Lojaritásból fakad számomra, hogy egyszerűen mindenkinek hiszek és ugrok minden szavára, bár ha jobban meggondolom van kivétel, mert a többi lánynak aki irigy volt rám annak persze sosem tettem a szépet és a jót. Azt hiszem nem vagyok az a nyalizós fajta... Tévednék, ha azt mondanám szeretek a középpontban lenni, illetve nem szerettem volna a középpontban lenni. Azonban a dolgok megváltoztak és a gond éppenséggel az, hogy nem egy tini "csajkommandó" rohant le és taszított le a trónról, hanem szinte kiiktattak és az életemet akarták. Nem tudok rajta sokat töprengeni, hogy mit kellene tennem... Ha viszont most engedek a kísértésnek valóban igaza lesz Klausnak és csak másoknak okozok vele örömöt, hogy az energiám elenyészik és szertefoszlik a nagy világban... Mert persze ilyenkor jönnek az energia vadász boszorkányok akik úgymond visszaforgatják a hatalmat és az erőt oda ahonnan jött. Köszönöm szépen nem kérek belőle... Egy egész boszorkány lázadást tudnék szítani csak sajnos még nem vagyok olyan erős és nem lenne elegendő erőm hozzá, hogy egy világ méretű apokalipszist megállítsak.
- Vigyáznék az ilyen fajta megszólalásokkal ó hatalmas gonosz hibrid... Még a végén a bűvkörödbe vonsz és erősíted magad egy tini boszorkánnyal... Csak ez a terved ott bukik meg, hogy ezt a kijelentésedet mától vígan felhasználhatom ellened... Tudod én tudok olvasni a sorok között. Túl sok időm volt megtanulni minden titkát. - Húzom számat egy pimasz mosolyra, majd mint egy megrögzött elmebeteg még kacsintok is rá. Nem tudom mit szeretnék elérni, hogy megöljön vagy szimplán csak elraboljon felhasználva alantas tervei megvalósításához.
- Minden jel arra mutat, hogy a boszorkányok hazudoznak össze-vissza... De hiszen, ha belegondolok már tapasztaltam is... Nem tudom hallottad-e már az aratás minden egyes lépését... De ha nem akkor most első kézből halhatod... Az eredeti forgatókönyv szerint: Az ős boszorkányok... a vének megtanítanak hinni a természet erejében. Mikor jön a szüret megvágják késsel a tenyeredet és néhány vércseppet csepegtetnek a véroltárjára... Nos a valós forgatókönyv szerint valóban így van az első rész, de azt az apró tényt elfelejtették közölni, hogy megölnek... Akkor azt hiszem jogosan akarok háborút és bosszúhadjáratot indítani... De ne aggódj sikerült róla lebeszélned. - Őszintén sosem gondoltam volna, hogy elmondom ezt a dolgot pont a legmegátalkodottabb embernek, illetve gonosz ősi hibridnek akit ismerek ezen a földön... A sors furcsa iróniája, hogy még is ezt tettem. Nem kellemetlenebb szájízzel, mint gondoltam volna.
- Nem hittem, hogy ezt mondom, de valóban igazad van semmi különbség nincsen a kettő között és akkor ilyenkor lehet elgondolkozni azon, hogy megér-e ennyit az emberiség? Miért ne igázza le a nagyobb hatalom? Tudod Klaus egy szebb életről álmodtam, de amiért oly erősen kapaszkodtam elpusztítja önmagát. Akkor kérdezem én... Miért vágynak a hatalomra, hogy elenyésszen minden amiben eddig hittek? - Nem tudom a kérdéseimre a választ... Vajon az ősi hibrid megtudja válaszolni vagy ez neki is fejtörést okoz... Bár nem gondolat olvasó, úgyhogy valószínűleg nem...
- Mond csak hatalmas ősi hibrid !? A te utad merre tart? Gonoszság, hatalom és pusztulás mindenhol vagy van valami más is? - Érdeklődést mutatok a legfőbb ellenség irányába... De azt hiszem egy boszorkány hadjárat tervezgetés után le sem kell állnom... Gyerünk Klaus elő a válaszokkal...

Hazudni bűn. Mondják ezt szent esküvel fogadva emberek milliói, akik délutánonként beülnek a templomokba és összekulcsolt kézzel, halk szavakat mormolnak csukott szemmel, mert azt hiszik, hogy ezzel bűnös lelkük megmenekül, hogy ezzel levethetik rabláncaikat és megváltást nyerhetnek. De az igazság torz valója, hogy amikor sok száz ima után kinyílik a szemünk, körbenézünk a templomban, majd felállunk és paadok között araszolva sétálunk a külvilág felé, akkor mégis el fog minket a rettegés, mi van ha ez nem elég? Ekkor pedig, pontosan azt csináljuk, ami miatt imádkozni mentünk a templomba, hazudunk. Azért hazudunk, hogy megnyugtassuk a lelkünket, hogy a semmis hitünk értelmet nyerjen és valósággá változzon mindaz, amit el akarunk hinni, holott az igazság az, hogy nem történt semmi, csak becsapjuk magunkat és ezzel másokat is. Hazudunk, átverjük magunkat, mert így könnyebb. Így minden egyes lépés sokkal könnyebb és amikor kilépünk az isteni fényben kegyetlenül nyel el a világ forgataga és észre sem vesszük, hogy egy felesleges sétát tettünk a templomba.
- Ostobaság volna részemről, ha most végezni kívánnék veled, annál te sokkal értékesebb vagy mindenféle tekintetben. - adom meg a választ egyszerűen, amely eléggé kétesen hangzik, így aztán valószínűleg nem is értheti pontosan, hogy igazából mire céloztam, de talán jobb is így, hiszen nem kell folyton mindenről tudnia mindenkinek, rólam pedig végképp nem. Egy mosoly kerül az arcomra, na igen a következő, amit pedig én tudok, hogy mit fecsegnek rólam a hátam mögött, miket suttognak elfojtott hangom, ismerem a rejtett pillantásokat, a visszafojtott lélegezteket, de persze, hogy honnan tudom, nos az maradjon az én titkom, úgy sem találná ki soha senki ennek eredetét.
