Nagyon örültem annak, hogy Soph leállt, főleg, hogy eddig tök jókat nevettünk és jókat beszélgettünk.
Személyesen ugyan még nem találkoztam Carolinevel, de Elena sokat mesélt róla, elvileg kedves lány. Huh... Még egy barbi baba. Már bocsi, csak nem nagyon bírom a szőkéket -vannak kivételek, például Soph - mindegyik annyira beképzelt, és azt hiszi, hogy a szőke lokniaival eltud érni mindent. Természetesen mondom, vannak kivételek és ahogy hallottam a szöszi Caroline is eme csoportot erősíti.   Megvártam legjobb barátnőmet ahogy össze pakolja a cuccait majd mosolyogva végig néztem rajta.
- Azta, te aztán jó sok dolgot hoztál magaddal. És nem is a megfelelő helyre jöttél. - mondom neki nevetve majd elvettem tőle pár csomagot, hogy ő kényelmesen tudjon jönni, hiszen azért nem itt álltam meg a közelben a kocsival, én meg simán eltudom vinni a cuccait kifáradás nélkül.
Lassan elkezdtünk sétálni a kocsim felé, és megpillantottam a temetőt... Azt a temetőt ahol a szüleim nyugszanak, és én 300 év alatt nem vettem arra a fáradságot, hogy egyszer eljöjjek hozzájuk és meglátogassam azokat az embereket akiknek az életemet köszönöm, mármint az emberi életemet... Ő nekik köszönhetem, hogy a földre jöttem, ők adtak nekem gyönyörű gyermekkort, gyönyörű emberi életet, mindent megadtak nekem... Nem tudom miért nem jöttem ide soha, hiszen időm volt. Szerintem szimplán csak féltem a tudattól, hogy szellemek léteznek, és ők is léteznek szellemként, és nem akarom, hogy vámpírként lássanak... Gyilkosként... Nem ilyen akartam lenni, nem akartam ilyen emberré válni, azt akartam egész életemben, hogy a szüleim még a túlvilágon is büszkék legyenek rám, de nem sikerült... És ezek után féltem a sírjuhoz menni...
Miközben ilyesfajta gondolatok cikáztak a fejemben, elértünk a kocsimhoz, bepakoltunk és indulhattunk is Mystic Fallsba!

Heather & Sophie

Láttam rajta, hogy egyre idegesebb kezdett lenni, és akármennyire is ismerem és szeretem, azért nem vagyok őrült. Pont ezért is hagytam abba inkább a kérdezősködés. Megtanultam már az évek folyamán, hogy hol vannak a határok, és meddig lehet azokat feszegetni.
- Szuper, akkor hozom a csomagjaimat és mehetünk is. – mondtam mosolyogva.
Odasétáltam a padhoz ahol a megérkezéséig ültem, majd felvettem a hatalmas utazótáskámat és a jóval kisebb kistáskámat. Megfordultam és visszamentem Heather mellé.
- El sem hiszem, hogy végre itt vagyok és csak egy hajszál választ el attól, hogy találkozhassak a nővéremmel és még te is itt vagy. Te vagy az én szerencsehozó talizmánom. – vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Szuper. Olyan lesz, mint egy nagy pizsiparti. – mosolyogtam türelmesen arra várva, hogy végre elinduljunk.
Annyira várom már, hogy megismerjem azt a helyet ahol apa leélte a fél életét. Ráadásul még a nővéremet is megismerhetem. Arról nem is beszélve, hogy ha minden jól alakul, akkor beiratkozom a helyi gimibe. Végre elhagyhatom a New York-ot és anyámat. Tudom, hogy nem szép dolog ezt tenni de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy megérdemli, hiszen saját magának kereste a bajt. Tudhatta volna, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége a dolgoknak. Lemerem fogadni, hogy most sem érdekli más csak az, hogy mennyire sajnáltathatja magát azért, hogy megszöktem. De hát ez van, mindig is így volt, és úgy sejtem így is lesz ez után is.

