Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore
"My Friend.."

"Megszűnt, mi egykoron voltam, megszűnt minden.. eltűntem én.. elvesztem a sötétség legmélyebb rejtekében.."

"A halál megváltás.." Megszabadít a kínzó múlttól, a fájdalmas emlékképektől, feloldoz a bűneink alól, elveti az érzelmek hadát. Nincs többé fájdalom, sem kín, sem gyötrődés, sem pedig szenvedés. Csupán egyetlen dolog marad az üresség, a nyugalom, az öröm, és minden mi eddig nyomasztott hűlt nyoma lesz. Gyorsabban felejt az adott illető, nem fog emlékezni semmire sem mi ez eddig nyugtalanítóan hatott, nem lesz semmi mi megakadályozhatná a nyugalomtól. A halál mindig is megváltás volt, csak eddig nem mertem bevallani, és íme lám itt az ideje, hogy meglépjem. Itt a tökéletes alkalom, és csodák csodájára ezen tervem érvényességet nyerhet. Meg fogok halni.. örökre. Újabb naplóért nyúlok, és finoman belehelyezem a tűzbe, míg hagyom, hogy a lángok a kezemet is megégessék némileg, eközben pedig érzékelem, ahogy az idő teltével leguggol, a fényképet maga elé tartja, de ezt persze úgy, hogy én is lássam. Végül pedig hallgatom Klaust, akinek szavai eljutnak a tudatomig, de egyetlen egy szót sem ejtek ki a számon, csak némán nézem a fotót, melyet végül a kezembe ad, azután, hogy én a másikat kihúztam a tűzből. Ez miért lenne ugyanolyan emlék, amely a naplóimban van? Ez miért hozna nyomort, kínt, avagy fájdalmat? Erősen megszorítom a kezeim között a képet, de az egy kicsit sem gyűrődik meg, csupán képletesen szorongatom azt. Felsóhajtok, és úgy veszek végül egy mély levegőt, majdan rátekintek.
-Klaus tudod jól, hogy ezen fotó többet ér, mint bármelyik naplóm lapja, amelyre írást véstem. Ez nem azon időre emlékeztet, amely szenvedést nyújt, ez nem fájdalmat ad, ez azt jelzi számomra, hogy igenis voltak ilyen élményeink is valamikor, szóval.. nem. Nem fogom kidobni, ha te szeretnéd, akkor tedd meg, mert én sohasem vettem ezt tűzbe!-Szavaim határozottan csendülnek fel, ahogy a képet lerakom végül a földre, és tovább hallgatom Klaus verzióját, de erre már tényleg nem mondok mit sem, hisz igaza van.. ez önmagamban dől el, és ha el is égettem ezeket sem lesz könnyebb a lelkem, ezért is kell a "halál", mely megnyugvást nyújt, és vége szakad minden eddigi kínzó pokoli érzetemnek. Helyeslően bólogatok néha, míg csak nyugodtan térdelek egy helyben, és hallgatom, ahogy Klaus mondja, amit szeretne, majdan pedig lezárja azt. A tűzet bámulom, amely hatalmas lángokkal égve nyeli magába a naplók lapjait, és égeti végül azt teljesen hamuvá. Minden szó, minden betű, minden mondat, és emléknek oda.. ennyi volt. Hallom, ahogy Klaus feláll, és megindul kifelé, de végül mégsem megy, hanem megállva mond nekem valamit.