- Lehet, hogy pont a boszorkányok hazudnak, ez meg sem fordult még a fejedben? - teszem fel a kérdést, hiszen épp olyan logikus lehetne, mint az a tény, hogy én ferdítem el az igazságot annak érdekében, hogy másokat manipuláljak. Tán mindenki azt hiszi az elképzelt világában, hogy Niklaus Mikaelson az egyetlen megátalkodott hazudozó? Nos igen, talán, akár ennek lehetne alapja is, ha nem tudnánk azokat a dolgokat, amiket ugye elhallgatunk magunk elől, amikkel manipuláljuk magunkat és másokat, amikről azt hisszük, hogy igazak, holott hazugság az egész.
- Tán a cél szentesi az eszközt mondásra gondolsz? Engedj meg egy példát, mond szerinted mi különbség van aközött, amikor egy mélységes alávaló sorozatgyilkos azt állítja magáról, hogy ártatlan, hogy a világon nem tehet semmiről és aközött, amikor mondjuk egy barátnőd mosolyogva megdicséri milyen szépen festesz az új ruhádban, pedig valójában azt gondolja, hogy pocsékul áll rajtad? Mindkettő azért hangzik el, hogy saját magát mentse az adott helyzetből, így válik a sorozatgyilkos hazugsága könnyed baráti füllentéssé, és így válik egy fiatal lány hazug szava mélységes elítélendő alávalósággá. Valóban a szándék számít, de nem a jó szándék, hanem az őszinte. Innentől kezdve pedig hogy ki hazudik és ki nem, nem is lényeges, mert mint azt már említettem mindenki megteszi egy önös cél miatt. - nézek rá ahogy a szavaim végiggördülnek a nyelvemen, majd az ajkaimról szállnak le. Hazudni bűn? Kétlem, hogy valaha elítéltek volna egy lányt azért, mert azt hazudta a barátnőjének, hogy jól áll a ruha rajta, pedig valójában kicsit sem így gondolta. A jó így válik rosszá, a rossz így válik jóvá, a határok pedig elmosódnak. Tehát hazudni, egyáltalán nem bűn, hiszen szükség törvényt bont. Ez pedig egy másik mondás.

Imádom mikor az emberek azt hiszik, hogy egy tökéletes perc, egy pillanat elég ahhoz, hogy reményhez jussanak, hogy majd valami sors fordító jön az életükbe, ami megváltoztatja egész eddigi nézőpontjukat. A vad igazság viszont egy cseppet furmányos és arra késztet, hogy ne mondjam el… De mindenkinek jogában áll megtudni az igazat! Ha elmondom, hogy boszorkány vagyok, hogy kegyetlenen vámpírok élnek a földön. Oly sokan és oly annyira elszaporodva, hogy az fullasztó és a sok hír miszerint állandó állat támadás sűrűsíti mindennapjainkat… Esetleg egy medve által, hegyi oroszlány, farkas vagy bármi, ami ilyen vadorzó. El gondolkodom rajta, hogy mit is érnek eme szavak, hogy miért ne lehetne egy boszorkány jóban egy ilyen vérszívóval. Az egyedül ok, ami pedig kirajzolódik elmémben az-az, hogy mert elvárják… Elvárják a különböző fajok, hogy ne árulják el őket, hogy ne az legyen a jövőben, hogy az ilyen fenevadak, mint mi együtt tudnak élni, békességben. Akárhogy nézem a dolgokat a csúfos igazság még mindig az, hogy még az ősök jötte előtt volt egy olyan pont, ami képlékeny és feledés homályába taszítja majd a sétány egészét. Nem elég, hogy a boszorkányok a szent erőt, a természet erejét abból az apró hazugságból…Apró? Hiszen óriási hazugságból nyerik… Ölj meg négy fiatal lányt, az erejük a földbe száll és az majd valamilyen hihetetlen csoda folytán szétoszlik a boszorkányok között, de a legjobb része mikor a természet és az ősök hálájuk és áldozatuk jelképeként feltámasztja azt a négy kiválasztottat, komolyan, mint valami tragikus, horror film keverve egy kis szappanoperával. Ez az én formám, gondolta volna bárki is, hogy majd egyszer ilyen fajta gondokkal kell megküzdenem? Mert én nem? Semmit nem kértem soha ettől a szerencsétlen élettől csak szabadságot… Ezt pedig úgy ahogy van elvette tőlem mindenki. Nem elég, hogy egy padláson kell rohadnom, ugyan nem… Rendelkezz a világ leghatalmasabb erejével és azonnal elkönyvelheted, hogy te leszel a céltábla. Ellenben tessék itt ülök a temetőben egy ősi hibrid társaságában… Én igazat kell neki adnom. Mert most az egyszer talán nem hazudik, hiszen semmi haszna nem származna belőle. Valami hátsó szándéka biztos, hogy van, de igaza van. Izgalmasabb így. Egy kicsit legalább érezhetem milyen mikor az ember gondtalanul elmélázhat bármin, és ennek csupán annyi hagyatéka, hogy a nagy Klaus oszt meg velem néhány tanácsot….
- Nem tudom, hogy félre értettelek-e, tudod még mindig más értékrendet képviselünk, de valóban igazad van… így izgalmasabb. – Nem teszek semmit csak bámulok ki a fejemből, keresek valami biztos pontot, de úgy is tudom, hogy sosem találom meg. Jobb lesz ezt a meccset izgalmasabban játszani.
