Padok

Tárgy: Re: Padok Szomb. Aug. 16, 2014 11:32 pm

Időugrás után...

Tárgy: nicolas & caroline Kedd Dec. 31, 2013 3:42 pm

Teljesen ledöbbent.. láttam rajta, hogy szóhoz sem jut, hogy a karomban meg is szédül, legalább a fa megtartotta, hogy ne essen el.
Bár azt sem bántam volna, mert annál jobban közelebb lehetett volna hozzám, ha a karomba kapom.
Végül is, az arcán rengeteg érzés futott át, döbbenet, szeretet, mosolyra húzta a száját, és egy csókkal zárta be, azaz megkoronázta a pillanatot, amit én is nagyon vártam, de inkább a hajába temettem az arcom.
Azt hiszem túl gyors volt, nem igazán volt tanúja ennek az egésznek.
Nagy szemekkel nézett rám, azzal az igéző tekintetével amit úgy szeretek, szerettem.
Megint hibás célt ért a mondandóm, amikor megforgatta szemeit.. Azt hiszem megdöbbentettem ezzel is, biztosan nem ilyen fogadtatásra számított.. legalább is tőlem biztosan nem!
Ijedtség is volt benne, bizonytalanság, láttam rajta tisztán.
Mire bensőm megint arra várna, hogy megvitassam vele mi is volt ez igazán, csak figyelmen kívül hagyom, ne törődjön most ezzel, ráérünk később is filozofálni.
A pillanatnak akartam élni, így szorosabban fogtam őt, hogy tényleg ne legyen rosszul. Nem ezt akartam kiváltani belőle, vagy is nem pont ilyen értelemben, de még is ez történt. Amit kissé meg is mosolyogtam. Jól esett, hogy nem felejtett el, és most már az a nő, akire mindig is vágytam, akit elképzeltem anno a barátomként, a barátnőmként és egyszer majd a feleségemként is, ahogy a gyerekeinkkel játszanak.
Tudom, hogy az a csók nem csak azért volt olyan fontos számára és meghatározó mert első volt, hanem mert tőlem kapta és idősebbtől.. talán nem számított rá, hogy megteszem, de megtettem és mélyen nyomott hagyott benne is és bennem is. Barátságból lett ez szerelem azt hiszem.
Sosem bánta meg, én tudom és talán félre is értett, de magyarázata volt, hogy nem azért mentem mert én ne akartam volna vagy mert bántam.. egyszerűen őt nem akartam bántani, ez volt az igazság, amit elég sokáig rejtegettem.
Mind hiába.
Kétes volt a nézése, de nem haragudtam érte, hiszen 5 év nagyon hosszú idő, azóta minden más lett.. és ahogy elmondta, hogy most van túl egy szakításon és még ismerem is a fickót, nos kissé dühbe ejtett.. azt hittem Sammy az már arra hivatkozva, ahogy elmondta mi volt velük és arra alapozva, hogy mennyire bámult engem, amikor hallotta Care-t szeretem. Aztán most megvédte, de tisztává varázsolta a helyzetet, hogy biztosan nem ő volt, szóval lelkemről le esett a vasgolyó és megkönnyebbültem. Nem akartam harcolni a testvéremmel egy nőért sem még, ha ő is lenne az aki Care-rel volt vagy aki Care-t érdekelné.
A szapora levegővétele tudatosította bennem mennyire várt és valahol vágyik rám!
És a sóhaj, az a csalódottság, ami elfogta.. most már tudom, hogy nem hagyhatom magára, nekem itt a helyem, vele, mellette, az oldalán!
Nem fogok ígérem, és ne haragudj amiért ezt mondtam, hogy te és ő! Én az apádra értettem a sajnálom dolgot.. - nézek rá ahogy elenged. -
Határozott volt minden értelemben és ez kifejezetten tetszett!
A suttogására feláll a hátamon a szőr, érzéki, de van benne valami halálos, talán ez lenne az az égető vágy!?
"Mit nem sajnált, hogy itt vagyok!? Ezt láttam, meg is mutatta.. valami különös dolog folyik itt.." - gondolkodom el. -
Azt hiszem már a veszekedést sem bánta, hozzám ért és közel húzott, nagyon is akarta ezt a pillanatot, ahogy belegondolok más körülmények között nem csókoltam volna meg és nem azért, mert bárki láthatta volna és ugyan mit gondolnának majd.. bár erre nem járt mostanában senki sem apu halála óta és még csak, azért sem mert ne akartam volna.. nem érdekeltek igazán a korlátok, másoké nem is.. csak hát féltem, féltem, hogy megbántom, hogy többet szóba sem áll velem vagy pofon vág.. ez lett volna a legkevesebb, de egyiket sem tette meg, ennek tetszés jelét is adtam, elmosolyodtam, bár megint csak halványan ezekre a gondolatokra.
Az ereje és lágysága, megremegtet. Férfi létemre olyan mint, ha először tenném ezt, bűnbe esni. Talán ő az első, talán nem, de mindenképpen meghatározó volt ez a pillanat nekem, mert Vele lehettem!
Imádom a mosolyát és ezt, hogy így áttudja adni magát egy csóknak mint anno, rádöbbentem amikor elengedett, hogy még többet akarok, szerintem ő is így volt vele, de nem akarta nagyon túllőni, szóval inkább köszöntött mint sem folytattuk volna, az én nagy bánatomra, de örömömre is egyaránt.
Éreztem és felemelő volt, ahogy hozzám ért, az az érzékiség tetőfoka volt. Nem is értem miért nincs mellette férfi. Hisz részleteket sem mondott, ez leginkább nekem köszönhető-- bunkón akartam megtudni.. és mert talán közöm sem lenne hozzá, ez meg annak, hogy nem voltunk olyan viszonyban, bár a csók cáfolta.
Mámorító pillanat volt ez kettőnk között, amikor a fának dőlt éreztem, hogy elönti a boldogság, erre vágytam, boldoggá tenni és vele magam is annak lenni!
Köszönöm! - mosolyodom el ahogy figyelem kartávolságból. -

