Bármit megtennék érte, egyszerűen bármit, amit kérne. Egy utolsó idióta vagyok, hogy egy nőért mindent, de számomra mindig is Katherine volt az igazi. Szerettem őt, s talán ez annak is köszönhető, hogy ez először Tatiaval kezdődött. Azzal a nővel, aki tulajdonképpen fiatalkori kedvesem volt. Fiatalkori... nem éppen egy mai gyerek vagyok mára. Több, mint ezer évesnek lenni, eléggé fárasztó, és engem is megvisel ez a kor. Sok mindent tanultam az élettől ez idő alatt. Minden hazugságot, és rosszindulatot felismerek, csupán csak egy szemrezzenésből is. Így bukott le Trevor is nemrégen, akit még Elena előtt öltem meg, jobban mondva téptem le a fejét csupán csak egy mozzanattal. És ott volt még Rosemarie is, a másik semmirekellő, aki Katherinet változtatta át. Ezt az egyet ugyan nem bánom, különben valószínű mára nem láthatnám Katherinet. Talán Rosenak azért is kegyelmeztem meg akkor, vagy még talán azért, mert Damon leszúrt egy karóval, és azt a lányt nem értem utol. Az indulat akkor bennem hatalmas volt, bár Damonékat nem akartam megölni, hiszen ki vigyázott volna akkor a másik hasonmásra? Nem szándékoztam Elenát akkor sem bántani, csupán már a külső alapján is. Akkor még Katherinet nem láttam, sőt, azt sem tudtam, hogy él-e. És Elenában akkor még őt láttam meg, de persze... mikor is kezdtem volna ki vele? Soha! Hiába a külső ugyanaz, ha a belső nem az, akibe beleszerettem. Elena más, ő feláldozza az életét csak azért, hogy kéresse magát, hogy visszahozzák. Könnyen kiismertem már akkor.
Stefannal való találkozásom is még múltkor...teljesen kiborított. Engem mondott el egy szemét állatnak, amikor nekem köszönheti, hogy Elena még életben van? Klausnál direkt húztam akkor az időt, hogy ne jöjjön olyan hamar, de lám... nagynak hitt Salvatoreék beleavatkoztak az egészbe, és még amilyen rossz volt a helyzet, még jobban rontottak akkor az egészen. Persze... ezen nem húztam fel magamat, hiszen nem nekem számított akkor Elena élete. Hallottam akkor a hírt, hogy Katherine Mystic Fallsba ment, így én is azonnal odamentem, hogy bebizonyosodjon, hogy nem -e csupán csak egy lángra lobbant pletyka. De nem, nem igazán az volt. Katherine egy kriptaszerűségbe volt bezárva Stefannal együtt. Eléggé égő helyzet volt, de Stefant akkor engedtem, hogy elmenjen, csak azért, hogy Katherinetől minél távolabb legyen. Engem nem különösen érdekelt, hogy Stefan mit tesz magától, csak Katherinetől legyen távol. És persze... a lányt nem engedtem ki egy ideig. Igen, voltam vele ilyen is, persze, ezt talán ő sem felejti el, hogy akkor nem kegyetlen voltam vele, csupán csak hagytam neki időt, hogy lenyugodjon egyedül, és utána jöjjön ki. A múlt mindig is lerajzolódik a gondolataimba, és persze ezt soha nem fogom elfelejteni, hiszen akkor először láttam majdnem ötszáz év után őt. Hogyan tudnám azt a pillanatot elfelejteni? Sehogy!
És hát, itt vagyunk. Mindenki másabb lett. Én egy idegroncs, Katherine pedig ember. Az egyik kikapcsolni készül, a másik pedig újra vámpírrá válni, amiben természetesen támogatom is, és hozzá is járulok a véremmel. ha kikapcsolom magamat, akkor az én életvonalam lesz a legstabilabb, tehát Katherine is biztonságban lesz, hiszen akkor valószínű senki sem mer még kikezdeni sem velem. Igaz, most sem nagyon, már ebből Trevor is csak ... halott tanú? Meg még Sophie, aki látta, hogy miként mentettem meg attól a két szerencsétlen vámpírtól. Talán még az egyik most is fenn lóg a karón, ha Marcel nem szedte le azóta. De hát... az már igazán nem az én gondom!
