Hays & Coni

Hays & Coni

Az életem tele volt ürességgel, fájdalommal, szenvedéssel, és kínzással, amely ezidáig csak is azért történhetett meg, mert éreztem. Azt hittem az emberi oldal akarásával egy jobb életem lehet, azt hittem, hogy nem kellesz szenvednem, azt reméltem, hogy ezáltal megváltást nyerve emberi életet élhettek; iskolába járhatok, megkímélhetem a ragadozó oldalamtól az embereket, és nem leszek ezenáltal egy rémséges szörnyeteg, aki emberek százait gyilkolja le, de tévednem kellett. Minden kiejtett szó, minden leírt betű, avagy mondat fájt, mert ember akartam lenni vámpírként, de mindeközben rég rá kellett volna jönnöm, hogy én sohasem voltam ember; vámpírként csak egy ragadozó lény vagyok, aki szórakozgat, és aki élvezi az egész eseménysorozatot, amely történik. Körül vesz engem az ötletek tárházának a végtelen fogadása, és van időm kiélvezni azt, amit már oly régóta csak kényszernek éreztem. Végre önmagam vagyok; végre megleltem azt, akinek, és aminek lennem kell. Hisz a kezdetekkor is szembesülnöm kellett a vér élvezésének lehetőségével, akkor is elvesztettem tőle a fejem, mint ahogy most is, és mindig is tudtam, hogy én erre születtem, hogy én egy Ripper vagyok. Most már beismerem magamnak őszintén, hogy voltaképpen nem azért nem tudok leállni, mert segítségre van szükségem, hanem azért nem tudom megtenni, mert nem akarom.. egyszerűen nem, amikor vonzó, élvezhető, és csak az előnyömre váló eme dolog, avagy tett. Szeretem ezt az életet, és innentől kezdve nincs megállás, nincs több kín, vagy átkozott fájdalom, hisz semmit sem érzek. Egyaránt nem is idegesíthet már a Mystic Falls-i lakosok egyike sem, ha őket nem érdekeltem, akkor én miért foglalkozzam velük? Csak idő pazarlás lenne a részemről, és van jobb dolgom is, mint hogy a szánalmasságukkal törődjek; a nyálas Elena Damon jelenettel, vagy Caroline nyávogásával, és még sorolhatnám ugyebár, de ez mind csak felesleges tény felállás, hisz ami a lényeg az már megadatott nekem. Van hatalmam, van életem, és végre nem kilátástalanul szenvedéssel telt az életem.. ez lennék én; Stefan Salvatore, aki öl, és nem kímél.
-Talán, Rebekah, vagy talán nem.-Nézek mélyen a szemeibe, ahogy kifejtem a válaszomat, hisz nem mindenki kedvel előszeretettel. Sokszor pártoltam Elenát, és emiatt az ősiek valljuk be sohasem rajongtak értem, ezért is kell itt hagynom ezt a házat, hisz az egyetlen, ami ideköt; az maga Klaus, bár nem vagyok a szolgája csupán tartózom neki, de mégis közben ennél többről van szó; a barátom. Még így érzéstelenül is!
-Nem, nem tud, és amúgy sem tartózom senkinek sem beszámolóval.-Szögezem le a tényt.-Azt teszek, és azt csinálok, amit csak akarok; szabad vagyok.-Mondom ki oly könnyedén a szavakat, és teljességgel jelentőség teljesen, mintha ez minden nézőpontot megváltoztatna, mintha ez egyfajta támpont lehetne, avagy valamely szemlélet, aminek értelme van. Őszintén szólva meghatározták az életemet folyton. Lexi nem engedte, hogy az legyek, ami.. ő szoktatott rá az emberi életmódra; ő tett egy szánalmas senkivé, és Elenáék csak fokozták a helyzetet. Mindenki tudta jól, hogy nem lehettek a jó fiú örökké, de mégis erőltették..