Nagyon örültem mikor Soph végre leállt a kioktatásaival. Ő a legjobb barátnőm, és soha nem lennék képes neki ártani, viszont kicsit már idegesített az, hogy kioktat, hogy miért csináltam ezt, miért csináltam azt?! Rohadtul nem szeretem ha kioktatnak, és ezt még tőle is nehezen tudom elfogadni.   - Nem, még nem voltam náluk. De menjünk haza, a szüleim még ráérnek. - mondtam halvány, erőltetett mosollyal. Nem szerettem soha sem a szüleimről, a családomról beszélni, és a temetőbe is csak egyedül szeretek hozzájuk járni. És amúgy is, még van bőven jó sok évem, hogy meglátogassam őket. Amúgy sem tetszene nekik a látvány, utálnák azt amivé lettem. Utálják a vámpírokat, és nem is kételkedem abban, hogy a saját apám megölt volna, ha a tudtára adom, hogy az általa legjobban utált "szörnyeteg" lettem.
Gondolataimból vissza térve újra a szőke barátnőm arcára néztem. - A házam jó nagy, bőven el fogunk férni. Este néha kiszoktam menni vadászni. - mondtam neki bájos mosollyal, csak hogy ha éjszaka fel kell és keresne valamit, és engem nem talál akkor ne ijedjen meg. Nem szoktam olyan sűrűn vadászni, csak reggel, és éjszaka. Az más dolog ha néha-néha megcsapolok egy utamba tévedő áldozatot, de ezt nem szoktam túl sűrűn csinálni.

Heather & Sophie

Jó azt hiszem éppen itt az ideje, hogy abbahagyjam a cseszegetését, még mielőtt kiakadna. Imádjuk egymást, de ettől függetlenül nem szabad elfelejtenem, hogy mi is ő valójában. Nem mintha tartanék tőle, vagy bármi ilyesmi, de akkor is.
Az emlékeim között még élesen él az a pillanat amikor először találkoztam vele. Izgalmas és vérpezsdítő élmény volt pláne amikor kiderült mi is. De ez egy régi sztori. Ő a legjobb barátom és ez a lényeg.
- Júj Heather. Annyira jó barátnőm vagy, hogy az már hihetetlen. – vigyorogtam, mint a tejbe tök.
Nem gondoltam volna, hogy nála fogok kikötni, ha hosszabb ideig nem is, csak ameddig Caroline-nel nem sikerül beszélnem. De akkor is. Csodálom, hogy még mindig képes ennyire meglepni. Pedig az évek alatt már volt alkalmam megtapasztalni.
- Voltál már kint a szüleidnél? – kérdeztem rá kissé bátortalanul, hiszen fogalmam sincs hogyan fog reagálni.
Elég régóta vagyunk már barátok, de még a családjáról nem igazán volt alkalmunk beszélgetni. Egyrészről talán azért mert mindig elterelte a témát, másrészről meg én nem nagyon akartam faggatni. Úgy vagyok vele, hogy ha egyszer majd szeretne beszélni róluk, akkor úgy is meg fogja tenni, addig meg nem zaklatom fel azzal, hogy feleslegesen nyaggatom.

- Ne haragudj, tényleg csak magányra volt szükségem. - feleltem, de a hangomban lehetett hallani, hogy már nagyon azt akarom, hogy váltsunk témát. Nagyon nem szeretem ha ki oktatnak, vagy hogy megmondják, hogy mit tegyek. Jó-jó, persze. Sophie a legjobb barátnőm, tőle elviselem, de lassacskán válthatnánk témát!   - Nyugi, maradok. - mondom neki mosolyogva és én is megölelem. Nah, ezért hiányzott Mystic Falls! A barátaim miatt.
Emlékszem arra az esetre mikor először találkoztam Soph-al... Épp mentem volna haza felé a vadászatból mikor nekem jött véletlenül. Elég rossz passzban voltam, akkor csak gyilkoltam ész nélkül, őt is meg akartam ölni, de el kezdett kérdezősködni, hogy mit, hol talál és ki merre lakik stb... És annyira kedvesen beszélt a barátairól, meg a közeli barátairól, hogy megesett rajta a szívem, és nem ártottam neki. És persze segítettem neki, mert a kérdéseiből ítélve nem ide valósi. Aztán pár hét után nagyon jó barátnők lettünk, és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk, és amit a legjobban szeretek az az amikor csak a fejébe veszi, hogy másnap tartsunk egy csajos estét.
- Ha akarod, lakhatsz nálam amíg csak szeretnél. - felelem a lánynak mosolyogva mikor felébredtem a gondolataimból.
Nem mondhattam neki azt, hogy ~ ezt hogy érted? hisz úgy is megkeresed Caroline-t, lakjál nála ~ - mert vagy hülyének nézett volna, vagy csalódott bennem. És ami azt illeti, elég nagy a házam szóval nyugodtan lakhat nálam amíg csak szeretne, hisz erre valók a barátok!