Tárgy: Re: Padok Hétf. Dec. 30, 2013 10:34 pm

Nicolas & Caroline

A meglepődöttségemet nem tudom szavakba önteni. Sőt, valami azt súgja, hogy hallucinálok és ez az egész meg sem történt, mi több, Nicolas sincsen már a városban. Mintha meg is szédültem volna egy pillanatra. Lefagytam, egyetlen egy apró mondat körül kavarogtak a gondolataim, miközben figyeltem minden mozdulatát.
Majd mikor visszatért a durvább mondandójához, válaszként csak megforgattam a szemeimet. Persze, jó hogy nem én vagyok már mindjárt azért a hibás, mert ő kezdett el ilyen bunkó hangnemben beszélni hozzám. Én teljesen normálisan, barátságosan közeledtem felé, ő volt az, aki kifordult önmagából és szinte kérdőre vont az elmúlt 5 évvel kapcsolatban.
Azt a csókot nem csak te akartad. Visszhangzott a fejemben és egyre kevesebb erőt éreztem a lábamban, noha a vámpíroknak nem szokásuk összeesni az idegességtől. Olyan réginek tűnik az az emlék, amikor trükkel rávettem arra, hogy megcsókoljon, mintha már legalább tíz éve történt volna. Annyi minden történt velem az után a csók után, hogy féltem. Hiába tetszett a gondolata annak, hogy az első szerelmem visszatérjen az életembe, rettegtem. Mellőlem fejvesztve menekültek el az emberek, egy kapcsolatom se tartott tovább pár hónapnál. Bár Tylerrel majdnem megéltük az egy évet, de abból felet külön töltöttünk, úgyhogy nem is érdemes azt számolgatni. Nick viszont más volt... Egészen kicsi voltam, amikor megismertem, és egészen addig, míg el nem költözött ő volt a legjobb barátom, így nem is csoda, hogy szerelmes lettem belé. De még fiatal voltam, azt se tudtam, milyen is az az érzés pontosan. Azért pedig, hogy harcoltam a csókért, sohasem fogok bocsánatot kérni. Vagy ha meg teszem, nem fogom komolyan gondolni, hisz az volt életem egyik legjobb döntése. Viszont nem tudtam hova tenni a vallomását. Egy részem boldog volt, mert még én is éreztem iránta valamit, csak ezt eddig azért nem tudtam, mert nem láttam Őt. Másik részem viszont megsebzett volt és nem akarta viszonozni ezt az érzést, nehogy újra esélyt adhasson egy embernek arra, hogy bármikor újra összetörje a szívemet.
De ahogy határozottan hozzám sietett, egyik keze a hajamat simogatta, másik kezével magához húzott, rájöttem, hogy bármi is történt a múltamban, akárhány srác hagyott faképnél, én akarom ezt az érzést. Szaporábban vettem a levegőt, ahogy homlokát az enyémhez érintette és csak milliméterek választottak el minket egymástól. De nem tette meg, amire számítottam. A hajamba temette az arcát én pedig egy hatalmasat sóhajtottam és még nyeltem is egy nagyot.
- Soha többé ne merészelj eltűnni szó nélkül... És ne képzelj be őrültségeket, mert nekem nem jön be az öcséd és nem is akarok vele lenni. - Határozottan mondtam ki a szavakat, de csak suttogtam őket a fülébe. Pár perc eltelt, mire végre felnézett rám, és valamiért bocsánatot is kért. - Hát én nem. - Én nem sajnáltam, hogy visszajött, azt sem, hogy szinte veszekedéssel ráztuk fel a barátságunkat. Nem ilyen fogadtatásra számítottam az biztos, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyszerűen csak boldog voltam, amiért itt volt. És amiért minden gondomról egy pillanat alatt képes elvonni a figyelmemet, ehhez pedig nem kell mást tennie, csak a szemeimbe néznie.
Óvatosan felemeltem a kezemet, a tarkójára helyeztem és egy apró mozdulattal magamhoz húztam. Ezeket az apró centiket nem volt nehéz áthidalni, ráadásul nagyon igyekeztem olyan erővel húzni, ami még kitelik egy lánytól, nehogy lebukjak a "származásomat" illetően. Gyorsan közeledtem az ajkai felé és lágyan megcsókoltam. Még egy kicsit bele is mosolyogtam a csókba, hisz annyival másabb volt, mint öt évvel ezelőtt. Teljesen magával ragadott és az előbbi visszafogott, lágy üdvözlő szájra puszi, szenvedélyes, igazi csókká forrta ki magát. Kezeimet a nyaka köré fontam és teljes testemmel hozzá simultam. Felszabadított a gondolat, hogy nem vagyunk korlátok közé szorítva, hogy mindketten érett felnőttek vagyunk.
Nem tudom mennyi ideig tartott a csók, de legszívesebben nem is hagytam volna még abba, végis meg kellett tennem ezt a szörnyű lépést. Elhúzódtam tőle, fejemet a fatörzsnek döntöttem és megszólaltam. - Üdv itthon! - Mondtam mosolyogva és élveztem a boldogságot, ami hála neki most végre megadatott nekem.

