Isa & Coni

Isa & Coni

Időugrás után...

Ez az egész helyzet annyira, de annyira… frusztráló volt, hogy hirtelen már nem is tudtam hová tenni. Zavart, hogy így kellett történnie, hogy megint én lettem, a hibás, hogy megint én lettem az engedetlen, elfajzott hibridlány. Ez a büntetés, amit ez az egoista hibrid kiszabott a számomra, egyszerűen abszurd volt. Megint úgy éreztem magamat, mint kislányként, mikor a szüleim takarítással büntettek, ha valami rossz fát tettem a tűzre. Érdekes, hogy Klaus valami hihetetlen és gyomorforgató mód, pont a szüleim emlékét idézte fel bennem. Ez pedig… megijesztett. Mindennek ellenére azonban tiltakozni akartam. A falat csapkodni, a földön vergődni és hisztit levágni érte. Egy cseppet sem volt ínyemre ez az egész dolog, és ha most nem az a személy állna előttem, aki, akkor nagy valószínűséggel tényleg képes lettem volna nekiállni puffogni. De hát, nem volt ilyen szerencsém. A nagy és hatalmas Niklaus Mikaelson állt előttem, aki előtt vergődni nem a vilég legokosabb húzása lett volna. Így hát megmaradtam a jól bevált villámokat szóró szemeknél.
- De… - mondtam volna neki még valamit, azonban az, ahogy rám nézett egyszer s mindenkorra elnémított. Nem vagyok hülye, nagyon jól tudom mikor nincs itt a helye a vitának és sajnos ez egy ilyen volt.  Pedig aztán tudtam volna mit odavágni ahhoz a nagy fejéhez.
Egy lemondó, bosszús és talán, – rám nem igazán jellemzően - enyhén hisztis sóhajt hallattam. Két kezemmel egyszerre túrtam bele a hajamba, majd eresztettem is le őket.  Némán néztem még egy darabig az előttem álló, idegesítően nyugodt alakra, mielőtt fogtam volna magamat és hátat fordítva neki, kitrappoltam volna a szobából. Abból a szobából, ahova ezek után nagyon, de nagyon nem akartam soha, de soha többet belépni. Komolya gondoltam… S-O-H-A!
Idegesen caplattam végig a házon, míg nem a szobámba érve levetettem magam az ágyra. Arcomat a párnába fújva kiáltottam bele minden haragomat, ezzel is próbálva nyugtatni az idegeimet.

Sosem voltam az lány, aki díjazta, hogyha megvédték. Inkább az a típus voltam, aki csak azért is tovább generálta a problémát, míg nem tényleg csak saját magára hagyatkozva úszhatta meg a helyzetet. Ez a helyzet viszont most nem olyan volt, amit épp bőrrel, maximum két-három lila folttal megúszhattam volna. Éppen ezért voltam hálás Hayleynek, amiért közbelépett. Egyúttal pedig pontosan ezért is voltam rá mérges, mert így magát is ugyan úgy bajba sodorta, ezzel elkerülhetetlenné téve saját maga számára azt, hogy valószínűleg, ezentúl senkivel sem hagyhatja majd el a börtönét. Ez pedig bárhogyan is néztem, részben még is csak az én hibám volt. Ahogyan az is, hogy itt kellett állnunk és elviselnünk azt, ahogyan ez az egoista hibrid beszélt velünk.
Ahogy figyelemmel követtem Klaus minden rezdülését, előre éreztem, hogy valami nem lesz itt jó. Nem úgy ismertem, mint aki megtorlás nélkül hagyja, hogy így beszéljenek vele. Ennek pedig, eléggé morbid-Klausos formában, de hangot is adott.
