Régóta éltem már eme világban, sok mindent megéltem már és sok mindent túl éltem. Voltam kegyetlen, játékos, néha még talán kedves, de ugyanakkor még makacs is volt. Valószínűleg napestig sorolhatnám, hogy milyen voltam már és hogy melyik az igazi arcom, de talán mind én vagyok. Talán én ezekből állok össze, de abban biztos vagyok, hogy soha nem éreztem még ilyen fura dolgot, mint amióta véletlenül belebotlottam. Eleinte nem is törődtem ezzel az ismeretlen érzéssel, de minél több időt töltöttem vele annál inkább a hatalmába kerített. Próbáltam ellenállni, de talán még én is néha gyenge vagyok, s nem tudok mindent legyőzni. Legyőztem a halált, visszatértem ide és erre pont ezek a fránya fura dolgok akarnak kifogni rajtam. Talán lehet tényleg meg kellene ölnöm, mert akkor minden elmúlna és újra a jó öreg Katherine lehetnék. Természetesen másokat gondolkodás nélkül megölném, de képes lennék megölni őt is?! Nos, ebben már én se vagyok teljesen biztos, de sok mindenre képes vagyok és egyelőre ezt elegendő tudnom. Majd kiderül, hogy mi fog még történni, hiszen az élet egyszerűen kiszámíthatatlan és még nálam is nagyobb játékos.
Tekintetemet gyorsan elkapom a nyakára, hiszen nem szeretném, ha bármit is megsejtene. Vajon ő mit tenne akkor, ha elmondanám neki, hogy mi is vagyok valójában. Hinne nekem? Elmenekülne vagy esetleg meg is kellene mutatnom neki, hogy higgyen? - Mi a franc van veled Kath?! Mit érdekel a véleménye, hiszen valószínűleg úgyse fogom többet látni!"- próbáltam észhez téríteni magamat, s mosolyogva pillantottam rá. Általában, ha az ember mosolyog, akkor nem sejtenek semmit se. Rosszban sántikáltam-e? Igen, szerettem volna egy kis vacsit, mert ez a halál dolog több erőmet vett el, mint hittem és szükségem volt még táplálékra.
Szerintem az életek megmentése is valamilyen szinten örült dolog, hiszen ki tudja, hogy éppen milyen helyzetbe kell menniük a mentősöknek. Lehetnek bandaháborúk, esetleg tűz esetek és még sorolhatnám. - mondtam neki komolyan, majd egy kisebb habozás után folytattam. - Életeket mentesz de közben a saját életeddel játszol. Számomra ez kicsikét örült dolog, mert ki fog téged megmenteni? - kérdeztem tőle kíváncsian. Nem akartam megbántani, de így gondoltam. Nem sokszor voltam őszinte, illetve szinte soha nem érdekelt senki élete, de az öve valami miatt igen. Pedig pontosan tudtam, hogy valószínűleg reggel már nem fog engem ott találni. Nem maradhatok, még ha szeretnék se. Talán nem csak oda akarok visszatérni, hogy bosszút álljak rajtuk, hanem Tomhoz füze érzelmek elől is menekülni akarok. Nem akarok újra senkit szeretni, hiszen képtelen vagyok rá. Én nem szeretni szoktam másokat, hanem játszani. Én ehhez értek és soha nem fogok már megváltozni.
Mellette sétáltam lassú léptekben. Hallottam ahogyan a cipőm sarka kopogott a járdán, illetve élveztem azt hogy nem volt erős a világítás itt. Mosolyogva pillantottam rá a szavait hallva. - London nagyon szép hely. - mondtam sietve, hiszen jártam már ott és talán egyszer vissza is megyek. - De sok szép hely van még a világban. Ott van még Velence, Párizs és a többiek. - mondtam neki kicsit ábrándozva, hiszen valamelyik helyhez rossz emlék fűzött, míg más városokhoz meg boldog pillanatok.