Heather & Sophie

Jaj dehogy tud róla anya, hogy hol vagyok. Még csak az kellene, nekem, hogy idejöjjön és eljátssza az aggódó anyát. Mind a ketten tudjuk, hogy nem éppen ő a szerető csodaanyukák mintapéldánya. Néha van egy olyan érzésem, hogy kettőnk közül én érettebb vagyok, mint ő. De hát ezen sem kell meglepődni. Végül is neki ennyi idősen már majdnem megvoltam. Én meg azért ezzel még egy kicsit várnék. És nem csak a korom miatt, hanem azért is, mert a szerelmi életem egy katasztrófa sújtotta övezetre hasonlít a leginkább. Mindig megszívom a pasikkal. Egyszer-kétszer már az is megfordult a fejemben, hogy fogom magam és bevonulok apácának, de aztán Heather és az unokatesóm mindig találtak valami jó kis érvet, ami miatt muszáj volt meggondolnom magam.
- De azért legközelebb igazán hagyhatnál egy üzenetet, hogy ne aggódjam halálra magam. Oké? – szegeztem neki a mondandómat kicsit dühösen, kicsit aggódva és egy kicsit megkönnyebbülten.
El sem hinné az ember, hogy mennyire tud hiányozni neki valaki, akit szinte egész életében ismert és szeretett. De amikor csak úgy minden nyom nélkül eltűnik, akkor döbbenünk rá, mennyire is hiányzik, és mennyi félelemmel tölt el a tudat, hogy valami baja eshetett, hol ott tudjuk, hogy csalánba nem üt a ménkű.
- Ajánlom is. Máskülönben kit nyaggatnék az örökös hisztimmel és kinek panaszkodnék a pocsék szerelmi életemről? – nevettem rá önfeledten, amióta itt vagyok első alkalommal.
Imádom Heather-t csak ne kötődnék hozzá ennyire. Az évek folyamán olyan lett a kapcsolatunk, mint ha ikrek lennénk. Tudjuk, mit akar a másik. Befejezzük egymás mondatait és hasonló apróságok. Az unokatesómmal is nagyon közel állunk egymáshoz, de ő inkább hasonlít személyiségében Heather-re, mint rám. De csak a barátnőmet és engem figyelembe véve, talán úgy lehetne minket a legjobban vizualizálni, ha azt mondanám, hogy olyanok vagyunk, mint a Jin&Jang.
- Az a helyzet, hogy el kellene jutnom Mystic Fall’s-ba. De nem igazán tudom, hogy ott mihez fogok kezdeni. Szóval kelle egy szállás. Nincs valami ötleted? – néztem reménykedőn Heather-re.

- Anyukád legalább tu... - Soph esélyt sem adott volna arra, hogy befejezzem a mondatomat, mert egyből megölelt. Ezt szeretem Sophie-ben, hogy lehet érezni rajta, hogy szereti az embereket, és ez kell nekem; hogy szeressenek. Igaz barát kell nekem, és én megtaláltam az én legeslegjobb igaz barátnőmet!   A kérdésére nem válaszoltam, hisz ő maga is jól tudja, hogy imádom. Hisz ha nem így lenne akkor oly sok éven keresztül nem segítettem volna neki mikor kért. És most sem támogatnám, ha nem imádnám.
- Csak kellett egy kis magány, hogy mindenki békén hagyjon. És ez megfelelő alkalom volt, hogy bejárjam a világ nagy városait. - feleltem mosolyogva, hisz a nyáron mindenhol voltam, és most is mikor senki nem tudott rólam semmit sem! Csak Soph hiányzott egy kicsit, viszont nem akartam terhelni a bajaimmal ezért nem tudott ő sem semmit rólam, minek terheljem amikor neki is van bőven baja?! Nem kell neki pluszba még az én bajom is.
- Dehogy akartam eltűnni. - feleltem neki nevetve.