-Azon részig igaz, hogy Elena döntött, és Damont választotta.-Mondom, ahogy veszek egy mély levegőt. Nem a hasonmás érint meg, hanem, hogy Silas bezárt egy jó pár hónapra egy széfbe, és a víz alján dekkoltam, ahol megfulladtam, meghaltam, majdan feléledtem, aztán mindez előröl zajlott folyton.-Bár beismerem, akkor fájt a lány döntése, de nem ezért kapcsoltam ki; nem ez volt a gondom.. nem a hasonmás vezetett el eddig, és nem partizással indult a Klaussal való találkozásom. Voltaképpen megkértem a bátyádat, hogy igézzen meg.-Vallom be számára, bár nem mintha sok köze lenne hozzá, de ez most mellékes, s tán, ha így haladunk, akkor nem sokára el is mesélem a sztorit, amely inkább szenvedés, mint maga az élvezet, bár jelen pillanatban nem érzek semmit sem..
-Vagytok elegen ebben a házban úgy hiszem, nem de bár?-Vonom fel a szemöldökömet.-Maga ti, mint Mikaelsonok, aztán Klaus hibridjei, akik őrjáratoznak neki, ugyebár Hayley... úgy hiszem épp elegen vagytok, és nem kellek én ide. Tökéletesen meg vagytok nélkülem, én pedig szeretnék végre saját életet.-Vonom meg a vállamat, ahogy végül a bőröndre nézek egy pillanatra, majd vissza Rebekahra.

// Elnézést a késésért!

Stefan & Rebekah

Még most is előttem dereng a nem régiben megélt képsorozat, mely ennél tökéletesebb már nem is lehetett volna. Az áldozataim azért könyörögtek, hogy élhessenek, én pedig egy gonosz vigyorral a képemen szemléltem, ahogy egytől egyig szenvednek. Milyen kegyetlen az élet, nem de? Ott csap le a gonoszság ahol az ember nem is számítana rá. Ott jelenek meg ahol nem kellene, és ott tűnök el ahol a legváratlanabbul ér mindenkit eme tett. Van tapasztalatom az élet élvezésének az örömében, és meg kell hagyni fantasztikus ötletekkel bírom elszórakoztatni magamat, mint mondjuk a minap, amikor Mystic Fallsból áthívtam egy hölgyet ide, na jó ez túl finom kifejezés, inkább megigéztem, és ő szépen velem tartott az új házamba, melyet még a minap néztem ki magamnak, hisz megmondtam Elijahnak, hogy én innen elköltözöm, és lám megtörténik a szavaimnak a súlya. Átöltözve bedobom a ruhámat a szennyesbe, bár nem volt véres, de ez már csak részletkérdés. Megfogva a bőröndöt, amelybe nem régiben belepakoltam, lemegyek a nappaliba. Leteszem oldalra épp úgy, hogy a kijárat felé indulva majd felvehessem, míg én magam visszasétálok a kanapéhoz, ahogy annak az anyagán finoman végig húzom a kezemet. Egy pillanatra meg is állok, ahogy a tekintettem kiszökik az ablakon. A Mikaelsonok élete nem fér össze az enyémmel. Rebekah, Kol, Elijah, Klaus, itt van még néhány hibrid, és Hayley is, aki nem mellesleg terhes. Felsóhajtva fordulok meg, amikor is hangokat hallok, amelyek mondjuk úgy léptek hangjai. Valaki épp erre felé tart, csak azt nem tudom, hogy miért pont az utolsó alkalomkor kell találkoznom valakivel. Remélni merem, hogy nem Klaus az, hisz ő azt se tudja, hogy elköltözöm. Lassan megfordulva bevárom az érkező személyt, aki nem más lesz, mint Rebekah. Egy szál hálóingben.. nos csábító lehetne a látvány, ha 1920-ban lennénk, és én még éreznék is valamit..
-Rebekah.-Mondom suttogva a nevét, ahogy végül megtalálom a hangomat, mely ki tudja miért, de jelenleg nem akart szolgálatot teljesíteni.-Ez.. ez bonyolult.-Magyarázom, miközben felhúzom a dzsekim cipzárját, és nem olyan sokára már a szemeibe nézek, ahogy végre sikerül egy értelmes kérdést is feltennie, bár az előzőeket is értettem, mert valljuk be nem vagyok hülye.-Pár héttel ezelőtt felkerestem Niklaust egy kéréssel, és ennek végül az lett a következménye, hogy itt maradtam. Szóval.. már egy ideje itt éltem, de most itt az idő elköltöznöm.-Magyarázom a dolgokat, ahogy próbálom röviden elmondani a lényeget, hisz semmi kedvem feleleveníteni, hogy az a roppantul idegesítő hülye hasonmás mit művelt velem. Szóval.. maradjunk ennyiben, vagyis remélem nem akar kérdezősködni erről legalább is.
