Amara Petrova & Silas

"Az életre csak a halál lehet a megváltás, és nem pedig más.."

A lehető legkönnyebb választás az életben a halál lenne, amely megnyugvást, sőt immáron békét nyújthatna. Azon évek alatt, amikor szenvednem kellett csak az tartott életben, hogy egy nap eljön a megváltás; maga a halál, amely majd feloldozva harmóniát ad, és véget ér minden szenvedéssel telt órának. Nincs egyszerűen már értelme az életben maradásomnak, hisz semmi sem köt már ide; egyedül Silas, de neki is meg kell érteni. Lehet, hogy őrült vagyok, és beteges, amiért a halálra vágyom, de ez nem csoda annyi év után. Ez az egyetlen támaszom, és ha kell harcolok ellene is ezért. Légzésem egyre erőtlenebb, szívverésem csak lassul, és a vérem jelentős része már elhagyhatta a testemet, de ezen felül magamnál vagyok még. Arra eszmélek fel hirtelen, hogy Silas begyógyítja a sebet, mely után érdekesen tekintek rá, de nem szólalok meg. Nem ellenkezem, sőt még az sem rebegem, hogy megakarok halni, mintha beletörődtem volna abba, hogy élnem kell, de ez persze nincs így, csak most nem jön szó a számra. Viszont szavai, miszerint soha nem enged el érdekesen hangzanak.. ellenem is fel venné a harcot? Mit várt, hogy annyi év horgony lét után majd a nyakába ugrom, és boldogan életben akarok majd lenni? Nem, ez túl képtelenség lenne.. Nincs más kiút ebből, csak az, ha végleg meghalok, és ezt neki is fel kell fognia, sőt meg kell értenie. Figyelem őt, ahogy valamit csinál, aztán azt, ahogy felvesz engem a földről, és elindul valamerre. Nos úgy őszintén nem is figyelem merre megyünk egyszerűen csak az érdekel, hogy mit akar velem kezdeni.. Leszedni rólam ezt az átkot? Legyen, ha ezt akarja, de a halált azután is kívánni fogom, hisz ez bennem nem fog megszűnni egyik pillanatról a másikra. Veszek egy mély levegőt, miközben azon gondolkozom, hogy szavai után mit mondhatnék neki.. egyezek bele? Vagy talán mégsem annyira jó ötlet? De persze hiába is legyen bármi a válaszom ő véghez viszi, hisz olyan magabiztosnak hat az egész lénye jelenleg, mintha tényleg elhinné, hogy életben maradok, pedig ez képtelenség.
-Nem sokára vége..-Suttogom, és ezzel két értelmezést adok számára. Az egyik miszerint leszedheti rólam a horgony átkot, míg másrészről a halálra utaltam, amely majd megoldja a gondomat. Az idő csak telt, és telt, míg nem Silas kifogott valamilyen.. nem is tudom mi ez. Érdekesen néztem az ismeretlen valamire.. míg egy nővel cseverészett, aki majd elájult végül, aztán már arra térek magamhoz, hogy valamiben ülök. Kíváncsian pillantok körbe, de mégis kérdően, hogy mi-mi, vagy hogy mi ez úgy egyáltalán, mert fogalmam sincs erről a korról, na meg a szokásairól.-Ez meg mi?-Kérdezem meg végül suttogó hangszínen, miközben felé pillantok, és csak figyelem, hogy valamit csinál. Bólintok, ahogy ő is rám néz, és ezután minden bizonnyal útnak indulunk.. Talán mégsem lenne annyira megváltás maga a halál? Viszont én azt szeretném, azt akarom.. Silas nem ellenkezhet, hisz ez az én akaratom!

Játék Vége!

Silas & Amara Petrova

"Megvágni, elvérezni, meghalni... végleg.. örökre!"