Arra leszek figyelmes, hogy Katherine leveszi rólam a szürke pólómat, s az a földre esik, Katherine törülközője mellé.  Egyre jobban kívántam őt, s ez a második alkalom lesz, hogy emberként magamévá tudhatom. Persze, én soha nem az éjszakás kalandokért akartam őt. Akkor nem lenne a nevem Elijah Mikaelson. Aki csupán azért szereti a nőket, az inkább Kol. Őt semmi sem érdekli azokon kívül. Klaus pedig jobb szeret egyedül lenni, ahogyan észrevettem. Teljesen különbözünk egymástól mi hárman. ha a vezetéknevünk nem lenne egy, szerintem simán letagadhatnánk egymást.
Katherinenel pár lépést teszek az ágy felé, s óvatosan leengedve őt, hogy ne fájjon neki a seb, fektetem le az ágyra, miközben ajkaink játékosak, de el nem engedték egymást.
Karomat kicsúsztatom nyaka mögül, s a tornacipőmet lekapom magamról, míg már csak a farmernadrág maradt rajtam. Nem szeretnék semmit sem eltúlozni, hiszen még meggondolhatja magát, ha nem akarja.
Óvatosan csókolgatom mellkasi részénél, s egyre lejjebb haladva vándorolnak csókjaim, szinte már sebeit csókolgatva, bár ezek alig érezhetőek, hiszen olyan óvatosan teszem.

Nyakára vándorolnak át aprólékos csókjaim, s vissza ajkaira, mikor hajába túrva tűzöm bele ujjaimat, másik tenyeremet nyakán pihentetem le.
Hirtelen megállok, s tekintetem az ő arcát keresik fel lágyan. Szeretem őt, sajnos ezt soha nem fogom tudni letagadni.
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen véletlen találkozásból végül egy újabb éjszakánk lesz. Talán mi köztünk ez az egy dolog volt, s több semmi más. Pár hétig, mikor vigyáztam rá, együtt voltunk, akkor is talán soha nem volt köztünk semmi, csupán csak barátság extrákkal. Katherina soha nem szeretett, még talán barátként sem, csupán csak kihasználásból kellettem neki abban a néhány hétben. A gyógyír, és ezek teljesen megbolondították őt, nem látta azt, hogy valójában a háta mögött ott áll egy ősi, aki őt tiszta szívéből szereti, de az érzések soha nem voltak kölcsönösek.
Balzsamos, inkább csak rúzsos ajkait ízlelgettem, felső, s alsó ajkait, s mindketten hirtelen hagytuk abba, hogy talán jobb, hogy ha átgondoljuk az egészet, hogy biztos akarjuk-e.
Felfedezem arca jellemeiből, hogy ő nem bánná ezt az újabb éjszakát. Én viszont annál inkább. Újabb kísértések, amiért soha nem fogok belőle kiszeretni.
De álljunk csak! Hiszen elterveztem, hogy kikapcsolom magamat, utána már nem fog semmi sem kísérteni. Talán nem leszek önmagam, olyan, mintha meghalnék, s a testemet valaki más, valami kegyetlen uralná el, de talán még akkor is boldogabb lennék, mint most. Nem érdekelne semmi, és talán Klaussal is jobb lenne a kapcsolatom, ami tagadhatatlan lenne. Minden tettében támogatni fogom akkor, legyen az akármi, hiszen amikor kikapcsolok, soha nem a jóra fogok törekedni akkor. Eldobom a másokra való tiszteletet, New Orleans emberei, s vámpírjai még jobban le lesznek ölve. Ez nagy hiba lesz a részemről, hogy ha meg teszem, de nem tehetek mást. Nem lenne más út, hiszen csak ez lenne a vége, bárhová is megyek. Én inkább a rövidebb utat választom, hogy kikapcsoljam magam, s ne várjam meg azt, hogy a tudatalattim tegye meg a dolgot.
