Elijah Mikaelson

A család az élet horgonya. Ha elveszítjük, elsodródunk

Az életem:

A múltam? Te jó ég... ~ csak ennyit mondok, amikor valaki olyas von számon, aki végtére nem tudja természetesen, hogy én még is ki is vagyok. A nevem Elijah Mikaelson, az idősebbik Ősi.
Esther, és Mikael fiaként születtem még anno Mystic Falls mellett. Az a város... mennyi bajt hozott már ránk! Onnét származik minden rossz, ami még kihatott a későbbiekben ide. Szörnyű életem volt, főleg úgy, hogy a testvéreim mára szanaszét vannak. A családom volt mindenem! Igaz, nagyon is szenvedtem mellettük, de megérte!
De nem mindig én voltam a legidősebbik fiú. Sokan voltunk testvérek, kereken heten. Szerettem őket mind, de mivel abban a világban nem volt megfelelő életmód, így sajnos az életbemaradás nagyon ritka volt, főleg  kölyökkorban. Sokan meghaltak, főleg szülésben, és még gyakrabban az újszülött csecsemők is. Sokan vesztették életüket emiatt is, és még kitudja, hány testvérem volt, akiket még anyánk egy szóval sem említett!  
A legelső fivérem meghalt születésem előtt. Őt állítólag a pestis vitte el. Eleinte egyedül voltam gyermek, de nem sokáig. Három éves lettem, amikor a másik testvérem született, ő mára már a legkegyetlenebb; Niklaus Mikaelson. Akkoriban attól a névtől nem ijedtek meg, sőt, szerették is Niket, aki szintén úgy viszonyult a néphez, mint a nép hozzá. Boldog ember volt, de a halálesetek miatt ez megszűnt. Rá pedig pár évre újabb testvér érkezett, Kol Mikaelson. Ő róla... mit is mesélhetnék? Soha nem folyt bele a családi viszályokba, még kölyökkorunkban sem. Pedig szerettem volna az ő társaságát is élvezni, de valahogy mindig eltolt minket magától. Szenvedett, bár én ezt a végére szeretném hagyni, hogy miért volt köztünk taszítás. És utána pedig Finn, Rebekah, és Henrik. Henrik volt a legfiatalabb mind közülünk. Ártatlan, és vicces kölyök volt. Az ő társaságát huszonöt éves koromig élvezhettem. Sőt, őt gyakran elvittem vadászni is. Mystic Fallsban voltunk már, ugyanis a pestis elől menekültünk. De újabb csapások értek minket, mert a vérfarkasokkal kellett osztozni a területen. Az egyik ok, amiért Henriket nem teliholdkor vittem ki még vadászni.
"Sűrű ködfelhőket eregetett a nyári éj. A minap, még olyannyira leesett az eső, hogy az ködöt lehelt az erdő csücskébe, ahová elvittem Henriket vadászni. Én még csak tizenöt lehettem, Henrik öcsém pedig hat körül. Kis aprócska emberke volt, de még is mennyi szeretet lakozott benne! A szüleim a faluval foglalkozott, mi pedig gyerekek egymással. Enyém volt Henrik, mindig ő rá vigyáztam, és ha úgy esett rá alkalmam, akkor Bekahra is rengetegszer figyeltem.
Henrik a derekamig ért, vékony fiúcska volt. Arca sápadt, akárcsak egy porcelánbabáé. s éjfekete haja trehányul omlott rá hideg, pufók arcára. Az orra hegye olyan piros volt, mintha egy apró, koktélparadicsomot aggasztottak volna rá.
Hátán lógott a vasból alkotott szerszámíj, bár gyönge, gyermek teste nehezen bírta el, így alá kaptam, és átvettem az íj súlyát. Henrik mindig is figyelemmel kísérte a vadászatokat, és tetszett is neki nagyon. Öröm volt nézni, ahogyan láttam a mosolyt az arcán, ahogyan rám tekintett bogárszemeivel. Amikor rám nézett azokkal a könyörgő szemekkel, szinte a csillagos eget letudtam volna neki hozni. Szerettem az öcsémet, Henriket, hiszen olyan ártatlan volt, mint a bárányra jellemző vonások.
A sűrű, bozontos erdőben mocorgást észleltem. Az égre felnéztem, hiszen a mai nap alkalmából nem néztem a teliholdat.
A csillagos ég behálózta vastagon a sötét eget, viszont a telt, kövér hold irritáló fénnyel rikított az égen. Telihold... Hmmm...
