† My sis and I †

Megsajnáltam-e az egyetlen nővéremet, akit a szüleink tönkretettek? Még szép, hogy igen. Azonban nem emiatt akartam rajta segíteni. Vissza akartam őt kapni, azt akartam, hogy olyanok legyünk, mint a sok rossz előtt, hogy vére normális legyen a kapcsolatunk és bátran támaszkodhassunk egymásra. Jelenleg semmit sem szerettem volna jobban, mint visszakapni a nővéremet.
- Azért akarok segíteni, mert vissza akarlak kapni! Csak engedd, hogy segítsek… - a mondat végére egészen elhalkult a hangom, arcomra kiült, hogy mennyire vágyom rá, hogy minden rendbe jöjjön köztünk. Igen, ez az a naivság, amire a nővérem mindig olyan kegyesen felhívta a figyelmemet, minden egyes beszélgetésünk alkalmával, már egészen kicsi gyerekkorunk óta. Pedig igazából sosem voltam az a naiv típus, mindig csak ő előtte mutatkozott meg ez a rejtett tulajdonságom. Mindegy is, csak azt szeretném, ha felfogná, hogy én ugyan úgy szeretem őt, ahogyan régen. S ha lenne több időm és nem kéne azon aggódnom, ha nem érek vissza a házba, akkor elevenen megnyúznak, akkor több időt töltenék el Amberrel, hogy ezt az egészet átbeszéljük. De legnagyobb sajnálatomra rövid az a bizonyos póráz és nem akartam ennél is jobban kihúzni Klausnál a gyufát, így is elég sok dolog van már a rovásomon. Már csak az hiányzott volna, ha a késésimet is lelkesen jegyzeteli magának és később emiatt is kitalál nekem valami frappáns és emlékezetes büntetést.
Figyeltem, ahogy Amber turkál a zsebében, s halottam, ahogy az apró papír megzizzen a zsebben, majd már láttam is azt a fehér villanást, amivel előhúzta onnan, amit egy törött ceruza követett. Számítottam rá, hogy nem lesz olyan egyszerű ez a számcsere dolog, ezért is gondoltam, hogy inkább csak lediktálom neki a számomat, ő pedig majd keres, ha szüksége van rám, vagy ha csak látni akar. Az ezer százalék, hogy én ugrani fogok minden hívására és nem fog érdekelni, ha emiatt bajba kerülök.
- Érthető. Megadom mind a kettőt, a mobilom számát is és a birtok számát is, ha a mobilomon valami miatt nem érnél el. Viszont a birtokot csak tényleg vészhelyzet esetén hívd, nem kockáztatnám hogy bajba keveredj. – mondtam neki, aztán lediktáltam neki a két telefonszámot. Figyeltem őt, ahogy azzal a jellegzetes írásával felfirkantja a számokat, s reménykedtem benne, hogy a papírt nem fogja elhagyni. – Nekem most mennem kell vissza a pokolba… - kezdetem bele  a búcsúzkodásba – Nagyon örülök neki, hogy végre újra láttalak. Ígérd meg, hogy felhívsz! Ha nem teszed, akkor nekem kell megkeresnem téged és hidd el, azt nem akarod. – vigyorogtam rá, vidámság érződött ki a hangomból. Még egyszer utoljára átszeltem a kettőnk között lévő távolságot és kissé esetlenül, de megöleltem a nővéremet.
– Vigyázz magadra! – motyogtam neki, aztán elengedtem őt, s eltűntem a szeme elől, mintha soha arra sem jártam volna.

//Köszönöm a játékot, babe! Minél hamarabb újat! //

Isabella & Amber

Hello, little sister!

Bevallom, szégyelltem, hogy ilyen kellemetlenül éreztem magam a testéverem ölelése után. De nem tudtam mit tenni... én ilyen vagyok. Belőlem ezt váltja ki ez a cselekedet. Én nem tudok olyan jó és szerethető ember lenni, mint amilyen ő maga az. Én... én érzem, hogy soha  a büdös életbe nem leszek és lehetek olyan, mint amilyen most ő velem. Emberi. Olyan kedves és tiszta közeledést érzek meg, amire még sosem volt lehetőségem. Hisz a szüleim utáltak és megvetettetek, talán már a  születésem óta. És a kapcsolataim. Nos azok is csak testiek voltak és az összes férfi mind durván közeledett felém. De nem is hibáztatom őket, hisz én sem játszottam meg a nehezen adhatót. Sőt... azt hiszem akkoriban is még lázadtam és hagytam, hogy a férfiak úgy járjanak és keljenek rajtam, mint az országúton.  
- Csak azért akarsz segíteni, mert megsajnáltál, igaz?! De ne aggódj, nem kell engem félteni. Jól megvagyok. - teszem fel a kérdést és meg sem lepődnék ha igen lenne a válasz. Hisz nézzek csak magamra. _ Már ha az olyan könnyű lenne... - Szánni valóan nézek ki. A szétaludt felsőmben és a zsíros kócos hajammal. Mégis tudom, hogy a személyiségemnek köszönhetően nem vagyok teljesen szánalomra méltó.
Mikor a telefon felől kérdez, akkor csak lassan a zsebembe nyúlok. Volt egy készülékem, sőt éveim során nem is egy, de körülbelül minden átváltozásomkor el is rontottam/törtem az összeset, így nálam az elektromos "kütyü" nem mindennapi használati eszköz. Ez van. Kicsit régimódi vagyok ilyen szempontból...  
Kicsit matatok a zsebembe, mikor találok egy darab papírt és egy félbetört ceruzát kopott heggyel, de legalább még fog. Bal tenyerembe teszem a cetlit és a jobban pedig a ceruzát tartom. Igazából a csere lehetősége is fent állhatna, hisz mind a két kezemmel ugyanolyan ronda macskakaparásban írok, mint régen még kisiskoláskoromba.
- Jobb ha te adod meg a számod. Mivel az enyém... nos sokszor változik. - mondtam kicsit zavarodottan, majd szorgosan jegyzeteltem és elsőként a testvérem nevét írtam fel, hogy tudjam kihez is tartozik ez a hét számkombináció. Aztán jobb lesz ha megyek, hisz látom, hogy már ő is menne a dolgára.
És ugye nekem is van egy-két dolgom...