- Gondolom most az a rész jön mikor nekem megtisztelve kellene éreznem magam és egy óvatlan pillanatban átharapod a torkomat, ezt várják tőled nem? – Kérdezem pimaszul, mint akit, azt sem érdekli, ha megtenné, de úgy is tudom, hogy nincsenek ilyen szándékai, bár persze előfordulhat, hogy maga sem tudja mikor hogy érez ilyen dolgok iránt. Csupán megadná a kezdő lökést a boszorkányoknak, hogy miért is kell háborút kirobbantani mindenki ellen, aki él és mozog. Persze az is két esélyes, hogy hagynám-e… Valószínűleg nem, mert akármit mondok, szeretek élni…
- Vártam már ezt a nevetséges, hazudok vagy nem játékot. Boszorkány körökben igen gyorsan elterjedt erről a híred Klaus… de tudod, mit gondolok én? Nem származna hasznod abból, ha hazudnál nekem? Persze nem tudom, milyen szándékod van velem, de jobb is így. Majd kiderül, mikor eljön az ideje. – Akár most megölhetne, még sem teszi így ez számomra valamilyen szinten válasz, hogy van velem valami féle terve… Csak tudnám mi az…
- Te rángatod a szálakat? Mármint tudom, hogy minden cselekedet mögött van valami hátsó szándék… de nem mindegy, hogy kitől jön. Én tudom, hogy rettenthetetlen ősi hibrid vagy, de a kérdés az, hogy mikor teszel valamit, azt miért teszed? Azért mert szórakoztat, mert leigázási hajlamod van vagy csupán egy jobb célért? Mert elmondhatom, hogy meg van a véleményem, arról a jobb célért szövegről. De ne érts félre, nem akarok beléd kötni… Csak kíváncsiskodom, ahogy egy normális lány… akit nem kötnek béklyók és mindenféle felsőbbrendű tervek. – Ez az én világom… Nem tudom jobbá tenni, hiába az erőfeszítés csupán energiapocsékolás az egész, nem vagyok elég ahhoz, hogy megoldjak minden problémát és megváltsam a világot. Hiába a nagy és gonosz ősi hibridnek igaza van. Nem csal sokat a világszemlélete, de talán mindenkin lehet fogást találni. Kíváncsi vagyok az ősi hibrid megbírja…

H a valaki összezavarodik tőled az mindig tökéletes visszajelzés arra, hogy igazán jól csináltad azt, amit előre eltervezettnek gondoltál. Eszközeim között sosem válogattam, manipuláció, színjáték, hazugság, ezek mindig és mindenkor a jellemem részei, de ugyanakkor nem kevésszer, ha kissé nyersen is, de az igazat mondom, mindezt pedig a kellő hatás érdekében. Ó, dehogy beszélek és én saját magam ellen, csak ő értett engem félre, de bizonyára ez talán így jobb is az egész történés szempontjából. Ez a lány még túl fiatal, azonban nagyon okos és ha nem kidolgozott tervvel és szövegesek nélkül kíván háborúba lépni, akkor bizony nagyon csúnyán elbukhat, bár merészsége határtalan, ami jó, határozottan jó, hiszen mitől is féljen, legfeljebb halál lesz a büntetése. Lassan leguggolok le a sír mellett lecsúszva, így ő a padról ücsörögve felém magasodhat és úgy nézhet le rám, ám azon kérdésre, hogy ki áll magasabban, mindig egyértelmű választ fogok tudni adni.
- Azt hiszem félreértettél, de semmi baj, talán maradjunk is ennél a felállásnál, így sokkal érdekesebb, nem? - mosolyodom el, valljuk be szeretem fenntartani az érdeklődést és ha valamire nem adsz egyértelmű választ, akkor mindig érezni fogja, hogy nem kapta meg és addig - addig motoszkál benne, amíg ki nem elégítik vele. Ez a lány pedig minden bizonnyal, mivel hosszú ideig volt bezárva, sok minden érdekelheti most, mégis a bosszúval van elfoglalva, felmerül a kérdés, ha a romlandó világunk így meg tud rontani egy gyereket, akkor mit várnak el egy ezer éves hibridtől, milyen legyen?  - A bosszúdra visszatérve, szerintem vesszenek, de ne így. Illetve lenne egy jó tanácsom, amit csak azért nem mondok el, mert akkor valóban magam ellen beszélnék. Viszont.. - emelem fel egy pillanatra az ujjam, mint egy karmester, aki éppen a zenekarát irányítja és a zene ütemét adja meg nekik. - Biztos vagyok benne, hogy mivel te nagyon okos lány vagy, meg fogod látni ezt. - fejezem be, egészen elhalkuló hangnemben. A bosszú ezáltal a dologgal válik oly élessé, ha erre a dologra rájön valaki, akkor azonban mégis sikerül majd felül kerekednie. Én már csak tudom, hiszen minden egyes alkalommal így csináltam. Újabb mosoly kerül az arcomra, ahogy folytatom. - Kivételesen bármily hihetetlen nem akartalak manipulálni, bár lehet, hogy most hazudok, de az is lehet, hogy igazat mondok. - ezt úgy sem én döntöm el, hiszen neki kell eldöntenie, hogy mit hisz el nekem vagy éppenséggel mit nem, de ahogy ismerem őt, őket, itt mindenkit, akkor már meg is van erre a válasz, itt ugyanis nekem senki nem hisz el semmit. Nem hibáztatom érte őket és nem is várom el, hiszen én sem bízom bennük, de nekem nem az az okom rá, mint nekik felém fordulva. - Önzetlenül? - gondolkodom el egy pillanatra, majd beugrik egy emlékkép valahonnan nagyon régről. - Azt hiszem soha nem történt még ilyen, hiszen minden cselekedet mögött húzódik valami hátsószándék, valami amit elvárunk tőle, valamit amit szeretnék ha megtörténne utána. - kezdek bele a mondandómba. - Nem kell ehhez rossz dolgokat tenni, hiszen a maga módján mindenki önző, mindenkinek saját maga az első, csak a különbség az, hogy én ezt vállalom. És talán te is észrevetted, hogy most nem hazudtam. - nézek fel rá, kivételesen tényleg igazat mondtam, de itt jön képbe, amiről az előbb beszéltem, hogy úgy sem hiszi el, hiszen... vigyázz jól, az ördög kilencszer igazat mond, hogy tizedikre átverjen.

 

 

Meg kell mondjam soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok, de a csúnya, gonosz ősi hibridnek igaza lehet. Nem kellene ezt a nagy boszorkány bosszút erőltetnem, hiszen lehetséges, hogy soha nem menne. Más vagyok, azt hiszem, hogy megváltozna a felfogásom a világgal szemben, és persze a minden elvem, minden amiben eddig hittem az árnyoldalát mutatná. Nem én lennék, és ha megteszem, ha ellene megyek mindennek, amit eddig képviseltem akkor akár azt is kikiálthatom magamról, hogy ez igen, semmiben sem különbözik, mint a többi. Szomorú és sajnálotos, hogy ezt a dolgot, sőt tovább megyek... Az ősi hibrid megmentett egy nagy hiábától, amit valószínűleg örökéletemben bántam volna. Hihetetlen, és egyben kecsegtető érzés... Megtudtam valamit, amit nem hiszem, hogy olyan sokan tudnak vagy estleg sejtik. Klausnak van egy jó oldala... Na persze elképzelhető, és nyilvánvaló, hogy akar tőlem valamit, de kitudja lehet szimplán nem akarja, hogy a kis csodafegyvere egy olyan dolgot éljen át amitől összecsuklik, és minden nevezhető módon megtörik. Lelkiekben egy olyan akadály lenne, amit valószínűleg sosem tudnék átugrani, kivédeni. Most azt kell, hogy hidjem, hogy ez a beszélgetés ráébresztett arra, hogy miért akartam más lenni, mint a többiek. A legszörnyűbb, hogy komolyan az ősi hibrid volt aki ilyen szinten hatást gyakorolt rám és felnyitotta a szemem.