-Rebekah.. én most már Klaus mellett vagyok, szóval lehetne azt mondani, hogy igen.-Mosolyodom el sejtelmesen.-Akármi legyen én mellette állok, és ezen döntésemtől senki sem téríthet el.-Szögezem le komolyan, ahogy erősítésként rá is bólintok a szavaimra, ezáltal még biztosabb lehet ebben az egészben, ami valljuk be bonyolult.
-Elég, elég, elég!-Mondom, ahogy megemelem magam elé védekezően a kezemet.-Elena.. igen Damonnel van, és engem már egy kicsit sem érdekel.-Hangom érzéstelenné válik, és minden szavam őszinte. Nem hazudok, hisz az a nő engem nem szeretett sosem csak játszott velem, én pedig végre túlléptem rajta. Ennek az énemnek nem kell. Nagyon nem kell!-Mystic Falls nekem tabu téma, és amúgy is miért kellene nekem arra a hasonmásra vigyáznom? Ott van neki a bátyám, én pedig élem az élvezetes mindennapjaimat ezzel a csodálatos adottságommal. Tudod egy vámpír nem mindennap lehet Ripper, és nem is mindig lehet ennyire érzéstelen.-Mosolyodom el ravaszul.-Emberi véren élek, és kikapcsoltam, szóval engem a szánalmas Mystic Fallsi lakosok nem érdekelnek.-Nyomatékosítom a mondandómat, ahogy vigyorogva vállat vonok.-Szóval lehetne más téma? Köszöntem!-Nevetem el magamat végezetül.

Stefan & Rebekah

Miért van az, hogy ebben a házban, a városban és talán a világon mindenhol, minden szál az ősi hibridhez vezet? Nem lehet úgy lefolytatni egy beszélgetést, hogy szóba ne kerüljön valamilyen úton - módon, vagy legalább is köze legyen az adott témához? A jelenlegi helyzet is azt mutatja, hogy sajnos ez egyelőre lehetetlen. Mindenütt ott van, jelen van, még ha ezt nem is mondjuk ki. Az én gondolataim között is helyet kapott, persze az már más kérdés, hogy milyet és hol. Ahogy pedig észrevettem, ennek a vámpírnak a gondolataiba is sikerült befészkelnie magát. Néha csodálom, hogy mekkora hírneve van ennek a hibridnek és még úgy is, hogy nincs jelen, mindig róla szólnak a dolgok. Hihetetlen, de valóban úgy tűnt, hogy Klaus eddig mindent megkapott, amit akart és még miket fog. Mindennél jobban szerettem volna megcáfolni Stefan szavait, szerettem volna ellenkezni vele is, de be kellett látnom, hogy tökéletesen igaza van. Annak az ősinek tökéletesen mindegy volt, hogy mi mindenen kell átgázolnia, mennyi vért kell ontania. Céljai elérésének érdekében mindent bevetett.
- Igazad van. De annyira öntelt, nagyképű és… áh. – Jobban járunk mindketten, ha nem fejezem be ezt a mondatot. – Úgy érzem, valakinek szoktatnia kell ahhoz, hogy nem kaphat meg akármit egy csettintésre. – mondtam egy vállrándítással kísérve a dolgot. Nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom, miért gondolom úgy, hogy nekem kell megmutatnom ezt neki. Talán bizonyítni akarok ezzel. Bizonyítani neki, mindenkinek, Klausnak és legfőbbképpen magamnak, hogy engem nem lehet csak úgy rángatni, mint egy zsinórra lógatott bábot. Nem mellesleg pedig örülne a kicsi szívem, ha már csak ennyivel is bosszanthatná az ősi hibridet.