† My sis and I †

Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. Sosem az. Még is abban reménykedtem, hogy egy picit megtöröm a jeget és előcsalogatom testvéremből azt a lányt, akit maga alá temettek az évek, akit nagyon mélyre igyekezett száműzni magában, hogy a lelke ne sérülhessen tovább. Kicsit rosszul esett, hogy ez most nem sikerült, de legalább elmondhattam magamról, hogy megpróbáltam. Azonban van még remény. Nem egy ölelés fogja kettőnk között megváltani a világot, ennél több kell. Hisz a sebek, amiket a lelke elszenvedett, eléggé mélyek, és ahogy látom még nem begyógyultak. Hiába is mutatta magát erősnek előttem, én tudtam, hogy a felszín alatt egy megtört, megkeseredett lélek lakozott. Reménykedtem benne, hogy idővel, s közös erővel majd megoldhatjuk ezt és végre visszakaphatom a testvéremet, akit a sok rossz ellenére mindennél sokkal jobban szerettem.
- Amber, a nővérem vagy és és szeretlek. Tudom, hogy min mentél keresztül és bár elképzelésem sincs, hogy mennyire volt neked nehéz, az egész nyilvánvaló, hogy sikerült a sok rossznak megtörnie téged. De kérlek, hidd el, hogy ketten együtt túl leszünk ezen. – néztem rá biztatóan, a szemeimben úgy éreztem lángra lobbant a remény tüze. Jobb kezemmel az ő keze után nyúltam, és megszorítottam azt. Azt akartam, hogy érezze mennyire komolyan beszélek, hogy mennyire hiszek benne, hogy minden jobbra fordulhat. Igen, lehet ez naívnak tűnik, de én tényleg hittem benne, még így is, hogy tisztán láttam rajta, hogy ő nem hiszi el ezt ilyen könnyen. Azt hiszem, hogy ő talán már feladhatta, már meg sem próbálná jobbá tenni. De nem hagyhattam, hogy ezt tegye. Szüksége volt rám, ezért keresett meg. Ez egy afféle segély kiáltás lehet a részéről, nem? Olyan, mintha a lelke mélyén ő is változni szeretne, szeretetre éhezve, keservesen keresné a kiutat a sok rosszból. Én pedig segíteni akartam neki ebben. Ki akartam rángatni belőle. – Talán nem sikerül egyből, s nem leszel túl mind ezen már holnap, de idővel menni fog. Azonban neked is akarnod kell. Én nem hagylak el, itt leszek veled, fogni fogom a kezed – megint megszorítottam a kezét -, még akkor is, amikor úgy látod, hogy teljesen értelmetlen az egész. Hidd el, ketten együtt sikerülni fog. – mosolyodtam el végezetül és még utoljára megszorítottam a kezét, mielőtt elengedtem. Aztán hátrébb léptem és figyeltem őt. Csak néztem az arcát, kutattam a szemeit, látni akartam, hogy mi forog a fejében. Tudni szerettem volna, hogy elgondolkozik-e mind ezen, amit mondtam neki, vagy egyszerűen rávágja a legegyszerűbb választ, ami hirtelen csak az eszébe jut.
Benyúltam a zsebembe, előhúztam belőle a telefonomat és megnéztem mennyi az idő. Lassan ideje lennem visszatérni a poklok házába, ha nem akarok újabb csonttörést elszenvedni. Azonban még nem akartam itt hagyni Ambert, főleg nem így. Kemény volt ez a viszontlátás, nem akartam, hogy így érjen véget. Azt pedig pláne nem, hogy ezek után csak úgy eltűnjön megint az életemből.
Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, majd a testvéremre emeltem a tekintetemet.
- Van mobilod, ugye, Amber? – kérdeztem tőle. Szándékomban állt megadni neki a számomat, hogy akkor keressen fel, amikor csak akar. Ha telefonja nem is lenne, az utcai fülkékből ugyan úgy elérhetett volna. A lényeg az volt, hogy megtaláljon, ha szüksége lenne rám. Ugyanis én nem akartam ráerőltetni magamat. Megtehetném, hogy a nyakára járok majd és ellenőrizgetem, de az nem én lennék, ráadásul ő sem díjazná ezt olyan nagy lelkesedéssel. Feszélyezve érezné tőle magát, akár csak én a Mikaelson házban, ahol Klaus előszeretettel követte minden lépésemet és ellenőrizgetett, amikor csak tehette. Ezt pedig nem akartam, nem akartam ráakaszkodni a nővéremre.

Isabella & Amber

Hello, little sister!

Testvér harc. Háború. Ezzel lehet jellemezni a köztünk felállt helyzetet. És bizony el kell ismernem.. hogy talán nem csak a szüleink hibája a köztünk kialakult helyzet. Talán mi is hibások vagyunk és a kettőnk közül is bizony én viszem az első helyezést. Hisz ki ne szeretné Isabellat?
Ki nem szeretne egy ilyen mézédes lánynak a testvére lenni?! Én. És ezt itt a baj. De feltehetőleg nem is miatta van ez így. Valószínűleg az én saram. Mint minden egyéb más is.. Az én személyiségem és az én életem. De mi van ha ezen változtatni akarnék? Vajon képes lennék rá? És egyáltalán akarom?! De talán teljesen felesleges, hisz úgyis elvéreznék ebbe a nagy feladatba. "Beletörne a bicskám".
Ezt mondta az anyám, mikor elmentem otthonról. Úgyis beletörne a bicskám az egész egyedüllétbe. A nagybetűs ÉLETBE. Hisz szerinte én mindig is a hátukra nőtt, levakarhatatlan púp voltam. Ezáltal pedig egyenlővé érett az a tudat is, hogy képtelen vagyok az önállóságra. Pedig ez nem igaz. Mert bár kezdetben féltem és tartottam a rám nehezedő nagy nyomástól -ismétlem... a nagybetűs élettől- de mostanra végre megtaláltam a helyes utat. És bár nem úgy élek mint az orosz cárnő mégis azt hiszem boldog vagyok. Talán most az autentikus lét végre nálam is elidőzik egy kis ideig.
Viszont... ha most a testvéremet is "belerángatom" az életembe, akkor vele együtt jönnek majd kis csomagként a családi emlékek is. Kitudja... egy-egy levél anyától ás apától, amit neki írtak, vagy pár érdekes story amit akarva, vagy akaratlanul Isabella, biztosra veszem, hogy felhozna.
Én meg ezt nem akarom. Nem akarom, hogy egy ilyen szép illúzió, amiben most élek ilyen gyorsan és könnyen elillanjon, csak azért mert Isabella után vonzott a kíváncsiságom.
- Talán mondtam valami vicceset?! - kérdem értetlenül, amint egy meglehetősen hosszúra nyúló vigyort vélek felfedezni az arcán. És ezt az egészet valamiért nem tudom hova tenni, hisz az előbb még meglehetősen szomorú témák voltak a beszélőviszonyban.   
Értetlenül nézek még mindig rá, egészen addig míg cselekvésre nem emeli lábait és a köztünk lévő teret rohamosan gyorsan megszünteti. Ölelésében érzem a szeretet, ugyanakkor tudom, hogy ezt most -és talán örökké- képtelen vagyok viszonozni. Államat a testvérem vállára hajtom, igaz csak egy másodpercre majd nagyot sóhajtok.
- Pont ez a baj... hogy nem rád haragszom. - mondom alig hallhatóan a sóhajtás után, majd mikor elválunk érzem, hogy valamit mondanom kell, hogy ne ringassam tévhitbe a húgomat, aki most annyira naivnak tűnik.
- Sajnálom Isabella, de én erre képtelen vagyok. Nem tudok a szerethető és szerető nővérkéd lenni. Belőlem... belőlem egyszerűen kiölték -vagy talán én magam tettem- a szeretet a család felé. Sőt azt hiszem mindenki felé. - mondtam neki komoly arccal, de a hangomba megpróbáltam egy kis gyengédséget csempészni.
Viszont nem akartam neki hazudni. Ezért válogattam meg a szavaimat ilyen pontosan.

