl sok mindent tudsz rólam..-Kezdek bele.-Épp ezért nem hagyhatom ezt annyiban..-Talán kegyetlenül hangzanak fel szavaim, de koránt sem gondolom így.-Szóval.. ideje lépnem valamit.-Suttogom a fülébe, majdan lágy lassú csókokat nyomok az arcára, majd lejjebb haladva a nyakára is. Végül pedig megcsókolom őt, miközben úgy nyomom a fának őt. Testem az övének szorul, de nem erősen, hanem csak lazán, szóval ha szeretne változtathat a helyzeten.-Mondtam már, hogy akarlak..?-Suttogom ajkai előtt egy pillanatra megszakítva a csókot ezzel, majdan befejezve újra megcsókolom, de most már minden egyes érzelem átjön belőlem.. Talán hibát vétek ezzel, de jelenleg nem érdekel, csak őt akarom.. magamnak..

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Figyelj rám, édes.. halld meg szavaimat.."

Kell egy olyan hely, avagy tér jelen esetben, ahol csend van, nyugalom, és nincs semmi gond. Ahol nem látnak, ahol kitombolhatom magamat, és ahol tudom azt, hogy csak bennem marad az akkori jelenet, mely lejátszódik azon pillanatok, percek, avagy órák alatt. Szívem nem ver már rég, érzelem nélkülinek mutatom magamat, de lelkem tombol.. tele érzésekkel, melyek a felszínre törtek nem régiben. Az eddig elnyomott fájdalom, kín, szenvedés, és gyötrelem egy pillanat alatt tört a felszínre.. Szégyellem magamat, amiért ezt kellett látnia a teremtőmnek; Tatianak. Viszont szavai, és amiket állít elutasításra késztetnek engemet. Nyugodtságom egy rögtönzött mozdulattal válik semmivé, és a helyét a harag egyvelege veszi át; a gyűlölet magam iránt. Legszívesebben egy karót döfnék abba a kicsi szívébe, hogy megmutassam, hogy hol a helye, de képtelen vagyok rá, amikor.. na az nem! Megteremtett, létrehozott, és ennyi.. igen, elismerem, hogy elbűvölő, szép, és bájos, de engem nem hat meg a törődésével, amikor eleve nem ilyen. Mindig van ezeknek a hasonmásoknak valamilyen hátsó szándéka, és lemerem fogadni neki is van jelen helyzetben, hisz kellek neki valamilyen tervéhez, vagy valamihez, mert nem hiszem, hogy a semmiért adja itt ezt a látszatképet, mely tőle nagyon eltérő. Hol van az a kegyetlen bánás módja, ami az első találkozásunkkor benne volt? Hova tűnt az a félelmetes, és gonosz Tatia, avagy elnyomja az éhsége, amit jelen pillanatban érez? Nem tudja leküzdeni, mert gyenge.. túl gyenge, és ennyi kikészíti, pedig én többet megéltem a szenvedésből, mint ő valaha.. Őt hol szurkálták karókkal, hol tömték vasfűvel, hol kínozta boszorkány? Kifújom a levegőt, és szavaira, sőt semmire sem ejtek ki egy szót sem.. csak ideges leszek általa, és már érzem magamban, ha ez így folytatódik, akkor megölöm, mert elegem van belőle.. Nem érzek, nem akarok, és nem is fogok érezni, mert nem vagyok egy emberi lény! Nem érdekel, hogy mit hisz, mert én tudom, hogy milyen vagyok, és nem ő! Mégis mi köze van ahhoz egyáltalán, hogy elnyomom-e magamban az érzelmeimet, avagy sem? Mi joga van ahhoz, hogy kérdőre vonja a jellemem? Mit akar..? Kikészíteni, avagy a halálát szeretné oly annyira? Ha igen, akkor nem sokára esküszó, hogy eléri majd! Amikor befejezi mondandóját nem teszek semmit csak elfordulok tőle, és lehunyva szemeimet próbálom nyugtatni az elmém, mert nem szabad elvesztenem önmagam, amiért ilyen baromságokat beszél - persze igazak, de sohasem ismerném ezt be - , hisz mi köze ehhez? Miért vádol ilyenekkel?
-Te nagyon nem értesz semmit, Tatia.-Fordulok immáron felé, és szemeibe nézek komolyan.-Az, amit adok magamból, az vagyok.. a dühöngő kegyetlen, érzéstelen, és vérszomjas vámpír..-Előveszem a szokásos álcaképet, és azt öltve magamra húzom egy ravasz mosolyra a számat.-Vagy ha ezt nem hiszed el, akkor megmutathatom.. Egy pillanat alatt karót szúrhattok a szívedbe..-Szorítom eleinte a fának egy gyors mozdulattal, míg a "karót.." kezdetű szó után a mellkasához teszem a kezem célozva ezzel az adott helyzetre. Arcomról eltűnnek az érzelmek, és helyette semlegesség keletkezik, míg szemeimben is ugyanez játszódik le. Nem engedem el őt, hanem úgy tartom ott a fához, hogy ne szabadulhasson. Egészen neki préselem, míg én magam is eléggé közel kerülök hozzá. Félre értelmezhető lehetne a dolog, de én nem akarok tőle semmit, csak fogja fel végre, hogy ez vagyok, és nem az, amit beképzel magának.
-Az életem..-Nézek szemeibe, míg elkezdem a történetet, amit hallani akart.-..sosem volt jó. 5 évesen elvesztettem a nevelő szüleimet, hisz később kiderült, hogy azok voltak.. vámpír ölte meg őket, én pedig végig néztem. 15 évesen megöltem a nagybátyámat, és az akkori énem meghalt.. az akkori Ri....-Megrázom a fejem.-Edward meghalt, hisz az ölés gondolata kikészített. Aztán jöttél te, aki a vérem vetted, majdan vámpír lettem, és megöltem mindenkit, akit ismertem, mert nem tudtam uralkodni magam felett. Aztán jöttek a vadászok, és a boszorkányok, akik elfogtak, majdan megkínoztak engem.. különböző eszközökkel.-Elengedve őt keresek a földön egy karót, majdan visszasétálok hozzá.-Azon időszakom volt a legrosszabb, amint megszöktem újabb személy jött, és újabb pokoli érzés. Halált akartam, és átkoztalak téged.. aztán ennek lezártával felkerestelek, de nem öltelek meg.. hisz itt vagy. Aztán pedig.. kaptam átverést, és kijátszást olyanoktól, akikben hittem, míg nem vadásszá váltam. Onnantól kezdve minden érzelmem semmivé foszlott.. onnantól kezdve olyan valaki lettem, aki kegyetlen. Megtanultam, hogy ne bízzak senkiben, mert azzal csak egy halálos ítéletet írok alá magamnak. Nem akartam sem szeretni.. sem érezni. Nem kellett sem barát, sem szerelem, de...-Elakadok egy pillanatra, ahogy megállok előtte.-..tévedtem.-Nagyot nyelek, és a nyakláncot megemelem a nyakában.-Ezen tárgy által egyik boszorkány sem ejthet rajtad karcolást, amíg viseled addig a mágia mit sem ér veled szemben. Kivédi.-Mondom el, amit tudni kell, majd elengedve a nyakláncát magamba szúrom a karót. A szívem felé.. meg sem rezzenek, csak lazán kihúzom magamból a fadarabot, és eldobom.-Nem fáj már... sem ez, sem a vasfű okozta kín, sőt.. a boszorkányok varázslása is hasztalan, és a nap fénye. Ugyan éget, de nem fáj.-Füléhez hajolva suttogom, míg a nyakához hajolva egy apró csókot lehelek oda.-És hogy miért tévedtem? Azért, mert egyszerűen.. érzek valamit.. azt hittem nem vonzódhatok senkihez sem ennyire..-Emelem meg a fejem, és a szemeibe nézek.-Sosem gondoltam volna, hogy érezni fogok egyfajta vágyat..-Hátrálni kezdek.-Irántad, Tatia.. irántad érzek valamit.-Hátat fordítok neki, és megindulok ezzel előre, hogy elhagyjam a helyszínt, hisz most vallottam be valamit, amit nem kellett volna. Ha megállít talán még maradhatok, de ha nem teszi meg, akkor elsétálok..