Tárgy: nicolas & caroline Hétf. Dec. 30, 2013 8:12 pm

Bensőm mindkét fele pattog - "Seggfej!" - ordítják, a fejemhez kapok egy pillanatra - Szeretlek, az az én bajom Care! - kimondtam.. a szám elé kapom a kezem, elfordulok, elindulok, megállok.. zavarban vagyok. "De ki kellett mondanom. Hallania kellett, ha csak egy pillanatra is!"
Köcsög vagyok tudom, meglehetősen paraszt, és látom nem tetszik! Mondták már mások is, nem kell aggódni, hogy te vagy az egyetlen! nézek rá - Kicsit sem bántasz meg a szavaiddal, ámbár a tettek azok, amelyek súlyosabbak Care! - nyomatékosítom, hogy amikor megcsókoltam.. nos annak következményei is lehettek volna rám nézve.. de rá, nos rá megvolt a hatás, és elsodort magával engem is.
Éktelen ricsaj, és fel alá járkálás.. "Kihoztam a sodrából, de legalább nem közömbös, szép volt!" - veregetem meg képzeletben a vállamat - Mert amikor a.. - elhallgatok - "Ne merd kimondani! Még ne!" - rivall rám bensőm - nem is teszem hát meg, inkább csöndben hallgatom tovább..
Azt a csókot, nem csak te akartad Care! - mondom ki őszintén és olyan halkan, hogy talán maga sem hallotta meg, ahogy én sem, zakatol a szívem erre a percre, erre a kémiára ami köztünk működik.
El kell ismernem megváltozott! akkor is kitudta magának harcolni amit akart, és most, hogy ilyen hangnemben és ilyen stílusban szóltam egyáltalán hozzá, teljesen felbőszítette, látszott rajta, hogy fájt neki és ahogy tartja a mondás; "Kölcsön kenyér, visszajár!" - szóval rám förmedt és ezzel bizonyította, hogy a megállapítása a körülöttem lévőknek mindig is igaz volt.
Leszámítva, hogy sosem kérdeztek rá, miből fakad ez az egész.. elkönyveltek egy rossz kisfiúnak, aki majd egyszer talán kinövi.. ami pedig nem jött össze, és amire nem számítottak, hogy tinédzserként sem lesz jobb.. nem is lett! A viselkedésem csak még rosszabb irányt váltott, még inkább eltaszítva ezzel a körülöttem lévőket. Ahogy most őt is. Nem akartam magyarázatot adni neki, erre a dühkitörésre, nem akartam felhozni a régi dolgokat, sebeket felszaggatni, értelmetlen, elmúlt dolgokról fecsegni! Ráhagytam, gondolja azt ami jól esik, hiszen nem kérhetem, nem követelhetem, hogy azt higgye amit én, saját magamról! Bár első kijelentésem bizonyossá tehette számára, hogy mire föl ez az egész.. Tévedtem, nem mindent akartam felhozni csak azt, ami épp a leginkább foglalkoztatott azóta, hogy utoljára itt, apám sírjánál láttam.. se szó, se beszéd nélkül le is léptem, hogy át tudjam ezt gondolni, hogy ne mondjam ki, amit most megtettem, idő előtt. Amit idő előtt Samnek is elfecsegtem már csak a pillantására is.. Tévedtem, beismerem.. felszaggatok sebeket és elmúlt dolgokról beszélek..
Végighallgatom amit mond, majd elindulok felé határozott léptekkel és egy közeli fának szorítom a hajába túrva az egyik kezemmel, a másikat a dereka köré fonom és magamhoz húzom nagyon, nagyon közel.. a homlokomat az övének szegezem, közeledem ajkai felé.. egy pillanatra rádöbbenek, hogy még is megfogom tenni amit akartam, ezért inkább a hajába temetem az arcom, a fába verve a kezem ami eddig a dereka köré volt fonva.. mindkét kezem a fa törzsét markolássza, ami megreccsen erőmtől, de még sem éri nagyobb kár, erősen és határozottan támasztja a lányt, akit én tartok ott, a testemmel hozzásimulva a fának nyomom, tán mozdulni sem tud.
Akarom, hogy érezze mennyire lüktet, mennyire zakatol a szívem, mennyit jelent nekem!
Sajnálom Care! - suttogom, majd néhány perc elteltével felé fordítom a fejem. -