† My sis and I †

Vajon meddig kell még ezt csinálnunk? Itt álltunk, a nővérem és én annyi év után végre egymással szemben és mást sem csináltunk, mint martuk egymást. Mindkettőnket magával ragadott a múlt fájdalma, ami nem csak szavainkban, de testbeszédünkben is megmutatkozott. Nem gondoltam volna, hogy mikor újra látom, egy ilyen beszélgetésbe fogunk bonyolódni. A normális testvérek az évek utáni viszontlátásoknál általában megbocsájtanak a másiknak és tisztalappal indítanak. De mi? Mi közel sem tartoztunk az átlagba, nem voltunk normális testvérek. A szüleink hibájából sosem volt meg kettőnk között az a kapocs, aminek meg kellett volna lennie. Ennek ellenére én mindig szerettem őt, felnéztem rá, olyan akartam lenni, mint ő és sosem érdekelt, hogy anyuék szerint ő volt a lehető legrosszabb példakép, vagy hogy Amber maga utált ki az életéből, pontosan anyáék miatt. Minden kettőnkkel történt jónak az elrontója két személy volt, még pedig a szüleink. Így utólag elég könnyű őket hibáztatni mindenért, de be kellene már látnunk nekünk is, hogy mi is benne voltunk ebben a dologban, anya ráhatása pedig mindent megnehezített számunkra. Én végre beláttam ezeket a dolgokat, attól a perctől kezdve, hogy most újra láttam Ambert. Mégsem voltam képes úgy viselkedni, mint egy rendes kishúg. Sértett voltam, tudat alatt – bár nem mutattam – nagyon is fájt, ahogy ő most itt beszélt velem és akarva-akaratlanul, de én is vissza gyúrogattam neki. Nem értem miért csináltam tovább, amikor olyan egyszerűnek tűnt a megoldás. Bocsáss meg neki! Mindössze ennyi lenne a dolgom, hogy mindent elrendezzek kettőnk között, mégsem teszem. Még nem. Hiszen nem csak rajtam áll ez a történet, nem csak nekem kell megbocsátanom és elfogadnom őt. Neki is meg kell bocsátania nekem a múltbéli dolgokért, még az elmúlt percekért is. Mert nélküle nem megy.
Még most is, hogy egy pillanatra együttérzést vélek felfedezni a hangjában, ahogy csupán tényleg csak egy pillanatra egy hullámhosszon vagyunk, pille könnyű lenne megragadni az alkalmat és fátylat borítani a múltra. El is játszottam a gondolattal, szinte már láttam magam előtt, hogy milyen lenne. Tetszett, jó érzés fogott el, még ha csak a saját elmémben történt képzelgések miatt is. De aztán ő lerombolta a pillanatot, a bennem felépült képet a békülésünkről. Pedig olyan jó lett volna..! Nem is tudom, hogy most meg kellene-e sértődnöm, vagy elismerésnek kellene-e vennem a szavait. Arra nem voltam büszke, hogy a Mikaelsonok csicskája voltam – Amber meglátása szerint-, de arra viszont nagyon is, hogy én voltam az egyetlen olyan hibrid, aki mert ellenkezni a nagy és hatalmas „királlyal”, még ha ennek az is volt az ára, hogy moshattam a szennyesét és takaríthattam utána. Ezektől a kellemetlenségektől eltekintve, ez egy egészen szép ár volt, a szabadságom megtartásáért.
Megpróbálhattam volna elmagyarázni Ambernek újra, hogy önszántamból sosem lettem volna hibrid, de feleslegesnek tartottam. Biztosra vettem, hogy ezzel ő is tisztában van. Sőt! Azt hiszem kezdem megérteni, hogy miért beszél így velem, miért próbál mindig kicsit is belém rúgni. Hogy nem vettem eddig észre? Hiszen annyira nyilvánvaló, hogy az már fáj. Ő is pontosan annyira szeretne végre kibékülni velem, mint én ő vele. Istenem... annyira lefoglalt engem is, hogy a szavaival megpróbáljak valamit kezdeni, hogy a valóságról, a szavak mögötti értelemről teljesen meg is feledkeztem.
Mosolyra húztam ajkaimat és percekig csak így néztem rá, egy kanyi szó nélkül. Kíváncsi voltam, mit kezd ezzel a kellemetlen(?) helyzettel, de nem akartam sokáig lógva hagyni és arra várni, hogy majd ő megtegye az első lépést. Elegem volt már a testvér harcból, nem akartam rosszba lenni vele. Most pedig itt volt a kínálkozó alkalom, amit ideje volt megragadnom.
- Mondd; meddig csináljuk még ezt? – szegeztem neki egyenesen a kérdést. Választ azt mondjuk nem nagyon vártam rá, szerintem nem is tudott volna mit mondani. Ha a helyében lettem volna, kissé talán összezavarodtam volna a saját szavaimtól. Szerencsére én nem voltam zavart. Ami azt illeti, nagyon is tisztán láttam, tudtam, hogy mi a teendőm. Eljött az idő, hogy tisztalappal kezdjünk újra mindent. Nem kell több vicsor, csak őszinte vigyor...
Nem vártam meg, míg megszólal. Egyetlen lépéssel kettészeltem a kettőnk között lévő távolságot és megöleltem őt. Úgy öleltem, mint gyerekkorunkban, mielőtt a rossz dolgok bekövetkeztek volna. Ez őszinte és tiszta volt, minden szeretetemmel átitatva. Mert mindkettőnknek csak erre volt szüksége. Szükségünk volt a szeretetre, a testvérünkre, azaz egymásra.
- Ne haragudj. – kértem bocsánatot mindenért a világon. A gyerekkoráért, a magányban eltöltött évei miatt, azért amik percekkel ezelőtt történtek. Szerettem volna visszakapni a testvéremet, ehhez nekem is igazi testvérré kellett válnom. Lássuk be, egymáson kívül másra nem is számíthatunk ezen a világon. Én pedig számítani szerettem volna rá, s szerettem volna, ha tudja ; ő is számíthat rám.

Isabella & Amber

Hello, little sister!