Gondolataim messzire, veszélyes vizekre kalandoztak, miközben a gatyákat pakolgattam. Ebben pedig bőven közrejátszott Stefan célozgatása arra, hogy talán még is csak érzek valami jót(?) – ez lenne a megfelelő szó? -  Klaus Mikaelson iránt, az iránt, aki erőszakkal változtatott hibridé és láncolt magához azzal a nyamvadt kötelékkel, melyet még nem törtem meg. Oké, ez utóbbin már elgondolkoztam párszol. Fejben lejátszottam már milyen lenne elszakítani ezt a bizonyos köteléket. Nekem biztosan remek lenne, ő meg minden bizonnyal meg akarna majd ölni… Ez azért nem olyan jó.
- Jézusom, nem! – akadtam ki, melytől függetlenül egy nagy mosoly penderült az arcomra. – N-E-M! – nyomatékosítottam nevetgélve előbbi kijelentésemet. – Most már tuti, hogy egyáltalán nem akarok elaludni. Még csak egy kicsit elszenderedni sem. – Vigyorogtam még mindig, ahogy aztán kín keservesen ugyan, de folyattam a pakolgatást. Az alsók kezdtek elfogyni, de még mindig lett volna mit válogatni. Az arcomon tündöklő vigyor egyik pillanatról a másikra tűnt el az arcomról, ahogy az ősi hibrid „árnyoldalait” magába foglaló téma megint előtérbe került.
- Hányszor akartál te keresztbe tenni neki? – kíváncsiskodtam. – Tudod mit? Ne mond el. Még kísértést éreznék arra, hogy megdöntsem a kísérlet rekordodat. – Mosolyogtam rá, s a jókedv halovány szikrája megint csak fellobbant tekintetemben. Ettől függetlenül komolyan gondoltam, amit mondtam. Lehetséges, hogy „csak azért is” alapon megpróbálnék kitolni vele. Ha pedig már kitolás… Szegény Stefan is kapott tőlem a „jóból”. Nem elég, hogy fejbe nyomtam egy alsóval, de még egy ehhez fűződő, csipkelődős poént is elsütöttem.  
- Én lennék az első és az utolsó? Azt hiszem ezzel mély nyomot hagyhattam benned. – húztam tovább az agyát, ahogy fordítottam falhoz szegezett helyzetünkön és őt tartottam a falnál. Csak néztem őt. Figyeltem a mosolyát, a csillogó szemeit. Teljesen elmerültem a vonásainak tanulmányozásában, miből csak akkor eszméltem fel, mikor egy óvatlan pillanatban megint én kerültem a falhoz. Vigyorogva figyeltem őt, a szemeit, a vigyorát.
- Ez csikiz! – Nevetgéltem, ahogy megpróbáltam behúzni a nyakamat miközben Stefan megpuszilta azt.  Minden olyan gyorsan történt, én pedig hirtelen a kanapén találtam magamat. A falt pedig Stefan támasztotta. Pá pillanati ülve maradtam figyeltem a vámpírt, majd tekintetem a még mindig összehajtogatatlan gatyákon állapodott meg. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, ahogy feltápászkodtam és visszatipegve a munkámhoz, gyors válogatásba kezdtem.  
- Amint ezzel kész vagyok, megyek is, hogy gondosan elrendezzem ezeket a fiókjaiban. – Vigyorogtam hátra Stefanra, ahogy az utolsó néhány darabot szétválogattam. Gondosan összeszedtem a gatyákat, hogy ne keveredjenek össze, majd elindultam Klaus szobája felé. – Hát, később még találkozunk. – küldtem felé egy tipikus, lányos mosolyt, aztán már ott is hagytam őt a nappaliban.

Hiába a nagy jókedv, a móka és a kacagás. Hiába látom és hallom a vámpír kacaját, én átlátok az álcáján. Látom rajta, hogy valami mardossa a torkát, valami, ami cafatokra szedheti őt belülről. Kedvem támadna elkomorodni és be is vallom, egy kicsikét le is lombozódtam. Nem jó így hülyéskedni, ha a másiknak valami teher nyomja a lelkét. De talán… ha tovább folytatjuk, erről a bizonyos teherről is elterelődik a figyelme és megint önfeledt lehet egy kicsit, vagy míg velem van. Szóval… ezzel most sikerült egy új célt kitűznöm a szemem elé. Még pedig a szórakoztatást, figyelemelterelést. Úgy hiszem, mindkettőnknek jól jön, ha a gondolataink egy kicsit elterelődnek.
