H át így ér véget egy tragikus történet, midőn egyetlen és átkozott mostohaapám képe tovaszáll a semmibe és megjelennek előttem Silas hasonuló arcvonásai, kinek láthatóan zavaró, hogy figyelembe sem vagyok hajlandó venni, sem őt, sem a szánalmas mondanivalóját. Akár mondhatnám azt is, hogy a jelenetsor most meglepetésként ér, de valójában azóta, hogy belépett ide tisztában voltam vele, hogy csak ő lehet annyira gyáva alak, hogy nem mutatja meg előttem igaz valóját, helyette Mikael undorító képében jelenik meg, arra számítva, hogy ezzel majd az idegeimen táncolva felidegesíthet, aztán pedig mindenféle ostoba szöveggel meg is fenyegethet engem. De van egy kimondottan jó hírem a számára, hiszen ma annyira nyugodt vagyok, mint amilyen nyugodtan ring kint az éjszakában dúdolásszó esti szellő.
- Azt hittem valami hatásosabb belépővel fogsz megörvendeztetni engem, de szomorúan kell nyugtáznom, hogy a humorod az utóbbi időben odaveszett, Silas. - hangsúlyozom ki a nevét, ahogy rápillantok és mosolyra húzom a számat, miközben továbbra is azt ecseteli nekem, hogy meg fog ölni. Nos úgy tűnik, hogy nem igazán képes felfogni egyetlen apró szócska jelentését, de mondhatnám azt is akár, hogy nem hibáztatom érte, hiszen kétezer évig egy kőtömbbe volt zárva, ami nem éppen arról árulkodik, hogy művelt személy lenne.
- Igazán kár a gőzért, szerintem ne strapáld túl magad, engem megölni nagyon nehéz mutatvány volna, ezért ne is pazarolj erre több időt, a gondolkodás árt a szépségednek. - kuncogok alig halhatóan, hiszen az ostobasága az egeket verdesi, én pedig csak, hogy lássa kivel is van dolga, vagyok olyan kedves személy, hogy felvilágosítom dolgokról, ha már az ő szeme előtt valami totális homály lebeg, amit meg merek kockáztatni, hogy ő észre sem vett ezidáig. Már értem, hogy mi az, ami ennyire összeköti a hasonmásokat, hiszen ez rá is annyira jellemező, mint az összes többire: érthetetlen. Már éppen újra szóra nyitnám a számat, amikor is pokoli fájdalom érzése szúródik a hátamba, pontosan oda, ahová egykoron a fehér tölgyet döfte, míg a tekintetem az említett tárgyon pihen meg a pulton. Még mindig aljas eszközökkel próbál mindent elérni, csak egy dolgot nem vett számításba, Klaus Mikaelson-t senki, ismétlem senki nem kényszerítheti térdre, még ő maga a nagy Silas, sem. Természetes itt a nagy szócskát tegyük csak nyugodtan zárójelbe, viszont ezzel az egy mozzanatával elérte, hogy végre ráfigyeljek, mert eddig nem igazán mozgatott az, amit mondani akar nekem. Igazán kiváló teljesítmény, bár elég sokáig tartott míg elérte, szóval megtapsolni nem fogom érte. Érzem, ahogy a gyötrődő kín szétárad a testemben, melynek központja az elmémben ver éles gyökereket és ez mindig fegyvere lesz másokkal szemben, azonban túlságosan alábecsüli azokat, akik vele méltó ellenfelek, mint például én. Azóta, hogy volt szíves engem a tébolyulat szakadékába lökni rájöttem valamire, amit ő nem tud és nem is nagyon vagyok hajlandó vele megosztani, de hát ő is ismeri a mondást: mindig van valahol egy kiskapu.
- És mi a terved? - nevetem képen, még mélységes kínjaim közt is képes vagyok fölé kerekedni és bár látszik rajtam, hogy kicsit sem kellemes érzés, amivel megpróbál sakkban tartani, mégis cinizmussal folytatom a mondandómat. - Mit teszel, megölsz mindenkit, aki körülöttem van? A magány nem félemlít. Örök kárhozatra és kínra ítélsz? A fájdalom nem félemlít. Megdöntöd a hatalmam és megnyomorítasz? A veszteség nem félemlít. Játszhatod a kicsinyes játékod, fitogtathatod a hatalmad, a kétezer éves lényed, de egy valamit jobb ha megjegyzel. Te hozzám képes mindig is csak egy senki leszel. - nevetek tovább, ahogy egyre erősebben érzem a fájdalmat, a pusztító kínt, amelyet, bár ő nem tudja, de oly sokszor megtapasztaltam, ha azt hiszi, hogy sakkbábúként irányíthat engem, akkor nagyon el van tévedve. Én nem szimpla mezei vámpír vagyok, vagy valami idióta és nagyon sok mindent nem tud még velem kapcsolatban, így ez a döntés, amit most meghozott, a legrosszabb volt, amit megtehetett. Háborúba kívánja szólítani Klaus Mikaelson-t? Ám, legyen.