Nem is vártam igazából most sem mást, hogy Katherina nem mondja viszont azt a szót. Ugyan, én ezen nem verődök le, hiszen jól tudom én is, hogy soha nem fogja kimondani. Igaza van. Nincs miért kegyes hazudásból ezt mondani, neki, és ezt nagyon becsülöm benne. Bennem mindig megbízhat, én soha sem bántanám őt. Bár ha kikapcsolom magamat, és ha utána megkeres, nincs rá biztosítás, hogy ne bántsam akkor. Akkor már nem fogom őt szeretni, hiszen akkor már nincs ok rá, hogy ne tegyem meg. Mert akkor már nem fogom őt szeretni, mint most. És az sem kizárt, hogy életben hagyom. Szörnyű ez a gondolat, de ez elkerülhető, hogy ha ő nem keres meg. Talán nincs is félnivalóm e felől, hiszen soha nem keresne meg.
E gondolattól fogva megnyugodtam, mert tudom, hogy ő nem fog utánam jönni, így ő neki sem fog semmi bántódása sem esni.
Egymás szemeibe tekintünk még mindig, miközben magamhoz húzom óvatosan.
Kint már éjsötét volt, talán olyan éjjeli tizenegy lehet. A szobába csak a polcon magányosan álló lámpa nyújtott kellő világosságot, bár annak is a fénye eléggé fakó, alig észlelhető.
Két ujjammal kibontom a törülköző végét, mellyel körbe volt fogva meztelen, talán még most is vizes teste, s végig simulva rajt a ruhadarab, esik le róla.
A sebeket észrevettem teste minden egyes porcikáján. Vágások, ütések, mélyebb sebek... még az a szerencse, hogy Katherina lekezelte annyira a súlyos sebeket, hogy ne vérezzen el. A látványtól elment a kedvem, mert sajnáltam, hogy akkor nem lehettem ott, hogy megvédjem. Klausnak akkor a fejét téptem volna le, mielőtt még Katherinahoz nyúlt volna. De persze... nem vette el ez még semmitől sem a kedvem.
Most már csupasz derekára helyezem bal tenyeremet, s óvatosan újra közelebb húzom magamhoz, másik tenyeremet pedig újra vizes hajába túrtam bele, miközben őt óvatosan csókolgatom, hiszen nem akarok neki fájdalmat okozni minden egyes érintésemmel.

Hallgatom minden egyes szívdobbanását, mely lassú ütemekkel dobog. Fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt. Abszolút nem tudom, hiszen az érzések nem kölcsönösek. Katherinaba is fogalmam sincs mi ütött, hiszen tudom, hogy ő soha nem szeretett, én pedig csak egyre közelebb állok ahhoz, hogy kikapcsoljam magamat. Nagyon is közel állok hozzá, s érzem, nem fogom kibírni ezt az egészet, ameddig Katherina újból vámpír lesz. Ha kikapcsolnám például most, biztos, hogy következőre pedig nem adnék a véremből neki, hiába is a tudatalattim mindenhogyan harcolna érte, hogy megtegye, de ha a valódi énem akkor erősebb.
Még arra is gondoltam, hogy most adok neki a véremből, amit majd akkor ad oda a boszorkánynak, amikor én kerülnék sorra, de azonban a vérnek a forrása sehol sincs. Lehet, ez lenne a legjobb dolog, és akkorra talán már végleg elfelejteném, mihamarabb. Engem már nem fűz sehova semmi. Ha kikapcsolom magamat, akkor sem fogok más lenni, csupán csak pár dologgal. Például megszűnik minden szerettem után az érzéseim, itt legfőbb Katherina, aki után nem fogok semmit sem érezni, az is előfordulhat, hogy talán majd gyűlöletet. Akkor mentes leszek minden előítélettől, hiszen egyformán gyűlölnék mindenkit. Nem bánnám azt a sorsot, talán magamon kívül leszek, egy másik énem lép felszínre, de inkább az, minthogy elviseljem a viszonzatlanságot. De talán nem is ez áll nagyon középpontba. Talán az is, hogy elfáradtam. Sok volt nekem ez az ezer év, valljuk be. Néha úgy érzem, meghúznék egy bizonyos vonalat, hogy én eddig szeretnék élni; s tovább már nem. De persze ilyet nem tehetek meg, mert lehetetlen. Még amúgy sem akarok meghalni, kíváncsi vagyok, milyen kikapcsoltan élni. Ha úgy sem jó... akkor következő, egyben utolsó megoldás jönne.