- Hát, nem mindig kaphatja meg, amit akar. Erre egyszer rá fog jönni. Ha nem is ma vagy holnap, de rá fog. – mosolyogtam rá két gatya elpakolása közben. – Nem mellesleg, én előszeretettel segítek neki rájönni erre. – Sejtelmes volt a hangom, igyekeztem éreztetni vele, hogy én igenis szeretek táncikálni az ősi idegein és nem igazán hat meg az a tény, hogy akár az életemet is elveszíthetem. Persze, mind ezt csak okosan műveltem. Nem az volt az elsődleges célom, hogy egyszer csak kiborítsam a sodrából, ezzel a kockáztatva a saját és mások életét. Nem. Az én célom az volt, hogy ráébresszem, ő nem parancsolgathat mindenkinek és nem kaphat meg mindent, mindenkit. Mindazonáltal az is közrejátszott a dologban, hogy szerettem nézni, mikor ideges. Kimondottan szerettem nézni azt a kidudorodó eret a halántékán és a nyakán, ami elárulta az idegállapotát. Nem mintha a hangszíne és a gyilkos, fenyegető tekintete nem árulkodott volna róla amúgy is, de ez így volt mókás.
- Pontosan, terrorizált! – mondtam úgy, mint aki nagyon ki van ettől a dologtól akadva, de hangomban ott bujkált a jókedv és a nevetés. – Nem is tudok aludni. Már egy ideje nyitott szemmel „alszom”. Tudod, sosem lehet tudni, legközelebb melyik ruhadarabja akarja a halálomat. – viccelődtem. Most komolyan. Nem akarom, hogy bármelyik ruhája is terrorban tartson álmomban. Már maga az is teljesen abszurd volt, hogy egyáltalán volt ilyen álmom. Teljesen kiakasztó. De ami még kiakasztóbb, az-az a feltételezés, hogy én bármi pozitívat is éreznék Klaus Mikaelson iránt. Hogy egész konkrét legyek végig sértett ez a feltételezés, bár… nem tagadom, hogy nem lenne vele semmi probléma, mint pasi, ha: Nem lenne egoista, önimádó, hatalommániás, gonosz, kegyetlen és a többi. Oh és a legfontosabb; ha nem utálnám őt teljes szívemből. Azt hiszem ez a fő kizáró ok.
- Hidd el, ha ez lenne a helyzet, akkor nem kellene kényszerítenie az engedelmességre és arra, hogy dolgokat tegyek meg neki. Már pedig, bizony kényszerítenie kell, bármit is akarjon. – villantottam rá, egy amolyan „tök mindegy” mosolyt. Tovább hajtogattam és válogattam a holmikat, míg Stefan valamit pakolászott az italos szekrényben. Nem figyeltem rá, hogy pontosan mit csinált, csak arra figyeltem fel, hogy üres kézzel tért vissza mellém. Hát igen, ez nem az a vidám hangulat, aminek lennie kéne és amilyennek indult. Ezen pedig sürgőse változtatnom kellett. Erre pedig az egyetlen módot csak is abban láttam, ha fejbe lövöm szegényt az egyik csodálatos gatyóval. Nem is tudom miben reménykedtem. Talán ő is hozzám vág párat és akkor kirobban a gatyacsata? Aha, hát valami hasonló lehetett az eredeti elképzelés. Ebből most viszont csak az valósult meg, hogy hozzám vágta a boxert, amit én is ő hozzá az előbb. A hangja már-már vészjósló volt. Tudtam, hogy valamivel még meg fog büntetni a gatya miatt, de én álltam elébe. Arra ugyan nem számítottam, hogy a falhoz szegezve fogok kikötni, csupán percentire tőle, de nem baj. Ha így akar játszani, hát játszunk.