„Szándékos emberölés”. Még a hideg is kirázott mikor kimondta ezen szavakat. Mert bár én sem vagyok egy ártatlan kis bárány, mégis a szándékos gyilkolás iszonyat távol áll tőlem és a személyiségemtől. Ugyanakkor képtelen vagyok legyürkőzni azt az álcámat, ami megmutatná a húgomnak, hogy tényleg rosszul esett / elbotránkoztatott az amit mondott. A rövid és tartalmas története.
- Nem… ezt pont nem kell jellemezned. -  válaszoltam röviden és tömören arra, hogy pontosan tudom mekkora szerepe volt az én gyilkolásomban is a farkasgéneimnek. Azoknak a nyamvadt géneknek… hisz míg más rossz szemet, vagy éppen egy kicsit mellet örököl az elődeitől, addig mi ezt a csúfos és fájdalmas átok kiváltásának lehetőségét kaparintjuk meg. És talán az átváltozás után ezt utálom a legjobban a mivoltomban. Hogy ezen gének irányítják és nagy részben -teljességben- ők alakítják a személyiségemet. Hisz kitudja milyen is lennék ha ezek nem lennének bennem… Talán még egy egészen kedves és normális nő is válhatott volna belőlem… aki most nem egy lakókocsiban élne a világ legnagyobb pöcegödrén...
- Várjunk-várjunk. Szóval te azt akarod mondani, hogy még emberként lenyomtál a földre egy srácot?! - emelkedett a szemöldököm hirtelenjében, ami csak a meglepettségemmel volt egyenlőre.  Hisz… én valami egész más sztoryt képzeltem el az édes, kis Isabella Sanders történetének. De, hogy még „a kezét is bemocskolta”... a szó legszorosabb értelmében. Hát ezzel egyszerre nyűgözött le és váltott ki bennem egy kisebb undort. - Az a legszörnyűbb, hogy mind élvezzük. Hisz ez is bennünk van /belénk van génelve. - felelem és próbálom a lehető legegyütérzőbb hangomat elővenni, de ez aztán elég nehéz feladatnak bizonyul.  Majd mikor számon kéri rajtam a legegyszerűbb / legésszerűbb dolgokat én csak egy kis mosolyra húzom ajkaimat. Magam előtt keresztezem a kezeimet és kicsit oldalra fordítom a fejem.
- Megöltél egy embert. Én is ugyan ezt tettem valamivel korábban. Lázadok Isabella, de csak akkor ha igazam van, ami megjegyzem apáék körében elég sokszor volt. Kiváltottad az átkod, emiatt senki nem lehet mérges rád, hisz tudom, hogy mekkora volt a csábítás. Engem csak az „szomorított” el, hogy egy kis egyszerű csicskának álltál és behódoltál a Mikaelsonnak. Azt hittem a húgom ennél sokkal nagyobb r*banc. - nevettem el magamat, hisz a szóhasználatom borzalmas volt, de még mindig nem felejtettem el, hogy hol vagyunk. Ezért is kellett úgy fogalmaznom ahogy, hisz kitudja ki - mikor akar pont ezen sál és sapkagyűjteményhez társulni, ami már egy ideje a mi kis traccshelyünk.

† My sis and I †

„Mi történt? Hogy váltottad ki?”
Csengtek nővérem szavai a fülemben, visszhangot verve az egész elmémben, ezzel előcsalogatva minden eltemetett emléket, amit jobb lett volna, ha nem bolygatunk fel. De már késő, nincs visszakozás. Az emlékek csak úgy jöttek és csak jöttek… nem volt megállás. Lelki szemem előtt láttam magamat gyerekként, láttam a másikat is, azt a fiút, ahogy tekergett alattam és próbált lelökni. Kívülről figyeltem, ahogy a fiatalabbik változatom megragadja a gyerek vállát és többször is a betonhoz, egész pontosan a padkához üti őt. Orromba benyomult a vérszaga is, mely a fiú koponyájából szivárgott. Betöltötte a teret, az egész valóságot. Csak amikor vér serkent a tenyeremből, hála a túlzottan is ökölbeszorított kezeimnek, csak akkor vettem észre, hogy még mindig a főtéren álltam, a nővérem pedig velem szembe, valószínűleg a válaszomra várt. Nem tudom, talán a tekintetem is eléggé… fátyolos volt az imént, lehet még a színe is megváltozott. Legalább is abból, ahogy a nővéremre fókuszáltam, mintha láttam volna rajta valamit. A felismerést, hogy rájött mi is folyhatott le éppen bennem néhány pillanattal ezelőtt.
Ellazítottam az öklömet, s a seb már valószínűleg nem volt rajta a vér nem tűnt el. Megráztam egy kicsit a fejem, hátha össze tudom kapni magam. S mikor már biztos voltam benne, hogy nincsenek bennem újabb emlékképek, melyek akár csak a gejzír, arra vártak, hogy előtörjenek, megszólaltam.
- Szándékos emberölés. – ez volt minden, amit elsőre sikerült kinyögnöm. Kerültem Amber tekintetét, ezért inkább másfelé tekintgettem, hol a többi embert, hol pedig a földet pásztázva. Nem tudtam hogyan is mondhatnám el neki az egész történetet. Miféle szörnyeteg lennék, ha csak úgy azt mondanám, hogy miatta tettem? Kicsit olyan lenne, mintha hibáztatnám, mintha ezt is rá akarnám kenni. Pedig erről szó sincs. Én élveztem a farkas létet, bár a telihold sosem volt a kedvencem. Ettől eltekintve nekem semmi problémám nem volt vele. Valahol még ezt a hibrides dolgot sem bánom. Kivéve ezt a kötelékes részt, mert ettől még a hideg is kirázott néha napján. Mindent egybevéve, semmit sem bántam meg, amit tettem az életben. – Csak egy kissrác volt. Mint tudjuk, én sem voltam valami „hű de” idős. – Fanyarú mosoly… s végül egy pillantás, mellyel megjutalmaztam a nővéremet. – Veszekedtünk. Már nem is tudom, hogy min vesztünk össze, de a vita nagy és heves volt. A farkas géneknek meg hát meg van a maguk szerepe ebben a sztoriban, de gondolom, nem kell elmagyaráznom a heves vérmérséklet átkát. – Hangom keserű volt, arról árulkodott, hogy nem tölt el jó érzéssel ennek az emléknek a felidézése. Bár, egy csöppnyi megbánás sem szorult belém, vagy a hangomba, de szerintem még a tekintetembe sem. Habár a mai napig sajnáltam a fiút, amit tettem, egyetlen egyszer sem bántam meg. – A vita eldurvult, mi pedig verekedni kezdtünk. Én pedig, hát… nyerésre álltam. Megragadtam a vállát… - egy pillanatra elhallgattam, talán csak a hatásfokozás kedvéért, vagy csak a megfelelő szóért. – aztán pedig addig ütöttem a járda szegélyének, míg nem mozdult többet. – Elnéztem a nővérem mellett, egy pontot bámultam a földön, de ha ő csak egy kicsit is figyelt rám, láthatta, hogy az ajkaimat összepréseltem. Még nem fejeztem be. – De tudod mi volt a legrosszabb? Hogy élveztem. – Most néztem bele egyenesen Amber szemeibe. S ahogy a tekintetünk találkozott, megláttam a saját szemem tükörképében az igazságot. Tényleg élveztem. Ez volt az, ami miatt egy cseppet sem bánkódtam a történtek miatt. Eddig nem tudtam, de most már tudom. Ennek tudatában, már semmi értelmét nem láttam azt is elmondani, hogy Amber miatt is tettem. Hogy olyan akartam lenni, mint ő. Hogy ne lógjak ki a sorból és, ne csak őt bántsák ezért. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan én azt elképzeltem. Minden rosszabb lett és felfordult.
Kíváncsi voltam, vajon Amber mit szól ehhez az egészhez. Még mindig úgy gondolja, hogy jó kislány voltam? Szeretném tudni, vajon a szüleink elmondták-e neki, hogy mit művelt az ő húgicája?
- Na? Mondj valamit. Vágd a fejemhez, hogy egy szörnyeteg vagyok, csak essünk túl ezen. – Mellkasom előtt összefontam karjaimat, a fejemet egy kissé oldalra billentettem, testsúlyomat a jobb lábamra helyeztem. Így vártam, hogy a nővérem végre kiadjon magából valami hangot és elmondja nekem, hogy micsoda szörnyeteg vagyok, hogy ezt sosem hitte volna, hogy talán csalódott…