- Ölni akarsz? Rendben, mire vársz még? - tárom szét cinikusan a kezeim, ahogy rápillantok, a szememben valami furcsa őrület csillan meg, lássuk be a manipuláció erős fegyver, de ő nem tudja alkalmazni. - Eddig csak feleslegesen jártattad a szádat, de te is tudod, hogy van ez, a szavak elszállnak, a tettek bizonyítanak. De te még mindig csak itt ülsz! Vergődhetsz még mellettem, a nyomorod sem hat meg, ahogy senkié, mert jelentéktelen vagy, nem csak nekem, mindenkinek! Hallgasd csak! - a mutatóujjam a levegőbe emelem, mintha tényleg valami zajra szeretném felhívni a figyelmét pedig egyáltalán nincs így. - Még a falak is azt suttogják, hogy szánalmas vagy! Kár volt belém kötnöd, mert mindenki felett uralkodhatsz, akit csak akarsz, de felettem nem. Mert én Klaus Mikaelson vagyok és ez több mint, amit bárki elmondhat magáról. - nézek rá miközben erős kínlódásaimnak nyoma sincs az arcomon, hiszen gyengeségem neki nem fogom mutatni, hiszen ez nem az én gyengeségem, dehogy az enyém. - És még mielőtt belekezdenél a ki a hatalmasabb szövegedbe azt ajánlom inkább ne pazarold se az én időmet, se a sajátodat, mert teljesen felesleges. Nem tudod, te kivel állsz szemben, mert ha velem akarsz háborúzni, akkor csak veszíthetsz. Nagy hiba volt a pokol urát feldühíteni, mert ha itt vér fog folyni, az csak is a tied lesz. - nézek a szemébe fenyegetően, majd a maradék erőmet összeszedve ragadom meg a nyakánál fogva a ruháját és közel húzom, hogy jól hallja amit mondani fogok. - Még egyszer ne merészelj engem fenyegetni, mert azonnal kitépem a gerinced a helyéről és ledugom a torkodon, valamint miután belevertem a fejed ebbe a pultba, kiteszem a városszéli varjaknak hadd csemegézzenek csak rajta. - rántok ismét egyet rajta, amivel azt érem el, hogy székestől boruljon a földre, ezáltal pedig felé magasodhatom. - Az fájlalod, hogy nem köptek szembe, ne aggódj köpök én.... a sírodra! - nézek le rá gonoszul, ahogy érzem a fájdalom és a kín egyre erősebb és egyre inkább gyötör, az elmémben pedig ez éles dühöt és haragot vált ki az irányába. - Alkuszegőnek akarsz ajánlatot tenni? Merész vagy Silas, de halljuk, ne fog vissza magad, most már beszélhetsz. - lépek közelebb, ahogy végig őt figyelem, micsoda gyengeségre vall, hogy csak így tudta elérni, hogy rá figyeljek, igen rá figyelek és nem a fájdalomra, mert ennek is van kiskapuja, az elmét befolyásolhatja, de mi történik ha a test egészen egyszerűen hozzászokik? Hogy fáj-e még? Borzalmasan gyötrődöm, de igazság szerint ez sem érdekel.