Tárgy: Re: Padok Hétf. Dec. 30, 2013 7:25 pm

Nicolas & Caroline

Amint leültem, ő felállt és arrébb sétált. Nos, ezek után mondja nekem azt valaki, hogy nem velem van a baj... Aztán hirtelen átváltott a bunkó macsó énjére, amit eddig csak hírből ismertem, de durva kérdéseivel nem csak meglepett, de alaposan fel is dühített. Egymást érték a kérdések, én pedig még levegőhöz sem jutottam, nem hogy válaszolni tudjak rájuk. Volt egy pillanat, amikor elhallgatott, nos, akkor jött el az én időm.
- Gondolom ismered, ugyanis helybéli volt ő is. - Itt még hellyel-közzel nyugodt volt a hangom, de amint felidéztem magamban azt a következő kérdését, úgy lettem egyre mérgesebb és mérgesebb. Amikor megkérdezte, hogy lenne-e kedvem máshova menni, még egy pillanatra el is mosolyodtam, mert melengette a szívemet a gondolat, hogy még több időt töltsek vele. Csak éppen arra nem voltam felkészülve, amit utána kaptam. - Elárulnád, hogy mi a fene bajod van? Véletlenül futottunk össze itt, ha nem rémlene! Soha sem volt ellenemre, hogy nyilvánosan mutatkozzunk, nem tudom, miért gondolod azt, hogy most zavarna! - Szinte kiabáltam vele, de nem érdekelt. Egyedül a halottakat sajnáltam, akik nem nyugodhattak békében miattunk. Értetlenül álltam a hirtelen megváltozott viselkedése előtt és nem tudtam mi tévő legyek. Idegesen mászkáltam fel-alá a pad előtt, amiről az előbb a kiabálásom közepette felálltam, de úgy, hogy szinte észre se vettem. Annyira belemerültem abba, hogy visszavágjak neki.
- Te most kiről beszélsz? Samről? Az Isten áldjon meg, miért képzeled azt be magadnak, hogy bármi is volt köztem és az öcséd között? Nem tűnt fel neked, hogy kiskoromban sem az öcséd érdekelt? - Nem ilyen temető látogatásra számítottam. Nem tudtam, miért kezdett el összehadoválni mindenfélét rólam és a testvéréről. Sohasem akartam semmit sem Sammy-től, de azt hittem ezt a csókkal világossá is tettem Nick számára. Úgy néz ki, tévedtem.
- Úgy tudtam! - Teljesen kikeltem magamból, kezeimmel a fejemet fogtam, végigsimítottam a hajamon, közben tovább járkáltam fel alá, hiszen máshogy nem tudtam levezetni az idegességemet. - Tudtam, hogy még mindig haragszol rám, amiatt a hülye csók miatt! Sose szabadott volna kihisztiznem magamnak, mert akkor talán most nem lennél ilyen bunkó! Még mielőtt megvádolsz azzal, hogy megbántam, amit tettem, jelezném, hogy semmit sem bántam meg, csak nem gondoltam volna, hogy ennyire ellenem fordulsz! - Még mindig tőlem visszhangzott a város ebben a korai órában.
Csak pár pillanat telt el, majd mintha visszakapcsolt és újra önmagává változott volna. Egészen óvatosan tett fel még egy kérdést, de őszintén, nem volt kedvem válaszolni rá. Mégis, ahogy a szemeibe néztem, hirtelen elszállt a haragom. Vettem egy mély levegőt, majd megszólaltam. - Apu megcsalta anyát, mikor még kicsi voltam, abból a kapcsolatából született meg a húgom. De csak pár napja szereztem tudomást róla. Az előbb pedig... apukám sírjára vittem virágot. Ma két éve halt meg. - Mondtam érzelemmentes hangon. Fájt, hogy ilyen dolgokat efféleképpen kell megosztanom vele, de egy csepp kedvességet sem akartam mutatni felé a hangomban. Nem érdemelte meg. Az előbbi jelenete után pláne nem...

Tárgy: nicolas & caroline Hétf. Dec. 30, 2013 6:06 pm

"Megható.." - dörmögöm bensőmnek mire az megálljt parancsol - "A magam ura vagyok!" - förmedek rá, határozottan felállok, nem tudok mellette ülni, ez már sok.
Megérint mint akkor, 13 évvel ezelőtt. Kezdek paranoiás lenni, feszélyeztet a helyzet, jobbnak látok pár lépést sétálgatni a kősír körül. Nem figyelek már a körülöttem lévő dolgokra, sem bensőmre, egyszerűen kizárom őket, felteszem hát a kérdést, határozottságot magamra erőltetve - Ismerem a srácot?! - ez túl kemény volt.. legalább is azt hiszem, de az új Nick bátrabb mint valaha, szóval nem állok le magyarázaton törni a fejem.
Lenne kedved máshova menni?! Nem bírom ezt a helyet.. - nézek rá, most már bátrabban mint ezelőtt - Vagy túl sok amit látsz!? Inkább itt mint nyilvánosan?! - ez meg felettébb bunkó megjegyzés volt.. dühös vagyok, hogy kire!? magam sem tudom..
Örülök, hogy a sok sírás után kidugta a képét, jó hatással vagy ránk Care! Kössz, hogy vele voltál.
És gondolom oda volt érted, áradozott rólad, hogy mennyire megérted és jól kijöttök.. - erőltetek magamra egy mosolyt, bár mégsem a kedvességemet tükrözi, azt hiszem szarkazmusnak hat.
Persze, bár az álmaim nem ott kint voltak Care, hanem itt, csak még gyermekek voltunk, gyermek voltál! - határozottságom meglep, nem is értem miért mondom ki neki ezeket, talán, hogy tudassam vele mit érzek!? hogy kitapossam neki az utat, hogy végre arról beszéljünk amiről 13 évig nem tudtunk?!
"A bensőm akarta, most megkapja" - "Tessék Roux, légy kemény!" - bíztat - "Remek.. " - mosolyra húzódik a szám - Miért sírsz Care!? - váltok témát. - Egy részüket igen, voltak kellemes pillanatok és voltak kellemetlenek is, de azt hiszem amit eddig elértem, azokra mind büszke lehetek! - szegtem fel a fejem. - nem akartam ilyenekről fecsegni, a tárgyra akartam térni, de bensőm angyali fele határt húzott, amit jobbnak láttam nem áthágni, szóval nem kérdeztem sok mindent, nem ugrottam az égig, csak óvatosan tapogatóztam - Hogy, hogy van egy testvéred, és hova mentél az előbb!? - lépek ki a sír mögül, egyenesen vele szemben állva meg. -