Erős fájdalom nyilallt belém, ahol Klaus hozzámért. Először azt hittem, hogy csak a fejemben hallom a csont törését, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az valósággal visszhangot vert a szobában. Néma sikolyra nyitottam a számat, fájdalomtól eltorzult arcomat, szabad kezem tenyerébe temettem. A fájdalom bár – csupán csak pár pillanatig tart, nekem olyan érzést nyújtott, mintha órák óta fájna. Amint a fájdalomnak már egy halvány jele sem volt, dühösen, gyilkos pillantásokkal illettem az ősit. Legszívesebben rávetettem volna magamat és addig vertem volna a fejét a padlóba míg…
Mélylevegőt vettem, hátha ettől egy cseppnyit sikerül megnyugodnom. Ha nem tőle függött volna az életem és velem egyenlő ellenfél lett volna, már rég – gondolkodás nélkül, nekiugrottam volna. Utáltam, egyszerűen rühelltem, hogy még kötődöm hozzá, hogy úgy mozgathat, mint egy bábut és őt magát, „Az Ősi Hibridet” is. Rosszul voltam még annak a gondolatától is, hogy egy házban kell vele élnem, hogy gyakorlatilag megtehetett velem bármit, amihez éppen kedve volt. Gyűlöltem őt.
Megborzongtam. Ahogy Klaus figyelme Hayleyről újra rám összpontosult, már tudtam, hogy mot jön az a rész, ahol az én büntetésem is kiderül. Szemrebbenés nélkül álltam a tekintetét, s ha lehet az enyémben még több utálatot és talán megvetést is láthatott. Felszegtem az államat, nem akartam, hogy ennél is jobban élvezze, hogy – megint csak(!), büntethet valamivel.
Bárhogyan is próbáltam, nem tudtam eltitkolni, hogy mennyire nem tetszik a rám kiszabott, új feladat. Nincs az, az isten, hogy én cselédet játsszak ennek a… a…
- Azt nem akarod egész véletlenül, hogy még a szennyesedet is én mossam ki? Vagy arra már van külön embered? –  Csak nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg még mielőtt „kitessékelt volna” a szobájából. A fenébe is, nem! Nem fogom tovább mosolyogva tűrni, hogy úgy rángasson, mint bábjátékos a szeretett bábjait. Mindig is ellenkeztem neki, mindig megmondtam neki, hogy mi az, amit hajlandó vagyok megtenni és mit nem. Arra pedig határozottan emlékszem, hogy a cseléd munka volt az egyetlen, amire azt mondtam, hogy soha, az életben. Persze, ezt is higgadtam tudtam vele közölni. Most minden voltam, csak higgadt nem. A különbség az volt, hogy ezúttal nem emeltem fel a hangom, helyette azonban csak úgy fröcsögött a gúnytól és a szarkazmustól.
Nem is tudom miért, de kedvem lett volna nevetni. Nevetni magamon, rajta, rajtuk, a helyzeten és azon, amit mondtam. Egyszerűen abszurd volt még az is, hogy egyáltalán ez megfordult a fejemben. Még Klaus reakcióját is előre láttam a fejemben, biztos voltam benne, hogy megint kiérdemlek majd egy tipikus Klaus mosolyt, amiből annyit kaptam már, hogy kezd elegem lenni belőle. Szóval… kínomban szerettem volna nevetni magamon. Nevetni és felejteni. Ó igen, el akartam felejteni a mai napot, hogy Hayley rosszul lett, hogy Klaus eltörte a vállam, s hogy befogtak cselédnek. Kár, hogy ezt bárhogy is szerettem volna, bárhogy próbáltam, képtelen voltam elfelejteni, megnemtörténtté tenni.

Klaus tudta. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, ő már nagyon is jól tudta mi történt. Ha pedig tudta, az egyértelműen nem jelentett jót egyikünknek sem. Hiába is próbálnám kimagyarázni magunkat, úgy sem sikerülne. Klaus Mikaelsont úgy sem lehetne jobb belátásra téríteni. S mivel Hayleyt úgy sem tudná valami nagy dologgal büntetni, egészen biztos vagyok benne, hogy számomra lenne miből válogatni. Ha pedig már úgy is elkerülhetetlen számomra a büntetés, nem adom meg a nagy és hatalmas Klausnak azt az örömöt, hogy félni, rettegni lásson. Inkább összeszedtem magamat, míg a farkas mamival volt elfoglalva, s mire figyelme egy részét újra nekem szentelte, én már kihúzva magamat, szemrebbenés nélkül, nyugodt szívvel, büszke, félelmet nem ismerő arckifejezéssel álltam előtte. Az imént bennem lévő félelemnek immár nyoma sem maradt, s igyekeztem, hogy ez így is maradjon. Szemrebbenés nélkül hallgattam és figyeltem a feldühödött hibridre. Még azt is megengedtem magamnak, hogy egy pimasz mosolyra húzódjanak ajkaim. Tudtam, biztos voltam benne, hogy ezzel is csak idegesítettem őt, én még is büszkén mosolyogtam. Elegem volt már belőle, hogy bezárva tart minket, akár csak a ketrecbe zárt állatokat. Hayley és én tudtunk magunkra, egymásra vigyázni, még ha ez a mostani eset másról is árulkodik. Hiszen, erről most egyikünk sem tehetett. Nem láthattuk előre, hogy Hayley rosszul lesz és eszméletlenül fog összeesni.