- Azt hiszem igazad van ez az egész álljunk bosszút a boszorkányokon dolog nem igazán az én műfajom. De megértheted, ha azt mondom, hogy nem kellene ezt megúszniuk ennyivel. - Nem nekem való őszintén nem tudom mihez kezdjek, de nem hagyhatom, hogy ez tovább fajuljon, ám nem fog menni. Nem vagyok képes bosszút állni rajtuk, így legalábbis nem.
- Nem fáj az igazság, tudom milyen világban élünk. Tudom, hogy milyen az mikor hátat fordítanak neked. Tudom milyen mikor naphosszat csak ülsz, a semmibe meredve bámulsz valamit és azt sem tudod mit kellene tenned, de mindig ott motoszkál benned valami... Valami megfoghatatlan. - Elszomorodtam mondandóm végéig, olyan kaotikus ez az egész. A helyzet és körülöttem minden, csak egy könnyed percet szeretnék. Semminél jobban nem vágyom a szabadságra!
- Néha nem értem mit is akarsz velem közölni. Vagy ilyenkor kattan valami az agydban és rájössz, hogy húzhatnál hasznot az előbbi felindulásomból, miszerint bosszút állnék a boszorkányokon? Klaus ha észrevennéd te is magad ellen beszélsz... De nem az én sorom, hogy kioktassalak és nem is óhajtom ezt tenni. Majd rájössz magadtól. - Ennyi nem tudom tényleg mit is akar, néha jó, néha rossz, hát hova tegyem ezt? De talán nem is kellene meglepődnöm.
- Nem gondoltál rá soha, hogy egyszer önzetlenül, hátsószándék nélkül cselekedj? Vagy talán azt hiszed át tudsz verni? - Kíváncsi vagyok rá, hogy mit válaszol, ugyanis biztosra veszem, hogy egy pillanat az életében, mikor önzetlen... Olyan neki is kellett, hogy legyen... Csak egyszer...

Egy pillanatra lehunyom a szememet és csak hallgatom az előttem meggyötörten ücsörgő lány szavait, aki a mondataival valamiféle módon azt sugallja, hogy magára maradt és ez láthatóan mélyen és rosszul érinti, mint ahogy az is, hogy a városban, ahol boldog életet képzelt el magának egy szempillantás alatt vettek el mindent tőle, ami fontosnak tűnt. Igen, csak annak tűnt, hiszen ha egy kicsit hajlandó lenne beszűkült látásmódját kiszélesíteni, ha az érdeklődése más irányokat is felkutatna, akkor rájönne, hogy ezek csak mások által kitalált eszmék, melyek a legtöbb esetben valami jól megkomponált egyoldalú hazugságra épülnek. Beleesett abba a hibába, hogy megengedje magának azt, hogy mások is beleszóljanak az életébe, még akkor is ha azt hiszi, hogy saját maga döntése volt az egész, hogy ő járt el, ő cselekedett és abszolút az ő jövőképe vetült ki maga elé. De a manipuláció már csak ilyen, a legtöbben észre sem veszik, hogy milyen kegyetlen az a világ, amelybe saját magukat kényszerítik mindenféle korlátokkal. Nevetséges eszközeik sora pedig végtelen hosszúságúra nyúlik, hiszen abban reménykednek, hogy majd előbb utúbb béke lelnek, egy ilyen helyen. Elfordítom a fejem és a sírkő, ami eddig fölém magasodott valamivel, most eleven hidegséggel melengeti magát a fagyos bőrömet, aztán ismét kinyitom a szemem.
- Mindenki téveszmébe ringatja magát, ahelyett hogy kinyitná a szemét, mindezt pusztán azért, mert sokkal könnyebb nem tudomást venni az igazságról. Hogy is mondjátok ti ezt? - fordulok felé ismételten, ahogy egyenesen a szemébe nézek, fürkésző gondoltai láthatóan kiülnek az arcára. - Az igazság fáj?! - fejezem be a mondatot, pedig valójában ez a kifejezés nem állja meg a helyét, hiszen ha nem élnének így, ha látnák, amit inkább nem akarnak, ha nem sétálnának el mellette csukott szemmel, akkor többé az igazság sem fájna. Persze, hogy nem velem kezdődött el a káosz, hiszen ez már sokkal mélyebbre nyúlik vissza és ostobaság lenne, hogy az én személyem robbantotta ki a háborút és erről bárki könnyű szerrel megbizonyosodhat. Marcel a legostobább hibát követte el, amit csak tehetett és ebben kicsit sem hasonlítunk egymásra, de hát annyira olyannak tekintik, mint én vagyok, mégis az egyetlen ordító különbséget még mindig nem vette észre az égadta világon senki. Igaz valahol az én előnyömre fordítható erény és minden tekintetben használható eszközként is tekintek rá, hiszen jól tudom itt mindenki a pokolra kíván engem. Ugyan csak észre kellett volna már venni, hogy éppen annak kellős közepén állok, a pokol nem a halállal érkezik, a pokol az életünkben kialakított pusztuló világ, melyben mindenki egy tűzben ég és amelyben mindenki bűnös és hibás. Ki kibújni kíván ezek alól a vádak alól, az nyugodt szívvel megteheti, megkönnyebbülni úgy sem tud, bűnbocsánatot úgy sem fog nyerni soha. Egy személy van mindig aki bíráskodhat, csak őt kellene megtalálni mindenkinek, mert ha valaki összhangba kerül saját magával, azzal nyeri a legtöbbet.
- Milyen meghatóan hangzik. - szűröm ki a szavakat, arra utalva, hogy bosszút tervez a boszorkányok ellen, ami természetesen szíve joga, hiszen megteheti, csak ne lenne ennyire elveszett, ez így már inkább hiba, mint helyes döntés. - A bosszú éles fegyver, könnyen megsebzi azt ki alkalmazza, de győzelme és édes íze mámorítóan boldoggá tesz. - mosolyodom el, elvégre a bosszúról van némi fogalmam, az évek alatt rengetegszer gyűrt magába és repített egészen a magasba. Ez a hely pedig mindig emlékeztet erre, arra, hogy ki vagyok, honnan jöttem, merre tartok és mit akarok. Furcsa, hogy míg másokat egy karlánc, egy kedvestől kapott ajándék, egy fotó is képes emlékeztetni, addig engem egy temető, ez a temető kelt életre holtamból, minden egyes alkalommal mikor itt járok. Vajon ha az emberekről megkérdeznék, hol töltenék el a legszívesebben az idejüket, mondaná-e bárki azt, hogy egy temetőben?