Minden vágyam, hogy Silassal legyek, és hogy végre ez a szerelem teljesülhessen annyi év után, de egyszerűen muszáj megértenie, hogy számomra már nincs élet ebben a világban. Ha ugyanez történt volna vele, akkor ő is megértene engem.. ha egy átjáró lett volna, akkor tudná azt, hogy milyen kínokkal jár ez az egész, de nem tudhatja, viszont én pontosan tudom.. milliónyi szenvedés, kín, és fájdalom. Megannyi széttépő, s már-már marcangoló érzés fut végig a testemen belül, ha csak ez történik. Elviselhetetlen, ahogy egy-egy szellem arra használ engem, hogy átjárhasson rajtam. 2000 év alatt rengeteg volt a halott, és nagyon sokszor kellett elviselnem ezt a fajta érzést.. ezeket a hirtelen előtörő hullámokat, amelyeket nem tudtam sohasem elfeledni, és elűzni magamból. Mindannyiszor előjött.. mindannyiszor el kellett tűrnöm.. mindig fájt, s elmondhatatlanul. Az évek alatt megbélyegezett, egyszerűen a rabjává tett oly annyira, hogy a való életet ezek után nem tudnám elviselni. Muszáj.. muszáj meghalnom. Ha ez nem történik meg, akkor beleőrülök még jobban ebbe az egészbe. Megszállottan keresem a halált.. immáron kétezer éve, és most hogy eljöhetne Silas akadályoztat! Azzal, hogy itt van, sír.. és ez olyan fajta szívszorító érzést vált ki belőlem, hogy majd belepusztulok, hogy így kell őt látnom. Annyira fáj.. annyira kínoz.. szétmar, széttép, megéget.. s megöl belülről teljesen. Könnyek áztatják arcom, érzem a kést nem messze tőlem. Érzem, ahogy az idő lassú telésbe válik, és tudom, hogy ez a vég. Tudom, hogy meg fog történni a halálom oly annyi év után. Még ha fájdalmas búcsút is kell egymástól vennünk. Nem nézek rá.. egyszerűen képtelen vagyok a szemeibe pillantani, hisz tudom, hogy dühöng, tudom, hogy nem akarja ezt elfogadni, hogy visszakozna, hogy nem ért meg.. hogy fáj neki.. Szavai megrémítenek némileg, és fájó érzés még fájdalmasabbá válik hirtelen. Kételkedem a szavaitól, de egyszerűen nem lehet az, hogy a túlvilágon sem lehettünk együtt.. nem történhet meg.. egyszerűen együtt leszünk, és kész! Ezt akarom hinni, ezt szeretném, és ennyi.
-Nem tudom, de a túlvilágon is van élet.. és együtt lehettünk. Ezt akarom hinni!-Jelentem ki neki halkan.. már-már csendesen, de pontosan ki lehet a szavaimat venni. Még mindig nem tekintek rá, hisz egyszerűen félek attól, hogy ha ránéznék, akkor a fájdalmam még ennél is nagyobb lenne, mint amilyen most. Érzem a dühét.. a haragját, ahogy a kés a távolból ismét közelít felém.. ahogy a nyakamhoz nyomja erősebben, és folyni kezd a vérem.. a kés is, az egész nyakam is, és már a ruhám is olyan lesz. Azt várom, hogy megtegye, hogy megcsinálja végre, azt amit kell..
-Sajnálom.-Suttogom neki, miközben rátekintek összeszedve magamat ezzel.-Én.. sajnálom.-Ismétlem meg önmagamat, miközben az egyik kezemet megemelem, és az arcára helyezem, hogy ezzel töröljem le onnan a könnyeit.-Nem lesz semmi baj.-Nyugtatom őt halk szavaimmal, és miután letöröltem a könnyeit még utoljára végig simítok az arcán.. érintésem lassú, és egyben gyengéd, míg végül magam mellé ejtem a kezemet. Én szeretném az együtt létünket, és abban hiszek, hogy ez megtörténik, de az ő kételkedése némileg át hatott rám. Újabb szavai kissé meglepnek, hisz azt mondja, hogy megérti, hogy ezt akarom. Végre tényleg megértett volna? Szemeibe nézek mindvégig.. megpróbálok belőle olvasni, és kivenni azt, amit kell.
Úgy érzem itt az idő, itt a vég, és ezzel befejeződik most minden.. Szemembe nézve nyomja a pengét még erősebben a nyakamhoz, majd érzem, ahogy a bőrömön végig húzza azt. A vérem azonnal ömleni kezd, míg figyelem ahogy Silas hátrál, és maga felé tartja a kést.. a szíve felé. A fal mentén lassan csúszom le egészen a földig, és ezzel leülök a földre végül. Egyre erőtlenebbé válok, ahogy a vér folyik belőlem.. és lassacskán elvérzem..-Szeretlek!-Suttogom felpillantva rá utoljára, aztán végül lehunyom a szemeimet, és már csak a halálomat várom..