- Henrik! Ideje hazamennünk.- Hangom komoly, határozott, olyan szigorú, mint apámé, Mikaelé.
Henrik szeme még a sötétben is csillogott, amikor rám nézett. Nem láttam tisztán, de tudom, hogy milyen arcvonásokat vágott.
- De nem vadásztunk semmit! Ha hazamegyünk üres kézzel, akkor azt nem tesszük zsebre!  - Henrik vékony hangja remegett, mert félt a szüleink haragjától.
Magamban gondoltam, hogy akkor nem tesszük zsebre, hogy ha itt maradunk. A vérfarkasok ömlenek Mystic Fallsban."
Igen, Henrikre mindig nagyon figyeltem, de akkor az éjjel nem figyeltem rá olyannyira, hogy ne vigyem ki teliholdkor. Természetesen hazavittem biztonságosan, és nem vették észre, hogy üres kézzel jöttünk. Nehéz időszakokat éltünk, de sajnos ezt kellett megszokni.
Tehát, Henrikkel erősebb kapcsolatot ápoltunk, mint a többi testvéreimmel. Niklaus... az ő viszonyába nem nagyon kapcsolódtam bele, bár ha apám, Mikael bántotta, mindig is megvédtem, mint szeretett húgom is, Bekah.
Később, pedig megismerkedtem egy olyan lánnyal, aki a külsejével teljesen a földre terített. Bár az anyám soha nem díjazta, hogy ha a lánnyal voltam. De ugyan... álmom vált volna valóra, hogy ha a Tatianak ne lettek volna udvarlói, hanem csak is én. A legszörnyűbb pedig az, hogy Niklaus is szemet vetett a lányra, Tatia Petrovara. Mi ketten harcoltunk a lány szerelméért, amit néha-néha kaptunk meg tőle. Számomra a kapcsolatunkat egy mondat jellemezte;"mindent a szemnek, semmit a kéznek."
Nem volt köztünk semmi, bár sokszor célozgattam a mély érzelmek táplálása iránt. Egy napom volt, amikor elhatároztam, hogy elakarom mondani, amit ő iránta érzek. Nem akartam tovább szórakozni vele, de aztán a tervem nem jött össze. Amikor elmondtam volna neki, természetesen Esther, az anyám közbejött. De ez nem akármilyen kifogás volt számára, bármennyire is utálta, szinte rühellte Tatiat. Lehet meg volt rá az oka, vagy talán inkább csak a fiait féltette, akik pincsikutyaként mentek a nő után, aki ördögien élvezte az udvarlókat. Rendkívüli szépség volt. Akkoriban minden fiú neki akart udvarolni. Még úgy is, hogy egy másik férfitól volt gyermeke.
Anyám akkor közölte velünk, hogy Henrik halott. Niklaus hibájából, ami arra vezetett, hogy több hónapig nem is szóltam Klaushoz. Henriket a legjobban szerettem, mert ő neki nem jutott meg a kellő szeretet a szüleink felől. És a mai napig fáj, hogy Henrik meghalt! Ő nem érdemelte meg a halált, de lássuk be; a halál nem válogat.
Teltek azonban a hetek, Tatiaval egyáltalán nem foglalkoztam már a depresszió, és a levertség miatt. Senkit sem engedtem magamhoz, aminek köszönhetem is, hogy rengetegen megutáltak, de nem érdekelt. Henrik  a szívemhez nőtt, és ezt mai napig képtelen vagyok elfogadni, hogy meghalt.
De egy nap, anyánk szörnyű dolgot akart velünk megtenni. Nem értettem ugyan, de tisztában voltam azzal, hogy az anyánk nem egy egyszerű, hétköznapi nő. A mi életünk eléggé titokzatos volt, hiszen ahová költöztünk, soha nem betegedtünk le. Köszönhető volt ez Ayananak, aki szintén boszorkány volt, akárcsak anyánk. Ezekre a titkokra később ébredtem rá, bár nagyon fájt az igazság, főleg az, hogy Henrik halott.
Egy nap viszont minden megváltozott. Csak egy nap, de még is mennyire megpecsételte az ember sorsát mindörökre. 28 éves lettem, a nap, amikor vámpírrá váltunk mindnyájan. Esther természetesen ennek is az okozója. Esther megsemmisült érzelmileg Henrik halálakor, és nem akart minket sem elveszíteni. A rituálé során borba kevert vért kellett innunk, és utána pedig megöltek minket. De azonban az soha nem gondoltuk, hogy kinek a vére lehetett a borban. Hogy kié is? Tatia Petrovaé. Erre később ébredtünk rá, de addigra már késő volt. Nagyon is késő.
