Kényelmes itt fent ücsörögni, bár már nagyon várom, hogy végre Stefan is megérkezzen, elvégre békével jöttem, mondhatnám már így is. Eddig sem voltam valami bogaras Stefannal, de meg kellett neki mondanom azt, amit gondolok, hogy lásson tisztán. Tudja jól, hogy az ősök közül talán én vagyok az egyedüli, aki hajlandó felajánlani a segítségét. Itt nem fogok a múlttal jönni, mert már észrevettem, hogy az a " gyengéje " Stefannak. Nem tudom, mi történt vele, de hogy ilyen lett, biztosra veszem, hogy mindenki magára hagyta Mystic Fallsban, amikor szüksége volt egy lelki támaszra. Talán a drága üdvöske tette tönkre? Oh, Stefan, ne várj túl sokat egy hasonmástól! Én Katherinenél tanultam meg ezt, de nem kapcsolhattam ki magamat, elvégre az a legnagyobb veszély, ha egy ősi, aki már alapból is kegyetlen, kikapcsolja magát. Meg különben is! Nekem Katherine nem ér meg annyit, hogy tönkretegyem miatta magamat. Egy aljas cafat, aki mindenkit tönkretett, aki csak a szeme elé került! Úgy vagyok vele, hogy már tiszta szívemből gyűlölöm. S csak egyszer is kerüljön a szemem elé New Orleansba... a végén még megtalálom akkor a lányának elvágni a torkát.
Dúl-fúl bennem a harag, amit érzek, bár ez nem csak Katherine miatt van, hanem egyaránt Mikael miatt, és a New Orleansba lapuló problémák miatt vannak.  Nem tudom, hogy még mi fog történni, de megérzések egyvelege öntött most el. És a megérzéseim általában soha nem csalnak.
Ahogyan ülök ott lelki nyugalommal, bal oldalról egy nyávogás üti meg a fülemet.
Tekintetem elfordul arra, merre a hang irány jött, és megpillantok ott egy kormos, fekete macskát, nagy zöld szemekkel fűszerezve. Hosszú, vékonyka szürkés bajszát törölgette mancsával, mosakodott.
Eleinte ciccegtem neki, s eszembe jutott még a gyerekkorom, hogy akkor is mennyire szerettem ezeket a teremtéseket. Ugyanakkor szelídek, de még is olyan vadak, hogy ha valaki is képes a birtokolt dolgaikhoz hozzányúlni. Tipikus ősi fajta. Nem csoda, hogy annyira szeretem őket. Emlékszem, gyerekkoromban is még anno, egy kicsit régen, Rebekaht is megleptem egy ilyen jószággal, amikor még olyan 5 éves forma lehetett. Gyerekek voltunk, ki ne szerette volna akkor az állatokat? Na meg persze, hiába is ősi az ősi, még mindig is van emberi oldala, legalábbis én megtartottam magamnak ezt az érzést.
A macska bizonyára nem volt kóbor, szép tiszta kormos szőre volt,  s láttam ezen a kerek, húsos macskán, hogy még egy nyakörv is ficeg rajt.
Egyre közelebb merészkedett, míg ujjaim csak precízen füle sarkát súrolta.
- Ügyes cicus.- Mosolyodtam el, s az behunyta nagy kerek szemeit, jelezvén, hogy jót tesz neki ez a simogatás.
Eközben a vértasakot leraktam a másik mellé, s továbbá vártam Stefant, míg én elmacskáztam ott.
Gyengéd szellő suhan el a jobb oldalalom, ezáltal leszűrtem Stefan jelenlétét, aki bizonyára mellettem ül, nézvén ezt a nagy, kerek városkát.
Nem nézek oda, csak elmosolyodom jelezve ezzel az arcomon húzódó vonással, hogy üdv, valamint megtisztelő, hogy idejött, és nem ment el mellettem, mintha mi sem ülne itt a kerítésén.
Szavain meglepődöm, bár biztosra veszem, hogy ez csak blöff.
- Üdv, Stefan Salvatore.- Pillantok e mondatom végére rá, egyenesen arcára, szemébe tekintve, miközben a jobb oldalon még mindig azt a macskát piszkálom.