Silas & Amara Petrova

"A valódi szerelem létezik, és örökre meg is marad, csak a kérdés az; hogy mit vagyunk érte hajlandóak megtenni? Képesek vagyunk elengedni, és kockáztatni, vagy pedig mindent a régibben akarunk megtartani, úgy ahogy most van? A döntés nehéz.. mindkettő más-más helyzetet kínál, de a kérdés az; hogy melyiket válaszuk?"

Szeretem őt tiszta szívemből, és ez az érzelem sohasem fog elmúlni, hisz nem lehet csak úgy megszüntetni. Igaz szerelem a miénk, amely kitartott 2000 éven át is, ezért akár élve, vagy halva, de örökre össze vagyunk kötve, s ezért a teljes örökké valóság a miénk lehetne. Annyi év után is megdobban a szívem Silasért, ezt az érzelmet sosem fogom magamból kitörölni, hisz nem szeretném, nem akarom, sohase kívánnám a megszűnését. Olyan hihetetlen, hogy annyi év után láthatjuk egymást, a szerelmünk túlélt egy szenvedés áramlatot, annyi kínt, gyötrelmet, megpróbáltatást, amelyet Tessa állított ki nekünk akadályként, de mégis keresztbe ment a számítása, hisz újra élünk élőkként, csupán ezzel az élettel az a gond, hogy nincs nyugalmam, hisz még mindig szenvednem kell, s még mindig át kelnek rajtam a szellemek. Szeretném, ha ez megszűnne, de nem szűnik.. egyszerűen nem múlik el. 2000 évnyi kínnal teli szenvedést kellett átélnem, oly sok fájdalmat, hogy el sem bírom már viselni, ezért akarok meghalni ezért akarom, hogy meghaljak végre, hisz beleőrültem abba a rengeteg elviselhetetlen fájdalomba. Nagy öröm érezni Silas érintését, testét, és szinte ebbe az egészbe bele is borzongok. Kellemes érzés tölt el, de sajnos fel kell ébrednem, és újra a valóságba kell találnom magamat. Szeretem, ez kétségtelen, de meg kell értenie, hogy meg kell halnom. Nem élhettek már ebben a világban, hisz semmi értelme nincs. Szenvedni nem akarok újra, ezért akarom oly annyira a halált magamnak. A csókunk nem akármilyen lesz, hanem olyan búcsúféle, amelynek nem akarnék véget vetni, de meg kell tennem végül, aztán elengedve őt bemegyek a házba. Megteszem ezt, akármennyire is fáj akkor is.
A kést, amelyet megpillantottam azonnal a kezembe véve magam felé fordítom, aztán épp elkezdem megmozdítani, hogy végre megtegyem, de ekkor Silas lép be az ajtón, aki rögtön magához veszi a kést. Ránézek, és egyszerűen elönt egy olyan kínzó érzés, amely még az eddigi fájdalmaimnál is nagyobb. Hirtelen nyom a falhoz, és ezzel egyúttal a torkomhoz is szorítja a kést. Szemeibe nézve szinte kiolvasom az összes eddigi érzelmet. Látom, sőt tudom, hogy fáj neki ez az értetlen helyzet, egyszerűen le lehet róla olvasni, hogy nem szeretné ezt, hogy nem így akarja a dolgokat 2000 évi várakozás után, de én semmit sem nyújthatok neki itt ebben az átkozott életben. A szívem összeszorul teljességgel, a szemembe könnyek szöknek, és lelkileg mardos a fájdalom, amibe majd belepusztulok. Nem akarom őt elveszíteni, de ez az egyetlen egy megoldás létezik számomra. Végül sírni kezdek, miközben a szemeibe nézek, és szavait hallgatom.
-Kérlek.. meg kell értened, hogy az egyetlen egy megoldás számomra a halál.. 2000 éven át szenvedtem egy magam, egyedül.. Tessa miatt! Szeretnék ennek véget vetni, és ezt csak a halállal tehettem meg.-Mondom neki válaszként, persze fáj kimondani, de meg kell halnom. Nincs más választás, nincs más lehetőségem. A torkomnak szorított kés felsérti a bőrömet, de ez engem koránt sem zavar, sőt várok.. várom arra, hogy mikor öl már engem meg végre, persze tudom, hogy nehéz ezt megtennie, de meg kell csinálnia. Némi vérem kicsordul, de nem zavar igazán, inkább arra figyelek fel, hogy Silas az erős tartást gyengébbre váltja fel. Tekintetemet nem veszem le a tekintetéről egy pillanatra sem.
-Silas együtt leszünk, minket nem választhatnak szét csak úgy.. mi összetartózunk.. örökre! A túlvilágon végre együtt lehetünk.. örökké!-Mondom neki, miközben komolyan gondolom, de némi kétely felmerül bennem a kérdése miatt, ami egy röpke pillanatra a szemeimbe is látszik, ezért rögtön leveszem a tekintetemet Silasról, és másfele nézek.-Együtt leszünk!-Jelentem ki a semmibe bámulva, bár magamnak mondtam részben, hisz azt szeretném hinni, abban akarok hinni, hogy örökre együtt leszünk az életben.-Készen állok-Hangom némileg megremeg, de magabiztosan mondom neki. Ő rajta áll a döntés, hogy mi is lesz velünk..