- Mintha a soha nem létező otthonba térnél haza. - tipikus mosolyom most is az arcomon pihen, ahogy az utolsó mondatára is reagálok, talán valóban itt otthon érzem magam, de lehet már ez is csak egy elképzelt ideológia. - Ha megengedsz egy tanácsot, Davina. - nézek a szemébe, ha ő éppen boszút tervez a boszorkányok ellen, akár ez az egész kaotikus helyzet még a hasznomra is volna, bár eddig is tökéletesen működött, amit elterveztem. - Ne hallgass el, csak azért, mert bizonytalan vagy. Ne félj az ismeretlentől, hiszen abban több lehetőség rejlik, mint bármi másban ebben az exitáló világban. - zárom le végül a mondatomat, ahogy még mindig a figyelmemmel tüntetem ki az előttem ücsörgő fiatal boszorkányt.

 

 

Senkinek nem vallanám be, de néha elgondolkozom az élet értelmén, hogy mi, miért van és miért történik. Az igazság az, hogy a gonoszság és a jóság egy olyan tulajdonság, ami megvan mindenkiben. Csak van akiben jobban felszínre tört a másik. De teljesen jóságos ember, vámpír vagy legyen az bármilyen természetfeletti lény nem létezik.  A kapzsiság a hatalom vágy és a sötétség csupán létezése is felemészti a tisztát és a jót.  Ám van egy hely, egy út, ahol minden igaz, igazságtalan lesz. Minden igazságtalan igaz lesz. A jó, gonosz. A gonosz pedig jó lesz. A hely pedig egy reménybeli vagy inkább egy álombeli, mesevilág. Azonban még is kapaszkodunk az ilyen elcsépelt dolgokba és hiszünk benne, hogy valahol a világban az emberekbe szorult egy kis jóság is. Egyszerű még is összetett, ám nem lehetetlen.  Régen habozás nélkül rávágtam volna, hogy az élet bár nehéz és nem mindig a jó lapot fordítja felénk, még is megéri érte küzdeni, harcolni a végsőkig. Ám az ármány és a kegyetlenség olyan szinten a világon ül, ami még a természetet is bemocskolja és képlékeny lesz tőle a kérdés. Miért is bízunk bárkiben is, mikor csak körbe kell néznünk, egy kicsit eltekinteni azoktól a tényektől, amik szemünk előtt vannak. Mert minden  apró szembetűnő tény csak egy cseppnyi indok a hazugságokra. A rejtély, aminek megfejtése látszólag ismeretlen. Senki nem gondol arra, hogy mélyebb ásson, hogy meglássa azokat az értékeket bárkiben, ami szemnek láthatatlan. A lélek tükre a szem. A tükör oldala, pedig csak annak lesz látható, akinek szíve tiszta és nem fedi kétségbe esés. Nem különböztethetünk meg jót és rosszat. Hiszen ha bele gondolunk mindenkinek kijár egy esély. Egy árnyjáték, ami folyik körülöttünk. Mindent megmutatnak, de a leglényegesebb dolgot kifelejtik. Elfelejtik közölni velünk, hogy a világ kegyetlen!
- Bár semmi kedvem igazat adni neked, de sajnos el kell fogadnom, hogy valóban igazad van. Én pedig megint ütöm egyik szavam a másikkal. Talán jobb lenne végre belenyugodnom, hogy ez már nem az a hely, ahol boldogság honol. Ha pedig jobban belemélyedek a dolgokba ez nem akkor kezdődött, mikor megjelentél. Az egyensúly feloszlott és helyette minden olyan… Kaotikus. -  Beigazolódott az amitől a legjobban féltem, elkezdtem handabandázni, mindenről fecsegni egy olyan személynek, akire igazából semmilyen szempontból nem is lehetne támaszkodni. Mondjuk még nem tartok itt. Csak egyszerűen nem értem magam. Nem értem miért vagyok képes ilyen felszabadultan beszélgetni az ellenséggel. Felmerül a kérdés bennem… Vajon ellenség egyáltalán? Nem is tudom, de egyenlőre jobb is, ha nem tudom.
- Igen, ez lett volna a negyedik tippem. – Fordítom el a fejem a másik irányba. Valahogy elszállt minden hangulatom ettől a nyomasztó és baljós temetőtől. Miért is jöttem ide… Szinte hallom, ahogy megkérdezem magamtól.
- Jelenleg nincs más boldogságom, mint megízlelni a gonoszság ízét és bosszút állni minden boszorkányon, aki csak egy újjal is bántani merészelt engem és lelkivilágomat. Megmondom őszintén nem nagyon érdekel, hogy hamarabb voltál itt. Nagy ez a temető elférünk mind ketten. Szerintem szót sem érdemel sem az előbbi mondandód. Sem az én gyerekes megsértődésem. De ne várd, hogy bocsánatot kérjek érte.  Persze… Akkor gondolom, majd máskor  fogod felróni ezt nekem. – Hangomból kivehető volt, hogy nem félek a nagy és gonosz ősi hibridtől. De ha valaki a felszín mögé lét akkor, az megérzi, hogy nem valami kellemes helyzet állt fel ezt a dolgot illetően.
- Nem sokan zavarnak egy temetőben az biztos. Noha nem éppen egy szellem jön kísérteni, de persze ez nem lehetséges, mármint az a része, hogy bárki kísértsen.  Végül is inkább nem mondok semmit, sosem lehet tudni. – Komolyan, ha éppen nem a világ leggonoszabb emberével, illetve hibridjével társalognék, előbbi kijelentésemen teli szájjal nevetnék és még talán egy jól irányzott kacsintást is megengednék a másik felé, de ez nem lehetséges ugyan is rossz személlyel beszélgetek a szó minden értelmében.