Gyengéden haja alá túrok, miközben lágy, balzsamos ajkait csókolgatom. Eleinte alsó ajkait ízlelem meg óvatosan, s tenyereim még mindig nem mozdultak derekától, melyhez természetesen óvatosan nyúltam hozzá, hiszen hallom, hogyan Katherina sziszeg a fájdalomtól.
Az összes véremet odaadnám neki, hogy meggyógyuljon, de nem tudom, mivel a szervezete visszautasítja a vámpírvért.
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy a csókot viszonozza. Egyrészt boldog is voltam, hiszen talán most érzem utoljára csókjainak ízét. Hiányozni fog ő, mindennél jobban a világon.
Testünk már összeért, a szürke felsőm,
s törölközője, bár haladtam afelé, hogy lebontsam róla, de nem tettem még meg.
Ajkaim átvándorolnak nyakára, lágy, aprólékos csókokkal kényeztetem, miközben szemeimet lehunyom.
A zuhanytól még egy kicsit nedves volt nyaka, s haja, a körötte körbecsavart törülköző még nem igen szívta fel sima bőréről a vzet.
Csókjaim abbamaradnak, s szemeimet kinyitom, miközben az ő vad tekintetét szelik át.
- Szeretlek.- Suttogom ajkai felett lágyan, de nem várom el, hogy ő is mondja. Hiszen... nem akarom, hogy hazudjon nekem. Nincs oka hazudni.

Olyan kegyetlen az élet.
Ezt mindenki tudja, s mindenkinek erről a mondatról más is jut eszébe. Valakinél a család, valakinél a szeretet, vagy akármi. Számomra ez a kettő jut eszembe erről a mondatról. Mindennap ezerszer zúdul el gondolataimban ez a mondat. Ez az ezer év teljesen tönkretett. Minden nap megfelelni másoknak, főleg Klausnak, aki egyet gondol, és a koporsóba küld. Én körülbelül talán ha ötven évet feküdtem nem egyhuzamban koporsóban, de az is egy embernek egy fél élet. Kol pedig... majdnem egyhuzamban nyolcszáz évet feküdt koporsóban Finnel együtt. Finn még valószínű mindig ott van, de én jobbnak tartom, hogy ha nem hozzuk vissza őt, így is rengeteg bajt okozna, mint például anno, amikor Esther megakart volna ölni minket öcsénk segítségével. És nem hiányzik, hogy pont most jöjjön az is közbe, főleg hogy Mikael New Orleansba van.
Ami pedig legjobban aggaszt, mi szívemen ejt egy hatalmas nagy sebet, az az, hogy Katherinat nem tudtam akkor megvédeni Klaustól. Tudom, hogy sokszor bántotta, de nem értem, hogy most miért?
Elgondolkozom mélyen gondolataimba, s most már lazára fogott, összeszorított ujjaimnál Katherina lágy ujjait éreztem. Egymásnak szorított ujjaim elemelkednek tenyereimből, s kézfejemmel simítom lágyan végig alkarját, melynél nem volt monokli, vagy ütésnyom, s tapintása akárcsak a selyemé.
Megfordulok ekkor óvatosan, levéve szememet a külvilágról, a lenti emberekről, akik az utcán mászkáltak. Kintről is tisztán látszódott a város nyüzsgése, mintegy hangyaboly.