- Remélem, hogy nem zavarom, valamint ittlétem oka az az, hogy birtokul vehessem azt az érzést, hogy ön  itt boldogabb, mint a Mikaelsonok szerény odújában.- Fejeztem ki magamat oly tisztelettudóan, akárcsak ő, bár ezt koránt se vegye gúnyolásnak, csupán csak meglepődöm, hogy nem tegeződünk, pedig még a múltkor azt sem tudtuk, hogyan hozzuk egymás tudtára, hogy mennyire kívánjuk egymás halálát. De persze, egyikőnknek sem volt valami jó napja, és én ezt ezentúl fel nem fogom hozni, elvégre az is a múlt része, nemde?
- Egyébként, tiéd ez a macska? - kérdezem tőle mosolyogva, ahogyan át emelem ezt a cirmost az ölembe, s tovább cirógatom a fejét, míg az hangosan dorombolni nem kezd.

Mindannyian tudjuk; az élet kegyetlen. De hogy voltaképpen mi miért is vagyunk itt, az kérdéses. Talán mielőtt megszületnénk, az élet kiválogatja azt a lelket, kire ha rá néz, s azt mondja; " Igen! Ő alkalmas élni! ". S végül bekerülünk ebbe a körforgásba, s no lám; eltelik ezer év. És túléltük -e? Vagy szenvedtünk? Boldogok voltunk? Szerényen éltünk? Kitudja. Ahány ember, annyi történet.
Viszont, rólunk, Mikaelsonokról tudjuk, hogy mi soha nem leszünk egy család, hiába is jutottam arra a pontra, hogy nem állok le, nem hagyom abba! De be kell látnom; mi értelme a kínlódásnak, s a folytonos, el nem múló őrlődésnek? Talán ezt úgy tudnám elmondani valakinek, hogy miért hagyom abba, ha csak egy dologhoz is hasonlítom. Ez olyan, mint a madárfészek. Eleinte együtt vannak azok az aprócska fiókák, egyre cseperednek, s cseperednek, az erősebbek életben maradnak, és amikor eljő az a fájó, sanyargató, ugyanakkor boldog, szabad idő, akkor elhagyják szülőfészküket, s külön útra térnek. Az egyik tán balra, a másik jobbra megy, kitudja, melyik ifjú madár él el tovább? Nem élhetnek azok sem örökkön örökké együtt.
Tehát; mi sem. És talán jobb így. Eljő talán az az idő, amikor úgy vélem magam is, el kell hagynom New Orleanst, és egy új életet kezdeni valahol máshol, ahol csak magam vagyok, és senki olyan, aki valaha is ártott volna nekem. Nagy lendülettel éreztem azt, hogy bosszút kell állnom Katherinen, amiért kihasznált, de rájöttem valamire. Minek is tenném? Még azt a kis időt sem érdemelné meg, hogy "törődjek" vele. Nem érdemli meg a halált. Éljen csak! Hadd szenvedjen! Ezért is fogom a saját véremmel segíteni őt, és majd meglássuk, hogyan is éldegél el tovább. Remélem, hogy szenvedni fog! De persze, azt sem érdemli meg, hogy a halálára gondoljak, hiszen ő számomra egy senki! Mint mindegyik hasonmás. Találkoztam Tatiaval is, aki ügyesen titkolta előlünk azt, hogy ő valójában nem is volt annyira "halott". Mindegyik hasonmás ilyen? És még ezeknek dőltünk be mi, mint Mikaelsonok, és utána a drága ribancnak, a Salvatoreék, és persze eleinte én. Normális voltam én akkor? Nem, nem hiszem. Hagytam volna, hogy Klaus ízekre szedje őt! De nem tettem! Trevor elvitte őt akkor... de megérdemelte, hogy a feje el legyen választva a fejétől. Most pedig újabb, és újabb ellenségek köszöntöttek be. Nem fognak ezek soha sem elfogyni?
Figyelmesen hallgatom végig Stefant, s amikor csak előre tekint, előre beszél, nem nézek rá, de amikor a látóteremből látom, hogy felém tekint, én is ránézek, de amikor a szemében megláttam valamit, azonnal visszafordult a tekintetem, s végül erre a macskára nézek vissza, aki ártatlanul dorombol magam mellett.