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Szánalmat érezni irányomba? Rossz döntés volt, Tatia..!"

Annyi mindent meg kell élni, de ezt? Miért pont ezt a vacak szánalmas emberi lételemű érzelmet, avagy mondjam úgy érzelmeket? Átkozottak, szörnyűek, borzalmasak, fájdalmasak, és nem életre méltó dolgok.. gyűlölöm az egészet, és ha tehetném elégetném őket, hogy lángra lobbanva semmissé váljanak. Olyan könnyű elgyengülni, de erősnek lenni nehéz; a küzdés, a kitartás, és ennek a megtartása hősies magatartás forma, mert képesek vagyunk bátrak lenni. Érzelmekkel együtt élve kegyetlenek, kíméletlenek, és gonoszak lenni. Lételemem az ölés, mely minden fajra kiterjed; lehetsz ember, vámpír, vérfarkas, avagy az Úristen.. nem érdekel, ha én azt mondom, hogy meghalsz, akkor úgy is lesz. Mély levegőt veszek egymás után, hogy nyugtassam magamat, és hogy ne legyek ennyire érzelmes idióta a saját Teremtőm előtt.. Mégis hogy lehettek ilyen? Ezzel nem csak magamat szégyenítem, hanem őt is.. Nincs jogom ehhez, mert nem csak magamért felelek, hanem érte is, és ő biztosan nem ezt várja tőlem..
-Milyen vagyok?-Kérdezek vissza.-Kegyetlen, érzéstelen, gonosz gyilkos, aki élvezettel öl meg bárkit. Ezen kívül mit szeretnél bennem megismerni? Mi az, amit óhajtasz hallani?-Kérdezem érdeklődve immáron felvont szemöldökkel kísérve ezt. Szenvedtem annyi éven át, fájt az a rengeteg történés, és létem azt hittem ebbe pusztul majdan bele, de nem lett így, hisz helyette élek; egy hatalmas ürességgel, és fájdalommal a szívemben. Kitépném néha igazán, de élési vágyam erősebb, hisz annyi szánalmas nyamvadt vámpír vár arra, hogy megöljem őt, és miért lennék olyan szívtelen velük, hogy nem adom meg ezt nekik? Meg fogom adni, nos azért.. mert van szívem, és mert nem vagyok oly kegyetlen. Megmosolyogtató ez a gondolat, de mégsem mosolygok.. szemeimet a fájdalom egyvelege övezi, mely rossz húzás részemről.
-Nem kell nekem sajnálat, együttérzés, szánalom, és mi egymás.-Immáron kissé megemelem a hangom.-Nekem nem kell senki.. egy magam is meg vagyok, és olyan volt az életem, amilyen.. ne sajnálj.-Rázom meg a fejem.-Én sem sajnállak téged semmiért sem.. akkor te se tedd meg! Köszöntem.-Vonok vállat könnyedén, de szavaim nem igazi valódiságról árulkodnak. Örülnék, ha lenne mellettem valaki, ha támogatnának, ha szerethetnék, de tudom nem tehettem, mert akkor csalódnék, és újra fájdalmat kellene éreznem, mely oly szánalmas..
Megtapsolom újabb szavait drámai hatással, míg végül felállok vele szemben, és így nézek a szemeibe. Mégis mit érdekli őt, hogy ki vagyok, vagy hogy milyen vagyok? Semmi köze hozzám, a múltamhoz, a létemhez, avagy a látszatképemhez! Ő számomra egy senki, vagyis nem teljesen, de ezen a téren igen, hisz nem a szerelmem, nem a barátom, és nem a testvérem.. csak a Teremtőm, akit szolgálnom kell, akinek tisztelettel tartózom, és ennyi. Semmi szín alatt ne akarjon az életem részese lenni, sőt ne is érdekelje mit éltem meg.. Tekintettem megcsillan a dühtől, és egy laza mozdulattal suhanok vele az egyik fához, majdan feje mellett egy erőset verek bele a fába.-Nem!-Ordítok fel.-Ez vagyok.. ez, és nem más! A múltam pedig elmúlt, és hidd el eléggé a hasznomra is vált.-Gonosz vigyor jelenik meg ajkaimon, és minden érzelmet elnyomok, csak a kegyetlenségem diktál, és a dühöm.-Ne akarj érzelmet tőlem, mert nem fogok érezni. Csak puszta szánalmas emberi vonások.. melyek tova szálltak belőlem. Nem szeretek, nem fáj semmi.. sőt nem érzek. Ha kell egy pillanat alatt végzek bárkivel minden fajta bűntudat nélkül. Még veled is..-Nézek rá kihívóan.-De nem teszem meg, mert a Teremtőm vagy, és a tiszteletem emiatt eléggé nagy az irányodba.-Mondom, majd leengedem magam mellé a kezem, és felsóhajtva hátrálok egy néhány lépést.. Igen ez az.. újra az vagyok, akinek lennem kell; egy kegyetlen alak, aki tombol, és dühöng, míg csak tud..