-Az enyém, és épp ezért akarok.. meghalni, Nik, végleg.-Állok fel, és határozottan felé fordulva, miközben komolyan nézek rá végezetül. Az életem ezen szakasza is elérkezett, és innen sem menekvés, sem visszaút soha többé nem lesz. Lehajolva felszedem a földről a whiskys üveget, amelybe beleiszok, majdan lazán az asztalra helyezem, de még mindig van benne ital bőven. A maradék naplókat pedig egy mozdulattal dobom bele a tűzbe.. mindet, hogy egy se maradjon meg belőle.
-Végeztem, Nik, hisz elég volt ebből.. elég volt a kínból, a szenvedésből, és abból, hogy marcangol minden belülről, ami bennem él.. a döntésem még pedig..-Tekintettem rideggé válik, és áttetszően komolyan csillan meg.-..tudod mi.-Nagyot nyelek.-De ne aggódj semmivel sem lesz rosszabb, avagy szörnyűbb.-Vonok vállat, és egy pillanatra lehunyva a szemeimet lejátszok magam előtt minden jelenetet, majdan lassan teszek néhány lépést Klaus felé. A belülről marcangoló érzelmek már-már felemésztenek, de én nem engedek nekik, csak simán tűrök, míg végül megállok nem is olyan messze Klaustól. Lassan nyitom ki szemeimet, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, majdan csak egy laza elhatározással, de kikapcsolom az érzelmeimet.. Felsóhajtok, és a könnycsepp eközben végig folyik az arcomon, majdan a nyakamon, és ezt követően a ruhámba szárad. Lezáródnak a szemeim újra, és eltűnik belőlem minden érzelem.. nincs többé kín, szenvedés, gyötrelem.. nem érzek kegyelmet, avagy könyörületet, és nincs semmi, ami immár gátolhatna. Újabb lépéseket teszek a barátom felé, amikor is szemeim kinyitva ránéznek.
-Hello, Nik..-Köszönök, bár nem hiszem, hogy ebből sokat érthetne, hisz ő nem érezte a kikapcsolás zálogát, de én igen.. és felszabadultam minden alól, mi eddig zárva tartott.-Visszatértem..-Ajkaimon egy áttetszően ravasz mosoly jelenik meg, és jobb kezemet a vállára teszem.-Visszatért a Ripper, aki bosszúszomjasan nem kegyelmez, és akit nem befolyásol holmi szánalmas emberi vonások kellege..-A mosoly továbbra sem tűnik el az arcomról, és remélem ő is ennyire örül majd nekem.. az új énemnek, vagyis az eredeti jellememnek.-Nos barátom immár nincs más hátra, csak élvezni az életet, és egyesével előkészíteni a tervek hadát.-Kacsintok, és végül úgy nézek a szemeibe. Tekintettem üres, néhol kegyetlen vonásokkal telt, és arcom már magában semleges.. egyszóval nem megjátszom immár magam, hanem az eredeti valómat adom.

