Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Gondolataimba beleöltem magamat, teljesen meg vagyok zavarodva. Nemrégen jártam Katherinenél, és volt is egy csodás gyönyörű éjszakánk, mely olyan ironikus lett mára számomra. A nő aki nem szeret, egy férfi, aki halni tudna érte, mi közük van egymáshoz? Röhejes az egész. Tulajdonképpen csak az itthoni dolgokkal kéne foglalkoznom, és Katherinet már simán el is felejteném. Bár az ígéretemet betartom neki, amit természetesen magamhoz illő módon el is végzek becsületesen, utána pedig elválnak a mi kis kacskaringós utunk. Egy ősi nem érezhet, sem szenvedhet! Ezt Stefannal is megvitattam, aki gőgösen, s nagyképűen húzta fel a magaslatig az orrát. De ugyan! Körülnézek, s nem látok senkit sem, aki ezt érdekelné. Engem legalábbis abszolút nem mozgat, hogy ő mit akar, s mit nem. Úgy vélem, eleget tettem értük még anno, hogy ha megvalósítható, akkor Klaus sújtása miatt ne haljanak meg, de úgy látszik ez a becses hála, melyet most kaptam meg még nemrég pár nappal ezelőtt. De ugyan, nem kérem én senkitől, hogy legyen elnéző velem szemben, ha valaki jómagammal áll szóba. Én azt szeretem, ha valaki őszinte. Én azt eldöntöm a végén, hogy jól csinálta-e, vagy sem. Ha nem, azt úgy is észreveszi, bár addigra észhez sem fog térni, lehetetlen, hiszen addigra a feje már a túloldalon díszeleg. Stefannal pedig nem tettem ezt a csodás mozdulatot, hiszen drága öcsém elvtársa, még is miért venném el tőle a megigézett barátját? Persze, a vallásom ugyan nem tiltaná, de mint megesküdtem rá ezer évvel ezelőtt idétlen módomra, hogy Klaust mindenben támogatni fogom, még abban is, hogy ha velem akarna végezni. Szeretem az öcsémet, csak emlékezzen vissza, mennyi mindent megtettem érte, amikor még emberek voltunk javába. Gyerekként még inkább szoros volt a kapocs köztünk, hiszen a többi testvéreink tudatlan kis elmék voltak, akik soha nem érezték át Klaus fájdalmát. Én viszont annál inkább.
Minden reményem abba száradt, hogy Klaus szeretni fogja a gyermekét, akit Hayley hordoz szíve alatt. Az a lány még túl fiatal, úgy véltem, hogy ő neki még nem való a gyermek. Nem foglalkozott igazán azzal, hogy a gyermeknek hol lesz a helye, s azzal, hogyan fogja megvédeni. Nem. Mintha minden normális lenne, nem lenne várandós, aztán pedig nemsokára köztünk lesz egy újabb családtag. Előre félek, hogy azzal a gyermekkel mi lesz. Klaust hiába gondolják egy vérbe fagyott szemétnek, de meg van neki a maga ösztöne, hogy ha gyermeke lesz, igen is odafigyel rá, mint ahogyan azt az ő apja, Mikael nem tette vele. Igazam lesz, Klaus jobban fogja a gyermeket védelmezni, mint Hayley! De ha még sem úgy lenne, én segíteni fogok az öcsémnek, bármi áron is, de nem hagyom cserben! Marcel pedig elmehet valamelyik melegebb éghajlatra, ő közénk nem kell. Takarodjon el New Orleansból, ő nem ide való!
Lentről a földszintről zaj szivárgott át a precízen átdolgozott parkettán, s már ha hallásom nem csal, akkor bizonyára Klaus hangja rohanja be az egész felső emeletet is, még a suttogását is. Remek! Legalább nem nekem kell egyedül megcsinálnom mindent. Milyen vicces, nagybácsi rendezi a gyermeket, amikor ez a szülei dolga lenne. Ami azt illeti, Hayleytől nem várom el, ő ehhez a dologhoz még elég fiatal, érthető, viszont Klausnak igazán eszébe juthatott volna eme varázslatos, nehezen eső gondolat számára, hogy még is, hova teszi a gyereket, ha megszületik?
De mindegy is, ezt a feltételezést megtartom neki akkora, mire felér, hiszen csak közlöm vele, hogy nem -e felejtett el valamit?
A kék festékanyagot egyenletesre kevertem el, s eszembe jutott az, amikor régebben a bíborszín volt a legbecsesebb mind közül, hiszen azt volt akkoriban a legnehezebb kikeverni. Nem is véletlen, hogy nemes emberek hordták az olyan ruhákat akkor, s mint jó magunk is, mi Mikaelsonok is hívük voltunk a bíborszínnek. De mára már inkább a lájtosabb szín a kedvelt számomra, meg egy csecsemőnek nem lehet sötét, s búskomor színt adni a szobájának. Igen, én erre is odafigyelek, ha már más nem teszi meg helyettem.
Fülemet ajtócsikorgás tölti meg, melyre elmosolyodok, s guggolásomból megigazítva magamat, tekintetem kedves öcsémet szelik át, aki lazán dőlt neki az ajtó szárfájának, mellkasára tekerve két karját.
- Üdv, kedves öcsém.- szólalok fel becses, tisztelettudó hangnemben, mely hangsúlyban általában megszólalok, bár kivehető volt némi kis csín, cinikus hangnem.
Az újságpapírokkal körülvett szoba már lassan kész lesz rá, hogy ki lehessen festeni kékre, és ne ez az elmegyógyintézetre jellemző hipó szín legyen a falon.
Figyelmesen hallgatom, s nézem mozdulatait Klausnak, miközben szemeim kitágulnak, s aranybarna szemeim tökéletesen tükrözték az előttem lévő teret.
- Ki mondta, hogy Hayleyt is megkérdeztem? - Kérdezek rá tudatlanul, hiszen Hayleynek eszébe se jutott ez a dolog sem, akárcsak kedves öcsémnek sem. Meg honnan is veszi ezt a sületlenséget? Hayley ilyennel foglalkozna? Ne röhögtessen!
Ezen egy kicsit kuncogok, ajkaimat összeszorítom, s némi nevetésre utaló hangot adok, ki, de persze visszafogom magamat kellőképpen.
- Apropó...- hangsúlyozni próbálom, hogy akarok mondani valamit.- Ha már itt vagy, s ennyire érdekel téged a szoba külseje, te is beszállhatnál, legalább előbb végeznénk.- Csípek egy mosolyt ajkaim szélére, s Klaus elé nézek, majd őt végig nézve, vándoroltatva rajt arrogáns tekintetemet, mely inkább egyben gúnyos attól, és kielégült, hogy ha Klausnak ennyire számít a leendő gyerekszoba, akkor ő is alkothatna valamit, ne csak vászonra vessen!