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Az életem szenvedés sorozatáról szólt, érzelmes voltam, és egyben őrülten hülye, de mára már nem leszek olyan.."

Az élet számtalannyi változást hozott az életembe, de az örök rabláncot sohasem dobhattam el; a fájdalmat, mely körbe övezte öröklétemet mindez idáig. Valahogy sosem dobtam el ezt belülről, de kívülről persze mindig meg volt a tökéletes külső álca; az érzéstelenség, a ridegség, a kegyetlenség, és a gonoszság, mely övezte egész valómat. Mosolyoghatnék azon, hogy régen milyen szánalmas voltam, de persze most sem vagyok jobb, hogy őszinte legyek, hisz megint csak érzelem túltengés vesz körül.. nem szánalmas? Emberi érzéseket érezni már irritáló dolog, akkor mégis minek tartom meg ezeket? Átkozom, de mégis elfogadom, és vele együtt húzom le a sorsomat, mintha ez megváltást hozna, avagy tenne nekem, de nem.. ez koránt sem fog engem kimenteni sehonnan sem. A régi sérelmeket, hibákat, és ellenvetéseket nem lehet csak úgy kitörölve hirtelen elfeledni, és miért is lehetne? Akkor talán túl könnyű lenne minden.. szánom már, hogy megmutattam a valódi oldalam egy töredékét ennek a nőnek, aki persze valahogy próbál úgy hozzám viszonyulni, hogy törődés.. de miért érdeklem? Puszta szívtelen alak vagyok, aki nem érdemmel gyengédséget, szeretetet, avagy érzelmeket. Mégis ő ezeken túllépve megteszi azt, amit legmerészebb gondolataimba sem vetettem volna fel, mint ötlet. Vergődhetnék, dühönghetnék előtte, sőt ellökhetném magamtól, de nem teszem meg, hisz nem érzem lényegét, hogy eldobjam magamtól.. jól esik a közelsége, és a társasága. Mi van az agyamra ment valami talán? Úgy tűnik, hogy igen, mert hogy nem vagyok józan az tuti. Mégis mit akarok én tőle? Mit várok? Egyszer elkövettem egy ostobaságot, hogy megcsókoltam.. többet nem fogom, hisz ő a Teremtőm! Ő adta az életemet, ezért szolgálnom kéne, vagy ehhez hasonló, és nem csekély vonzódási őrületet érezni iránta.. Megint az a furcsa vágy önt el, mint amilyen anno, de ez most annál erősebb.. neki eshetnék, megtehetném újra, amit akkor, de minek? Megint kapok majd egy pofont? Na jó.. elég ezen őrültségekből most már, de komolyan.. még a végén szerelmes leszek, nem? Ez nyálas dolog.. őszintén.
-De az, mivel tudniillik, hogy érzelem mentességem adja a valóm.. de te ezt nem tudhatod, hisz nem is ismerjük egymást..-Szavaim halkan csendülnek fel, míg végül felsóhajtok.. Nem nézek rá, viszont érzem, hogy mindennél jobban akarná a tekintettem, de miért? Gyengének mutassam magamat, sebezhetőnek, és egyben fájdalmasnak? Nem engedem, hogy sikerüljön terve, és még ha szükség is hozná, akkor sem néznék rá, mert nem leplezhettem le azt, hogy mit érzek valójából.. egyszerűen nem tehettem meg, mert akkor ütőkártyát adnék magam ellen a kezébe, és ezt nagyon nem szeretném.
-Ne sajnáld azt, ami már rég elmúlt..-Vonok vállat, miközben egy könnycsepp folyik végig az arcomon.. Még mindig megvisel a jelenet, de nem akarom, hogy a múltam, és a kínzásom emléke teljesen a padlóra vessen. Nem fogom hagyni magam!-Nem szeretek a múltamról mesélni, szóval hagyjuk ezt a témát, kérlek.-Még mindig a tájat kémlelem, mintha lenne ott valami érdekesség pedig nincs semmi. Megrázom lazán, sőt alig láthatóan a fejemet, hogy a nyomasztó gondokat, gondolatokat, érzelmeket, és úgy igazából mindent, ami nem kell nekem azt elűzzem magamból minél előbb.
Hallgatom a kérdéseit, miközben nagyot nyelek.. Pár percig meg sem szólalok, csak átgondolom a szavak, sőt kérdések mértékét, és egyben jelentőségét, hisz igaz.. ezért is mentem egyrészt oda, de nem ő tehet róla, ez már kiderült.-Igen.-Bólintok, és végül megadva magamat a szemeibe nézek.-Azért mentem oda, mert utáltam a létemet, a szenvedéseimet, és az egész kínzásos dolgot, de már lényegtelen.. nem te tehetsz erről.-Jobb kezemet óvatosan megemelve helyezem a nyakára, és lágyan simítok rajta végig majdan visszaengedem magam mellé azt. Elmosolyodok keserűen, és a kezemre tekintek..-Nem könnyű túlélni a kínzást, de mára már nem számít.. más vagyok, és ezt neked köszönhettem, az meg hogy szenvedtem.. átkozott legyen, de már nem lényeg!-Újabb könnycsepp folyik le arcomon, miközben kezeimet figyelem így pedig nem kell szerencsére ránéznem.