Mindannyian magányosak vagyunk. Egy árnyékképben létezünk, melyen keresztüllépve próbálunk fuldoklóan keresni valakit,aki megment minket a végső pusztulástól. Valakit, akibe kapaszkodhatunk, aki reményt nyújthat, akitől megváltást remélünk vagy éppen mentséget. Várnánk, hogy valaki kinyújtja a kezét és megment minket attól, hogy végleg, az utolsó karcsapásainkon túl is elsüllyedjünk, hogy felhúz majd minket a mélységes sötétségből, ahová esélytelenül zuhanunk alá. Ezeket a valakiket érzésekkel, kötődéssel ruházzuk fel, bolond módjára még szeretni is képesek vagyunk, őket nevezzük barátainknak vagy éppen családunknak. De mi történik azzal, akit nem mentett meg senki a pusztulástól, akit nem lehetett megmenteni a megsemmisüléstől, akit a vég úgy ölelt át, hogy sokkal szebbé vált mint bármilyen más, amihez kötődve ragaszkodhatnánk? Ki az, aki igazán magányos? Ha egy pillanatra behunyod a szemed és nem látsz mást, mint sötétséged, ha nem derengenek fel benned alakok, arcok, mondatok, érzések, ha nincs akihez kötődj, ha az üresség, ami egyedül arcba csap, nos akkor... még nem vagy magányos. Az egyedüllét ennél sokkal bonyolultabb, sokkal erősebb és szétszaggatóbb. Ül itt előttem ez a lány, az arcán minden izom megfeszül, ahogy a tekintetét rám veti és pillantásából jól tudom, hogy az egyetlen hely, ahol szívesen látna engem az a pokol, de ha lehetőséget kaphatna rá, akkor még ott sem. Ha tehetné kitörölné a létezésem a világ történetéből, hogy eltűnjön az a sok szenvedés, kín, a sok gyötrődés és fájdalom, melyet az én egyetlen személyem puszta létének tudata okoz. Még a nevemet sem kell kiejteni hozzá, máris mindenki megvető és gyűlölködő pillantásokat vet. Az ő tekintetéből is árad a gyűlölet, de mindemellett megcsillan ott még valami, amit talán még ő maga sem vett észre, hiszen ha tisztában volna vele, hogy én ezt látom, akkor inkább azon igyekezne, hogy ez soha ne tűnjön fel nekem. Szavai élesen vágják át a ködös csendességbe burkolózó temetőt, melynek rideg környezete minden ide tévedőt megijeszt a maga hátborzongató mivoltával. Hallgatom ahogy a szavait hozzám intézi, a stíluson, a hozzáálláson, a hanglejtésen, semmin sem vagyok meglepődve. - Minden csak nézőpont kérdése kedvesem, ami egyeseknek tán jó szándéknak bizonyul, az másoknak végtelen kegyetlenség lehet, nem de bár? - vonom fel a szemöldököm, hiszem erre az igen egyszerű és világos kijelentésre számtalan példát fellehetne hozni még az ő életéből is. Tán így velem szemben állva úgy tűnhet, hogy én vagyok a rossz és ő a jó, de belegondoltunk már abba, hogy milyen vékony hajszálnyi vonal választja el ezt a kettőt? - És hogy kérdésedre válaszoljak, bár nem tartozom semmiféle magyarázattal neked, de egyik sem. - mondom ki egyszerűen hiszen így igaz, a továbbiakban pedig ha érdekelné, hogy miért jártam erre, akkor sem kívánok beszélni róla, bár minden bizonnyal nagy port kavarna ha kiderülne, de hogy meglepettséget biztosan okozna az szinte nyilvánvaló. Ez egyes egyedül rám tartozik és senki másra, na nem mintha bárkit is érdekelne szerencsére. - Tehát a boszorkányok ellen tervezgetsz? A világért sem kívántam volna megzavarni a még nyilvánvalóan ki sem alakult gondolataidat erről, de ha megengeded én előbb voltam itt, tehát akár én is mondhatnám, hogy te zavartál meg engem. Viszont, hogy lásd kivel van dolgod, nem fogom felróni ezt neked. - nézek rá, ahogy az arcomra ki ül a jól ismert mosolyom, majd egy a hátam mögött lévő sírkőnek dőlve keresztbe vetett kezekkel folytatom. - Kellemes hely, szeretem a temetőket. Kimondottan jó hatással bírnak. - nézek még mindig rá, a kissé morbid kijelentésem után, hiszen valóban a legtöbb személyt megijesztik a temetők, ezzel szemben engem nagyon is vonzanak. Halott vagyok már magam is, nagyon halott.

Különös érzés kerített hatalmába. Azt már tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de valamiért úgy gondoltam az illető inkább elmegy, mintsem bemutatkozik és esetleg még kérdőre is von.  Nos tévedtem.  Nem tudom mi rémisztett meg jobban, hogy valaki közeledik felém és azt sem tudom ki vagy inkább az, hogy alapból egy temetőben vagyok és még rá segít az is, hogy furcsa előérzetem támadt. Aminek annyira nincs jó vége. Mármint nem az előérzetemnek, ha nem inkább alapjáraton az egész helyzetnek és utána az előérzetemnek. De ha bele gondolok mindig valami rossz történik velem. Szinte meg sem kellene lepődnöm, hogy megint közelít felém valami. Az egész életem egy katasztrófa. Már-már azt mondhatnám, hogy az életemben semminek sincsen értelme és jelenleg haszontalannak tartom az egész világot. Ne is említsem az univerzumot a természetet és mindent, ami él és mozog. A baljós árnyak úgy is elérnek mindenkit kérned sem kell. Viszont elég tréfás a szituáció ugyan is az előbb még elvoltam és gondolataimba mélyedve próbáltam valami tervet kieszelni a boszorkányok ellen erre most egyik szavam, illetve gondolatom üti a másikat és elkezdek magamnak panaszkodni. Mi lesz velem?  Vajon kezd elegem lenni ebből az egészből és szép fokozatosan megőrülök? Végül is hallottam már ilyesmiről csupán csak nehéz elfogadni, hogy megtörténhet ilyesmi. De néha azt sem tudom mikre célzok ilyenkor. Nem értem miért nem vagyok képes túllépni az apró-cseprő dolgokon. Miért nem szabadulok fel és élvezem az élet… Miért nem lehet normális. Úgy érzem magam, mint valami felesleges kerék és csak vagyok, de minek… Persze a vámpíroknak szüksége van rám, és még többen számítanak rám. De ezen kívül annyi kín, szenvedés és veszély vár rám. Azt hiszem ezt a beszélgetést valahol máshol, valaki mással már lefolytattam. Most még is megint utat törtek ezek a gondolatok elmémben és a legrosszabb, hogy olyan, mint a tenger ami gondol egyet és inkább kitör, mint sem hogy megfeleljen másnak, megfeleljen magának. Nekem is ezt kell tennem. Nem fog érdekelni, hogy mit hoz felém a sors. Jöjjön bármi vagy felemészt vagy nem. Ha pedig vége van akkor az nekem el kell fogadnom. Különben máshol sem lehet nyugtom. Persze itt nem arra célzok, hogy feladom, meghátrálok, megfutamodom csak szimplán elfogadom a sorsomat és megbirkózom vele. Úgyhogy legyen akárki, aki ilyen veszedelmes gondolatokat ébresztett bennem állok elébe. Mintha csak tudta volna az a valaki mire gondolok hirtelenjében felerősödött a hang, a cipője halk surranása úgy nyílalt fülembe, mint elmémbe a felismerés, hogy felém tart. Nem volt mit tenni inkább oda sem néztem. A félelem annyira átvette felettem az irányítást, hogy lehajtottam fejem, mint aki észre sem veszi, hogy felé igyekszik valaki. A legjobb ebben a mozdulatsorban, hogy eszem ágában sem volt csak egy kicsit is felkukucskálni, hogy ki áll előttem. Ugyan is az illető előttem állt. Megérzésből tudtam. Felemeltem a fejem és szemeim találkoztak a hírhedt gonosz ősi hibrid szemeivel. Ez után megszólalt én pedig már csak annyira voltam képes, hogy az előbbi félelmemet egy szempillantás alatt elhessegessem és felvegyem a már jól megszokott érzelemmentes arcot. Ezt sajnos, nem sajnos,de sikerült Marceltől eltanulni. Aminek most szívből örültem. Kérdésén rég felkaptam volna a vizet, ha nem tudnék uralkodni magamon és az erőmön, de enyhített egy kicsit rajta az is, hogy felettébb kedvesen szólalt meg. Én sem tettem másképp, persze annyira nem érződött a kedvesség hangomon, de valamilyen szinten azért megadtam a tiszteletet.