Silas & Amara Petrova

"Mindennél jobban szeretlek téged, de meg kell értened, hogy számomra már csak a halál nyújt vigaszt.. el kell engedned.. és egyúttal meg kell halnom..!"

Nehéz ez az egész helyzet be kell vallanom, de mást nem tehet, én már nem akarok élni.. és ezt fel kell fognia.. meg kell értenie. Muszáj, hogy megértse, hogy akkor, és ott nem hiába vettem el a vérét, és változtam emberré! Szeretem őt, de ez a fájdalom már elviselhetetlen, és az egyetlen megoldás erre az egészre az, ha meghalok, ha valaki megöl, vagy pedig én ölöm meg magam. A folytonos szellem átkelések már-már olyan mértékben megkínoztak, hogy elvesztettem az eszemet. Őrült lettem, egy rab, aki már csak a halálát várja epekedve, és ezt Silasnak is meg kell értenie.. akármennyire szeretem őt mégsem maradhattok vele itt az élők sorában. Szeretnék meghalni.. és ezt most a tudomására is hoztam. Ha nem képes beletörődni, akkor sajnálom, de muszáj mellettem állnia.. muszáj hogy végre megértse a fájdalmam, a kínom, a 2000 éves szenvedésem okát, amelyet Tessa okozott nekem. Ha megszüntetem ezt, akkor az csak a halállal lehetséges, és semmi mással!
-Silas.. ezek nem üres szavak, ezek nem butaságok, hanem a valóság adta szavak.-Figyelem őt, miközben öröm számomra, hogy érezhettem magamhoz közel. Tudom azt végre annyi év után, hogy velem van, hogy végre együtt lehetünk, de nem itt, hanem a túlvilágon.. Itt csak kínokat élek át, míg ott nyugodt életem.. életünk lehetne egy örökké valóságig. Hallgatom a további szavait, sőt már-már kérdéseit.. figyelem Silast.. a tettét, és némileg meg is ijedek, hogy ezt művelte. Pár fa lombja teljességgel égni kezdet, ami nekem viszonylag rémisztőnek hatott. Ugyan az éjszakában világosságot adott, de nem láttam értelmét az erdő tűznek jelen esetben.. egyszerűen ne dühöngjön, hanem értsen meg. Muszáj ezt elfogadnia!-Silas, kérlek..-Pillantok fel szemeibe, miközben belekezdek.-Tudod jól, hogy Tessa mit művelt kettőnkkel... elválasztott, és azt remélte, hogy ez majd örökre tart, de nem így lett.. hisz újra belekerültünk az életbe, de nekem nem kell ez az élet. Egy átjáró vagyok.. egy átkozott horgony, ami újból, és újból fájdalmat idéz elő, ha egy szellem át kell Rajtam a túlvilágra. Én nem akarok ilyen életet, sajnálom.-Komolyan beszélek, és már rég eldöntöttem, hogy ezt szeretném.-Kérlek ölj meg! Olyan egyszerű az egész, és majd a túlvilágon egymásra találunk.-Szólalok meg most már kissé erőtlenebbül mint az előbb. Fájnak a szavak, mert mindennél jobban szeretem őt, de ez a kín, ez az egész.. megőrjít! Muszáj.. muszáj meghalnom! Ha nem halok meg, akkor megőrülök!
-Silas.. meg kell tenned.. értem.. értünk.-Bújok hozzá közelebb.-Engedj el, és ígérem, hogy a túlvilágon majd örökre együtt leszünk, csak most légy rá képes..-Tekintettemet az övébe fúrom, és megnyerő próbálok lenni, hisz az egyetlen megoldás nekem a halál, és ezt vele is tudatni szeretném.-Én is szeretlek.. téged.-Viszonozom a csókot, amit ad nekem, és voltaképpen ezzel a csókkal tervezem a tőle való elbúcsúzást, hisz nincs értelme már az életemnek.. Szenvedtem épp eleget, és ezért már nyugalomra vágyom, amit csak a halálom hozhat el. Ott nem lesz kín, szenvedés, és fájdalom. Ott senki sem kell majd át rajtam, hisz ott minden nyugodtabb lesz, jobb, és szebb.
Lassan engedem el őt, és egyúttal el is távolodom tőle.-Sajnálom, de meg kell tennem..-Óvatosan felállok, majd az Elhagyatott ház felé veszem az irányt, hogy ott kereshessek valamiféle eszközt, amivel végre megölhettem magamat. Csak egy éles tárgy kell nekem semmi más.. Kissé gyorsabbra veszem a lépteim számát, hogy Silast lehagyjam.. mert érzem, hogy utánam fog jönni.. Nem sokára el is érem a házat, amelynek az ajtaját kinyitva rögtön be is lépek oda. Körbe pillantok a helyiségben, és nem sokára megpillantok egy kést, amit rögtön felkapva magam felé fordítok, és készen állok arra, hogy magamba szúrjam.. feltéve, ha senki sem állít meg eközben!