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Az életem darabokra hullt, eltűnt, nem eltörölhető, fájdalmas, és kínzó lét, amely emlékeimbe újjáéled.. épp ezért szenvedek jelenleg.."

Az élet kegyetlenséget nyújt, sőt kínál fel minden egyes személynek, és ezen jogból engem sem hagyott ki. Hányszor akartam meghalni, vagy csak egyszerűen megszűnni létezni, de nem.. ez nem jött össze, pedig kértem a vadászokat, akik fogva tartottak, és nemcsak őket, hanem a boszorkányokat is. Egyik sem ölt meg, vagy pediglen vette el az életemet, hisz mind csak szenvedések sorára ítélt; kínoztak, és fájdalmat okoztak, aminek a vége az lett, hogy megöltek belülről végleg, viszont tanultam ezen esetből, és sokat erősödtem a régi időkhöz képest. Mára már nem azaz érték rendszerem, ami régen volt, hisz változtam, mint mindenki más ebben az életben. Néha mondanám azt, hogy jobb lenne álomban élni, de rá kell jönni, hogy a valóság a legjobb életforma, hisz jelenleg hatalom van a kezemben; ölhettek, gyilkolhattok, és én rendelkezhettek mások felett. Ha ez nem adottság, akkor mi az? Ha ez nem kiváltság, akkor mi lenne az? Tán az, hogy az emberek; esendőek, halandóak, és gyengék? Nem képesek egyesek szembenézni a problémákkal, és ezért saját magukkal végeznek, mint hogy megtanulnának uralkodni magukon, és megoldanák a helyzeteket, amikkel szembe kell nézni... Hányszor halhattam volna meg? De mégsem történt így, mert muszáj voltam túlélni a rengeteg esemény sorozatot, és mára épp ezért hatástalan rám nézve az a sok őrültség, amely más vámpírokat még mindig visz; varázslat, karó szúrás, avagy vasfű.. Nekem már nem okoz kínkeserves érzést oly régóta, hisz mind hasztalan amióta az a sok-sok fogva tartom rászoktatott. Mély levegőt veszek, és próbálom nyugtatni magamat az előbbi jelenet után, miszerint dühbe jöttem, és kikelve magamból estem neki annak a vámpírnak, aki egykoron nem mellesleg kínzott.. vadász volt ő, de a sors vámpírrá tette, és aztán már csak emberekkel végzett nem pedig a fajtámmal. Ő letette a vadász létett, de én nem tudtam, és soha nem is fogom, hisz ez az, ami támaszt ad, avagy kihívást, amely életben tart, és nem hagy magányban. Élvezni, ahogy az áldozat könyörög, és kérlel csak azért, hogy élhessen, és ne végezzek vele, mert neki családja van, és szeretne még élni.. ez engem miért hatna meg? Csak egyszerűen a vérét veszem, és ezzel egyúttal életét, míg nem kezeim közt elernyed a teste, élettelenné válik, szemeiből kialszik a fény, és szívverése megszűnik egy pillanat alatt. Én képviselem számra az élete elvesztését, és én magam válok a halál megtestesítőjévé is számára, hisz másra nem számíthat tőlem, csak erre.. erre az egyre, mert kegyetlen vagyok, durva, és minden bűntudattól mentes. Élvezni kell eme létet, és nem megtagadni, mint ahogy egyesek teszik.. Mert ha állati vért isznak, akkor emberiek, de mivel lesznek azok? Az emberiségük már akkor elvesztik, amikor átváltoznak ezzé, ami én is lettem, és nem tagadhatja eme létét senki, mivel pecsétként bélyegzi meg a lelkünket ez.. Megvettem az olyanokat, akik emberi életet akarnak; Sosem lesznek már azok! Akkor meg mit akarnak? Vissza menni az időben nem lehet, és eltörölni sem lehet a múltat, sőt nem pedig vámpírból ember lenni.. Édes Istenem.. miért nem látják be ezt egyesek? Miért kell megtagadni azt az ajándékot, amelyet megkaptak? Miért nem bírják élvezni? Na jó.. ezzel nem húzom fel magam..
Szemeimből könny folyik, és így lesz Tatia nyaka, sőt talán a ruhája is ezzel áztatott, miközben fejemet erősen nyakába temetem. Nem akarom, hogy lásson, és nem is akarnám, hogy ez legyen, de ez történik, mert gyenge vagyok, és mert nem tudtam kontrollba tartani mostan magamat. Érzem, hogy mit csinál, de most valahogy nem akarom felfogni, avagy neki esni emiatt.. nem menne. Most valahogy annyira lehangolt vagyok, hisz felzaklatott ez a vámpír, aki voltaképpen akkoriban vadászként kínzott engem. És mit ért el vele? Fájdalmat, kínt, és szenvedést okozott ugyan, de én túléltem azt, és épp ezért vagyok most életben, míg ő már halott, és nem sokára az a boszorkány; Curtis is az lesz, hisz az sem sokáig tart már.. mármint az élete léte. Óvatosan cirógatni kezdi a tarkómat, amely ugyan jól esik, de ezt nem vallanám be számára, majd szavaira figyelek, amelyet hozzám intéz ezt követően.
-Igen vége van, de sohasem kitörölhető dolog... mára már megérte az a sok minden, de rengeteg szenvedésbe telt.-Vallom be őszintén számára, de nem értem miért vagyok hozzá őszinte. Mindegy is.. ráfoghatom most arra, hogy jelenleg nem vagyok tudatában a tetteim jelentőségének! Igen erre fogom rá.. Abbahagyom végül a sírást, és megemelem lassan a fejem, de nem nézek a nőre; nem akarom, hogy lásson így..

