A történetem... te jó ég! Amikor megkérdezi tőlem valaki, akinek természetesen fogalma sincs róla hogy ki vagyok, csak megrázom a fejemet szelíden, s halványan elmosolyodom kínomban. Szánalmas, és meggyötört életet éltem, de még úgy is, hogy én vagyok az egyik ősi, Kol Mikaelson!
Jobban mondva én éltem igazán elnyomottan. A drága kisöcsköst mindenki szeme láttára szúrták le, s zárták egy életre koporsóba. És ezt kinek köszönhetem? Nos... a világban csak egy név visszhangzik el, ha baj történik. Niklaus Mikaelson. Ő egy undorító patkány a szememben, aki mindannyiunkat koporsóba zárt! Bekah, Elijah, és én. Mi hárman megszenvedtük az életet, míg  az egyik testvérem boldogan élt a nagyvilágban, s semmi dologra nem akadva azon kívül, hogy Petrova hasonmások után koslatott, mint valami pincsikutya. Rengeteg kifogást keresett az ő ostoba húzásaihoz. Például; Összeakarja tartani a családot. Vagy pedig... megakar védeni minket? Minden lehetőt már összebeszélt! Haragszom rá, valóban. És a düh, melyet érzek, sajnos olthatatlan lett számomra. Ő soha nem tartotta össze, és védte a családot! Ugyan, az nem Niklaus lenne, hanem valamilyen normális Eredeti. Röhejes az egész.
De mindegy is. Számomra olyan semleges Niklaus, hogy még azt sem érdemli meg, hogy beszéljek róla.
Az én életem több, mint 1000 évvel ezelőtt kezdődött, mai nevén ismerve; Mystic Falls. Oda azután költöztünk, miután megölték a legidősebb testvérünket. Igen, sokan voltunk. Heten. Aki először halt meg, nem ismertük. Utána következtünk mi; Elijah, Niklaus, én, Bekah, Henrik, és Finn. Még az a szerencse, hogy mára már négyen maradtunk meg, különben ha még mindegyikőnk élne... szerintem már felkötöttem volna magamat az ősi tölgyfára, melyből Ősi vámpírok lettünk. Persze minden poént félretéve, a halálesetek nem voltak olyan viccesek akkoriban, de még mai napig sem számomra, csak már beletörődtem a múltamba. Több mint 1000 év telt el, ki ne törődne bele valaki annyi évbe? Nekem talán nem kellett akkor egy hónap sem. Szüleink Mikael Mikaelson, és Esther Mikaelson. Vérfarkasok mellett nőttünk fel, ami eléggé veszélyes volt. A szüleinknek köszönhetően halt meg szinte az összes testvérünk! Bár, Henrik halála nem a szüleinknek volt köszönhető, hanem....
Persze, megígértem hogy nem beszélek Klausról, de a "változás" kedvéért most ő róla fogok egy röpke mondatot mesélni. Az egyik éjjel Klaus elvitte az öcsénket, hogy megmutassa neki a vérfarkasokat. Eszes módjára teliholdkor vitte el az erőbe. Bár így visszagondolva, röhögnöm kell rajta, de sajnálom Henriket, mert ő is élhetne még mindig; akárcsak mi.
Klaus lelkiismeretén nem száradt az öccse halála, bár eleinte megviselte, de drága húgom, Bekah odarohant hozzá vigasztalni, hogy nincs semmi gond. Ezen is már szakadnom kell, de sajnos a Mikaelsonok ilyenek, ergó én kivétel.
Bár szerencsére nem folytam bele a családi légkörbe, hogy mindenhol ott legyek. De azért egy jelenetet felidézek, hogy mit gondoltam akkor, mint egy átlagos ember, nem átlagos élettel.
"A jurta baloldali felén lépteket hallottam. Csendesen ültem el a szalmakazal közt, s egy könyvet olvasgattam, mint mindig. Szerettem olvasni, hiszen csak abban leltem vigaszt, sehol máshol.
- Kol! Hernik meghalt...- Jött be apám, akinek a tekintete oly komoly, és kegyetlen volt, mintha az ördög testet öltött volna."
Nos igen, az apám nem csak úgy nézett ki, hanem az is volt. Gyűlölte Klaust, bár rám sem tekintett másképpen. Valamiért nem szeretett bennünket. Azaz de, Elijaht. Ő volt a szeme fénye. Megértem, hiszen Elijah volt az, akit a családcentrikusság jellemzett. Elijaht szerettem. És ezt soha nem mondtam, vagy vallottam be valakinek, de nekem Elijah volt a példaképem. Ő jó ember volt, telt érzésekkel, és még is; szerették őt az emberek. Jó volt nézni, ahogyan a közösség idomul hozzá. De sajnos soha nem tudtam olyan lenni mint ő, mert egy egész életre koporsóba lettem zárva, így nem volt alkalmam rá, hogy a bátyám jellemét öltsem magamra.