Niklaus Mikaelson & Stefan Salvatore
"My Friend.."

"Az érzelmeinket csak a halál szüntetheti meg.."

Az élet kárhozat, a sors szörnyűségek sora, a történés maga a rémálmok kellege, a jelen egyben pokol, míg a jövő távoli szenvedéssel telt kínok jellege. Az emlékek elmúlt ködös homály képek, a gondolatok értelmetlenségek, az érzelmek szánalmas emberi vonások. Szívem nem ver már oly régóta, lelkem elveszett a messzeségbe, elmém tudja csak az igazat, de még az is meghátrál a valós ténytől. A fájdalom a padlóra taszít, a kín a mélységbe lök, a szenvedés szép lassan felemésztve zár el, a gyötrelem megöli a jellemem. A harag gyúl tűzre bensőmben, mely hatalmas lángokkal éget fel.. mindent mi egykor bennem élt. Életem így immár hasztalan, akiket magam mellett tudhatam cserben hagytak, az élet eltaszított magától. Minden jó rossz lett, a remény elveszett, a boldogság tűnt zászlóvá vált, a lét értelme megingott. Mégis mi az, mi így életben tarthatna? Talán a folytonos kesernyés érzet? Siralmas lett az életem, pokol lett a lételemem, a bűntudat mardos belülről, és a sötétségben múlik ki a lényem lényege. Szemeim áttetszően üresek, arcom vonásai semlegesek, én magam rideg vagyok, és mi bennem van azt elnyomom. Szívem nem tudja felfogni a történéseket, melyek valósan előttem hevernek, az elmém tudja csupán, mely retteg beismerni magának. Minden elhagyott, ami nem régiben még velem volt.. semmim sem maradt. Megtörve kerültem a porba, mely helyről felállni nem tudok.. nem megy, mintha már maga a valóm is tudná azt, hogy itt, és most végleg vége. Bűntudat fojtogatja a lelkemet, szívem önsanyargatja magát, és én hagyom mindezt. Mégis hogyan tehettem meg? Hogy ölhettem meg annyi embert, akik mit sem tettek ellenem? Kezeimhez vér tapad, elmémhez a gyilkosság tudata, szívemhez a kínzó lét, míg a lelkemhez a teljes megőrülés első szakasza. Remegni kezdek, s szinte már-már elmebeteg leszek.. Árnyékom az, mely jelenleg velem van, és amely el nem hagy. Ha este van, ha sötét, ha nappal, vagy ha égi fény jelentkezik; ő el nem tűnik. Mellettem marad, kitart, vigyázz, óv, és félt. Egyedül vagyok, hisz nem maradt semmi sem, amibe kapaszkodhatnék, de ő mégis csendesen követ. Az árnyékom áttetszően utánozza a mozdulataimat, és eközben meg nem válik tőlem. Magány? Igen, nos.. egy örök létezés legfőbb eleme, és ettől megszabadulni nem lehet. Kísér, követ, üldöz, és utánam jön lépten-nyomon. Remegésem abba marad végül, és erőtlenül nézzek szembe a tűzzel, míg naplóim benne égnek. Fel-fel tűnik egy-egy szó, avagy dátum. "1864 Mystic Falls.." Olvasom magamban, ahogy feltűnik az írás.. itt kezdődött minden, de annak már vége, hisz új fejezetet kellett nyitnom magamnak az életemben, míg mostan a tervem vár rám, hisz a halál megváltás! Megvált bűntől, rossztól, szörnyűségtől, kíntól, sőt minden érzelemtől. Hirtelen térek észhez, s talán megkésve, de immár észre veszem a mellettem álló Klaus Mikaelsont. Azt hittem ez a saját kijelölt helyem, bár övé a ház, és a barátom, ezért mit sem szólhatok, hisz joga van ehhez. Feltekintve rá a figyelmem végig siklik rajta, majd végül újból a tűzet kezdem bámulni, miközben hallgatom a szavait, melyek élesen hatnak el a tudatomig. Tudom jól, hogy Klausnak ez természetes, hisz ő.. részben érzéstelen, de én nem, mert ez egy kínzó pokoli fájdalom érzete számomra.
-Tán élvezetes látvány, nemes tett, izgalmas esemény.. igen, igen, de immár vége. Minden mi eddig megtörtént a tűzbe vész, és lángok százai nyelik el.-Hangom semleges, érzéstelen, kegyetlen, és némileg talán fájó is, de hát pillanatnyilag ez jellemez. Oldalra tekintek; arra a képre, amelyet Nik felém nyújt. Szótlanul szedem ki a keze közül azt végül, majd rátekintve váratlanul jobb kedvem lesz, de ez nem jelenik meg rajtam kívülről.-Nem égettem el azt, ami nem az enyém.-Mondom komolyan, ahogy visszaadom neki a fényképet, majd egy naplómat beledobok a lángok sűrűjébe.
-A halál megváltás lesz.. nem sokára vége ennek.-Suttogom magam elé, ahogy végül a tüdőmből kifújom a levegőt.

Niklaus Mikaelson & Stefan Salvatore
"My Friend.."

"A fájdalom mindig felemészt, megesz, megöl, megkínoz, és sohasem ad kiútat..!"