De számomra nem is az érdekelt, hogy mi volt kint, hanem Katherina figyelme. Annyira szép, s tudom, hogy azt mutassa a külvilágnak, ami nem ő maga. Én tudom, hogy ő valójában milyen. Erősnek kell lennie, különben sokan megaláznák még jobban, ha nem lenne határozott. Jól teszi, hogy nem mutatja a valódi énjét. Előlem nem kell rejtegetnie, hiszen én tudom, hogy milyen ő, és én őt soha nem bántanám. Az életemet adnám érte, ha olyan helyzetbe kerülne, amilyennek nem kéne. Az ő élete számomra mindennél fontosabb. Bár tudom, hogy ez számára semmit sem jelent, hiszen soha nem úgy nézett rám, mint ahogy én ő rá. Volt pár közös éjszakánk ugyan, de azok csupán egy éjszakás kalandok voltak, s később jöttem csak rá, hogy valójában köztünk akkor sem volt semmi sem.
Arcán pihentetem meg tenyeremet, miközben hüvelykujjam nagyon kicsit ér hozzá ajkaihoz, mintha éheznék csókjaira. Igen, éhezek rá, s ha tehetném, mohón harapnék rá, de nem teszem.
Másik karimat derekánál pihentettem le óvatosan,
kitudja, hogy ott is vannak -e sérülései, ami biztos.
Vizes combjaira lenézek, s látom, hogy teli van vágásnyomokkal. A szívemet ekkor egy hatalmas nagy tüsketömeg éri a fájdalomtól.
- Sajnálom...- suttogom halkan, de nehogy azt higgye, hogy ilyen könnyen letudom az egészet.
Holnap reggel hazamegyek, s ha kell katherinat is magammal hozom. Persze, nem akarok olyat erőltetni rá, amit nem szeretne. De a közelemben akarom őt érezni, s tudni, hogy jól van.
Nem tudok sokáig ellentmondani a kísértésnek.
Amelyik tenyeremet arcán pihentettem meg, hirtelen csusszant hátra vizes hajtömegéhez, s magamhoz húzva ízleltem meg balzsamos ajkait. Nem tudtam ellenállni, s kitudja, mikor csattan most egy pofon az arcomon...


//Elijah nagyon bőbeszédes xD

Elkeserítő, hogy mennyi mindent viseltem el eddig. Mennyit harcoltam másokért, még a saját életemet is megkockáztatva azért. Szinte már egy bábnak érzem magamat az életben. Mindent kötelességnek számolok fel. Az élet terhe kezd sok lenni, melyet mindenki helyett cipelek. Klaus hülyeségei... mennyiszer húztam ki a bajból? A tíz ujjamon sem tudom megszámolni, hogy még miért él ő. Az nap este, mikor ő hibrid lett, annak köszönheti még az életét, hogy kiejtette a család szót...
Hogy bánom -e, hogy nem öltem meg az nap? Már csak egy kézrántás hiányzott akkor. Az nap.. talán minden bajunk megoldódott volna. De nem tettem.
Előtörtek bennem abban a pillanatban azok a pillanatok, amikor Klaust én tanítottam vadászni, mikor még tizenkét éves lehettem. Elvittem őt vadászatra, mert soha nem ment neki jól. Mindig jobban jeleskedtem mindenben mint ő, apánk azért is közösítette ki még annyira Klaust. De nem hagytam, hogy ne gyakoroljon. Sok mindent megtettem érte szintén, erőlködtem, hogy igen is; apánk legyen rá büszke. De végül soha nem így lett. Hiába erőlködtem, hiába tettem meg mindent... de semmi. Néha úgy érzem, hogy az egész életem felesleges. Minden egyes szívdobbanásom csupán fölösleges. Az élet... számomra már feleslegessé vált.
Megvárom, ameddig Katherina vámpír lesz, hiszen ha most kikapcsolom magam, valószínű nem adnék egy cseppet sem a véremből neki. Szerezne másik vámpírt ugyan, de eléggé nehéz visszanézni, hogy melyik ősitől származik a vér. Megvárom még azt a napot, utána mindennek véget vetek. Elhagyom New Orleanst, s talán visszamegyek Európába új életet kezdeni. Az lesz a legjobb! Igen! Az igézésről ugyan nem mondok le, bár biztos, hogy lesz akadály. Ha lesz, akkor nem tehetek ellene semmit. Én elfelejtetem magammal a múltat azzal, hogy kikapcsolom magamat. Az a legjobb, és talán végre boldog lehetek, akkor... először...