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Fáj.. és fáj szüntelen, miközben nem szeretném, hogy így láss.. Kérlek tégy valamit, mert nyomban kitépem a szívemet.."

Életem legjobb történése az, hogy annyi év szenvedés után végre lehetnek értékeim, és egyben jövője az életemnek, hisz már nem kell kínokat megélnem, sőt mi több ezen dolgokat már én okozom másoknak. Ezért hát természetesnek vélem, hogy megköszönjem neki a tettét. Megérdemli a dicséretet, hisz miatta élhettek még a mai napig is, és ha ez nem így lenne, akkor már rég valahol a föld mélyén csontvázként, vagy éppenséggel elsorvadva feküdnék holtan. Ilyen életet érdemeltem volna? Anno ezt kívántam annak idején, de mára megváltoztak az értékeim, hisz az lehettek, aki, és immáron nincs több szenvedéssel telt perc, pillanat, óra, vagy nap. Nem uralkodhat, vagy kínozhat engem senki sem már, hisz ezeket én hajtom végre! Én hozom el az édes kínkeserves emlékeket másoknak, és majdan halált adok annak az adott személynek, hisz ezt érdemli, ezt kell kapnia! Senki sem élheti túl az általam való találkozást, de vajon.. mégis, hisz nem mindenkit ölök meg, hanem csak azokat, akiknek felesleges az életük. Olyan jó érezni a hatalmat, és az uralmat, amelyet másokra gyakorolhatok minden közvetlen indok nélkül. Érezni azt, ahogy elveszed az éltetű nedűt a testéből, amely számodra táplálékot jelent, és mindeközben látni félelmét, szenvedését, kínját.. Ki az, aki képes ezt megtagadva állat véren élni? Ki az, aki elbírja dobni eme kiváltságot? Az, aki ezt megteszi őrülten hülye, hisz ez feledhetetlen élmény. S majdan végül elengedve a hullát élettelenül rogy a lábaid elé, s ezzel bizonyítod azt, hogy te.. Csak Is Te rendelkeztél az élete felett! Ezen jog téged illet, és nem mást, hisz senki sem állhat az utadba; senki sem mondhatja azt, hogy álljak le, mert úgy sem fogok. Ez az egyetlen egy olyan dolog létezik az életemben, amellyel elnyomom a magányt. Igen az vagyok, hisz időktől fogva nincs mellettem senki sem, aki a barátom lehetne, vagy pediglen szerethetném.. Kegyetlen énemet nem fogadják el, hisz elutasítják ezen miatt társaságom, de hát tehettek én arról, hogy kínoztak? Vadászok, és boszorkányok százai szurkáltak belém karókat, itattak testemmel vasfüvet, varázslatot gyakoroltak rám, s majdan új fajta módszereket vettek elő. Kikötözve voltam a pincében a falhoz, vagy épp egy kísérleti asztalon hevertem, mert így tetszett azoknak a nyomorultaknak. Úgy tartotta a kedvük, hogy nekem szenvednem kell, de én nem akartam. Néha őrjöngve ordítottam éjszakákon át; a Halálomért könyörögve, de nem hallgatta meg a kérésemet senki sem. Én minden megadtam volna azért, hogy legalább egyszer is, de a szívemben érezzem a karót, és ezzel végérvényesen is véget érjen az életem. Ki adta meg a kérésemet? Ki volt az, aki rászánva magát megtette? Senki! Hagytak szenvedni, és a poklok poklát átélni.. Nem kívánom senkinek eme létet, hisz én milliónyi kegyetlenséget éltem meg magamon. Mára viszont elég volt. Meg kellett változnom, és megtettem hát, hisz más választásom nem volt, s nem is lett volna, hisz ha ezt nem teszem meg, akkor vagy meghalok a szenvedésemben, vagy pedig gonosz szörnyeteggé válok. Legjobb döntésemet hoztam meg azzal, hogy mindenkire vadászni kezdtem kíméletlenül! Megérdemli a sok szánalmas egyed, hogy a túlvilágra menjen, hisz értelmetlen azon élet, amelyet ők folytatnak. Egyesek állati véren élnek.. mily szánalmas élet ez már, de most nem? Állatok vére miatt sem lehet már a vámpírokból ember, és hiába érez sosem lesz újra az, aki az átváltozása előtt! Saját bőrömön tapasztaltam ezt meg, és épp ezért fogadtam el a sorsomat, hisz el kellett fogadnom, hogy ha egy normális életet akartam magamnak, amelyet most megkaptam. Ez számomra azért normális, mert nem kell már fájdalmat éreznem bensőmben, viszont az emlékképek sohasem múltak el, mintha újra, és újra látnom kéne, ahogy annyian kínoznak engem. Miért kaptam ezen életet? Miért pont én, akinek semmi bűne nem volt soha? Oké, öltem embereket, de nem kiskoromban, amikor 5 évesen meghaltak a szüleim, aztán rá 10 évvel később már nem is azok, mi? A saját szememmel láttam, ahogy meghaltak a saját szüleim! Ki tudja ezt gyerekként ilyen jól megélni? Ki tudja ezt elfogadni? Ki képes rá? Mert.. mert én nem voltam annyira ezt képes felfogni, talán ezért is vagyok egy őrült gyilkos.
Érzékelem, ahogy térddel a földre esve végig gördül egy könnycsepp az arcomon, és nem akarom, hogy így lássanak.. nem akarom, hogy ezt lássa Tatia. Viszont mégis közel jön, és bal kezét a vállamra helyezi. Lehunyom szemeimet, és hallgatom kérdését, de számat egy hang sem hagyja el.. Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni.. mit mondjak? Legszívesebben dühöngenék, hisz ide jött, és mert nekem ez az elvem, de nem teszem. Egyszerűen erőtlenül megemelve jobb kezemet a vállamra helyezett kezére teszem mindezt bezárt szemekkel. Nem akarok ránézni, hisz látná fájdalmam, kínom, és szenvedésem. Felsóhajtok, és próbálom összeszedni magamat, miközben ez egyszerűen nem megy. Miért nem tudom magamat helyre tenni? Miért nem tudok szenvedés mentes lenni immár?
-Nem... nem.. nem vagyok jól.-Mondom számára erőtlenül, és kissé akadozva, míg nem kinyitva szemeimet rápillantok, és közelebb csúszva hozzá a nyakába temetem a fejemet. Nem ölelem át, csak magam mellett nyugtatom a kezeimet, viszont így jobban érzem magam, hogy takarhatom az arcomat.-Miért nekem kellett megélnem ezt? Miért én szenvedtem annyi éven át?-Két kérdésem fájdalmasan hangzik fel, miközben szemeimből könnyek folynak, amelyet ő is érezhet, hisz épp a nyakába temettem az arcomat. Ugyanakkor hangom erőtlen, határozatlan, és egyben halk is.. bár ne hallotta volna, bár ne lenne ez most a valóságos világ..