Nevetése befurakodta magát a tudatomba és engem is halk nevetésre ösztönzött. Egy percre sem ijedtem meg tőle, nem is kellett. Hiszen ez csak egy játék volt. Egy óvodás játék, de játék. Én pedig hatalmas mosollyal az arcomon játszottam ezt, miközben barna szemeimet le sem vettem az övéről.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem én vagyok az első, aki a fejedre lőtt egy férfialsót? – viccelődtem. Ezt a poént sajnos nem bírtam kihagyni és szinte magától bukott ki a számon. Mocorogni kezdek, tesztelgetem, hogy mennyire is tud stabilan tartani. A jelek szerint, eléggé. De hát mire való a hibrid gén, ha nem arra, hogy mindig is erősebbek és gyorsabbak legyünk egy kicsit a vámpíroknál? Ó igen, ezt még a hatalmas ősi hibrid szájából hallottam, még Mystic Fallsban. Azóta ez valahogy sosem jutott eszembe, azt hiszem csak azért, mert nem kellett, hogy eszembe jusson. Most viszont, ennek nagyon is hasznát tudtam venni.
Hát, amilyen erősen csak tudtam, úgy löktem el magamat és ezzel Stefant is a faltól, de úgy, hogy fordítva a helyzetünkön, most őt kényszerítsem a falhoz. Ugyan az volt a felállás, mint az előbb, csak ezúttal én voltam az, aki a falhoz szegezte őt. Hajam féloldalasan lógott le a bal vállamon, ahogy félredöntve a buksimat, néztem Stefant.
- Na, most mi lesz? – játékos és kihívó volt a hangom. Tekintetemmel az övét kutattam és nem engedtem el. Az övében nem is tudom mit láttam, de tetszett az a fény, bármi is volt az. Hogy az enyémből mi tükröződött? Talán a pajkosság, jókedv, kihívás és társai.

Ebből a szemszögből megvilágítva kezd viccesnek tűnni ez az egész alsóhajtogatásos dolog. Nem hittem volna, hogy ezt kimondom valaha is; de hála ennek a vámpírnak kezdem élvezni ezt a feladatot. Nem mintha alapból akkora problémáim lettek volna vele. Csupán csak annyi volt a gondom, hogy: 1) alsógatyák, 2) Klausé, 3) ezek intim holmik, 4) szín és minta szerinti válogatás, és végül… 5) Rosszul voltam tőle, hogy néhányat bizony kézzel kellett kimosnom, mert későn adta ide. Azt hiszem ez elég indok arra, hogy bárkit elrettentsen ettől a feladattól, akinek épp elméje van. Eddig meg sem fordult a fejemben annak a gondolata, hogy talán meg kellene törnöm a köteléket, most azonban, hogy ilyen alantas és komolyan mondom, szánalmas munkákat végzek… egyre vonzóbb megoldásnak tűnik számomra. Ha tovább kell ezt csinálnom, az sem fog érdekelni, ha a megtöréséhez őrületes fájdalmat kell majd átélnem, mert ezeknél a munkáknál, az is jobb.
- Igen. Határozottan az! – nevettem fel én is a vámpírral együtt. – Tudod, hogy van ez… Az embert igazán az alapján lehet megismerni, hogy mit rejt a szekrénye. – viccelődtem. De most komolyan, én azon sem lepődnék meg, ha Klaus egyik gardróbja esetleg egy hullát rejtene. Vagy, ha az ágya alatt tartaná a személyre szabott és névre szóló koporsókat. Ettől az ősitől ugyan is bármi kitelik.
Egy újabb „csinos” gatyót vettem a kezembe és akaratlanul is felnevettem a vámpír elhangzott szavaira gondolva. Feltartottam a darabot, hogy lássa, majd megmagyaráztam. – Na, ezt az oldalát én nagyon nem akartam megismerni. – Céloztam itt a boxer első és hátsó felére. Remélem vette a célzást, és, hogy hamar leesik neki miféle oldalról is beszéltem. Vigyorogva hajtogatom össze és teszem a megfelelő kupacra a kezemben fogott alsót. Aztán fogom a következőt és így tovább…
- Ha nem hagyod abba, tényleg meg fogok sértődni. – mosolyogtam rá. Nem vettem magamra a szavait, hiszen abszolúte jogosak voltak. Igaz, hogy a kifejezésen lehetett volna finomítani egy kicsit, de nem történt nagy probléma. Nem izgattam fel magam szóval, inkább csak tovább léptem rajta, amilyen hamar csak tudtam és hülyültem újdonsült ismerősömmel.