Nem szeretnék a terhedre lenni, hiszen már így is hálás vagyok azért, hogy nem kell Motelbe mennem. - tényleg nem szerettem a moteleket, mert nem voltak éppen mindig tiszták, meg elég fura alakok fordultak ott meg, nem mintha nem tudnám megvédeni magamat, de akkor se adtam még alá az igényeimből. Szeretnék normális helyen megszállni, s miért is utasítanám vissza, ha ő maga ajánlotta fel és még meg se igéztem. Bár lehet a csokoládébarna szempárommal sikerült elbűvölnöm őt, hiszen láttam hogyan nézte pár pillanattal korábban.
Biztos nem okoz neked gondot, ha elfogadom az ajánlatodat? - kérdeztem a legédesebb mosolyomat elővéve és még kicsit közelebb is léptem hozzá. Lassan ballagtam mellette és közben figyeltem az égboltot. Biztos voltam abban, hogy sokan azt hiszik, hogy egy párt látnak sétálni a csillagos ég alatt, pedig szó se volt ilyenről. Egy tincset a fülem mögé igazítottam és próbáltam normál ember módjára viselkedni. - Ha már a lakásodra megyünk, akkor mesélhetnél magadról, hogy legalább tudjam ki is az én hősöm. - mondtam neki játékosan és még egy kisebb nevetés is elhagyta az ajkaimat.

Régóta nem hittem már abban, hogy érezhetek így. Talán az egész csak a képzeletem szüleménye, hiszen én vagyok Katherine Pierce, a szívtelen és kegyetlen vámpír. Szeretek az emberekkel, illetve másokkal játszani. De most valami fura érzés teljes mértékben a hatalmába kerített. Volt valami  különleges Tom-ban. Talán igaz lenne az univerzumos dolog a hasonmásokról? Vagy már velem történt valami fura és megfoghatatlan dolog a halálom óta? Nem értettem hirtelen semmit se, mert pontosan tudtam, hogy én képtelen lennék bárkit is szeretni, illetve az is képtelenség lenne, hogy engem valaki szeressen. Nem olyannak születettem, akit szeretni lehet, mivel még sok-sok éve a gyerekeimet is elvették. Sok ember halt meg miattam, s ezen már változtatni se tudok, de nem is akarok. Én ilyen vagyok.
Biztos voltam abban, hogy biztonságban érzi magát és szemmel láthatóan elhiszi azt, hogy egy eltévedt lány vagyok. Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen megy, de nagyon is élveztem ezt az egész helyzetet. Egy pillanatra a tekintetem a nyakára tévedt és éreztem a vér csábítását. Biztosan zamatos és igazán különleges vére lehet, de én ezt egyáltalán nem bánom. Sőt szívesen megkóstolnám, de erre még lesz lehetőségem. Mosolyogva pillantottam rá, hogy leplezni tudjam azt amire annyira vágyok. A vérére éheztem....
Igen. -mondtam neki csilingelő kedves hangon, majd pedig a hajammal kezdtem el babrálni. Nem terveztem sokáig maradni, de lehet mégis csak maradni fogok, hiszen eddig remek társaságnak ígérkezik Tom és nem szeretném ilyen hamar távozni. Hosszú idő után végre valamit élvezek is. Mondhatni még az is tetszik, hogy itt senki se ismer, így azt tehetek amit akarok.
Örülök, hogy megismertelek, vagyis hogy beléd botlottam. - válaszolok neki mosolyogva és ártatlan arccal, pedig annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy csak na. De jobb, ha ebből ő semmit se sejt.
Figyelem őt mosolyogva és úgy teszek, mint egy átlagos nő tenné. Eljátszom az elbűvölt nőt, de közben nagyon is résen vagyok és sokkal többet tudok, mint azt ő hinné. Tenyerére siklik a tekintetem, majd pedig rá. Meglepett a bátorsága, de pontosan emiatt is gondolkoztam el azon, amit mondott.
Jól hangzik, remélem titokban nem valami örült orvos vagy. - mondtam neki viccelődve, majd pedig elindultam, de pár lépés után megálltam és visszafordultam. A fejemet kicsit oldalra billentettem.- Nem jössz? - kérdeztem tőle még mindig mosolyogva, majd amikor utolért, akkor belé karoltam és úgy folytattam a sétát. - Gyönyörű ez a város. - mondom neki úgy, mintha csak valami beszéd témát szeretnék keresni. - Esetleg valami jó éttermet nem ismersz, mert kicsikét megéheztem ebben a mai napban. - tettem hozzá még mindig mosolyogva, de természetesen nem emberi ételre vágytam, hanem friss vérre.