Heather & Sophie

- Soha nem fogok letenni erről. – vigyorogtam, mint a vadalma.
Lehet, hogy őrültség, lehet, hogy semmi értelme, de megpróbálom. Elvégre semmi veszítenivalóm nincsen.
- Imádlak, és mindig is imádni foglak. Ugye tudod? – öleltem újra magamhoz.
El nem tudom mondani, mennyire örülök, hogy Heather-t a legjobb barátnőmnek mondhatom. Igaz, hogy néha kiállhatatlan tud lenni, de amikor velem van akkor olyan mintha más ember lenne. Igazi kettős személyisége van. De én így imádom.
- De mond csak. merre jártál te mostanában? Úgy el voltál tűnve, hogy már kezdtem a legrosszabbra gondolni. – futott végig rajtam egy libabőr hullám.
Bele sem merek gondolni mi lenne velem, ha Heathet … Na nem azt sosem akarom megélni. Ő sokkal inkább a családom, mint bárki. Ha ő nem lenne, akkor már biztosan kikészültem volna, és valamelyik elit New York közeli diliházban tengődnék. Úgy élhetnék meg minden napot, mint szegény Alfonso bácsi. Pedig ha tudnák, hogy nem is bolond, csak túl nagy a szája és elbeszél mindent, amit lát. Ki hinne egy olyan embernek, aki vérfarkasokról és boszorkányokról, no meg vámpírokról beszél. Megmondom én. Senki! Legalább is senki olyan aki nem tudja, hogy ez az egész mind létezik és valóságos.
- Várjunk csak! Ugye nem akartál csak úgy eltűnni? Nem ezért nem hallottam rólad már elég régóta? – néztem gyanakvóan barátnőmre.

Csak mosolyogva néztem ahogy örül nekem. Ha Mystic Falls-ból valaki itt lenne, és látná ezt a jelenetet akkor biztosan azt feltételezné, hogy van egy ikertestvérem. Egy ikertestvérem aki ízig-vérig az ellentétem, aki nem undok másokkal, aki kedves, aranyos szerethető. De nem! Belőlem csak egy van. Több személyiséggel. A közeli barátaim    mint Soph is ismeri mind két énemet, és elfogad úgy ahogy vagyok. A pontos okát nem tudom, lehet azért, mert tényleg legjobb barátnők vagyunk és mindig itt voltam neki, mindig segítettem neki. És ez így marad amíg csak élünk.
- Azt hittem, hogy letettél már erről az ötletedről... - mondom neki szemet forgatva. Egyszer már elmesélte a tervét, és akkor sem tetszett. - De a legjobb barátnőm vagy, azok ellenére is, hogy tudod mi vagyok; úgy hogy persze. Természetesen segítek! - mondom neki mosolyogva. Persze ezt az egészet ellenezném, mert nem jó ötlet, hogy az anyját ott hagyta, de viszont elég nagylány ahhoz, hogy eldöntse mit akar.

Heather & Sophie

Megáll az eszem. Azt hittem, hogy csak a szemem káprázik, de nem. Tényleg ő volt az. A legjobb barátnőm ott ált előttem a pillanat tört része alatt és máris ölelő karjaiban tartott. Alig tudtam elhinni, ezért is tartott bele egy levegővételnyi időbe mire feleszméltem és én is szorosan magamhoz öleltem. Úgy öleltem, mint ha soha többé nem láthatnám. Hiányzott. Nem is tudja elképzelni mennyire. De mégis mit keres itt? New Orleans… New Orleans… Megvan! Hát persze a szülei. Hogy lehetek ennyire buta. Hiszen itt élt, itt született. Persze, hogy eljön hozzájuk néha.
- Te jó ég! Azt hittem csak káprázik a szemem, de te tényleg itt vagy. El sem hiszem. Ez őrület. – ujjongtam lelkesen, miközben egy picit eltoltam magamtól.
Most már legalább lesz egy támaszom, aki segíthet nekem kitalálni azt, hogyan is találjam meg Caroline-t és mi a szöszt is mondjak neki. Végül is, ha nem tud a létezésemről, meg ha tud is, akkor sem állíthatok oda csak úgy, hogy „Helló, szia én volnék a kishúgod. Nem bánod, ha hozzád költözöm?” Biztos vagyok benne, hogy az első dolga az lenne, hogy rám csapja az ajtót. És az igazat megvallva nem is hibáztatnám érte. Emlékszem, hogy én is mennyire le voltam sokkolva, amikor apa elmesélte, hogy van egy nővérem. Szép kis időszak volt, mit ne mondjak.
- Eljöttem anyától. Megkeresem a nővéremet. Ugye segítesz nekem? – néztem mélyen legjobb barátnőm szemeibe, reménykedve abban, hogy igenlő választ fogok kapni.
Emlékszem, amikor először beszéltem neki erről az eszement ötletemről, hogy otthagyom anyát és eljövök egy vadidegen városba megkeresni egy „vadidegent” aki valójában a testvérem. Hát akkor ő nem volt olyan optimista, mint én. De végül sikerült neki is lyukat beszélnem a hasába. Úgyhogy remélem, azóta sem változott meg a véleménye, és most is támogatni fog. Pontosan úgy, ahogy azt mindig is tenni szokta.