- Tudod, szívem szerint én semmit sem tennék meg neki, aminek köze van a cselédkedéshez. De szerintem sejted, mi az, ami miatt meg kell tennem. - vallottam be neki mosolyogva. Minek titkoljam? Szerintem egy épelméjű sem csinálna meg önként és dalolva ilye munkákat az ősi hibridnek. Akkor már inkább hazudnak, ölnek és árulnak el másokat Klaus kedvéért. – Maradjunk csak annyiban, hogy az ősi hibrid eléggé morcos tud lenni akkor, amikor valami nem úgy történik, ahogy azt ő megmondja. Illetve, nem nagyon díjazza, ha szájalnak vele. – vigyorogtam rá. Mosolyomból, szemeimből sugárzott a jókedv és ezt jelen esetben semmi sem tudta volna elűzni belőlem. Még az sem ronthatott volna a kedvemen, ha egy újabb adag, koszos alsót vág hozzám most valaki. lehet azt is hatalmas vigyorral mostam volna ki és pakolásztam volna utána a nappali kellős közepén.
- Brrr. – adtam ki a hangot és úgy csináltam, mintha tetőtől talpig kirázott volna a hideg. Ajkaimon pedig az eddigiekhez hasonló, hatalmas mosoly virított. – Legutóbb az egyik alsója terrorizált álmomban, szóval, ha lehet, ezt ne is emlegesd. – Mutattam fel felé üres tenyeremet, jelezve, hogy ezt a témát tényleg hanyagoljuk, miközben jóízűen felnevettem. Természetesen, nem gondoltam komolyan. Ha a kíváncsi a boxer terrorra, akkor akár el is mesélhetem neki.
- Én is, Stefan. – mosolyogtam rá, ahogy lopva megint végig pillantottam rajta. Külsőre nem volt ismerős, de a neve az volt. Valami derengett is róla, meg valami hasonmásról, de ez most igazán nem volt fontos. Majd talán később rákérdezek a dologra, de addig is, van mit csinálni.
- Hékás! Ilyenre ne is gondolj! – nevetek. – Természetesen nem szeretem. – villantottam meg rá a mosolyt. A kezembe kapok még egy boxert, miközben végignézek a hátralévőkön. Még mindig sok volt, ezt pedig iszonyatosan kezdett idegesíteni. Jól jött volna, ha Stefan beszáll a mókába. De ha magától nem, akkor majd kényszerítem rá...
- Nos, ez igazán kár. – vágtam egy fancsali pofit, de lerítt rólam, hogy valójában milyen jó kedvem lett. A kezemben tartott boxerből időközben egy csúzlit csináltam, amit felemelve Stefanra is lőttem. Elég váratlan volt ahhoz, hogy szegényt arcba is találja a gatya. – Hupsz. – nevettem rá. Ez volt az első lövés. Ha ő is támad, már kijelenthető lesz, egy boxercsata.

Nevetés… Vicces, hogy mennyi és milyen rossz dolgokat, gondolatokat el lehet vele űzni. Néha napján nevetnünk is kell, ha nem akarjuk az életünket teljes szürkeségbe és búskomorságba leélni. Pedig nekem aztán meg lenne minden okom arra, hogy egy plédbe burkolózva tengődjek életem végéig. Ilyen pocsék és elcseszett élet ritkán adatik meg valakinek. Sajnálatos mód, ezek szerint, jó magam is ritkaságnak számítok. Ritkaságnak, akárcsak mindenki más, akinek csak az ősi hibridet kell szolgálnia. Néha magam is csodálkozom rajta, hogy-hogy van erőm még folytatni. Hogy vagyok képes felkelni és a tükörbe nézni minden más nap után, mikor tudom, hogy hol vagyok és kihez vagyok hozzákötve. Meglepődve érzem magam minden alkalommal, mikor képes vagyok mosolyogni, vagy éppen jól szórakozni. Ahogy attól is meglepettnek éreztem magam mindig, mikor én generáltam a vicceket. Amit pedig most csináltam, az maga volt a vicc, holnapig tudtam volna sorolni az erre vonatkozó poénokat. Bár ehhez nem igazán kellettem én, hiszen úgy adódott, hogy társaságot kaptam, aki viccesebbnél viccesebb dolgokat generált ebből a helyzetből, amin bizony mind a ketten egy jót nevettünk.