† My sis and I †

Testvérnek lenni nem könnyű. Az pedig teljesen mindegy, hogy idősebb testvérnek, vagy fiatalabbnak. A lényegen nem változtat; nehéz és kész. Ami családunkban úgy tűnt ez különösen bonyolultnak és megterhelő feladatnak bizonyult. Gyerekként, mikor a veszekedéseink kezdődtek Amberrel, a szüleink mindig azt mondták nekünk, hogy fontos az összetartás, hogy kiálljunk egymásért, mert igazán csak egymásra számíthatunk. Nekem nagyon úgy tűnik, mikor ezt mondták, ők sem mondták komolyan. Olyan, mintha csak azért mondták volna, mert ilyenkor minden jó szülő ezt papolja a gyerekeinek. De anya és apa közel sem voltak jó szülők. Hát miféle szülő az olyan, aki bezárja a gyermekét egy szutykos, hideg és sötét pincébe, csak azért, mert az ellenkezik, vagy éppen arra készül, hogy kiálljon a saját testvére mellett?! Nem is szülő az ilyen és nekünk még is ez jutott… A legrosszabb, hogy ameddig engem nem zárt be oda, észre sem vettem mi folyik körülöttem. Akkor ébredtem rá arra, hogy az a sok éves vita anyám és Amber között nem volt véletlen. Az a sárkány mindig keresett valami okot, hogy beleköthessen a nővérembe és lehetősége legyen megszabadulni tőle. Apánk meg… ő nem tett semmit. A mi „családunkban” nem a férfi hordta a nadrágot…
- Nem hinném, hogy ez olyan vicces lenne. – reagáltam le a nevetését és szavait, egy fanyarú, de legalább őszinte mosoly keretében. Tudom, hogy ez nem az a fajta nevetése volt, ami jó ízből fakadt, ez sokkal inkább az a fajta, amit keserűségében hallatott általában az ember lánya. Furcsa, hogy életünkben először értettünk egyet valamiben. Még furcsább, hogy ez egy a szüleinket is érintő témában. Azt kell, mondjam; ez legalább haladás volt a kapcsolatunkban. Ami pedig újra megrekesztette ezt, az, az előbbi kérdésem volt, melytől úgy néz ki egy életre megkukult a nővérem. Láttam rajta, hogy nem épp ez a kedvenc témája, hogy nem szívesen beszélne erről. Talán kellemetlenül érinthette a tény, hogy igen is fontos voltam számára. Ő is fontos volt nekem, csak sajnos az évek alatt nem igazán tanultam meg, hogyan mutathatnám ezt ki irányába. Így hát percek röppentek el teljes némaságban, egymást szemlélve, míg végül megszólalt.
- Elhiheted, hogy nem önként és dalolva szegődtem el hozzá hibridnek. Rosszkor voltam rossz helyen és esélyem sem volt választani vagy elmenekülni. – mondtam neki és reménykedtem benne, hogy többet nem kell erről beszélnünk, mert semmi kedvem Klaus Mikaelsonról társalogni, pláne nem a nővéremmel. – Miért nem hitted, hogy kiváltom az átkot? – kérdeztem meg tőle. Tényleg, miért? Nem voltam jó gyerek, örökké a bajt kerestem… csupán igyekeztem biztonságos keretek között mozogni. A vicc az egészben, hogy másokkal ellentétben én nem véletlenül törtem meg az átkot. Teljesen tudatában voltam mit teszek azzal, ha kicsit erősebben verem a srác fejét a földbe. Nem voltam rá büszke, de akkor úgy éreztem nem akarok kilógni a sorból és a nővérem után nekem is ki kell váltanom az átkot. Talán egy kicsit azért is tettem, hogy ne haragudjanak Amberre. Az ő ügye merő véletlenség volt, az enyém viszont szándékos emberölés egy bunyó keretében. Tulajdonképpen ezért sem értettem a szüleink logikáját, hogy miért volt mégis Amber a bűnösebb kettőnk közül.