Belegondolok, és minden boldogságom előtör. Nem fogok Katherina után szenvedni, sem az öcsém után. Elfelejtek mindent, és talán új életet kezdhetek. A múltat nem fedem fel soha senkinek sem akkor, és talán azt is elfogom felejteni, hogy valaha is Klaus a testvérem volt, és azt, hogy valaha ismertem Katherina Petrovat.
Minden álmomat széttépte a pillanat, amikor továbbra is a nagy kékes foltra néztem búskomoran. Egy elképedt sóhajt fújok ki magam elé, s elfordulok újra, mikor még nem tudom, hogy ki volt, aki ezt tette vele.
Kint már teljes sötétség terítődött ki az égen. Fáradt vagyok ugyan, de még sincs kedvem pihenni. Feszült vagyok még ahhoz is, hogy egy időre Hayleyre gondoljak. Nem.. nem tudok rá gondolni. Őt soha nem szerettem. Nem is fogom, bármennyire is látszódott még köztünk valami. Magamnak nem fogok hazudni, mert tudom, őt nem fogom úgy szeretni, ahogyan ő akarja. hazamegyek, biztos, hogy sejteni fogja, hogy hol voltam. De hát sajnálom, nem tartozom beszámolóval egy vérfarkasnak.
Senkinek sem!!
Egyszerre már érzem, hogy a kikapcsolás szélén állok, másodszorra meg visszahúz a tudat, hogy ne feledjem;mit ígértem. Ki kell addig még bírnom a kínokat, különben én magamat teszem akkor tönkre. Még utoljára hadd bizonyítsam, mennyire szeretem Katherinat. Felesleges ugyan az is, hogy mutassam, pont ezért fogok véget vetni az érzelmeknek aznap. Addigra már úgy sem fog senki semmit sem bánni. Én sem.
S aztán.. újabb hang szakítja félbe a jövőre való tekintélyemet. Klaus neve...
Beleőrülök, hogy minden rossz ő tőle származik! Beleőrülök!
Ekkor látszódott rajtam, s magamon is éreztem, hogy a vérnyomásom meghaladja a kétszázat. Egy nagy levegőt veszek, de nem fordulok meg, se semmi. Jobb markomat összeszorítom, amiben egykor Klaus szívét éreztem.
- Bár megöltem volna akkor...- Mondom magam elé dühömbe, megbánva most már, hogy akkor nem tettem.
Nem tudom megvédeni Katherinat. Lássuk be. Nem megy! Jobb, hogy ha tényleg kikapcsolom akkor magamat. Újabb, s újabb sokkok érnek! Mit tegyek ellenük?! Mást már nem tudok.
 A halál lenne az egyik megoldás számomra, a másik pedig kikapcsolni mindent. Nem érezni, sem törődni másokkal.
Dühömbe nem tudtam megszólalni sem. Karjaimat mellkasom alá fontam, bár tekintetemen annyira nem látszódott, mint belül. Gondolataimba minden lezajlott, hogy Klaust akkor miért nem öltem meg.
Kezdek megőrülni....

Valahogyan dűlőre kell jutnom. El szeretném érni, hogy Katherine felejtsen el engem. Megigézhetném most akár azonnal, de.. nem tudom, miért nem teszem. Bár biztosan szed vasfüvet, ez talán a másik ok, amiért nem teszem meg. Viszont ha vámpírrá válik az én vérem által, megfogom tenni. Megigézem, hogy felejtsen el engem örökre. Nem léteztem.
Nem akarok vele utána többé találkozni. Ha meglátom, egyre inkább fokozódik bennem az érzés, hogy szeretem őt. El akarom őt felejteni! De ez csak úgy fog menni, hogy elfelejt ő is engem. El kell felejtenünk a múltat, az éjszakákat, a csókokat, az öleléseket, s azt, hogy egyáltalán mi valaha is szerettük egymást. Az lesz a legjobb megoldás, azt hiszem.