Tárgy: Re: Padok Hétf. Dec. 30, 2013 5:24 pm

Nicolas & Caroline

Nem mondhatnám, hogy nem kavart fel az ittléte. Buta kis fruskaként látott utoljára, aki akkor sem éppen a leghelyesebb dolgot tette. Hibásnak érzem magam azért, amiért elment a városból, félek én üldöztem el őt.
Tanácstalanul fürkésztem az arcát, hátha megtudok róla még többet, de annyira zárkózott volt, hogy semmit sem sikerült kiderítenem. Ilyen rossz viszonyban váltunk volna el egymástól?
Pár lépéssel ismételten közelebb léptem, majd egy apró karnyújtásnyira álltam meg. - Elcsépelt szöveg, de idővel jobb lesz. Neked is és Samnek is. - Bátorítóan rámosolyogtam, és együtt érzően a vállára tettem a kezemet. Csupán pár másodpercig érintettem, nehogy kínossá tegyem a helyzetet. Mint amikor Elenát öleltem percekig, ő pedig úgy állt ott, mint egy bábu.
- Örülök, hogy Sam maradásra tudott bírni. - Igaz, hogy ezt már mondtam neki, de nem tudtam elégszer kimutatni, hogy mennyire örülök neki. Talán nagyobb lenne a lelkesedésem, hogyha éppen nem egy temetőben lennénk. Akkor nem beszélnék hozzá ennyire kimérten, feszélyezetten, hanem össze-vissza csacsognék és ezzel valószínűleg ki is üldözném őt a világból.
- Nem sokat. Miután elmentél vele is megszakadt a kapcsolatom. Sokszor összefutottunk, de nem igazán beszélgettünk. Talán csak tavaly az Alapítók Napjára való felkészülés során. - Elmerengtem a múlton és igazán rosszul éreztem magam, amiért nem emlékeztem arra a beszélgetésre Sammyvel. Jól szórakoztunk, tudom, mert az rémlik, hogy sokat nevettünk, de minden mást homály fed. Szívesen meséltem volna neki az öccséről, hogy miként élt itt azután, hogy Nick elment főiskolára, de nem tudtam. Nem tudtam, mert ahogy az egyik Roux eltűnt az életemből, úgy automatikusan elfordultunk egymástól a másikkal. Pedig vele is barátok voltunk, csupán nem annyira jók, mint Nicolasszal.
- Én megértelek, Nick. Mindenki életében eljön ez a pillanat. És addig kell kergetnünk az álmainkat, míg fiatalok vagyunk, nem? - Nem szerettem volna, hogyha rosszul érzi magát amiatt, mert elment. Mindannyian elmegyünk egyszer, ez így igaz. Hisz én is főiskolán tanulok, bár az is tény, hogy még nagyon sok évem lesz arra, hogy elveszítsem a fejem és őrültségeket tegyek. Egészen pontosan az örökkévalóságig van erre időm. Ahogy eszembe villant a vámpírságom, úgy el is szomorodtam. Túl sok ember hagyott el az elmúlt pár évben, azt már tényleg nem élném túl, hogyha egy nap Nick sírjához jönnék vissza. Könnycseppek jelentek meg a szememben, ahogy jobban belegondoltam az élet igazságtalan "körforgásába".
- Bocsánat... mindjárt jövök. - Mondtam szipogva, hátat fordítottam és elhaladtam a sírkövet között. Kellett ez a pár perc ahhoz, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem és elhessegessem a legszörnyűbb gondolataimat. Apa sírja elé megérkezve leguggoltam. A fehér rózsacsokrot a márványtömb elé helyeztem, jobb kezem közvetítésével pedig egy puszit adtam a sírra. - Ne hidd, hogy megbocsátottam... beszélhettél volna Sophie-ról. - Viccelődve suttogtam apunak a szavakat. Mennyire szívesen veszekednék most vele Sophie miatt! Amiért eltitkolta őt előlem és 16 év után most először találkozhattam a húgommal. De próbáltam nem sokat zsörtölődni ezen a témán, mert végre alkalmam nyílt beszélni Nickkel, úgyhogy inkább visszasiettem hozzá és leültem mellé a padra.
- Szóval... milyen volt álmokat kergetni? Megtaláltad a számításaidat? - Kíváncsian néztem a szemeibe és most először, mióta itt vagyok, kezdtem azt érezni, hogy kicsit túlságosan is kevés a köztünk lévő hely. Ez pedig eléggé frusztrált, de azt nem tudtam miért. Távolabb vagy közelebb akartam-e kerülni? Ezt még nem tudtam eldönteni magamban. Viszont boldog voltam, amiért pont Nickkel osztozhatok a padon és hogy semmi harag nincs benne irányomban, amiért régen olyan nevetségesen viselkedtem vele és szabályosan kiharcoltam életem első igazi csókját tőle.