Silas & Amara Petrova

Rengeteg idő telt el.. napok, hetek, hónapok, évek... 2000 év. Ennyi ideig kellett mindazt átélnem, amit még most is át kell. Egyszerűen kezdem feladni már ezt, hisz lehetetlen harcot űzök magammal. Meghalni szeretnék, békében nyugodni, és ezáltal békességre lelni, de ez a hülye átjárós dolog nem engedi. Mindig át kell élnem újra, és újra, azt a kínt, azt a fájdalmat, és azt a szenvedést, amit már egészen azóta átélek amióta ez az egész elkezdődött. Eleinte nagyon elviselhetetlen volt, s szinte már kibírhatatlan fájdalmat okozott nekem, de az idő teltével egyre csökkent ez a fájdalom, de még mindig fáj... ez az érzés már oly annyira belém égődött, hogy egyszerűen beleőrültem. Csak megakarok halni már, és ennyi.. Nem kívánok életet, boldogságot, halhatatlanságot.. nem kell nekem az égvilágon semmi sem, csak az édes halál, a nyugalom, a béke.. de ezt mikor kapom meg? Mikor jön el az, amire vágyom? Mikor lesz ennek az egész rémálomnak vége? Mikor ébredek már fel, vagy mikor halok már meg?
Hangom.. az ordításom betölti az egész teret, és szerintem egy olyan pár méteres körzetben hallani is lehet a fájdalommal teli üvöltést, amelyet kiadok magamból.. Érzem, hogy fáj, hogy majd belehalok, hogy majd megszakadok eme teher alatt, de mégis tehetetlen vagyok ez ellen. Nem tudok küzdeni a szenvedés ellen.. Sötétség honol a tájon, és jó esetben erre már senki sem jár, ezért is tölt el némi apró öröm, hogy nem kell látnia engem senkinek sem így.. Nem akarom, hogy így lásson bárki is.. nem akarok senkit sem magam mellé, csak legyen már ennek az átkozott kínnak vége!
Egész testemmel remegek, és eközben tartani próbálom magamat a földön. Azt remélem, hogy ilyen tájt senki sem jár erre, azt akarom hinni, hogy senki sincs itt, de rá kell jönnöm, hogy mégis itt van valaki. Érzékelem, hogy hozzám ér, hogy jelen van, és nem sokára ismerős hang csendül fel. Óvatosan pillantok fel rá.. Silas.. annyi éve már.. oly régen láttam őt. Hirtelen fogom meg kezeimmel a felsőjét, aztán szorosan húzom magamhoz közel, míg fejemet a nyakába fúrom, ezáltal elrejtem magam a világ elől..
Silas.. Kérlek..-Erőtlenül hagyja el a számat eme két szó.. teljesen gyenge vagyok.-Kérlek.. ölj meg, kérlek vess ennek véget! Könyörgöm!-Sírni kezdek, és nem hagyom ezt abba.. a fájdalom szűnni kezd, de még mindig bennem van az alap érzés, ami hirtelen tört rám.-Nagyon fáj.. Fáj ez az egész.. már csak meghalni szeretnék..-Suttogom a szavakat, de pontosan ki lehet venni, hogy mit beszélek. Örülök a jelenlétének, sőt annak, hogy ilyen közel van hozzám, és hogy velem lehet, de már elegem lett annyi év után abból a kínból, amit el kell viselnem.
-Örülök, hogy itt vagy.. velem.-Pillantok fel rá végül, míg az arcomat könnyek áztatják.-El sem hiszem, hogy láthatlak, hogy érezhetlek.. de mégis akármennyire is fáj muszáj.. muszáj megölnöd, mert én nem bírom már tovább.. 2000 éven át folyton újra, és újra szenvednem kell.. elég ebből..-Zárom le ezzel a mondandómat, miközben újra zokogásban török ki.