A tölgyfa hamvát elégettük, ami életre keltett minket halálunk után. Megtartottuk azonban a fa hamvait, mely ezüst tőrbe mártva képes ártalmatlanítani az Ősi vámpírokat.
" Meghaltam. Nem tudtam pontosan, hogy még élni fogok -e, hogy a rituálé sikerült -e.
De aztán... hirtelen erősen kapálni kezdett a szívem, mintha kiakadna szakadni mellkasomból. Kótyagosan felültünk a földön, s fejünket fogtuk. Egyszerre ébredtünk fel, bár apánk már életben volt, mert ő is vámpírrá lett változtatva.
- Mi történik? - Kérdeztem zaklatottan, mert hatalmas nagy éhséget éreztem. Az ínyemen erős szakadást éreztem, s ajkaimhoz érintettem ujjaimat, fogaimon végigcsusszantva. De azonban ujjaim hegyes szemfogakat érzékeltek.
Az arcom meg szintén fájt. Az arcomat szétfeszítette a sűrűn behálózott szürke erek, és fogalmam sem volt, hogy mi történik itt.
- Maradj, Elijah! - Mikael rám ordított, majd két nőt dobtak be hozzánk, akik addigra már halottak voltak.
A nyakuk elvágva volt, s a vér látványa... eltompította az elmémet. Nem láttam tisztán, olyan volt, mintha minden fekete ködös lett volna. A szívem úgy vert, mint kalapács a vásznon.
A két halott nő olyan fehér volt, mint a porcelánbabák. Nem tudom, mi történt velük, talán a szüleim gyilkosak lehetnek?  
A torkomban gombóc volt, s levegő után kapkodtam. A vér látványa elvette az eszemet. Anyánk elmondta előtte, hogy mit kell tennünk, de még most sem hiszem el az egészet. Olyan, mint egy lidérces rémálom.
Előttem hevert a lány, akinek a szeme nyitva volt. halálakor arra sem volt ideje, hogy lehunyja a szemét. Ajkai kissé nyíltak. Nyaka elharapva, honnét ömlött illatozó vére. Egyik karja feje mellett hűlt el, a másik pedig hasára volt ráterítve.
Karommal megtartottam magamat, s lassan odasóvárogva csúsztattam magamat mellé, s tenyeremet nyakához érintettem, hogy ajkaimhoz emeljem vértől ázó nyakát.
Feje hátrabillent, s hirtelen kaptam nyakába ajkaimmal, s állkapcsommal szorítva össze haraptam jéghideg nyakába. Éreztem, hogy a szemfogaim egyre csak nőnek, és hegyesednek, amik felsebzik a sebet. A vér kibuggyant, akárcsak szemből a könnycsepp."
Igen, ekkor változtam vámpírrá, jobban mondva Ősi vámpírrá.
De aztán... hiába lettünk örök életre száműzve, rá kellett jönnünk, hogy nehezen megy ez az új életmód. A természet harcolt ellenünk. A nap elégetett minket, nem tudtunk emberi táplálékkal élni, a nap irritált, a gyorsaságot nehezen uraltuk, és a vasfű ártalmas volt. Viszont már a vérfarkasharapás már nem.
Itt végül kiderült, hogy az egyik nem a vér szerinti testvérem, hanem féltestvér. Hogy ki is ő? Niklaus Mikaelson! Igen, ő valahogy mindig a tettek mezejére került. Nem az lett belőle, akire számítottunk. Hibrid lett. Vérfarkas, és Vámpír keverék, ami sokkalta veszélyesebb volt mindennél. Talán a legrettegettebb teremtés lett belőle, akit nem lehet legyőzni.
Mikael jól tudta, hogy Esther megcsalta őt a vérfarkasokkal, ezért Niklausnak lemészárolta a biológiai családját. És Mivel Mikael megijedt Klaus új énjétől, így Esthernek megparancsolta, hogy azonnal tegyen ezzel valamit. Ilyenkor mi távol boltunk, bár próbáltuk megvédeni Klaust. Apánk alaposan elrendezett minket, ős okkal erősebb volt nálunk, hiába voltunk mi is vámpírok, akárcsak ő. Nem tudtunk Klaus közelébe férkőzni, hogy megvédjük, így sajnos a vérfarkas énje megszűnt, szunnyad mélyen.