Milyen az amikor megpróbálnak manipulálni, amikor a saját emlékeidet, gondolataidat, egyes esetekben érzéseidet a saját nyugodt és elraktározott helyről kitépve egy másik ponton próbálják elhelyezni, ezzel nem egyebet elérve mint káoszt és zavartságot? Már aki hagyja magát manipulálni. Egy olyan személlyel szemben, mint amilyen én vagyok manipulációt megkísérelni nem csak nevetséges és szánalmas, de mindemellett még felesleges is. Azért felesleges, mert a manipulációt, mint mesterséget nálam jobban senki nem műveli, másrészt pedig miután én még a saját véremnek sem hiszek el semmit, amit kiejt a száján, így egy ilyen idiótának, mint aki jelenleg helyet foglal mellettem és épp társalogni próbál velem, na neki pláne nem fogok hinni. Kissé sokat képzel magáról, de hát ez mindig is jellemző volt rá, nem tudja letagadni, hogy csak figyelemre vágyik. Miután mindenki jó magasról tesz a jelenlétére, arra, hogy létezik és él, így aztán szörnyű sanyarú sorsa lehet, ha már hozzám szalad egy kis figyelemért. Hallgatom a mondatait, amit hozzám intéz és bár próbálnám visszatartani nem igazán sikerül, így végül hosszú napok után először, cinikusan nevetés tör ki belőlem, ahogy végig ránézek és percekig csak ez tölti ki a csendességben úszó bárt. - Már meg ne haragudj, de ha látni kívánod őket, menj és keresd meg magad. - válaszolom a testvéreimre utalva, bár igazán nem értem, hogy pont ő mégis mit akar tőlük, de hát nem mondhatják rám, hogy nem vagyok roppant mód udvarias, hogy még ennek lehetőségét is felajánlottam neki. Nyilvánvaló és egyértelmű, hogy akar valamit, amit ilyen megkerülős módszerrel akar felszínre hozni, ehhez aztán jól ért. A fölösleges mellébeszélés a kenyere, nem is csodálom, ha nem hogy komolyan nem veszik, sőt még inkább semmibe. - Mond csak mire megy ki a játék? Tudod, nem igazán van kedvem pont veled bájcsevegni, a múltunkat tekintve talán meg is érted. - Vajon rájött már arra az apró momentumra, amire én, vagy annyira ostoba, hogy nem vette észre. Valószínűleg perceken belül úgyis megtudom, ezért aztán a továbbra sem alábbhagyó lenéző stílusban beszélek hozzá, pont ahogyan megérdemli. - Ne köntörfalazz és mond el mit akarsz, mert nem csípem a fölösleges szövegelést, ha pedig te csinálod érthető okokból még inkább utálom. Szóval vagy elmondod mit akarsz vagy tudod merre van az ajtó. - adok neki ultimátumot, mert unalmas a társasága. Nem mintha mostanában bárkinek a társaságát élveztem volna, de ha már legalább idejön valaki, akkor tegye meg azt az el nem hanyagolható tényt, hogy szórakoztató legyen. Különben lehet, hogy hamar a fejét a földön, a szívét meg a testén kívül fogja találni. Elfordulok tőle mit sem törődve tovább vele és egy másik poharat magamhoz ragadva hajtok fel egy újabb italt.

Hallom, ahogy valaki belép a bárba, ugyanis a lábai alatt éppoly óvatosan sikítanak fel a régi deszkák, mint az én lépéseim hatására. Talán érdekelhetne, hogy éppen ki tisztel meg kitüntető figyelmével engem, de a legkevésbé sem zavartatva magam ugyanúgy folytatom az eddigi tevékenységet, amibe már amúgy is egy kicsit bele vagyok szédülve. A körök a pohár peremén egyre lassabban íródnak le az ujjaim által, ahogy az alak megindul felém. Léptei kimértek, tartózkodóak, kemények és egyben határozottak és mivel egy pillanatra megtorpant az ajtóban, arra következtetek, hogy ismerjük egymást. Nem igazán törődök vele, még akkor sem köti le egyáltalán a figyelmemet, amikor kérdezés nélkül helyet foglal a mellettem lévő bárszéken. Már az is nagy merészségre vall, hogy belépett, de még nagyobb pofátlanságra, hogy egyedüllétemben merészelt engem megzavarni. Amikor hozzám szól pár perc csend után, megismerem a hangot, amit oly sokszor hallottam már életem során megcsendülni a fülemben, mikor még emberi mivoltomban léteztem ebben a tragikusan romlandó világban, amely mindannyiunkat oly nagyon meggyötör. Ez a hang a legundorítóbb, amit valaha is csak eltudsz képzelni, mégis olyan felszabadító volt, amikor porig égett a szemem láttára, amikor az élet kiszökött a testéből, amikor a fény megszűnt csillogni a szemében. Gyönyörű halála volt, mikor keresztül döftem egy fehér tölgykaróval, ezért aztán ha csak nem lettem még annyira bolond, mint mindenki más körülöttem, akkor ő határozottan nem lehet itt. - Te a világon semmit nem tanítottál nekem, ostoba. - szólalok meg cinikusan, jól érezhetően gúnyolódom a mellettem helyet foglaló személyen, de többre nem is igazán méltatóm, még csak a tekintetem sem fordítom felé. Továbbra is köröket rajzolok a poharam szélén, ahogy gondoltaim megfeszülve tombolnak az agyamban, hiába tért be ide bárki is, van ettől fontosabb dolgom is. Nem zavartatva magamat töltök ki egy italt és még mindig nem figyelve rá, azonnal el is tüntetem magam elől a wiskey-t, majd megforgatva a szemem végül rápillantok. - Sokáig kívánsz még itt ücsörögni, mert roppantul zavarod az aurámat és azt nem igazán szeretem. - nézek rá, mintha épp a világ legtermészetesebb dolgát beszélnénk meg bizalmasan, kissé azt hiszem ismét cinikusan hat a hangom, míg a tekintetem jól láthatóan fenyegető, leginkább viszont mélyen lenéző. Feltehetném neki a kérdést, hogy nem talált-e más idiótát, akivel elszórakozhat, valamint hogy miért engem akar boldogítani, de hát bizonyára előállna valami borzasztóan " érdekfeszítő " dologgal, ami engem természetesen egyáltalán nem érdekelne. Így aztán nem is firtatom tovább a témát csak egy újabb pillantást küldök felé, hogy ugyan legyen már olyan kedves és hagyjon magamra, mert rohadtul irritáló, hogy most meg kell osztanom valakivel ezt a helyet.