- Klaus… Mondanám, hogy örülök ennek a találkozásnak, de hazudnék… Azonban megzavartál csendes és ártalmatlan tervezgetésemben a boszorkányok ellen. – Kicsit magas hangszínnel kezdtem a válasz adást, de mondandóm végére csendesedni kezdett a szavaimon hallatszó tomboló szeszélyesség, ami csak arra várt, hogy az adandó pillanatban neki rugaszkodjon majd elérve a nem várt hatást előtörjön. De sikeresen visszafogtam magam és a végére egész elfogadhatóvá vált hangszínem.
- Hogy válaszoljak előbbi kérdésedre… - Haboztam picit majd folytattam. – Igen egyedül vagyok, de nem is kell, hogy bárki is itt legyen velem. Megtudom magam védeni. – Tükröződött arcomról, hogy valamilyen szinten igazam van azonban egy részem szinte menekült volna a közeléből. Végül is még is csak ő az ősi hibrid aki szenvedést és kín hoz az életedre. Miért lenne most másképp?
- Viszont ő fensége, hogy-hogy itt van? Tudtommal ez egy boszorkány temető… Ebből következik, hogy vagy megölnél egy boszorkányt aki jelenesetben éppen itt ül előtted egy padon vagy pedig csupán véletlen, hogy pont errefelé járkálsz. Esetleg harmadik opció, hogy egy boszi sírjához jöttél. Feltételezem nem jó szándékkal. – Álltam mélybe ható tekintetét és halálos nyugalommal kezdtem kérdezősködni, hogy mi járatban van erre felé. Azt hiszem, hogy gyors menekülési útvonalnak a második variációt fogja választani, de persze kinézem belőle azt is, hogy nem válaszol. Viszont még a hideg is kirázott, újból rossz előérzetem támadt.

Ezer év. Hirtelen csapódnak fel a szembogaraimra záródó szempillák abban a pillanatban, ahogy lelkemben keveregni kezd ennek a hosszú időnek az eseménysorozata, miközben meredten bámulok az előttem már olyan régóta megkopott, mindenféle növénnyel benőtt és teljesen elfelejtett kőtömbre. Emlékeztetőként hat a múltamra, hogy ki vagyok, miért vagyok, mit akarok és merre tartok. Örvénylő hullám az, amely végig söpör rajtam, ahogy a kezemmel az elébe lógó faágakat odébb söpröm és a mélyedéseken, melyek a nevet adják ki, lassan végig húzom az ujjaim. Szinte belém mar minden egyes betű, melynek érdes szélei kínozzák az ujjaimat, majd visszahúzom a kezem és a sír elébe omló faágak ismét eltakarják az illusztris nevet, melyet minden bizonnyal soha senki nem fedezett még fel. Olyannyira távol esik ez a többi sírhelytől és úgy takarják el a természet adta gyönyörűségek, hogy észre sem vehető, csak akkor ha egészen közel állunk mellette. Hogy én honnan tudom, hogy itt van? Régi história már ez, mely minden egyes alkalommal feldereng bennem, amikor megvetem a lábam New Orleans városában és amely abban a pillanatban el is hal, hogy ha innen eltűnök. Ez a sírhely is akkor tűnik el, ugyanis létezéséről éppen csak egyetlen egy személy tud és az is én vagyok. Hűvös szél kezd fújdogálni, a széttárt bőrkabátomat lengedezésre kényszeríti, hol elébe futva belekap, hol a hátam mögé osonva bújik be alatta, hogy a hátamon feltornászva valahol a nyakamat óvatosan körbeölelje. Hátrébb lépek a sírhelytől, majd kimért, erős és határozott mozdulatokkal indulok el kifelé, míg a jól ismert és bejárt ösvényen nem találom magam. Mindegyik sírról más és más név köszön reám, mintha holtak ezrei figyelnék árgus szemekkel cselekedeteim, mintha minden egyes lépésemnél kísérnének valamerre. Tán a magány, mely egész életemben hűséges volt hozzám magával rántotta a holtak szellemét vagy csak csupán a halottak sem kedvelnek eléggé? Mintha foglalkoztatna, hogy ki az, aki kedvel és ki az, aki nem. A kijárat felé készülök lépni, amikor megtorpanok, mert a szél sustorogni kezd mellettem és figyelmes leszek a növekvő jelenlétre, amely idáig kísért, tehát nem voltam egyedül eddig sem. Valójában nem a holtak őrizték itt létemet, hanem valaki teljesen más. Hátrálva fordulok meg, majd elindulok befelé ismét, a mellettem lévő sírokon végig húzva a kezem látom meg a padon ücsörögni a kis Davina nevű boszorkányt. Meglepő hogy itt találkozunk, hiszen eddig hét lakat alatt őrizték, mint az aranytojást tojó tyúkot, pedig bezárva lenni az egyik legrosszabb dolog, kivéve ha az a hasznunkat szolgálja. Kérdezzék csak meg Elijah-t vagy Rebekah-t, a bezárva és leszúrva töltött idő alatt sok mindenre rájöttek. Igaz Elijah ugyanúgy nem tanult a hibáiból, mint előtte, de nem nagyon érdekel, addig amíg nem jön a közelembe és nem kezd egy fennhőkölt mondatba a család egyesítésről. Apropó család, miről is beszélek, nekem nincsen családom. Közelebb lépek a lányhoz, aki furcsa módon egyedül ücsörög ezen a megkopott padon és jól érezhetően fél.