De mindegy is. Ő ezt nem tudja, de remélem hogy nem is fogja megtudni.
"Amikor meghallottam apám hangját, s mit mondott, a szívem egyre hevesebben vert, mintha kiakarná ütni a mellkasomat. Levegő után kapkodtam, mi nehezen esett, hiszen torkomban egy hatalmas nagy gombóc képződött. Szemem hirtelen dermedt meg, melyet hirtelen könnyek ontottak.
- Ne bőgj, Kol! - Apám szigorú hangja pengeként hasított belém. Féltem apámtól. De még mennyire..."
Még maga Niklaus Mikaelson is rettegett tőle, hiszen ő előle menekült több mint ezer évig. Nekem szerencsére nem kellett részt vennem a buliban, hiszen Klaus egy koporsóban hordozott magával. Ahová ment, oda vitt engem is. Tudtam a körülményeket, hiszen halott voltam; szellem. Láttam mindent, s remegve vártam a pillanatot, hogy végre kihúzzák belőlem a tőrt.
" - De... még is hogyan halt meg? - Kérdeztem rebegve, s az egész testemet kirázta a hideg. Nagyokat nyeltem, a szemeim sarkában pedig kristályként csillogtak a könnyek.
- Szokásos...- morogta orra alatt, s ökleit összeszorította, mintha egy rosszat szólnék, és lekeverne nekem egyet. Mikael tudta, hogy Klaus nem a vér szerinti fia, hiszen Esther ezt bevallotta Mikaelnek. Ez különösen is okozott némi fejfájást az apánknak.
- Csak nem Klaus volt a dologban? - Kérdeztem újból, s csillanó szemekkel vártam a választ.
- A változás kedvéért igen, ő miatta halt meg Henrik. Kivitte teliholdkor az erdőbe, és ott a vérfarkasok cafatokra szedték szét Henriket."
Hát igen, apám nyers ember volt, így mindent szó szerint ecsetelt el nekem. Nem utalgatott, sem célzott, hanem kimondta a fájó igazságot.
És természetesen ezzel következett be, hogy a drága Ősi boszorkány vámpírrá tett minket. Hogy ki is ő? Az anyánk, Esther Mikaelson. Bár tudom, eddig nem voltam valami szeretetre méltó, vagy kiemeltem volna, hogy ŐT viszont szerettem. A-a. Ilyen nincs, én nem szeretek senkit! Mikaelson vagyok, kötelességem védeni azokat a vámpírokat, akik az én véremből valóak! És nekem nincs időm, sem türelmem hozzá, hogy elérzékenyüljek. Egyenlőre csak az hajt, hogy bosszút álljak Niklauson, hogy tudja meg, őt is legyőzheti akárki! Bár mára már hibrid, erősebb lett nálunk. De sebezhető. A halálát nem kívánom, hiszen ő sem ölt meg engem. Bár csak azért nem tette, mert nincs meg az, amihez az szükséges; az ősi tölgyfa darabjai. Mára már nem is maradt meg ebből egy sem, így az Eredetiek halála lehetetlen. De ugyan, miért akarnám megölni Niklaust? Ch... akkor csak segítenék neki. Félti a rongyos életét, és én ezt tiszteletben is tartom. De nem fogom hagyni, hogy büntetés nélkül ússza meg szárazon! Rabul ejtett olyanokat, akik nem tartoznak hűséggel Klausnak, mert ő nem érdemli meg mások barátságát, sem hűségét. Nem vagyok gonosz, sem érzéketlen dög. Mert tudom, hogy nem! Elijah, és Bekah vakok, nem látják, hogy Niklaus mit művelt velünk az évek elteltével. Tönkretett minket, és ezt nem fogom neki megbocsátani! Nem hagyott élni...! Nem érezhettem azt, amit ő. Egy koporsóban rothadtam éveken keresztül... de mára ez megváltozott! Fordulni fog a kocka! Nem fogom koporsóba küldeni, mert akkor nem teszem tönkre az életét. Akkor csak pihen, csendesen. Nyolcszáz évet voltam koporsóban, elég idő volt ahhoz, hogy kiterveljem, miként fogom megbosszulni az elmúlt 800 évet, amit koporsóban töltöttem. Bosszút állok azok nevében is, akik Klaus miatt lelték halálukat! Ez esetben szeretett öcsém nevében, Henrikért. Ő is ugyanúgy élhetne, akárcsak mi, vagy Klaus! Ő nem érdemelte meg a halált! Igen, sebzett vagyok, valóban. Valamelyest szeretném megvédeni a családomat. Itt kivétel Niklaus. Szenvedni fog, örökkön örökké!