Leugrok Stefan mellől könnyedén, ahogyan karjaimat hátratéve segítem le magamat, nem használva természetfeletti gyorsaságot, hanem csak úgy simán, lazán. De addigra a macska szerencsére elosont onnét. Most már jobban érdekel továbbra, amit Stefan mondott. Bevallom, még a végén eléri azt nálam, hogy sajnáljam, de nem mutatom ki, mert tudom, arra mindig nagyon bogaras, tehát továbbá is csak az a megtestesült komoly arcot vonom álarcként.
Háttal vagyok neki, egy kicsit távolabb, de még nem léptem le az útról. Karomat magam elé helyezem, s mutató ujjammal végig húzok egy vonalat a levegőben.
- Itt van ez a város. - Mondom, miután megcsináltam ezt a mozdulatot, és végül felé tekintek, egyenesen a szemébe. - New Orleans.- ejtem meg eme város nevét. Akárhányszor kimondják ezt a nevet, talán mindenkinek eleinte az ősök ugrik be, a sok kegyetlenség, amit mi műveltünk. Na és? Aki csak egy ferde szemmel is néz ránk, az úgy is halott. - Miért is lenne neked másra szükséged? - kérdem tőle kellő, bőséges kíváncsisággal, ahogyan szembogaraim tágabbra nyílnak kíváncsian, s szemöldökömet felvonom, miközben fejemet megemelem felé, hogy végig mérjem Stefan minden egyes arcvonását.
- Itt mindened meg van. Új város, új élet, új áldozatok. A múlt tabu mindkettőnknek. Mindketten beleestünk egy hibába, amit mára megbántunk. De annyit sem ér az az egész, hogy erre gondoljunk. A kukába ezekkel a gondolatokkal! - Biccentek, miközben most már mind két karomat magam mellett hagyom.
- Mystic Falls szánalmas hely. Ha tehetném, az egészet felgyújtanám, csak hogy szánalomból szánalom legyen. - Röhögöm ki az egész helyet halványan, hiszen annyi rossz emlék fűz oda, hogy azt a tíz ujjamon sem tudom megszámlálni.
- Oda már nem kell többé visszamenned.- Mosolyodom el, jelezvén ezzel megint csak azt, hogy én nagyon szívesen találom itt, elvégre a mi otthonunk az övé is. Mondhatnám már úgy, hogy családtagként tekintek rá. Testvéremként.
Gyorsaságom segítségével hirtelen ülök megint csak Stefan mellett, ugyanott, ahol ültem. Igazából csak azért mentem le onnét, mert már egy ideje ott ücsörögtem, és kezdett kényelmetlen lenni...
Hoztam magammal két vértasakot, gondoltam megosztom az egyiket Stefannal.
A langyos vértasakot kezébe nyomom, csak nem mondja hogy nem? A vér minden formában jöhet.
- Az enyém már meg van kezdve, kissé éhes voltam, és nem volt kedvem valamelyik járókelőnek elharapni a torkát. - vallom be, hogy nem azért mert nem akartam ezzel megvárni, de hiába is ismernek erkölcscsősznek, magam is tudom, hogy megvan a sok csínyem.
- A szabadságra, és az új életre. - Mondom, miközben felé tartottam a tasakot, bár ez tósztként akartam, nem egy átlagos, de hát vámpírok mivel is mondjanak tósztot ilyennel? Ősi vagyok, nem pedig nyámnyila.
Stefan talán észrevehette, hogy nem beszélek a múltról, hanem gyalázom az egész történteket. Talán észrevehette, hogy már magam is megváltoztam a beszélgetésünk óta. Megutáltam azóta sok mindenkit. Ide egy kalap alá tehetjük az összes hasonmást. Aztán Damon, Stefan drága bátyja, aki megérdemli hogy szenvedjen Mystic Fallsban. De, persze ezt nem mondom Stefan előtt, mert tudom, hogy neki ez rosszul esne, ha ezt mondanám. Én más eset vagyok. Ha valaki Klaust szekírozná, én csak megpaskolnám a vállát, és csak annyit mondanék; üdv a csapatban.
Az öcsémet már csak az eszéhez mérem, nem hibáztatom.