Klaus közelebb lépett hozzám, nekem pedig eszem ágában sem volt továbbra sem eltüntetni azt a mosolyt az arcomról. Sőt! Ha lehet, most még inkább megmutatkozott. Felszegett állal, büszke fejtartással álltam a tekintetét és pillanatokon keresztül meg sem szólaltam. Csak is a szemébe néztem és hagytam, hogy ő meglássa az enyémben azt a makacsságot, azt a bátorságot és dühöt, amelyek most is bennem kavarogtak. Azt akartam, hogy tudja, nem félek tőle, bármit is csináljon velem. Tudom, nem is olyan rég még nem erről árulkodott a szívverésem, de annak már vége. Hayley és főleg magam miatt nem engedtem meg, hogy féljek tőle. Már nem, soha többé nem.
- Nem tarthatsz bezárva minket, Klaus. Nem gondolhatod, hogy ha úgy őrzöd Hayleyt, mint egy kalitkába zárt madarat, akkor nem fog próbálkozni azzal, hogy leléceljen? Hogy várhatod el tőle, hogy a fenekén maradjon és az égvilágon semmit se tegyen, mikor egyedül, társaság nélkül, ebben a házban majd' belepusztul az unalomba? Én hiába vagyok itt, hiába beszélgetünk, ez ugyan olyan pocsék. Néha kell egy kis szabadság, kell, hogy körülnézhessen a városban. Egyszerűen szüksége van rá, hogy ne érezze magát fogolynak abban a házban, ahova egyébként majd a közös gyereketeket is szüli. – Azt hiszem ezzel mindent kimondtam, amit csak akartam, miközben végig a hatalmas és félelmetes hibrid szemeibe néztem. Talán még az én szemem színe is sárgásra váltott, olyan hévvel beszéltem. Heves vérmérsékletű vagyok, ezt nagyon jól tudta Klaus is. Ha a kelleténél kicsit jobban felhúztak, cuki Isa ide, vagy oda, de egy szó nélkül neki ugrottam bárki torkának. Hogy most milyen állapotban voltam? Dühös voltam. De piszok jól esett, hogy kimondhattam a véleményemet és jelenleg egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen árat fogok majd még ezért fizetni.
Fájdalom nyilallt a tenyerembe, én pedig még csak most jövök rá, hogy egészen idáig ökölbe szorítottam a kezeimet. Most pedig, úgy tűnt a körmeimet elég rendesen belevéstem a bőrömbe, mert meleg nedvességet éreztem a kezeimen és enyhe vérszag járta át az orrom. Vettem egy mély lélegzetet, s még mindig dacos pillantással álltam Klaus előtt. Vártam az ítéletet, vártam, hogy majd most jól megbüntessen, akár meg is öljön. Még életemben nem beszéltem így vele, de hát egyszer ennek meg kellett történnie. Lehet, ha csak később robbant volna ki belőlem ez a dolog, sokkal durvább dolgokat mondtam volna, illetve lehet, hogy tettem is volna. Szóval, még szerencsésnek gondolom, hogy így jött ki belőlem mind ez. Ezzel pedig bebizonyítottam magamnak, de még talán Hayley-nek is, hogy én ugyan nem fogok megijedni semmitől, ha már magától az Ősi hibridtől sem rettenek meg.