- Nocsak kedvesem, egyedül? - kérdezem magamhoz mérten nyájas hangnemben, de hát ki tudja, mi sülhet ki még ebből a találkozásból, lehet hogy valami egészen különleges, amit a saját magam javára tudok fordítani és a terveimet tekintve, talán nem is jönne rosszul.

A tehetetlenség szét cincál belülről. Minden lépésemet figyelik. A tudat, hogy nem vagyok szabad kikészít és arra késztet, hogy lépjek valamit. A város mit egykoron úgy szerettem, most a legnagyobb ellenségem lett. A természetfeletti beköszöntött és kegyetlen játszmába fogott. A boszorkányok kifordultak önmagukból, semmi más nem érdekli őket csak a hatalom. Ezért pedig mindent képesek elkövetni. Bár ha már itt tartunk meg kell említeni mellettük a vámpírokat is, akik mikor betették a negyedbe lábukat… hát inkább nem is gondolok rá… Maradjunk annyiban, hogy kiűzhetetlenek ellenben a vérfarkasokkal. Azonban most, hogy a szüret lezajlott és én még élek nem vagyok biztonságban.  New Orleans városát csupa árny és kétely keresztezi, de sok idő eltelt már azóta. Fontos momentumok színesítették életemet.  A szökés már egy megszokott berögződésemmé vált. Szomorú, hogy ezt kell tennem, hogy nem bízhatok senkiben, de ezt nem én akartam így. Mai nap úgy keltem ki ágyamból, hogy elterveztem elugrom a közeli temetőbe elmélkedni. Mondjuk pont a temető, ismeretlen érzés, hogy eddig gyűlöltem az összes rémisztő helyet. Végül is kiskoromban a  családom mindig azzal ijesztgetett, hogy a holtak feltámadnak, portyáznak a temetőben… halottak? Igen azok csak nem mind egy, hogy milyenek… Abban a temetőben csak is boszorkányok nyugszanak, akiket aljas módon felszenteltek és finom fogalmazva is ellopták az erejüket. Ki tudja talán egy személy birtokolja az összes hatalmat és még elméleti szinten sem csinálták meg a körforgást, miszerint minden energia a megszentelés és némi varázslat után visszaszáll a földbe onnan pedig a boszorkányok kapják szétszórva… Sőt biztos csak még egy ostoba hazugság, amit be akarnak etetni a fiatal tudatlan kezdőkkel, mint annak idején velem…
De ennek az időnek már vége és ígéretemhez híven amit aznap magamnak tettem, megbosszulom mind ezt a szenvedést, a barátnőim elvesztését  és sok mást is. Amíg én élek nem lehet nyugodt egy boszi sem. Mert meg kell fizetniük mindenért. A múltban elkövetett tetteikért a jelenben és a jövőbeni galád dolgokért is. Egyszer és mindenkorra valakinek le kell állítani őket. Ki más tehetné meg, mint egy közülük… A legnagyobb érvágás mikor egy-egy fajt a sajátjából árulnak el. De hiszen ezt megtették velem… Miért ne  adjam vissza kölcsönt? Miért ne gondolkozzak úgy, mint egy szörnyeteg? Megérdemelnek mindent. Amint ezek a gondolatok lecsengtek elmémben úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha egy nyugodtabb helyre megyek gondolkodni és tervezgetni a boszorkányok ellen és talán még máson is elábrándozhatok…
Céltudatosan indultam meg a régi módi ajtóm felé, amit most jelen pillanatban nem őrzött senki, habár nem okozna nagy fejtörést. Tisztában vagyok vele, hogy mit tudok, megtanultam kontrollálni magam és segítséget nyújtok másnak is. Akinek a személye egyenlőre maradjon titok. A pokoli ajtó, én csak így nevezem…Ez az a emberek által gyártott tárgy, ami elválaszt a szabadságtól és semmi más funkciója nincs, mint hogy elzárjon a körülöttem forgó külvilágtól. De oly sokszor átléptem már a küszöböt, mentem amerre mennem kellett. Vitt a lábam egyenesen a temető hátborzongató kapujához, amit egy finom mozdulattal csak belöktem. Sétálgattam a csendes sírkövek között, nyugodtságot árasztottak, és némelyik még hatalmas energiáról is árulkodott.
Szinte átjárt ez az erő, azt hiszem még is lehet igaz abban, amit szólnak. Bár véletlennek is betudható.
Undorodtam attól a gondolattól, hogy én is ebben a temetőben fogom végezni és elhatároztam, hogy nem itt fogok megrohadni, ha már egyszer valamikor meg kell. Végül is az idő felettem is el fog járni.
Azért még van pár évem addig, ha a természet is úgy akarja. Önkéntelenül is de előbbi elméletemen  egész hallhatóan elkezdtem kuncogni. Nevetsége, hogy boszorkány vagyok még sem hiszek az e fajta szemfényvesztésben.
A szél feltámadt és valami baljós energiát kezdtem el érezni. Furcsa volt számomra, mert nem egyszerű erő száguldott felém. Szinte arcon csapott a felismerés, hogy már nem vagyok egyedül. Gyorsan odasétáltam a legközelebbi padhoz ami fellelhető ebben a temetőben és leültem rá, majd úgy tettem, mintha bele lennék merülve gondolataimba és nem foglalkoznék a külvilággal.
A helyzet a következő… Testemben, lelkemben remegni kezdtem. Hihetetlen, hogy megtörténik, illetve azt sem tudom mi közeleg felém, csak már alapjáraton végig fut rajtam a borzongás. Inkább kihúztam magam és reménykedtem. Reménykedtem, hogy az illető nem vesz észre, nem jön felém és szépen elsétál mellettem…