† My sis and I †

Eddig az életben sosem éleződött ki ennyire a nővérem és a köztem lévő különbség, mint most. Igaz, sosem voltunk egyformák, más volt az ízlésünk, más játékokkal játszottunk és máshogy viszonyultunk a világhoz is.  Én nyitottabb voltam minden új dologra, míg ő megfontoltan választotta meg az útját. Sokszor voltam naiv és gyerekes, míg ő mindig komoly volt és határozott. Túl könnyen vettem az letet, ő pedig igyekezett határok között maradi, s még is feszegette azokat. Minden téren megütköztünk és majdnem minden helyzetben egymásnak feszültünk. De az idő változásával, mi is tökéletesen megváltoztunk. Többé már nem ismertük a másikat, szinte idegenekként álltunk egymás előtt. A nővérem nem tudhatta, hogy ki vagyok, milyen lettem, ahogy én sem tudhattam vele mi lett. Persze, lefogadom, hogy ő még mindig úgy gondolt rám, mint régen. Hát, régen is tévesen gondolkozott rólam. Sosem voltam tündibündi, mindig szókimondó és őszinte voltam. Nem voltam jó gyerek, hiszen mindig kerestem a bajt és sosem voltam rest kihagyni egy verekedést sem. De ő ebből mit sem láthatott, hiszen el volt foglalva a maga világával, s küzdött a szüleink ellen. Küzdött ellenük, mert őt sosem szerették annyira, mint engem. Lassan már abban is kezdek kételkedni, hogy szerették-e őt valaha is, akár csak egy percre is? Vagy csak akkor szűntek meg szeretni őt, mikor én is megszülettem? Valószínűleg sosem fogjuk ezt megtudni, nem mondanák el nekünk az igazat.
- Képzeld Amber, jól emlékszem arra a napra. Igen, nem éltem át, nem tudom milyen, mikor a szüleid eldobnak maguktól, mert nem kellesz. Fogalmam sincs, hogy ez milyen érzés lehetett és sajnálom. De nehogy azt hidd, hogy nem akartam tenni ellene. Nem lehetsz, annyira buta, hogy azt hiszed, nem próbáltalak meg megvédeni. Mert igenis próbáltam! – higgadtan beszéltem, de hangomból így is remekül kiérezhető volt az él, mely talán elég lett volna ahhoz, hogy megvágjam. – Halottam a veszekedést, a szobámban voltam és telefonáltam. Azt hittem ez is csak egy olyan vita, amit már többször lejátszottatok anyáékkal. Aztán mikor anya a szobádban kezdett csomagolni… megijedtem. Tudtam, hogy komolyak a szándékai és megpróbáltam közbelépni. Az eredménye annyi lett, hogy karon ragadott, a hátsó lépcsőn lehurcolt a pincébe, és bezárt. Hiába ütöttem az ajtót, hiszen a pincében zajlott le minden teliholdkor, aminek le kellett. Gondolom, nem kell elmondanom, hogy csak azután eresztettek ki, miután te elmentél. – meséltem el neki az egész történetet az én szemszögemből. Próbáltam nyugodt maradni, de az izmaim megfeszültek, ahogy erről beszéltem. Nem volt egy kellemes emlék, és erre eddig soha nem is gondoltam, azóta a nap óta. Mélyre temettem a tudatomban és próbáltam kiverni a fejemből, de mint látható… megmaradt. Nem is tudom miért meséltem ezt el neki, talán csak azért, hogy megértse, és végre tudatára hozzam, hogy én megpróbáltam. De, ha emiatt nem is, azért tényleg neheztelhet rám, amiért olyan sokáig nem kerestem. Nem tudtam, nem akartam megkeresni, hogy erre se emlékezzek. Mert nem akartam a szüleimre úgy emlékezni, mint a szörnyekre, akik képesek voltak kivárni a megfelelő alkalmat, hogy megszabaduljanak első szülött lányuktól. De most már legalább emlékszem, hogy miért léptem le tőlük és miért nem kerestem őket sem.
Szemem forgattam a szavain, nem voltam hajlandó válaszolni erre. Tudta kit kell keresni. Az a baj, hogy pontosan tudtam kire céloz és rohadtul nem örültem neki. De úgy sem számított volna a szavam, akkor meg minek beszéljek és szuszakoljam le a torkán az érveimet?
- Amber, kit akarsz átverni? Követtél, nem vagyok hülye. Kilométerekről észreveszem, ha valaki a nyomomba szegődik, szóval ne áltasd magad. – reagáltam ugyan olyan flegmán a szavaira, ahogy ő tette. Követett és ez tény. Ugyan nem tudom, hogy miért, ha csak így képes velem viselkedni, de ezt tette. Lehet, megtudhatom az indokot is, ha egy kicsit megdolgozom.
- Miattam… jöttél ide? – kérdeztem rá nyíltan. A hangom lágy volt és puhatolózó, de a tekintetemben ott égett az a bizonyos tűz, ami árulkodott róla, hogy bár most épp nem szúrtam, de nagyon is tüskés vagyok.

† My sis and I †

Újra találkozni egy régen elveszettnek hitt testvérrel, nem mindig olyan könnyű és annyira jó élmény, mint az gyakorta a filmekben láthatjuk. Hogy nekem milyen volt? Nem is tudom, valahol a kettő között. Egy részemnek jó volt, hogy megint láthattam az ismerős arcát és a mosolyát, egy másik pedig ellenkezett még a gondolat ellen is, hogy ő valóban, teljes életnagyságban itt álljon előttem. Ami a kettőnk kapcsolatát illette… sosem voltunk jó testvérek, a viszonyunk sosem volt jónak nevezhető. Tökéletes ellentétei voltunk egymásnak, már kisgyerekként is, ahogy pedig az évek múltak, ez a kis ellentét, majdhogynem egy szakadékká nőtte ki magát kettőnk között. Sokat vitáztunk, olyan szavakat vágtunk egymás fejéhez, amire nem vagyok valami büszke, de akkor az voltam. Bántottuk egymást, mindegy, hogy tettekkel, szavakkal, vagy épp akaratunkon kívül, de megtettük. Ez pedig lássuk be, nyomot hagyott bennünk és végig kísért minket életünk minden pontján. Most, hogy útjaink megint keresztezték egymást, a köztünk lévő ellentét szavainkból és abból is kiolvasható volt, ahogy egymás jelenlétére reagáltunk, ahogy egymásra pillantottunk. Még is volt valami testvéri ebben az egészben. A Viszontlátás talán mindkettőnkben éreztette egy kicsit, mennyire hiányzott nekünk a másik. Bennem legalább is biztosan éreztette, vagy nem tudom mivel magyarázni ezt a különös érzést, attól a pillanattól kezdve átjárt, hogy megpillantottam nővéremet.
S bár, Amber nem festett a legfényesebben és még csak nem is hasonlított túlzottan régi önmagára, a kisugárzása, a hanglejtése, mind-mind azt sugallta, hogy nem kell őt félteni. Tudtam, hogy talpra esett lány, ebben sosem kételkedtem. Csupán az érzelmi állapotát tekintve volt egy kicsit… furcsa. Határozott, magabiztos, erős, s egyben olyan törékeny, hogy ezt el sem lehet képzelni… De most, előttem még is csak szilárd kiállása volt, s tartotta magát, mint talán még soha ezelőtt.
- Emlékszem. Mindenre emlékszem. – válaszoltam neki normál hangnemben, tekintetemmel pedig csak őt fürkésztem. Tisztán emlékeztem arra a napra. Amber egy véletlen baleset által aktiválta az átkot, ami miatt a szüleink valamilyen okból kifolyólag kidobták otthonról. Sosem tudtam meg a „száműzésének” valódi okát. Hisz’ egyértelműen nem az volt a gond, hogy megölt valakit, hiszen én is megtettem és én velük maradtam, sőt! Még ők voltak azok, akik támogattak. Ha belegondolok… az hiszem, az emberölés csak egy ürügy volt anya és apa számára, hogy megszabaduljanak a nővéremtől. Tudom, ez így nagyon durván hangzik, de még a vak is láthatta, hogy én voltam a kedvenc és engem jobban szerettek, ezt akkor még nem tudtam, de ma már tudom, hogy így volt. Azonban elképzelésem sem volt, hogy miért hajították el első szülött lányukat. Tényleg, miért? Azt hiszem, ezt sosem fogjuk megtudni, mert kétlem, hogy a szüleink erről bármit is mondanának. Először is azért, mert Amberről lenne szó, másodszor pedig, jó magam sem kerestem a társaságukat már jó hosszú ideje. Nem is tudom, körülbelül azóta nem láttam őket, mióta már nem függtem tőlük. Ezen pedig valamiért nem is nagyon akartam változtatni, jó volt nekem nélkülük.
- Én nem foglak faggatni, ha nem akarod megosztani velem miért jöttél. Nem tartozol nekem sem elszámolással, sem pedig magyarázattal. Igazság szerint szóba sem kellene állnod velem, ha nem akarnál. Csak egyet hagy áruljak el neked a városról, bár lehet, már te is tudod… - Komoly stílusra váltottam, minden porcikám ezt árasztotta magából. Kihúzott, egyenes tartással álltam előtte, még izmaim is megfeszülni látszottak, ahogy összefontam karjaimat mellkasom előtt. – New Orleans nem éppen olyan hely, ahol a farkasokat szívesen látják. Szóval, vigyázz magadra és próbáld nem megöletni magad, ha sokáig tervezel maradni. – Egy apró mosolyféleség suhant át az arcomon, ahogy ez utóbbi mondatot befejeztem. Körbepillantottam magunk körül, érzékeimre hagyatkozva ellenőriztem, hogy vajon senki sem hallott és senki sem figyelt-e minket.
- De ha már semmit sem akarsz nekem elárulni, akkor azt legalább igazán megmondhatnád, drága nővérkém… - Vált egy kissé szúróssá hanghordozásom, tekintetem meg élessé. – Hogy mégis miért követtél engem?! Mert követtél, ez eléggé nyilvánvaló. – Vontam fel kérdőn szépen ívelt szemöldökömet. Bárki más állt volna előttem, gondolkodás nélkül nekiugrottam volna egy ilyen húzásért. De ő a nővérem volt, családtag és bármilyen furcsa, még szerettem is.