Csak álltam a zárt ajtó előtt és arra vártam, hogy behívjanak, hogy ha Klaus itthon van, akkor idejöjjön vagy legalább bármi féle hangokat adjon ki. Azonban egyelőre semmi. Ideges voltam, ez pedig akárki számára nyilvánvaló lehetett. Fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok mondani, hogy, hogyan fogom majd elmondani neki, hogy mi is történt valójában. Mondjuk az is lehet, hogy felesleges lenne a magyarázkodásom. Amilyen az én szerencsém, és ahogyan ezt az ősit ismerem, úgy is mindig mindenről tud. Néha még azt is hamarabb tudja, hogy mit fogok csinálni szabadidőmben, mint én magam. Lövésem sincs róla, hogy ezt hogyan csinálja, de esküszöm ezt az egy dolgot csodáltam.
A feszültség csak növekedett bennem és körülöttem is. Rossz érzésem volt, úgy éreztem, hogy perceken belül a poklot fogják a nyakamba borítani. Ahogy pedig a némaságban percek csak nőttek, egyre biztosabb voltam benne, hogy az a bizonyos hurok iszonyat szoros lehet a nyakam körül. Aztán meghallottam. Kimért és magabiztos léptek csendültek fel odabentről. Meg kellett erőltetnem magamat, hogy a szívverésemet és a pulzusomat a tetőfokról visszaterelgessem a jól megszokott és nyugodt medrébe. Véletlenül sem akartam, hogy Klaus rájöjjön, hogy igen is; féltem tőle.
Az ajtó hirtelen kinyílt és ő ott állt előttem. Teljes életnagyságban ott volt ő, a nagy és hatalmas hibrid. Nem nézett ki úgy, mint akinek olyan „hű, de jó” kedve van. Valójában semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, de egészen biztos voltam benne, hogy nincs túl jó kedve. Igazából valahányszor beszélnem kellett vele, valahogy sosem volt jó kedve. Olyan volt, mintha direkt, csak is az én kedvemért lenne állandóan mufurc, mert a beszélgetések után érdekes módon hirtelen jó kedve lett. Lehet, hogy csupán az tette mindig boldoggá, hogy már megint lehordhatott vagy nem is tudom…
Lélegzetvisszafojtva álltam egy darabig és csak néztem a tekintélyt parancsoló megjelenését. Már éppen megszólaltam volna, kinyögtem volna valami magyarázatféleséget, de megelőzött. Eddig erőszakkal megnyugtatott szívverésem, most hirtelen gyorsult fel, ahogy Klaus hozzám ért és a fülembe suttogott. Még én magam is összerezzentem, megugrottam egy kicsit.  Azt hiszem hiába minden igyekezetem, hogy megnyugodjak, ez úgy sem fog összejönni, míg a közelemben van. Szóval csak csöndben maradtam és nyeltem egy nagyot, még mielőtt válaszadásra keríthettem volna sort.
- Én… - csak ennyit bírtam kinyögni. Igazából nem tudtam, hogy erre mit kéne mondanom. Bármit is mondok, úgy is majdnem száz százalékig biztos, hogy problémázni kezd majd miatta. Úgyhogy inkább elhallgattam és az ajkamat harapdáltam idegességemben. Figyelmemet hirtelen keltette fel, újabb lépéseknek a hangja, melyek valószínűleg Hayleytől származtak. S Klaus mintha csak a fejemben olvasott volna, meg is erősítette, amit már amúgy is sejtettem. Óvatosan fordulok hátra, hogy tekintetemmel megkeressem a farkas mamit és valami olyasmit üzenjek a puszta nézésemmel, hogy meg ne próbáljon bevédeni, mert azzal is csak nekem tesz rosszat. Reménykedtem benne, hogy egyébként ezt magától is tudta és nem fog megpróbálni bevédeni vagy valami. Nem lenne túl jó.
Tekintetem újra csak Klausra vándorolt, figyeltem minden egyes lépését. Jól megfigyeltem őt, különösen a tartását, ami mint általában, most sem sejtetett semmi bíztatót. Bajban voltunk, ez az egy volt az, ami nyilvánvaló volt mindannyiunk számára. Azt pedig, hogy mi lesz majd a bajkeverők – jelen esetben Hayley és az én sorsom, azt sajnos nem láttam előre.