.

A régi díszítésekkel ellátott ajtó hatalmas dübörgéssel csapódik be a hátam mögött, mit a kellemes kis szélcsengő lágy hangja próbál elnyomni, de csak addig a pillanatig amíg egy ösztönös és határozott mozdulattal le nem tépem a helyéről. Idegesítő csilingeléssel szakad ki a helyéről, ahogy kezemben szorongatva lépek beljebb a üres helységben, ahol még a házamnál is nagyobb üresség uralkodik, ahol a csend szinte arca csap és megszólal. Jól ismerjük mi már egymást, nem szükséges bemutatkoznia, hisz ezer éves utam alatt egyetlen hűséges társam akadt, ki végig mellettem volt és ez, a magány. Nincs is ezentúl másra szükségem, miért is volna? Hisz az csak gyenge pontot jelentene, fogást rajtam és célpontot azoknak, akik keresztbe akarnak tenni nekem. Cinikusan elnevetem magam, ahogy eszembe jut minden egyes személy esztelen próbálkozása, amit ellenem elkövettek és mégis most olyan biztosan állok ezen a padlón, mint még soha. Ez a szedett vedett társaság egyetlen apró szócskának a jelentését kellene, hogy feldolgozza és többé nem kellene fölösleges terveken agyalniuk, amelyek végül úgyis kudarcba fognak fulladni. Előzetes terveimet tekintve pedig ez egyre inkább biztossá válik. Közelebb sétálok a pulthoz, majd vadul levágom a földre az eddig szorongatott szélcsengőt, ennek pontosan ott van a helye, egészen illik a régi fapadlózatra, olyan akár egy jól összekomponált festmény témája. Lassú lépteim alatt nyikorogni kezdenek a deszkák, mintha mindegyik sírva adná meg magát a erőm hatására és végül ugyanúgy elhalkulnak, mint ahogy előtte is csak csendben és némán szolgálták ki a helyet. Leülök az egyik üres bárszékre a pultnál, azon keresztül benyúlva veszek magamhoz egy üveg wiskey-t és egy poharat, majd kitöltöm az italt. Feltűnő, hogy senki sem tartózkodik itt, egyetlen árva lélek sem, de mióta fény derült ezen a átkozott pokoli helyen néhány dologra, nem is vagyok meglepve rajta. Nem azon, hogy üres ez a hely, hanem azon, hogy miattam üres, mert éppen most itt találtam magamnak valami kellemes időtöltésnek tűnő dolgot. Valójában egyáltalán nem kellemes, sőt kimondottan unalmas, de minden bizonnyal az egyedüllétem kitornyosulása üldözött el magam mellől mindenkit. Nem mernek már a közelembe jönni, nem mernek újat húzni velem, mert tudják, hogy kiszámíthatatlan, valamint kegyetlenül kíméletlen vagyok és most már senki, de senki nem jelent ez alól kivételt. Miután felhajtom az italom dühösen vágom a pultra a poharat, ami a csapódás hatásától darabokra hullik a szemem előtt. Remek, ma már ez a második pohár, amit eltörtem, bár nem az enyém, így tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel. Félre söpröm a szilánkokat és magamhoz veszek egy másikat, de nem töltök bele italt, az ujjammal a peremén illusztris, óvatos köröket leírva gondolkozom el azon, hogy honnan indultam, merre is tartok és rá kell jönnöm, hogy hatalomvágyam most sokkal erősebb, mint eddig bármikor. És az enyém lesz, mert Niklaus Mikaelson mindig megszerzi, azt amit akar.