Daniel Lagerfeld

“ Már gyermekként sem hajlottam rá, hogy kitérjek a golyó elől. Mindig az első voltam, aki oda állt, hogy a szeme közé lőjenek. ”

Az életem:

Lágy esti szellő lengedez, ahogy az édesen fullasztó levegő szinte a szemcsés homokba nyom, miközben a hűvös és borzongató tengeri víz mossa fedetlen mellkasom, ahogy csukott szemmel élvezem a lassan leszálló estét. A hosszú szempilláim takarják el egészen a külvilágot, majd mikor hirtelen kipattannak élesen tükröződnek vissza a zöld színű keretekbe foglalt szemboraimban a táncoló csillagok és a tökéletesen kerek, ezüstös fényű telihold. Egy árva lélek sincs már a parton, erre felé amúgy sem jár szinte senki, magam pedig évek óta magányosan találom minden egyes hónapban a személyem a tengerparti homokba süllyedve és mindösszesen arra várok, hogy újra és újra meghalljam, ahogy a csontjaim darabjaira törjenek és gyötrő kínlódások közepette fedhessem fel eredeti valómat és változzak át farkassá, hiszen vérembe ültetve hordoztam magammal ezt a gént, amely pokollá tette az életem, azóta a gyötrelmes nap óta, hogy puszta véletlenségből elkövetve, de kioltottam egy emberi életet.
- Cseszd meg, Mason. - morgom halkan magam elé, ahogy visszagondolok egykori barátomra, aki csúnyán itt hagyott engem a slamasztikában, teljesen egyedül, pedig már kezdtem volna élvezni a társaságát, mondhatjuk úgy is, hogy igazi jó barátok lettünk, talán ha tovább megyek, ő volt az én egyetlen barátom. Nem igazán vagyok az a személy, aki közel enged magához másokat, de ez a pancser mégis elérte ezt nálam, talán már azon az első napon, mikor összefutottunk itt a parton és szembesültünk azzal, hogy mi egy lelki közösséghez tartozunk. Ismertem az életét, ismerte ő is az enyémet, tudott mindent rólam, annak ellenére, hogy nem igazán szerettem beszélni róla, mert pocsék gyermekkorom volt, a szó szoros értelemben. Nem, nem azért, az apám nem volt sorozatgyilkos, nem emelt rám kezet és az anyám sem volt prostituált, mint ahogy minden ilyen tragikus történet kezdődhetne, igazából nekem tulajdonképpen mindenem megvolt, de tényleg. Menő szülők, rengeteg pénz, kacsalábon forgó palota, luxusautó, vihorászó csajok. Apám népszerű üzletember, anyám topmodell, a bátyám meg egy kib@szott bróker...ó bocsánat, a szóhasználatért. Számukra, nem is létezik más csak a pénz és pénz, arról bezzeg bőszen hallgattak még előttem is, hogy a vérvonalunk mégis miféle fajtába tartozik, az életem pedig ettől a hazugságtól kezdve vett éles fordulatot. Nem bízok én már meg senkiben sem, hiába vagyok társaságkedvelő személy, ahhoz, hogy másoknak megnyíljak, valami igazán nagy horderejű dolgot kell megtenniük, talán ha valamivel sokkolnak, na igen, az általában megszokott győzni. A gondolataim teljesen elszédítenek, amikor is meghallom a jól ismert hangot, ahogy hatalmasat törik a vállam, én pedig összeszűkült szemekkel és apróra zsugorodó ajkakkal szisszenek fel, hiszen már volt időm megtapasztalni az átváltozásokkal együtt járó kínokat és ez még a kellemesebbik fajta, majd ha a gerincem fordul ki saját tengelyéből, nos akkor már bizonyára torkom szakadtából üvölteni fogok. Amíg Mason itt volt, sokkal könnyebb volt, hiszen legalább nem egyedül szenvedtem, most azonban nem tudok semmit sem felmutatni, hiszen megölte az a vámpír, még most is alig fér a tudatomba, hogy egyszerűen vége lett, kitépték a szívét és megszűnt létezni. Amióta tudom, hogy én mi vagyok és hogy miféle természetfeletti lények borzongatják ezt a világot, folyton arra gondolok, talán egyszer újra találkozhatunk, talán. Ahogy egyre több kín veszi át a testem felett az irányítást a telefonom hangos zenélésére leszek figyelmes, ahol egy ritkán látott ismerős név villan fel, kivel olyan nagyon régen beszéltem már. Görcsbe ránduló ujjakkal nyúlok a telefonom után, hogy fogadjam a hívást, de összeszorított fogakkal prüszkölök a telefonba, amint sikerül elérnem a készüléket és percek is eltelhetnek, amíg végre megszólalok.
- Hadd hívjalak vissza később, Nico. - hajítom egyetlen mozdulattal arrébb a telefonom, amelyet végül a csendesen hullámzó sötét tenger nyel el végtelenül magában. A pillantásom még a vékony szálú fátyollal körbeszőtt égboltra szegezem és átkozva minden egyes gyötrő percet tör ki belőlem, az igazi állat. A farkas.

***

Hangos rockzene üvölt a lehúzott ablakú autómból, miközben ütemesen dobolok a zene ritmusára a kezemmel a kormányon, éppen mikor a gázra lépve elhagyom a Welcome to New Orleans feliratú táblával jelzett város határait. Borzasztóan kevés napfény szűrődik be itt a fákkal tűzdelt úton és számomra igen csak furcsán hat, még a folyton rajtam díszelgő napszemüveget is lazán az anyósülésre dobhatom, mert itt aztán semmi szükségem sincsen rá. Néha megesik, hogy kissé depressziósabb vagyok a kelleténél, de ebben a városban könnyen előfordulhat, hogy még a környezet is rá fog tenni egy lapáttal, pedig egyébként attól függetlenül, hogy nem vagyok a személyeskedő férfiak egyike, szeretek szórakozni, szeretek nevetni és élvezni mindazt, ami megadatott. Amikor néhány nappal ezelőtt Nico, az unokatestvérem felhívott, akkor azt hittem, hogy csak régi családi kötelékünket kívánja feleleveníteni, de tévedtem, még pedig hatalmasat. Az ügy nem tűr halasztást, még pedig egy percre sem, hiszen Sam eltűnt, én pedig hogy is tagadhatnám meg a segítségemet tőle? A város arról hírlik, hogy komoly harcok dúlnak benne, ahol kénytelen vagy oldalt választani magadnak, ha nem akarsz a frontvonalon elhunyni vérben forgó hullaként. Nos azonban ahogy a mondás is tartja: " Sokkal könnyebb lenne eladni a lelkem, ha meg tudnám találni. " div>