Alig, hogy berobbantam az eszméletlen vérfarkas-kismamával a házba, azonnal a nappaliba vettem az irányt és intézkedéseket tettem. Nem nagyon figyeltem oda másra, csak is azzal foglalkoztam, hogy Hayley jól legyen. Lekapkodtam magamról a pulcsit és a sapit, ezeket pedig ledobtam magam mögé a fotelra. Visszamentem a bejárathoz, hogy becsukjam az ajtót, ami talán inkább csapódott, mint sem szépen csukódott. Kapkodtam, és ezúttal volt is rá okom. Nem akartam, hogy Hayley-nek bármi baja legyen, ahogy azt sem, hogy ezt, ezután még az én nyakamba is varrják. Jaj lenne nekem, ha a hatalmas hibrid rájönne, hogy kint kóricáltunk a városban, felkeltettük egy vámpír figyelmét, és mindennek a tetejébe a terhes farkast eszméletlenül hoztam vissza. Apropó hatalmas hibrid...
Vajon haza érkezett már, vagy még van egy kis időm, mielőtt megkapnám azt a jól kiérdemelt letolást? Ugyan is nem szeretném, ha felkészületlenül érne a dolog. Szeretném, ha addigra ki tudnék találni valami jó és értelmes magyarázatot. Ugyan is kiszámíthatatlan egy alak, szóval képes nem várt „meglepetéseket” okozni. Mióta itt vagyok, sosem tudhatom előre, hogy vajon megérem-e a holnapot. Ez pedig nem azért van, mert a város hemzseg a csúnya fogas szörnyektől, de nem ám! Hanem azért, mert egy olyan valakinek szolgálatában állok, akinél jobb nem hibázni. Komolyan mondom még életemben nem voltam ennyire ideges, mint amilyen most. Félek tőle, hogy Hayley-nek valami komoly baja van, illetve tartok tőle, hogy nem a kedvesebbik Mikaelson fivérrel futok össze előbb. Hogy is szól a mondás? Próba szerencse. Ideje szerencsét próbálni és körbeszimatolni a házban, hogy egyáltalán van-e itt valaki. S ha van, akkor ki az?
Óvatos léptekkel indultam meg az emeletre, ügyeltem rá, hogy viszonylag hangtalanul közlekedjek. Oké, nyugodtan kijelenthetjük, hogy lopakodtam. De hé, ez az én szemszögemből nézve reális. Nem szerettem volna fejetlenül, szív nélkül, egyéb belső szervek nélkül, vagy épp darabokban végezni. Szóval szerintem Klaust és a módszereit ismerve, alapos okom volt rá, hogy így közlekedjek. Ha meg itthon van, akkor teljesen mindegy óvatoskodnom, hisz’ már rég meghallhatta, hogy itt vagyunk. Most, hogy így belegondolok, mintha én is hallottam volna hangokat kiszűrődni a házból…
Megráztam a fejem és gyorsabban kezdtem szedni a lábam. Automatikusan mentem annak a szobának az irányába, ahová nem igazán szerettem belépni. Klaus szobája számomra olyan volt, mint másnak egy oroszlán barlangja. Bolond, aki belépett és még bolondabb, aki önként tette.
Kopogtattam az ajtón, már csak a biztonság kedvéért is. Volt egy olyan érzésem, hogy bizony ő van itthon és senki más. Már pedig, ha valóban ez volt a helyzet, akkor nem lenne a részemről túl célszerű felhúzni őt. Láttam már milyen, amikor ki kel önmagából és hát, nem valami kellemes látvány.
- Klaus? – Kissé bátortalanul csendült fel a hangom. A hátam mögött csurit mutattam az ujjaimmal, reménykedve benne, hogy nincs itt. Hallgatóztam, figyeltem, hátha meghallok bármilyen hangot odabentről. Még én magam sem mertem megmozdulni, nemhogy lélegezni. Tartottam tőle, ha hangokat adok ki, elszalaszthatok valamilyen hangot, ami odabentről szűrődött volna ki. Úgy, hogy mozdulatlanul, egy hangot sem kiadva álltam és vártam, hogy történjen valami. Miközben reménykedtem benne, hogy Hayley sem lesz rosszabbul addig a nappaliban. Isten őrizz, hogy majd még az állapot romlása miatt is én legyek a felelős és engem kelljen megleckéztetni...