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Köszönök mindet, hisz nélküled mára senki sem lehetnék!"

Oly könnyedén véget vethettek bárki életének, és oly gyorsan eltüntethetem a földszínéről azt a személyt, hogy csak öröm nézni, hogy volt hajdanán, de már nem létezik.. Szívem nem szakadna bele, eszem jogosnak vélné a tettet, és önön magam nem éreznék bűntudatot a cselekvésem miatt. Minden egyes általam kiontott élet csak azt bizonyítja, hogy egy kegyetlen gyilkos vagyok, aki bárkivel képes végezni mindenfajta megbánás tanúsítása nélkül. Felsóhajtok, de nem azért mert unom a dolgot, hanem azért, mert oly könnyen a csapdámba sétált valaki, akiről még eddig semmit sem tudok. Csak azt érzem, hogy vámpírral van dolgom, és még hozzá nem is akármilyennel, hisz süt róla, hogy tőlem jóval idősebb.. Sohasem ijedek meg, csak azon ok miatt, mert valaki öregebb, vagy pediglen tapasztaltabb, mint én magam, sőt már az ilyen tény inkább tölt el élvezettel, mint magával a félelemmel. Világ életemben szenvedtem, és tűrtem, míg most már ezt nem kell megtennem, mert Én általam következik ez be. Olyan jó látni, amikor megölve egy-egy személy a lábaid elé hever holtan. Előtte kiélvezhetted a kegyetlen kis játékot, amelyet bemelegítés kép hajthatsz véghez; félelem érzetet kelthetsz az áldozatban, és eközben, mint egy mozi vásznon úgy nézhetted végig, hogy hogyan könyörög, sír, és kérlel téged, hogy ne végezz vele, hogy ne öld meg, hanem hagyd őt életben. Aztán pedig elvéve életét láthatod szemeiben kihunyni a fényt, amely eddig meghatározta teljes létét.. ezek után csak elengeded, és élettelen teste a földre rogyva jelzi számodra, hogy gyilkos vagy, akinek már csak ez maradt az életében, akinek már csak ez a lényege; teljes sorsának az értelme.. Hányszor kívántam azt, hogy bár ne kéne szenvedve esnem térddel a földre, hányszor kértem, hogy csak egy pillanatnyi örömöm legyen az életben, de nem volt.. hisz egész lényemet meghatározta a kínzó fájdalmi állapot, és kimondhatatlan volt eltűrni azt, hogy fáj.. Végül megtanultam ugyan vele együtt élni, de az emlékek úgy bélyegezték meg forró pecséttel a lelkem, hogy attól sosem szabadulhattok már. Milliószor szeretem volna érezni, míg mára már ezt elvettem, mert jogosan tudom, hogy a fájdalmon kívül nincs számomra más, csak ez.. ez az egy.. a gyilkolás, amely felemésztve teljes valóm lett a lételemem. Ha akarom tudok ellenállni ennek, ha szeretném, akkor letudok állni vele, hisz nem esik nehezemre nemet mondani, de miután senkim sincs.. így csak ez azaz egy, amely meghatározhatja üresnek vélt sorsomat.. - lelkemet..
Halottnak vélt szívem hirtelen megdobbanni látszik, ahogy a nő elém sétál.. Mégis miért kell pont belé botlanom annyi év után? Azt hittem már soha többé nem találkozhatunk erre még is itt áll, és persze legutóbbi találkozásunk nem épp a legfényesebb események közé tartozott. Szemtelen voltam, pimasz, sőt már-már durva talán, de nem ellenkezett nekem. Mindegy végül is, hisz nem a múltban élek, hanem a jelenben, és most már nem az vagyok, aki anno. Nekem nem jelent ez a nő semmit sem! Csak a teremtőm, de ez nem jogosít fel arra, hogy más kép bánjak vele, vagy hogy a közelembe engedjem.. nem fogom, hisz nem kell nekem sem az ő közeli jelenléte többé, sem pedig másé! Nem akarok, és nem is fogok érezni ha rajtam múlik mindez..