Stef & Kath

...

Szavaira nem mondtam semmit, nem tudtam, hogy mit tudnék neki mondani. De azt tudtam, hogy nem kéne hagynom, hogy elmenjen, mert segítségre szorulok, de úgy érzem, hogy tőle nem várhatok semmit. Ha még érdekelne is mások érzései azt mondanám, hogy megértem, hisz játszadoztam vele és átvertem, de változnak az emberek ahogy én is. Mióta megtudtam, hogy Nadia a lányom azóta mintha kicseréltek volna, még ha ő utál is engem. - vagy csak Silas előtt csinálja azt, mintha utálna?! - Törődöm vele, és vigyázni akarok rá, hiszen ő a lányom és felelősséget kell érte vállalnom. Katherine Pierce meg a felelősség... Mintha két külön lévő dolog lenne, de nem. Igenis megváltoztam, csak senki sem foglalkozik ezzel, mert mindenki a múlttal van elfoglalva, hogy miket tettem anno. És igen, megtettem azokat amiket, de senki nem tudta, hogy miért vagyok olyan amilyen. Nem tudják, hogy miket éltek át, nem tudják magukat beleképzelni a helyembe. Nem azt mondom, hogy teljesen megakarok változni mert nem, maximum foglalkozni fogok a saját lányommal, ennyi.
Nézem ahogy Stefan elmegy, nem mondok s teszek semmit csak nézem ahogy egyre jobban távolodik tőlem... Mikor már nem láttam őt megfordultam és elindultam a kocsi felé majd hazamentem. Ennyi elég volt ebből a városból!

Δ zene Δ remélem megfelel Δ ©

A tetteink határoznak meg, és épp ezért sem tehettek olyat, ami túl menne a célon. Nem szeretem Katherinet, sőt számomra olyan közömbös, mint egy ismeretlen személy, avagy az áldozataim, akiket megölök csupán a vérükért. Mind-mind hasztalan.. talán túlságosan is, és ugyanezt érzem Kath iránt is. Belőlem nem vált ki semmit sem a jelenléte.. csupán szánalmas, megvetést, és az ehhez társítható gyűlöletet.. Túl könnyedén megtehetném azt, hogy szenvedést okozok számára, hogy megölöm, hogy elveszem az emberi kis életét, mely oly törékeny, mint egy virág.. Annyi éven át védte csak magát, és manipulált annyi mindenkit, és többek közt engem is, ezért pedig tőlem ne várjon semmit sem, ami a jóhoz köthető fogalom. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt, és kérdőn felhúzom a szemöldökömet, miközben hallgatom a válaszát. Mégis mit hisz, hogy hülye vagyok? Azt hiszi, hogy engem ki lehet játszani? Tudom, amit tudok, és még pedig Katherine fél tőle..
-Kár tagadni..-Jegyzem meg játékos hangszínen, és vállat vonok. Katherine színjátékból, manipulációból, és hazugságból.. ötös. Épp ezért sem hiszem el egyetlen egy szavát sem, mert árad belőle a hamisság érzete. Elmosolyodva rángatom végül arrébb erősen a kezétől fogva egészen egy olyan helyre, ahol kettesben lehetünk.
-Oh.. ez igazán jó hír, bár kár.. igazán fájhatott volna.-Mondom gúnyos hanglejtéssel, ami után felteszek számára egy roppant egyszerű kérdést, de mint oly sokszor most sem hiszek neki a válaszát követően. Kath sose megy valahova csak azért, mert ott még nem járt.. mindig valami indokkal, okkal, avagy tervvel érkezik.-Hmm.. értem.-Bólintok.-Nekem dolgom van a továbbiakban, szóval nem zavarlak.-Mondom játékosan könnyed hangszínnel, majd hátrébb lépek tőle pár lépést.-A soha viszont nem látásra, és apropó ajánlom, hogy kerüld ezt a helyet, mert legközelebb Klaus elé viszlek, de az neked kicsit sem fog tetszeni.-Mondom miközben hátat fordítva neki megindulok előre, és ezáltal ott hagyjam őt, mert szánalmas.. túlságosan is..