Tárgy: nicolas & caroline Hétf. Dec. 30, 2013 10:24 am

A mosolya megfogott.. kész vége, elvesztettem magam felett az uralmam, előtör belőlem az érzés és mosoly nélkül fordítom el a fejem. Nem tudok ránézni, nem tudok azokba a kék szempárokra tekinteni úgy, hogy oda ne ugorjak elé és tegyek olyat, ami mind a kettőnket nagyon is meglepné.
Egy egyszerű átlagos kérdés és felém lép. Úgy hiszem mondani akarna valamit, de inkább nem teszi. Talán jobb is így, nem sebzi meg magát, nem árul el többet mint kellene. Még én sem mondtam el neki mindent, sőt valójában nem is beszéltünk, hiszen nem jött oda a temetésen, és én sem igyekeztem vele szóba elegyedni, hiszen én hagytam cserben, még ŐT is! Ez a nagy helyzet semmire sem vagyok igazán kész.. elhatározott voltam még gyermekként, dajkámmal Anettel szemben, de ezen felül, kész kifújt.. elvesztem, őt is elvesztettem, még is itt van.
Ahogy ereimben árad a vér, érzem, hogy melegem van, egyszerűen meggyulladok, belsőm késztet, hogy ne rontsam el, lépjek valamit, még mindig hadakozom magammal, teljesen értetlenül.
"Mit kellene lépnem?!" - teszem fel magamnak a kérdést, mire bensőm csak rosszallóan rázza a fejét, nem érti mire ez a bizonytalanság..
Megdöbbenek.. párkapcsolat és egy testvér. Ez sokkolóan ér, mert tudom, hogy mindig is szeretett volna egy testvért, láttam rajta! Ahogy Sammel viselkedett az mindent megmagyarázott. "Kivel lehetett párkapcsolatban?!" - teszem fel az újabb kérdést mire bensőm megint rosszallóan néz és megint mutogat - "Jólvan, befejeztem.." - szólok vissza ahogy előremeredten megforgatom a szemem.
Egyrészt még nem hagy nyugodni, hiszen nem is gondoltam volna soha, hogy barátja lesz utánam.. "Na jó ez egoista volt!" - nevetek fel kínomban - "De tényleg.." - másfelől nem is firtatom, elmentem, ő meg felnőtt, tovább lépett, ki ne akarna maga mellé egy ilyen nőt, mint ő?! Rádöbbenek, hogy csóknál több sosem volt köztünk, hiszen gyermek volt, korlátok szabták meg..
Ez a harc bensőm és köztem kikészít, azt akarja, hogy ne gondolkodjak rajta, inkább mindent spontán csináljak, cselekedjek, ne érdekeljenek a következmények.
Valahol igaza van, Caroline már felnőtt nő, gyönyörű, magabiztos és rejtélyes, ahogy mindig is! Most megtehetnék bármit, kockázatok nélkül..
De valami furcsa is volt abban a szempárban, amikor megcsillanni látszott, amikor ránéztem.
Nem tudom mi, de gondolkodóba ejt egy pillanatra, mire megint egy szúrás - "Jó!" - dörmögöm ennek az átkozott belső hangnak aki végre kőkemény pillantásából visszavesz néhány fokkal.
Újabb kérdés - "Szedd össze magad!" - szólít fel a hang ami visszhangzik füleimben - Jól vagyok, azt hiszem! Sam, kérte, hogy maradjak! - nézek rá - Én is ezt hittem, aztán látod, még is! - teszem fel a kezem tanácstalanul és megadóan. -
Azt hiszem nem érti.. vagyis nem tudta miért mentem.. jobb is így, senki sem tudott semmit, nem is fájt annyira.
Virág volt nála.. azt hiszem nem nekünk szánja, gondolkodóba ejt hát ez is, vajon mi történt még vele 5 év alatt, mialatt én országokat jártam be, fősulira mentem és álmaimat valósítottam meg!?
"Sammy!?" - erre megfordulok - Mit tudsz Samről Caroline?! - "Velem nagyon keveset beszél.. és azt hiszem haragszik is rám! 5 éve elhagytam őket, bár mindig beszéltünk az még sem ugyan az, mint ha itt lettem volna mellettük!" - eszembe jut öcsém nézése, és a szótlansága ami a temetés után fogadott. "Érez valamit iránta!?" - kattog az agyam, nem bírok leállni, tudnom kell róla mindent, mindent, mert ha nem, abba beleőrülök.
Sammy maga alatt van! - nézek rá, tekintetem végig vizslatja - Nem sokat beszélünk.. - fűzöm hozzá - Vissza akartam jönni! - sütöm le a szemem - Ez a kisváros a szülőföldem, az életem, valójában álmokat kergetni mentem, de itt kellett volna maradnom veletek! - "Veletek.." - na ezt jól megmondtad pajtás, bólogat benső énem is, mosolyra csal az arca. -