-Én sem hittem volna, hogy újra találkozunk egyszer, drága Teremtőm..-Hangomban áttetsző gúny rejtőzik továbbra is, az hogy ismerem nem jelenti azt, hogy kedvessé is kéne válnom számára. Úgy sem fogok, hisz nekem semmit sem jelent ő, csupán egy vámpír a sok közül, aki annak idején ezzé tett, és köszönöm neki, hisz legalább az vagyok; az lehettek, akinek lennem kell.-Hogy mit keresek itt? Nos az eléggé egyszerű, kérlek.. Hallottam, hogy mostanában túl sok itt az értelmetlen életű vámpír..-Kezdek bele mesémbe, de ezzel egyúttal meg is lepem őt, mert eddig nem öltem a saját fajtámat, sőt nem is voltam vadász.-Így hát gondoltam meglátogatom szegény városkát, és megtisztítom a sok felesleges természetfelettitől.. Így alaposan szemügyre veszek mindenkit azon jog szerint, hogy kiérdemli meg az önmaga életét, és ki nem.-Vonok vállat, de a fegyvert nem emelem le róla még mindig kifeszítve tartom, mintha megakarnám őt célozni vele.-Te kivétel vagy, hisz te adtad eme csodás létet számomra.. nélküled már nem is léteznék, és holmi hulla lennék eltemetve a föld mélyén valahol, de nem.. általad élhettek, és létezhettek, hát köszönöm.-Bólintok tiszteletem jelképéül, és immáron hangnemem barátian csendül fel számára, és megadom a tiszteletet azon személynek, akinek az egész életemet köszönhettem, persze ez csak azok után van így, hogy tudom mi az érték a vámpírlétben, hisz míg szenvedtem átkoztam mindent, de szenvedéseim mára véget értek..
-Nem kell fáradnod vele, szépségem.-Kacsintok rá, míg eközben teszek hátra felé néhány lépést, hisz nem szeretném őt a közelemben érzeni. Nem akarom, hogy valami legyen kettőnk közt, hisz én nem adhattok neki semmit sem. Engem már belülről rég megöltek, és ezáltal egyúttal a sírba is küldtek, amely eléggé szépen élvezi is azt, hogy ott fekszem.. legalább is a bensőm ott van, de a létem.. a testem nem, mert én nekem még dolgom van itt, hisz meg kell ölnöm a fajtámból azon egyedeket, akik nem érdemlik meg az életüket. Be kell végeznem azt, amit elkezdtem, ezáltal rám nem vár a halál..-A nyaklánc legyen a tiéd.. hálám jeléül, amiért annyi mindent tettél értem.. Te általad kaphattam meg ezt a csodálatos létet, aminek minden előnyét kihasználva élhettek, és nem mellesleg teljesen megváltoztattad az egész életemet, míg kezdetben majd bele pusztultam ebbe, addig mára már teljes valómmal élvezhettem mindezt.-Mutattok magamra, és arcomon egy kegyetlen mosoly foglal helyett.
Hirtelen léptek hangja töri meg a mi kis beszélgetésünket Tatiával, és érzem, hogy nem akárki közeledik felénk.. Először Tatia hátánál tűnik fel az illető, de próbálok nem foglalkozni vele.. ő érte jöttem el. Két személy maradt életben, akik kínoztak az egyik ő, a másik pedig egy boszorkány. Immáron oldalra lépek, és az idegen felé tartom a fegyverem, aki egy gúnyos mosolyt ölt rám, majd egy hirtelen mozdulattal ugrana nekem, de.. de elengedem a nyilat, és az a mellkasába fúródva ér célt. Újabb nyilat húzok elő, de ezt már nem erősítem az íjhoz, hanem a személyhez sétálok, majd leguggolok mellé. Az íjat eközben átvettem magamon, és így kerül a hátamra.
-Mit hittél.. azt hogy ma kezdtem?-Szavaim undorodva szólítják meg azt a személyt, miközben egy rögtönzött mozdulattal nyúlok hajáért, és azt megmarkolva fordítom magam felé, míg az nyilat a szíve felé közelítem.
-Nem, csak gondoltam követlek, és a szemedbe mondom, hogy egy kínkeserves hülye vagy, akit annak idején élvezve kínozhattam.-Nevet fel éles hangon.-Tudod milyen élvezetes volt téged vasfűvel tömni, és majdan karókkal szurkálni?-Hangjában gúny van, míg az én szememben a gyűlölet veszi át a helyet.. Egy pillanat alatt szorítom a torkánál fogva a fának.-Mi az beindultál?-Nem válaszolok szavaira.. kizárok mindent, és végül a fadarabot - nyilat - a szívébe szúrom kegyetlenül. Ezek után a fához verem.. újra, és újra, míg nem felüvöltve engedem el a holtestét, amely már rég kihűlve jelezte, hogy már mikor meghalt.. Az élettelen vámpír teste erőtlenül esik a földre, míg én magam térddel esem mellé.. Szemeimet lehunyva veszek ezek után mély levegőt, és szemeimből annyi év után egy könnycsepp gördül végig.. Kínoztak, megaláztak, bántottak, fájdalmat okoztak, és ezzé tettek.. egy gyilkossá.

Tatia Petrova & Richard Redway Weston

"Nem tudom ki vagy, s nem tudom, hogy mit akarsz, de az biztos, hogy ha nem ismerlek, akkor most meghalsz, hisz gyilkolni van kedvem..!"