És hát... természetesen ezt Niklaus nem tűrte el Esthernek. Megölte Esthert, kinek a halálát később Mikaelre fogta, amit természetesen el is hittünk. Akkor fogadtuk meg azt, hogy örökké egymás kellett kell lennünk. Rebekah, Niklaus, és én. A többi két testvérem nem voltak benne a fogadásba, mert sejtették, hogy Niklaus mellett nem örökkön örökké család lesz, hanem örökkön örökké szenvedés. És nekik igazuk volt. nagy hibát követtünk el akkor. Rengetegszer voltunk koporsóba zárba, mert Klaus nem akarta, hogy elhagyjuk. Megértem a fájdalmát, mert ő volt az, akit ostromoltak a gondok.
Éltük a vámpír életünket szülők nélkül. Öltünk, változtattunk, kerestünk. És hogy kit kerestünk? Tatia hasonmásait. Tatita az életem volt, és szerettem volna egy ugyan olyan nőt, aki olyan érzelmes, és szenvedélyes, akárcsak Tatia.
Mikel eltűnt a tőrrel együtt, amibe a fehér tölgyfa hamva lett bezárva, így természetesen ő előle is menekültünk. Tudta mindig, hogy merre vagyunk, bár közben Klaus átvette a mi szállításunkat is.  Amikor összevesztünk, és úgy gondoltuk hogy elmegyünk, természetesen koporsóba zárt minket. Finn, és Kol elég sokáig voltak koporsóba, több ideig, mint mi Bekahval. Szenvedtünk Klaus mellett, de nem hagyhattuk el, különben megölt volna minket, bárhogyan is került volna az. Klaus a terrorral tartott minket magával, ami nagyon elrondította a kapcsolatunkat.  A düh még jobban felbőszített minket Bekahval. Rebekah makacsabb, és arrogánsabb volt nálam, ezért direkt húzta is Nik agyát. Történt egyszer például... Ő, ugyan, nem is egyszer, hanem szinte mindig, hogy Rebekah kiszemelt magának egy hozzá illő férfit. Igen, de Klaus azokat mind megölte.
De volt egy valaki, akit nem. Bár őt Klaus nevelte fel;mondhatni. Marcel Gerard.
Őt New Orleansben ismertük meg, még kölyökkorában. Azaz, inkább Klaus, aki a rabszolgasorstól mentette meg úgy, hogy vámpírrá változtatta. New Orleans a hatalmunk alatt volt, bár én nem akartam magunknak a várost, hiszen akkor világvége lenne ott, ha az ősök megszállják. De persze Klaus elfoglalta. De New Orleans az életemnek a töredéke. Az Klausé, nem az enyém!
A XV. század végén Nemesember voltam Angliában, de ez azelőtt történt, mielőtt felfedeztük volna New Orleanst. Ott leltem rá a második hasonmásra, Katherina Petrovara. 1492 volt akkor, javában eltelt 300 év. Katherina fontos volt számunkra, mint hasonmás. Szerettük Tatiat, és Katherina kiköpött Tatia volt. De jól tudtam, hogy miért vagyok itt. Klaus megakarta törni a nap, és a hold átkát. Ugyan, ilyen hülyeséget is csak ő találhatott ki! Klaus nem csak kegyetlen volt, de rendkívül intelligens is! Hogy ne csak egyedül kelljen kínlódnia, így kitalálta, hogyha a vérfarkasok feltörik az átkot, akkor bármikor átváltozhatnak. Ugyan... és ezt még az összes vérfarkas be is vette! Ezt a sült dumát... és én sajnos pedig ebben támogattam Niklaust, aki pincsikutyaként kajtatott Katherina után. Viszont erre a lány rájött, és elmenekült Trevor segítségével, aki az én emberem volt. Áruló volt, pedig nem szabadott volna Katherinat eltüntetnie a szemünk elől. És hát, Katherina ekkor vált újból csak köddé. A mi kapcsolatunk erős érzésekből állt, szerettük egymást, bár soha nem valltuk be.
Ekkor következett New Orleans. Teltek az évszázadok, és természetesen Rebekah beleszeretett Marcelbe, akit Klaus nevelt fel, félig-meddig. Rebekah természetesen ezért is le lett szúrva, de én megúsztam az egészet, mert elmenekültem Nik elől, hogy ne tudjon utánam jönni semmiképpen sem. Gyáva voltam, pedig nem szabadott volna annak lennem...
Nos igen, az örökkön örökké a mai napig tart, még akkor is, ha az én kedves öcsém őshibrid lett. Nehéz eset, de megpróbálom a családunkat a jó útra téríteni, örökkön örökké!