Soha nem voltam az az érzelgős típus. Hamarabb ölnék meg bárkit, jobban mondva tépném ki a szívét, mint hogy valakinek a karjaiba omoljak. De talán nem csak új életet kaptam a sorstól, hanem egy új személyt is az életembe? Vagy csak egyszerű tréfát akar velem most járatni az az istenverte univerzum?! Orrom aládörgöli azt, hogy egyszer egy ilyen hasonmás volt a karjaim között, egy ilyen embernek érezhettem a csókjait? Nem értettem hirtelen semmit se, kezdve attól, hogy mit is kerestem ebben a városban, illetve hogy miért kellett vele találkoznom. Majd az elmélkedésemből gyorsan felriadok, hiszen megszólal a kórház hangosbemondója és doktort kérnek. Nem, annak a személynek meg kell halnia és még ő se mentheti meg. Bár mennyire is sajnálnám a csinos kis pofiját, illetve - közben végig fut a tekintetem rajta tetőtől talpig - a testét, még akkor is képes lennék megölni, ha úgy hozná a sors.
Pedig érzem azt, hogy van valami benne. Valami erős kötödés vonz felé, de nem fogok már eme játéknak újra bedőlni. Soha nem lesz olyan személy, aki előtt megmutatom azt, hogy mi is lappang a szívemben. Én vagyok Katherine Pierce, a kegyetlen játékos, illetve a manipulatív gonosz nőszemély és ez jobb is, ha így marad. Szeretek az emberek rémálma lenni, mert így kétszer is megfontolják azt, hogy mikor támadjanak meg. Már kíváncsian várom a "kedveseim" arcát, amikor újra beteszem a lábamat Mystic Fallsba és meg tudják, hogy a drága és utánozhatatlan Katherine még mindig él, illetve továbbra se akarja megkönnyíteni a dolgukat.
Hallottam szívének a ritmusát, így pontosan tudtam, hogy mennyire nem hagyja nyugodtan az a tény, amit csinálok. Egy aprót az ajkamba haraptam és rápillantottam egy apró mosollyal az arcomra. Egy apró nevetés is elhagyta az ajkaimat a szavai hallatán.
S mi van akkor, ha esetleg te vagy veszélyben? - kérdeztem tőle játékosan. Kíváncsi voltam, hogy mit is gondol és mi jár a fejében.
Nem, egyáltalán nem itt lakok. Csak átutazóban vagyok. - mondtam neki kedvesen és ártatlan arccal, majd egy pillanatra még kétségbe esést is tükrözött a tekintetem. - Még szállást se találtam ma éjszakára. Ilyenkor még lehet valahol szállást találni? - mondtam neki, illetve kérdeztem tőle sietve, pedig ez nem volt igaz. Bármelyik házban megtudnék szállni anélkül, hogy bárki is tudná. Imádtam azt, hogy újra vámpír lehetek, mert így könnyen tudtam  igézni és elvenni azt, amit akarok.
Éreztem, amint a késő esti szél simogatta a bőrömet, illetve azt ahogyan a hajamba kapott. Bántam már azt, hogy nem hoztam magammal dzsekit, de nem is gondoltam volna azt, hogy ilyen sokáig a szabadban leszek.
Katherine. Téged? - nézek rá kíváncsian és várom a válaszát, majd amikor rám teríti a dzsekijét, akkor egy pillanatra még meg is lepődtem. Óvatosan fogtam össze magam előtt, majd újra rápillantottam. Nehezen, de sikerült kimondanom azt az egy bűvös szót.
Köszönöm, de nem menetnék már innét? Eléggé nyomasztó itt lenni. - mondtam neki ártatlan arccal és próbáltam úgy játszani ahogyan egy ember tenné.