// Nos nem a legjobb, de remélem azért elmegy

Silas & Amara Petrova

2000 év.. oly hosszú időnek tűnő, és oly meguntnak már.. annyi évig szenvedni, kínokat átélni, és fájdalmat érezni? Annyi éven át egy átjáró lenni? Nem.. elég ebből már! Mára már meguntam teljességgel ezt az életet, hisz nem akarok örökre egy fogoly lenni.. egy rab, aki nem szabadulhat ki a ketrecből, és akinek sohasem lehet nyugalma, mert folyton el kell viselnie, hogy egy átjáró.. egy horgony, akin átmennek a szellemek újból, és újból. S hogy ennek mikor lesz vége? Nem lehet tudni, én csak várom az alkalmat, amikor megölhettem magam, amikor végre abba marad ez a fájdalom, amikor végre meghalva nyugalomra lelhettek. Annyi év után nyugalmat akarok, harmóniát, és békét.. nagy kérés tán? Oly sokat kérnék? Oly nagy kívánságom lenne talán? Csak ennyit kívánok már az élettől mindösszesen, és semmi mást.. csak a halál az, ami édesebbé teheti az életemet, amely nyugalmat ad, amely végre.. végre békét nyújt nekem, és soha többé nem kínoz már tovább. Meghalni, feladni, és soha többé nem élni! Pihenni, aludni, és nyugalomba lenni. Édes álom ez, ami még nem jött el, de már nem sok kell.. érzem, és végre akkor az lehet, amire vágyom, és amit akarok. Onnantól kezdve nem lesz kín.. fájdalom, és szenvedés. Megszűnik minden érzelem, és soha többé nem kellesz már átélnem azt, amit most.
Lépteim lassúak, már-már erőtlenek, így haladok az előttem lévő terepen. Erdő.. fa, és még több fa, növények, állatok, hangok.. Érzékelek annyi év után, de mindhiába, ha az érzés, ha ez az egész nem múlik el.. Félek, sőt már-már rettegek, hogy egyszer csak újból előjön azaz érzés, az a kín, és az a szenvedés. Miért? Miért történik mindez velem? Mit vétettem az életemben? Az volt vétek, hogy éreztem, hogy szeretem, és hogy reménykedtem a boldogságban? Az volt a bűnöm, hogy szerelmes lettem?
Furcsa érzésem van, mintha valaki erre járna.. mintha valaki figyelne.. de az lehetetlen, hisz körbe tekintek, de még sincs itt senki sem, vagy csak én nem látnám azt a személyt, mert elrejtőzött? Vagy újabb szellem kell majd át? Nem, nem, és nem! Nem akarom..! Könyörgöm ébredjek fel ebből a rémálomból.. legyen vége.. haljak már meg végre!
-Nee!-Ordítok fel, amikor nem messze előttem megpillantok egy szellemet, aki átakar rajtam kelni.. Megtörténik a folyamat térddel esek a földre, és eközben teljességgel ordítok a fájdalomtól.-Haljak már meg végre!-Ordítom lélek szakadtából, és az egész erdőt betölti ez a hang.. ez a mondat.. ezek a szavak. Szememből könnyek folynak végig az arcomon.. amelyek végül a földre hullnak. Térddelek a földön mindkét lábammal, míg odáig is eljutok, hogy a kezeimet is bevessem a folyamatba, mert ha nem tenném, akkor összeesnék. Remegni kezdek.. és eközben iszonyatosan fáj a folyamat.. tehetetlenek érzem magam jelen esetben, és csak annak örülök, hogy most nem lát engem senki sem..

// Remélem tetszik *-*