Az ágyon feküdve, a plafont bámulva, nem mozdulva, egy helyben maradva, rezzenéstelen arccal, üres tekintettel, és halotti állapotban kinézve várok, és várok.. egy csodára, egy röpke tettre, egy izgalmas jelenésre, vagy bármire, csak hogy megszűnjön belőlem ez a rémálmi érzet, vagy minek is hívjam. Belülről égődve, lángokban heverve, felemésztve, meggyötörten, fájdalommal, és pokoli kínnal együtt élve viselem el a mostani jelenetet is. Mindannyiszor felálltam, és nem adtam fel, mint ahogy most sem teszem, hisz tisztában vagyok vele, hogy a végsőkig ki kell tartanom.. nem adhatom meg magam csak úgy! A szobát végül a halk felsóhajtásom tölti meg, így a beállt csend el száll tova, és ez hoz zajt a helyiségbe. Finoman bal kezemet végig simítom az ágy felületén, és tekintettem a plafonról az ablak irányába siklik, ahogy arra fordítom a fejemet. Minden mit eddig hittem immár nincs. Üresen, megtörve, fájdalmasan, magányba burkolva, és térdre esve hulltam a porba, melyből fel nem állhatok, melyből nincs kiút. Halotti szívem megdobban, szememből egyetlen egy könnycsepp folyik ki.. egészen le az arcomtól a nyakamig, majdan eltűnik, mintha mi sem történt volna. A könny az arcomra szárad, de nem törlöm le, nem akarom, nem mozdulok.. Szívem meghasadva tör milliónyi darabra, lelkem megadva magát szaggatja foszlányokra, hisz jelentéktelenné vált a léte értelme. Mély levegőt veszem, és úgy szívom magamba, mintha egy éltető lételemem lenne, miközben az ablakon át az eget bámulom, mintha megnyugtatna. Úgy érzem megveszem, hisz a fájdalom megfojt, és a bűntudat elpusztít engem. Önsanyargatás? De miért is teszem tönkre magam? Miért éri ez meg nekem? A választ nem tudom, csak azt, hogy iszonyatosan fáj.. - borzasztóan éget belülről eme lét állapot - , hisz jól tudom a tetteim súlyát. Ártatlanok halála, kezeimhez vér tapad, lelkemhez meg bűntudat. De más is jelentkezik; a szereteim elvesztése, a vízben eltöltött időszak, és hogy pont ő.. elhagyott. Lehunyom szemeimet, ahogy visszafordítom a fejemet a plafon felé. El sem hiszem, hogy egykoron szenvednem kellett, és gyötrödnöm... mélyen a vízbe temetve. Akaratomon kívül dühös leszek, méregként járja ez át a testem, és úgy érzem nem bírom.. nem megy ez tovább. Fájdalmasan felüvöltök, és hangom nem hogy a szobát, de az egész házat betölti, így törve meg a csendet. Egy hirtelen mozdulattal ülök fel, míg a haragom csak fokozódik mind inkább belülről. Arcom változatlan, csak a tekintettem mutatja meg a fájdalmamat. Egy rögtönzött mozdulattal állok fel, és lépek a szekrényhez, amelynek az ajtaját egy erős mozdulattal nyitom ki, majd kiszedek belőle néhány dobozt, majdan megindulok a kandallóhoz. Tűzet gyújtok, és a naplókat szépen berendezem elé a földre, míg a dobozokat visszadobom a szekrénybe, majdan bezárva azt visszasétálok a naplókhoz, de útközbe a kezembe veszek egy megbontott whiskys üveget, amelyben van még némi ital. Odaérve leülök a földre, és felmordulok, ahogy a szívembe hasít egy nagyon erős fájdalom.. Nagyot nyelve nyúlok az italért, amelyet végül meghúzok. Szenvedve fogom meg az első naplóm, és mit sem törődve vele a tűzbe dobom, amely ettől nagyobb lángra kap, majdan ismét iszom az italból, aztán újabb naplót fogok meg, és dühösen csapom bele a tűzbe. Rohadjon meg minden emlék! Minden nyomorult emlék! Térdre állok végül, és még egy naplómat a tűzbe helyezem. Észre sem veszem a léptek éles hangját, mely ide közeleg.. valahogy nem érdekel, nem hat meg, sőt nem hallom, mert a figyelmemet az égetés szaka köti le. A kezembe kapok pár naplót, és erősen helyezem egymásra őket, míg ajtó hang nyilása hallatszik majdan, de az sem tűnik fel. Csupán beleiszom az italba, és lerakva azt magam mellé, a tűzet kezdem bámulni, ami rabul ejt, de nem sokára fogom, és a kezemben tartott néhány kis könyvecskémet beledobom egy mozdulattal, hogy azokat is hagyj nyeljék el a lángok. S immár vége mindennek.. hisz tényleg vége kell lennie! Az emlékek tova tűnnek, és én.. felejtek.. örökre!

***