Végighallgattam szavait, s némán bólintottam rá, hogy felőlem jó az az ötlet. Én ráérek. Csak azon gondolkozom leginkább, hogy mikor tegyem meg az igézést? Most majd megkérdezem tőle, hogy szed-e vasfüvet. Ha szed, akkor nyilván való lehetetlen vagyok rá, hogy megtegyem. De ha nem, akkor holnap reggel megfogom tenni. Ma este kipiheni magát, holnap reggelre ha minden igaz el fog engem felejteni. Persze ismerni fog, úgy, hogy Klaus bátyja vagyok. Se többet, de talán még kevesebbet is...
Katherina elment fürdeni.
Az ajtót becsukta maga után, én pedig egyből levetett ruháihoz mentem, hogy megnézem, van -e verbéna nála.
De aztán... meggondolva magamat visszafordultam, hiszen megéreztem volna a vasfüvet nála. Arcom közömbös volt. Nem lehetett róla leolvasni örömöt, s bánatot sem. De inkább az utóbbi vall rám.
Leültem a franciaágy szélére, s kifelé tekintettem az erkélyen túl bámulva a fekete éjszakát. A szürke összes árnyalata benn volt az égboltban. Sötét, világos, minden.
Azon gondolkozom, hogy mikor igézzem meg. Már az biztos, hogy megfogom tenni, mert nem lesz kivételezés. Megteszem, mert nem akarok többé szenvedni. Elég, ha én emlékszem már rá, s senki más többé, ami Katherina és én köztem volt.
Hallgatom a zuhanyvíznek a zaját, s lehunyom a szememet, miközben tenyeremmel támasztom arcomat, s egy lágy sóhajt veszek a végére.
A zuhanyvíz hirtelen áll el, gondolom nemsokára kijön. Gondoltam; elfordulok, hiszen ... mindegy is, csak elfordulok.
Már csak azt filózom így utoljára, hogy Katherina tudja majd -e azt, hogy az én vérem által változik át? A boszorkánnyal megbeszélem, hogy ha lehet, akkor én ne legyek ott a szertartásnál. Adok egy tasakot a véremből, s talán nem kell ott lennem. A végére pedig majd odamegyek, és elfelejtetek vele mindent. Egy vámpír nem szed verbénát, én pedig eredeti vagyok, megtudom őt igézni. Erről pedig nem fogok róla beszélni, ugyanis nem fog érdekelni a véleménye.
Az ajtó nyílik, hallom, bár láttam, hogy maga köré egy fehér törülközőt csavart, így annyira nem is kell elfordulnom. Mosolyogva néznék rá ugyan, ha nem lenne ilyen fanyar kedvem, de mivel teljesen le vagyok amortizálva, így nagyon élni sincs kedvem jelenleg.
Viszont valami különöset veszek észre Katherinan.
A vállán, hol még lent megérintettem, egy hatalmas nagy fekete volt volt, lila színnel vegyítve.
Az ágyról azonnal felülök, s pár lépést közelebb teszek hozzá, hogy még jobban megnézzem. Ha tehetném, most azonnal megitatnám a véremmel hogy meggyógyuljon, de mivel elutasítja a szervezete, így nem tehetem.
Nyilván való volt, hogy valaki bántotta őt.
A kedvem most már a padlót súrolta.
Két ujjammal végigsimítom lassan vállát, mely pont az ütés mellett haladt el.
- Ki volt az? - kérdezem tőle rideg hangon, s karomat leengedem magam mellé. Ránézek, két szemébe, melybe majd később újra belenézek, és megigézem, ha vámpír lesz. El kell felejtenie!
Elfordulok ekkor tőle, de azonban még mindig várom, hogy elmondja ki tette ezt vele.
Ha a vérem által nem sikerül visszahozni a lányt, akkor én majd feláldozom az életemet érte. Ezt már megmondtam neki, így nem is fogok ezen változtatni. Nem lesz akkor sem gond, hiszen nem sokáig maradna halott. Visszajönni.. pedig soha! Aki meghal, annak ott kell maradnia. De Katherinanak nem. Én eleget éltem, ő pedig soha nem volt boldog.