Tárgy: Re: Padok Vas. Dec. 29, 2013 11:11 pm

Nicolas & Caroline

Hát, mit mondjak én sem gondoltam, hogy ennyi év után pont a temetőben fogok összefutni Nicolas-szal. Mondjuk ez már a második alkalom, hisz az apukája temetésén is itt láttuk egymást, csak akkor nem voltam elég erős ahhoz, hogy odasétáljak hozzá. Úgyis annyian mentek oda hozzá is, Samhez is, hogy nem akartam még én is téblábolni ott. Pedig jobban belegondolva oda kellett volna menjek. Mindkét fiúnak kijárt volna az ölelés, hisz mindketten jó barátaim voltak. Ha könnyebbé nem is tudtam volna tenni a gyászukat, legalább osztozhattam volna velük rajta.
Ahogy felém fordult, rögtön mosoly jelent meg az arcomon, ami igazán őszinte volt, hiszen örültem annak, hogy itt van és ha pár perc erejéig is, de válthatok vele pár szót.
- Én se hittem volna, hogy rajtam kívül lesz még itt valaki ilyen korán. - Egy lépéssel közelebb léptem, de még így is volt pár méter kettőnk között. Mi újság? Hol is kezdjem? Mennyi mindent áruljak el magamról? Talán nem azzal kéne rögtön indítani, hogy képzeld vámpír vagyok. Talán lehet jobb lenne, hogyha erről sohasem szerezne tudomást, hisz láttam mennyire megsínylette a kapcsolataimat ez a tény. Oké, inkább kezdem valami egyszerűvel és hétköznapival. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem. - Hát, a Whitmore főiskolára járok, Elenával lakom a kollégiumban, épp túl vagyok egy szakításon, itthon pedig a családban eggyel nőtt a létszám. Ugyanis kiderült, hogy van egy féltestvérem, egy húgom, szóval meg vagyok. - Talán túlságosan is belemerültem a témába, éppen ezért rövidre zártam, amilyen gyorsan csak tudtam. - És veled mi a helyzet? Hogyhogy itt vagy? Azt hittem nem maradsz Mystic Falls-ban... - Nem tudtam, hogy hova költözött, miután maga mögött hagyta a várost, de sose gondoltam volna azt, hogy visszajönne ide. Őt mindig is nagyvárosi macsónak képzeltem, aki nem porosodik egy ilyen aprócska városban, amikor megannyi lehetőség kínálkozik neki a világ különböző pontjain.
A virágot, amit apa sírjára hoztam, még mindig a kezemben fogtam, aminek részben azért örültem, mert volt valami, amiben kapaszkodni tudtam. Nem tudom, miért éreztem ennyire feszélyezve magamat a közelében. De egyelőre nem ment a feloldódás.
- Sammy hogy van? - Érdeklődtem az öccse iránt is, hiszen vele párszor összefutottam az elmúlt évek során és akkor mindig jól elbeszélgettünk. A temetésen őt is láttam, nagyon ki volt készülve, Nick pedig hozta a szokásos nagyfiús kemény szerepet, akinek nem szabad elgyengülnie, mert akkor nem mutat jó példát. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezért viselte olyan jól a temetést, hisz mindig ilyen volt. Mondjuk talán Sam kicsit közelebb is állt az apjához, vagy nem tudom. Ennyire nem láttam bele a családi életükbe.
- Amúgy jó itt látni téged. Már nem a temetőben, hanem itthon. - Örültem annak, hogy láthattam, habár még nem tudtam milyen viszonyban fogunk elválni egymástól. Be kellene pótolni a kimaradt éveket, hogy újra olyan jó barátok legyünk, mint anno voltunk, de nem tudom, hogy van-e rá időnk. Hisz ha egy nap megint úgy dönt, hogy semmi keresnivalója itt, akkor megint eltűnik és ki tudja mikor látom legközelebb.