- Hogy miért a nappaliban? Mert szeretem közönség előtt „kiteregetni a szennyest”. – válaszoltam nevetgélve. Ez egy metafora volt, amit remélem sikerült éreztetnem vele. Ugyan is szerintem remekül passzolt a jelenlegi helyzetemhez. – Egyébként fogalmam sincs mi a jó abban, ha minták és színek szerint válogatom. Ez Klaus egyik remek ötlete, hogy megkeserítse az életemet. Valószínűleg ennyi az egész. – vontam meg a vállamat, miközben lazán rámosolyogtam. Amúgy biztos voltam benne, hogy csak az én örömömre kellett minták és színek szerint is válogatnom ezeket a darabokat. Szívem szerint legszívesebben máglyán vagy kilyukasztva láttam volna az összeset, de hát… ez ugye nem tehettem meg, ha csak én magam sem akartam máglyán, vagy átlyukasztva végezni.
- Semmi baj. – mosolyogtam rá. Igazán nem volt miért bocsánatot kérnie, mert csak rávilágított az igazságra. Ráadásul nem is bántódtam meg. Na meg, erőteljesen kárpótolt is emiatt a hülyeségeivel. Nagyon vicces, hogy egy véleményen voltunk Klaus boxereit illetően… égve látni… az lett volna király.
- Tudod, vicces, hogy pont ezt mondod. Mármint, hogy a kandallóba dobáltad volna a gatyáit. Épp egy perce fordult meg ugyan ez a fejemben, pont mikor észrevettem, hogy itt vagy. – nevetgéltem vele együtt. Jó volt végre valakivel osztozni ezen a véleményen. Lemerem fogadni, hogy ő is pont annyira a szívén viseli Klaus sorsát, mint én magam. Szívesen láttam volna holtan, annak ellenére, hogy akkor jó magam is meghaltam volna vele együtt. C’es la vie… vagyis; ilyen az élet.
Hirtelen bukott ki belőlem a nevetés, ahogy megláttam a vámpír arcát a szavaimat követően. Most el kellett volna nekem egy fényképezőgép, mert ebből csodás portré készülhetett volna. Nagyon vicces a reakciója és már a hasamat fogtam a nevetéstől. Hiába kezdtem el újra hajtogatni, a gatya kipottyant a kezemből, de én csak nevettem és nevettem. A könnyem is kicsordult, ami ritka volt. Komolyan mondom, ilyen jót még életemben nem nevettem. Örültem neki, hogy ez a vámpír – bárki is legyen és bármiért is legyen itt – csatlakozott hozzám és ilyen jókedvet biztosított nekem.
- Ne aggódj, nem megyek a szekrényed közelébe. Már rosszul vagyok a boxerek látványától is. – nevetgéltem még mindig. Letöröltem könnyeimet az arcomról és megráztam a fejem, hogy megnyugodjak egy kicsikét. Szórakozottan túrtam bele a hajamba, ahogy a vámpírt figyeltem.
- Egyébként Isabella vagyok. De szólíts csak Isának. – Villantottam meg rá legszebb mosolyomat. – Köszönöm, hogy feldobtad a napomat. Ne tudd meg milyen kínokat élek át ezekkel a boxerekkel. – Szórakozott mosolyt villantottam rá. – Tudod, hogy miért lennék még őrült hálás neked? Bár gondolom, nem lenne az, az isten, amiért ezt megtennéd… - Néztem rá oldalra döntött fejjel, nagyokat pislogva. Ó igen, el akartam érni valamit, amit szerintem nem lesz olyan könnyű. Ha elég okos, akkor szavak nélkül is leeshet neki, hogy mit akarok tőle kérni. De ha nem, akkor majd úgy is elárulom…