Szótlanul sétáltunk egymás mellett, arcunk ugyan nem árulkodott semmilyen hangulatról. Olyan semleges volt minden a bánat miatt. Én parázok, mert nem tudom hogy Katherine hogyan fogja túlélni ezeket, Katherine pedig szimplán azért ilyen, mert gyűlöl. Nem akarok erről témát nyitni. A legfontosabb az, hogy megbeszéljük az egészet a-tól z-ig, utána pedig felőlem akármikor lecsapolok pár csepp vért magamból. Hatalmas nagy felelősség, hiszen az a nő lesz általam újra vámpír, aki mindennél fontosabb nekem. Még jobban oda kell magamra majd figyelni, mint eddig, hiszen eddig a halál peremén léptem. Nem féltettem magamat, sőt, még apámnak is visszamertem szólni, s kis híján szét is szedtük egymást. Ha megtörténik a rituálé, ilyet nem tehetek majd meg, mert kitudja, mikor száll karó a szívembe, ami megöl, és halok meg Katherinaval együtt. Nem sok vámpírt változtattam át, mint Klaust, mert én nem szórakoztam velük. Klaus sok olyat változtatott át, akik szenvedtek, vagy csak mert társaságot akart. Én mindegyiket megöltem ugyan, akik ilyen helyzetbe kerültek. Nem pazaroltam a véremet, mint Nik. Talán ha párat változtattam át, valamilyen okból kifolyólag, persze a létszám mindig nő. Sajnos.
126-os szobát kaptuk meg, mely egy szobás volt, s tartozott hozzá egy fürdőszoba. Nem hiszem hogy ma éjjel alszom, szóval én majd a földön elférek.
Vihar előtti csendként voltunk egymás mellett. Én egy kicsit mérges voltam amiatt, hogy nem szólt róla, hogy Mikael lecsapolta még anno, és még kitudja, hányan bántották őt. Ah, beleőrülök a tudatba is, hogy ez történt. Magamat hibáztatom, mert akkor vagyok sehol, amikor kéne. Nekem is az időzítésem egyenlő a nullával...
A szobába beérkezve nyugszom meg, hogy végre nem kint vagyok. Nem szeretek soha sem kimenni, ha tehetném, egész nap bezárnám magamat.
Egy kicsit megéheztem, de kibírom vér nélkül akár két napig is, szóval annyira nem vészes a helyzet.
- És... mi az ötlet? Hogy lesz először? Hiszen ha sokáig húzod az időt, akkor csak fogy minden lehetőség. - Térek rá, miért igazából idejöttünk, hogy megbeszéljünk mindent. félre kell tennem minden érzésemet egy időre. Sokszor gondolkoztam azon, hogy kikapcsolom magamat, mert nem bírok az egésszel. Kikapcsolt állapotban is tudom védeni Klaust, talán jobban is, mint korábban. Nem is lenne rossz ötlet! Minden gondom megoldódna. csak az a kérdés, hogy ha pár napon belül kikapcsolom, hajlandó vagyok -e segíteni Katherinanak még akkor is? Nem hiszem, így nem fogom most megtenni, majd csak utána, hogy túltegyem magamat a lányon, akit még mindig bolondulásig szeretek.
Figyelmesen várom válaszát, és akármi is legyen, de mindenben támogatni fogom őt, ha a tervek szükségek ahhoz, hogy túlélje. Bármi áron, csak sikerüljön....
Leginkább ezen jár az eszem, hogy minden a tervek szerint haladjon. Lehet, hogy utána már soha többé nem fogom őt látni, mert vámpírként újra más lesz, de nem baj, nem fogom bánni, hogy ha ő boldogabb lesz.
Milyen érdekes... New Orleansban egy nőre vigyázok, aki Klaus gyerekét várja. Puszta szeszélyként pár pillanatra fel figyeltem rá, de aztán kialudt minden, mintha egy hirtelen jövő zuhogó eső, taposná el azt a szikrát örökre. És nem is bánom. Katherinat szerettem mindig is, senki mást.