Tárgy: nicolas & caroline Vas. Dec. 29, 2013 9:33 pm

"Ez a hang.." - megdöbbenek, megszólal bensőm hosszú idő után most először.
5 éve, hogy nem láttam, azaz 20 évesen láttam utoljára, egy évvel később leléptem innen, annak reményében, hogy ő már elfelejtett, hogy megbocsátást nyert vétkem, hogy akkor ott, gyerekként megcsókoltam.. illetlenség volt tőlem, felettébb nagy bűn, hiszen megrontottam.. - ekkor megszólal bennem a férfi - "Megrontásnak számít, hogy megcsókoltad?!" - förmed rám - "Hiszen mindketten akartátok, és egyéb nem történt, gyerünk Nick, ne légy seggfej!" - dübörög, visszhangzik a fejemben, követeli, hogy mondjak valamit, kényszeríti izmaimat a mozgásra.
"Képtelen vagyok.." - legalábbis ezt hiszem, amikor válaszolok testem reakciójára azzal, hogy nem fordulok meg rögtön, azt hiszem amikor megláttam a temetőben, itt apám elhantolásakor olyat mondtam ami talán sosem nyer viszonzást..
Nem láttam őt, nem tudom mit élt meg, azt tudom, hogy ott abban a percben, amikor igéző kék tekintete az enyémet kereste, a lelkem összeért az övével, egyesültünk teret és időt kizárva, és a szívem megadta magát azzal, hogy öcsém füle hallatára, csak a lányra összpontosítva, az érzésre, kimondtam féltve őrzött titkomat.
Igen, akkor Sam is csak bámult rám, nem értette mire s kire értem egészen addig, amíg szemkontaktusomat meg nem kereste, és vette észre a túloldalt álló lányt, Caroline-t, akire mindig is jól emlékezett, és akivel rengetegszer látták egymást, hiszen ő itt maradt, amikor én feladtam az életem, amikor utoljára láttam életben az apámat.. Sam mellettük volt, ahogy én sosem, röstellem a dolgot és nagyon bánt.
Mindig példát akartam neki mutatni, kiakarta taposni nyomdokaimat, az övének akarta érezni kissé az életem, azt hiszem ennél sokkal többet kapott!
Anettel rettentően jól megértik egymást, többet beszélnek, mint én egész gyerekkoromat tekintve kedves dajkámmal.
Több barátja is volt, ami nekem nem, hiszen magamba zárkóztam és inkább elrejtettem az érzéseimet mint, hogy gyengének lássanak.
Ez a valódi oka, hogy irigykedem Samre!
Mert önfeledten nevetni és mert szégyen nélkül sírni is.
Amíg mindenki őt vigasztalta én a sarokba vonultam és a falat rugdostam, el kellett vonnom a figyelmem, hogy ne gondoljak rá, a megadásra és ne tegyem azt mint a testvérem.
Tudtam nekem erősnek kell maradnom, édesanyánk is ezt várná el, hogy vigyázzak rájuk, a családomra, az öcsémre, a tulajdonunkra.. ehelyett elfutottam - "Szép volt Nick!" - tesz rá egy lapáttal tudatom, majd kiragad a gondolatmenetemből és ösztönöz, égetve sürget, hogy most cselekedjek, mielőtt végleg késő lesz!
- felé fordultam kissé könnyes tekintettel, bár igyekeztem nem sírás nyomát kelteni, ezért határozottan szólaltam meg, magamat is meglepve - Caroline! Nahát! Nem is tudtam, hogy találkozunk.. Miújság!? - erőltettem mosolyt az arcomra, bár halványra sikeredett. -

Tárgy: Re: Padok Vas. Dec. 29, 2013 9:01 pm

Nicolas & Caroline

Ma két éve annak, hogy apa meghalt, éppen ezért ebből az alkalomból úgy gondoltam jó ötlet lenne kijönni hozzá a temetőbe és beszélgetni vele egy kicsit. Sophie-t is ki szerettem volna hozni, de olyan békésen aludt, hogy inkább nem ébresztettem fel. Majd ha kipihenten felkelt, akkor délután kijövök vele ide még egyszer.
A temető felé igyekeztem, bár nem tudom miért volt ennyire sietős... A nap épphogy felkelt, úgyhogy szerintem rajtam kívül senki sem lesz ott, hisz nincs még egy olyan ember, aki ilyen korán kilátogat a temetőbe. Ahogy viszont beléptem az apró kovácsoltvas kis kapun, halvány mosolyra húzódott a szám. Nem is ő lenne, ha nem ilyenkor jött volna ki a temetőbe. Tehát tévedtem. Mégsem leszek egyedül.
Emlékszem mindenre, ami kettőnk között történt. Annyira fiatal voltam még, mégis kiharcoltam magamnak azt a csókot. Pedig őt akár meg is büntethették volna érte. De nem gond, mert nem beszéltem róla senkinek. Ha jobban belegondolok ez mégsem igaz. Elenának elmeséltem, de csak egy nagy "fúj" volt a reakciója. Talán már rég el is felejtette. Én viszont nem. Tudom, anyu azt hitte, hogy Nick öccsébe vagyok belezúgva, aki nagyjából egy idős velem. Őt talán még el is fogadta volna első barátomnak... Csak hogy én inkább másra vetettem szemet. Ő volt az első, aki komolyabban tetszett nekem, de a csók után nem sokkal elköltözött a városból. Ez viszont nem annyira hízelgő. Ha jobban belegondolok, minden srác, akivel valaha dolgom volt, fejet vesztve elmenekült tőlem. Talán nem is lenne jó ötlet most odamenni hozzá... Ugyanakkor, ott voltam az apukája temetésén, és hiába maradt ki pár év, még mindig jó barátként tekintek rá, illetlenség lenne nem odamenni.
Vettem egy mély levegőt, majd halk léptekkel felé sétáltam, és pár méterre tőle megálltam a háta mögött. Egy kis kő padon ült és előre figyelt.
- Nahát, nahát... A tékozló fiú hazatért. - Szólaltam meg kedves, bársonyos hangon és vártam, hogy megforduljon. Kicsit össze is szorult a gyomrom, mert nem tudtam milyen fogadtatásra kellett volna felkészülnöm.

Tárgy: Padok Szomb. Nov. 16, 2013 6:42 pm