Az érzés csak nem akart szűnni. Zavart, hogy valaki ilyen figyelmet szentelt rám, hogy képe volt végig követni New Orleans utcáin, egész a főtér sűrűjébe. Nem éreztem jobban magam tőle, amikor követőm leszakadt rólam, csupán kíváncsiság tombolt bennem. Érdekelt kinek keltettem fel annyira a figyelmét, hogy ilyen „mesterien” eredt a nyomomba.   Ahogy pedig itt álltam követőm háta mögött és arra vártam, hogy végre megforduljon, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Szememmel végig az ismeretlen, s furcsán még ismerős csak ismerős alakot figyeltem. Vártam, hogy megforduljon, vagy, hogy legalább megszólaljon. Ám ahogy ez megtörtént… egyszerűen megfagytam. Nem tudom mi történhetett velem, de már csak azt vette észre, hogy nővérem barna szemeibe bámulva próbáltam feldolgozni, hogy ő valójában is itt állt előttem. Nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen olyan régen láttam már és annyira rég volt már, hogy utoljára beszéltem vele. Hihetetlennek tűnt, hogy még is itt van, hogy tényleg ő az. Hihetetlen és valahogy még is jó.
Azt láttam, hogy mozog a szája, azonban a szavai már nem jutottak el a fülemig. Képzelhetem milyen ábrázattal álltam előtte. A meglepettség, a csodálat és a kétség keveredhetett arcomon.
- Amber? Tényleg te vagy az? – hitetlenkedtem tovább, ahogy végig néztem rajta. Máshogy festett. Igazság szerint nem volt valami jó bőrben. Úgy festett, mint valaki űzött vad, aki már elég ideje nem foglalkozott azzal, hogy talán aludni is kéne. Az arca egy picit beesett volt, a szemeiből fáradtság tükröződött. Nekem pedig lelkiismeret furdalásom volt, amiért ennyi ideig nem kerestem őt.
- Mit…? Hogy…? – hebegtem-habogtam. Reméltem, hogy félszavakból is megérti hová is akarok kilyukadni. Igen, az érdekelt, hogy mit keres itt és, hogy került ide? Nem rémlett, hogy valaha is vágyakozott volna ilyen helyekre, mint New Orleans. Szóval elképzelésem sem volt, hogy miért jött ide. Egy részem legbelül azt szerette volna, ha nővérem miattam jött volna ide, egy másik részem pedig reménykedett benne, hogy nem. Bármi is legyen idelátogatásának célja, nagyon remélem, hogy nem akar sokáig a városban tartózkodni, mert itt nem szívesen látják a  hozzá hasonlókat.

Szabadnap. Valószínűleg ez lesz a legutolsó ilyen nap az életemben a múltkori húzásom után. Nem volt jó ötlet beülni egy nyilvános és zsúfolt kávézóba egy (terhes!) vérfarkassal, ezt elfogadom. Ezzel együtt azt is elfogadtam, hogy büntetést érdemeltem e miatt, a botlásom miatt. Azt azonban képtelen voltam felfogni, hogy miért épp ilyet. Miért épp azt kaptam büntetésnek, amit? Áh…
Akárhogy is, ki akartam élvezni ezt a napot, ezt az egy napot, míg szabadon járhatok és kelhetek. Klaus nem volt otthon, nem ellenőrizgethetett, így voltaképp azt sem nagyon tudhatta, hogy a farkaskájára most épp Elijah vigyázott… már megint. Nagyon jól tudom, hogy a hibridke nem igazán díjazta, mikor a bátyussal volt elfoglalva a gyermeke anyja. Végtére is, még is csak az ő kölykét hordta a szíve alatt. Ráadásul Hayley és Elijah különösen jó kapcsolatban voltak egymással. Klaus jogosan aggódhatott talán amiatt is, hogy a saját vére, majd a bátyját fogja az apjának tekinteni. Ha valaki az én véleményemre lenne kíváncsi, azt mondanám, hogy az a szerencsétlen gyerek jobban járna, ha meg sem születne. Elvégre szegény pöttöm pont egy olyan világba fog belepottyanni, ahol a veszély leginkább ő rá fenheti a fogát. Hát mekkora fogás lenne már Marcel részéről, ha sikerülne valahogy megszereznie a kicsit. Az biztos, hogy egy életre elintézné és sakkban tartaná ezzel az ősieket. De em akarok most én ilyenekkel foglalkozni. Egyszerűen csak élvezni szeretném a szabadságomat.
A főtér, mint mindig, most is kellőképp zsúfolt volt ahhoz, hogy feltűnésmentesen olvadjak bele a tömegbe és még véletlenül se vehessen észre egy errefelé kóborló vérszívó se. Úgy cikázom a tömegben és a bódék között, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én egy ilyen helyen mászkálok. Én nem voltam idevaló. A vásárlás valahogy nem ragadott magával sohasem. Épp ezért választottam ezt a helyet, mert itt tutira nem keresne senki sem, aki ismer. Igazából nem volt különösebb célom azzal, hogy idejöttem. Talán csak körülszaglászni egy kicsit, híreket összeszedni, információt gyűjteni. Mind ezt természetesen csak is saját magam számára. Nem voltam én Klaus kémje, sem pedig a kutyája, hogy helyette szimatoljak körbe a városban. Különben is, volt neki elég embere erre a feladatra, ráadásul ő maga is szeretett megfigyelni. Ha pedig már megfigyelés…
Mióta csak kitettem a lábam a házból úgy éreztem, hogy valaki folyamatosan a nyomomban van. S bár óvatos voltam és igyekeztem a legkacifántosabb módon eltűnni a figyelő szemek elől, még mindig úgy éreztem, hogy bárki is követ, még mindig itt van és pontosan tudja merre tartok. De én sem voltam ám hülye. A szüleimnek és a nővéremnek köszönhetően rendesen megtanultam megvédeni magamat. Tudtam, hogy hogyan fordítsam a saját megfigyelési technikáját az ellenfél ellen. Én pedig most is pontosan ugyan ezt tettem. Úgy figyeltem a körülöttem lévő embereket, mintha vadászatra készülnék és csak a megfelelő áldozatra várnék. Megfigyeltem minden arcot, minden öltözködési stílust, illetve testfelépítést. Így pontosan tudtam, hogy aki a nyomomban van, az egy nő.
Láttam, egy óvatlan pillanatában sikeresen leleplezte magát. Észrevettem, hogy figyel engem, azonban azt nem hagytam, hogy ő is felfigyeljen rá, hogy én meg őt figyeltem. Ó igen, játszottam vele és elhoztam egy olyan helyre, ahol biztosan lebuktathatom. Ugyan fogalmam sem volt róla, hogy ki az a nő vagy egyáltalán mit akart, de szörnyen idegesített a jelenléte. Tudnom kellett miért követ.
Benyomultam egy csapat ember között, ezzel végleg elveszve a tömegben úgy, hogy biztosan kikerüljek az ismeretlen nő látószögéből. Én azonban jól láttam őt. Láttam, ahogy valami kalapot nézeget magán, s hogy az eladó próbálta is azt rátukmálni. Elérkezett a tökéletes alkalom, hogy egy hatalmas meglepetésben részesíthessem és meg is leckéztessem. Bár, nem láttam a nő arcát, tudtam, hogy ő volt az aki megfigyelt. A kérdés az volt, hogy miért?
Mögé suhantam és ügyeltem rá, hogy egy hangot sem adjak ki. Az eladó épp nem volt itt, az előbb hagyta faképnél ezt a nőt, mert nem sikerült neki rátukmálni a kalapot, vagy valami hasonló oka lehetett. Nekem ez a dolog csak kedvezett, így ugyan is nem voltak szemtanúk…
- Ha rám hallgatsz, akkor nem veszed meg azt a kalapot. – szólaltam meg a nő háta mögött, hangomból érződött az él, a szurkálódás. Reménykedtem benne, hogy a frászt is sikerült ráhoznom a nőre, s, hogy emiatt majd egy jót nevethetek is. Vártam, hogy megforduljon és lássam az arcát…