Ma kicsit össze vesztem mindenkivel úgy hogy úgy döntöttem, hogy távolabbra megyek. Túl Mystic Falls-on. Oda megyek ahol régen éltem, ahol megszülettem. New Orleansba!   2 órás utazás után végre ide értem. Sok minden megváltozott. Hemzseg ez a város a természetfelettiektől, a boszorkányok rettegésben vannak tartva... Legalább is én ezeket hallottam, de mikor a Főtérre értem szinte csak emberek voltak.
Meg akartam látogatni a szüleim sírját mikor utánam kiált valaki. Ismerős volt a hang! Hátrafordultam, és mivel senki sem figyelt minket vámpírsebességgel a lány előtt teremtem.
- Soph... - mondtam halkan és megöleltem. Nagyon jó érzés, hogy újra találkoztunk mert régóta nem láttam. Sophie a legeslegjobb barátnőm és jó őt újra látni.

Heather & Sophie

A padon ücsörögve próbáltam rájönni mit is csináljak. Muszáj lesz valahogy kiderítenem, hogy hol találom a nővéremet. Most kezdek csak rájönni, hogy lehetséges, hogy mégis csak tévedtem. Buta és esztelen ötlet volt tőlem idejönni. Lehet, hogy egyáltalán nem is tud a létezésemről, vagy ha mégis, akkor akar e egyáltalán látni, vagy megismerni. De most már úgy is mindegy. Itt vagyok és ha már ekkora utat megtettem, akkor nem fogok csak úgy elmenekülni. Vállalom a kockázatot. Ahogy apa mondta mindig, kockázat nélkül nincs nyereség. Áhh, de bár csak itt lenne velem Heather. Egyedül csak azt sajnálom, hogy ő nincs itt. Csak is ő az a személy, aki hiányozni fog.
Heather Hopewaley a legeslegjobb barátnőm. Igaz, hogy ameddig apa élt nem nagyon tudtam vele nyilvánosan mutatkozni otthon, de mint mindennek, ennek is megvan az oka. Az ok amiért Heathert nem szívesen engedtem az apám közelébe, az nem más, mint a vámpírsága. Ugyan is bármennyire is hihetetlen a legjobb barátnőm egy 300 éves vámpír, és mivel az apukám utálta a vámpírokat, egyszerű az egyenlet. Engem ez az egész vámpír dolog mindig is hidegen hagyott. Lehet, hogy a tündérmesékben hiszek épp ezért is nem vagyok képes felfogni, hogy miért kell félni valamitől ami ugyan úgy az életünk része mint akármi más. Arról nem is beszélve, hogy valamiben úgy is meg kell egyszer halni, nem igaz? De ami Heather-t illeti tudom, hogy benne száz százalékig megbízhatok. Ő soha egy pillanatig sem ártana nekem. Ő a támaszom a bajban, amolyan lelki szemetesláda. Szóval ha valaki keresne, akkor ő lesz az egyetlen aki  tudhatja, hogy hol találhatnak meg.
Mély gondolkodásba merülve már azt sem tudtam hol áll a fejem. Már éppen kezdtem hinni, hogy be fogok golyózni, amikor egy ismerős alak sétált el előttem.
- Mi a …!? – Morgolódtam hangosan, nem törődve vele, hogy ki hallja meg és ki néz őrültnek.
Pár pillanattal később miután sikeresen magamhoz tértem a meglepettségtől, vettem egy nagy levegőt és az ismerős alak után kiáltottam elég hangosan ahhoz, hogy ha tényleg ő az akkor meghallja, de ha nem akkor se nézzenek teljesen őrültnek.
- Heather! – kiáltottam el magam és vágyakozva figyeltem a következményeket, reménykedve, hogy tényleg legjobb barátnőmet láttam elsétálni nem túl messze tőlem.