Az életem ezernyi részre bomlott fel, és még többre szakadt volna, ha nem állítom le magamat az 1900-as években. Vadásszá kellett válnom, aki megöli a saját faját, sőt aki meggyilkol kegyetlenül bárkit, és nem törődik az ezzel járó következményekkel. Annyi évnyi szenvedés után képtelen voltam ezt meglépni, hisz ha nem tettem volna meg, akkor abba örökre belepusztultam volna, aztán kikapcsolva élhetném az életem, míg nem a vérengzésemet valaki megállította volna azzal, hogy örökre a halálba küld.. és akkor minden le lett volna tudva. Nem kellett volna engednem a kínzásoknak, a szenvedések sorozatainak, és magának a gyengeségemnek, amelyről sohasem mondtam le. Egyetlen egyszer sem kapcsoltam ki az átkozott érzelmeimet, mert azt vallottam, és azt vallom, hogy ezek emlékeztetnek a szenvedéssel telt időszakokra, amelyekre mindenképp emlékeznem kell, mert ha nem így lenne, akkor nem tudnám magamat tartani a kegyetlen énemhez. Évek óta nem folyt végig könny csepp az arcomon, és annyi ideje nem beszéltem senkinek sem az életemről, mert nem akartam magam mellé senkit. Átkoztam az életem, és mindent, ami körbe vett ezen a nyamvadt világon, míg nem megléptem azt, hogy egy kegyetlen gyilkos legyek. Muszáj voltam ehhez folyamodni, hisz egyszerűen megőrjített az a tudat, hogy fáj belül, és ez a fájdalom óráról órára felemészt. Megpecsételte az életemet a sorsom, és minden egyes lépés ellenére ez azaz egy, amelyet sohasem bántam meg. S hogy miért, nem? Talán azért, mert ez segített túl lépni az érzelmek sokaságán, s ez miatt lehettek az, akinek lennem kell. Mondanám, hogy megbántam a döntésemet, de akkor hazudnék, hisz én már sosem leszek ember, és ezt akkor tanultam meg csak igazán, amikor megöltem a barátomat a vérért.. az ébresztett rá arra, hogy egy gyilkos vadállat vagyok - egy szörnyeteg.. Oh, hogy mi mindent meg nem adtam volna azért a szenvedések pillanatában, hogy valaki öljön meg, de senki sem tette meg.. csak kínoztak, és ez már magába fájt, sőt örökre fájnia kell, hisz nem felejthettem el, hogy mi történt velem annyi mindenki által. Nos ha ezt akarták, akkor elérték, hogy kegyetlenül gyilkoljak, s öljek bárkit, akivel szembe kerülök. Ha az volt a céljuk, hogy a kínzások miatt egy vérengző vadállat legyek, akkor tessék itt vagyok! Persze annyi év elteltével mindenkivel végeztem, akivel csak kellett, hisz nem hagyhattam őket azok után életben.. nem hagyott volna a gondolat nyugodni, ha nem szúrom szíven őket - természetesen csak azután, hogy jól megkínoztam őket - , s lám csak megtettem, és most már sokkal nyugodtabb vagyok, hisz megérdemelte mindegyik a sorsát! Nem kellett volna bántaniuk engem, ha nem vették volna el az életem, akkor élhettek volna tovább, de ha nekik ez kellett, akkor megkapták örökre, és minden egyes bűntudat nélkül gondolok rájuk.. Örömmel tölt el az emlék, ha csak a halálukra gondolok, és arra, hogy megkínoztam mindet.. mindegyiküket. Tudniillik, hogy kegyetlen vagyok, könyörtelen, és veszélyes. Egy igazi ragadozó fenevad, akitől senki sem szabadulhat meg csak úgy..
Lépteim lassúak, és az erdőben ez az egyetlen egy hangforrás, amely fel veri a néma csendet. Sötétség vesz körül, de tökéletes látásomnak ez nem okoz gondot egyáltalán sem.. Tudom, hogy merre kell menjek, és tudom, hogy merre kell lépnem. Határozottan megyek az úton, és egy cseppnyi félelem sem lakozik bennem. Az íjat leszedem magamról, és megmarkolom azt, míg a másik kezemmel a tegezből egy nyilat húzok elő.. Az íjhoz erősítem a nyilat, és végül e kettőt erősen meghúzva feszítem ki. Magamhoz tartom közel miközben pontosan figyelek a hangokra, és ha bárkivel úgy hozná a sors, hogy találkoznom kell, akkor csak simán szíven lövőm minden szó nélkül.. Igen, ez vagyok én! Egy gyilkos, aki bárkivel végez, és aki nem hátrál meg semmitől sem. Lassú lépteim még lassabbá válnak, s úgy nézek szét a környéken. Miért érzem azt, hogy megint olyannal kell találkoznom, aki a múltamban már egyszer felbukkant? Hirtelen léptek hangja csendül fel a közvetlen irányba fordulok, és bevárom a hangforrását, miközben szavaim kegyetlenséggel áthatva csendülnek fel, s tekintettem élesen nézi, hogy ki az érkező személyiség;
-Nem szeretem a hívatlan látogatókat az éjnek évadján.. utálom, ha megzavar bárki is, sőt az olyan személyeknek ezért halál jár.-Gúny, és áttetsző kegyetlenség az, amelyet ki lehet hallani a hangomból. Egyetlen egyedüli stílusom ez, amit a hívatlan személyekhez végzek csak.-Nos ha már így alakult, akkor mutasd magad, és ha kell az életed, akkor ezt csak óvatosan mindenféle támadás nélkül vidd véghez, ha pedig tán ismerlek elvethettem a kósza ötletet, hogy megöljelek... vámpírka.-Továbbra sem változik a stílusom, és eszem ágában sincs ezen változtatni addig, amíg nem tudom, hogy kivel állok szemben, de ez persze nem sokára majd úgy is kiderül, és ha netalán a személy elég "közel álló egyed" hozzám, akkor leengedem az íjat, de ha nem minden vágyam az lesz, hogy megöljem egy életre..

***