Soha nem éreztem azt egy nő közelében sem,  mint most ő nála, kit csak most látok két perce talán, de már úgy érzem, hogy nekem csak is ő kell. Nem tudom miért, mert soha nem szoktam ilyen lenni, hogy meglátok egy nőt, és már futok utána. Sőt, inkább elmentem mellettük, mert abszolút nem érdekeltek. Nem voltam, sem vagyok abban az állapotban, hogy akármikor is ilyenekre időt szenteljek. Már a szakmámból is kiindulva, sokszor a közérzetem is olyan szokott ettől lenni, hogy legszívesebben mindenkit a pokolra kívánnék. Sőt, sokszor mi mozog, látni-hallani nem akarom. Olyan lelki nyomásokkal jár ez a szakma, hogy az elmondhatatlan. De persze, ezt vállaltam, és ezt kell elfogadnom. Már három éve végzem a munkámat, s gondolhatja az ember sokszor, hogy milyen voltam akkor, amikor elsőre valakit visszarántottam az életbe.
De, most a munkám abszolút nem érdekel. A lány, ki itt áll előttem, sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet, bár fogalmam sincs, hogy mi ütött ilyen hirtelen belém.
De aztán, most már magamhoz térve, elengedem puha kezét, s végül magam mellé engedem erőtlenül karomat. Megbizonyosodom arról, hogy minden rendben van vele, hiszen már -már ártatlan mosolyán is észrevettem, hogy nincs vele semmi gond, s jól van. Bár azt elsőre tudtam, csupán csak... talán hirtelen ennyit akartam neki mondani, és nem csak egy bocsánatkérés, s elmegyek mellette, mintha nem is figyeltem volna fel rá. Valami van benne, mi teljesen elvarázsolt most egy életre.
Egy határozott mosoly kúszik arcomra, mi csak azt következteti, hogy örülök annak, hogy mosolyogni látom.
A hátam mögül, a kórház bejáratánál hallom, hogy a mentőknek szólnak, mert baj van.
Hirtelen megfordulok, s már indultam is volna, mintha csak úgy lennék bekötve, hogy vészhelyzetre már rohanjak is, de aztán váratlan fordulatot véve az egész pillanat, valaki visszahúzott, s gyengéd tenyerét felfelé húzza végig feszes mellkasomon, míg nem megállítsa tenyerét rajt. Mindeddig mellkasomat érő kezét követtem végig tekintetemmel, de persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, amit korántsem lehetett leolvasni tekintetemről.
A munka része innentől meg már hidegen hagy. Lejárt a műszakom, így most annak a dolga azon a betegnek segíteni, aki most majd helyettesíteni fog, így e felől az én lelkiismeretem teljesen tiszta.
- Most már nem is annyira védtelen.- mondom kissé pajkos hangnemben, mi szavam végére egy újabb buja mosoly szökik félajkamra.
- Esetleg a környéken laksz? Ha igen, akkor elkísérhetlek, ha akarod.- Válaszolom egyből előző mondatom után ezt, s ha már itt tartunk, kíváncsi vagyok a nevére is, hiszen oly kényelmetlen a helyzet, hogy már el is akarom kísérni, de csak ugyan nem tudom, hogy hogy hívják az ilyen szép hölgyet.
Hátrébb lépek egy kisebb lépést, s karjaimat feszes mellkasomhoz fogom, s körbetekintek, ugyanis kezdett már egy ideje esteledni. Nem csoda. Este kilenc.
- Egyébként, hogy hívnak? - Teszem fel kíváncsian, azonban határozottan a kérdést.
Ami azt illeti, ha nem is tudnám a karórámról, hogy mennyi az idő, tudnám a hideg szélből is már, hogy nem éppen gyerek az idő.  Gondolom, a lány is fázhat, hiszen mikor mellkasomra helyezte aprócska tenyerét, a pólómon keresztül is éreztem a hideg érintését, mi az egész testemre hideg érzést gyakorolt.
- Biztosan fázol már...- jegyzem meg csak úgy félvállról, s egy könnyed mozdulattal kapom le magamról a fekete bőrdzsekimet, míg végül a lány vállára nem terítem óvatosan. Igaz, kissé férfias illata lesz, de inkább az, minthogy megfázzon. Nem szeretném.  

Az élet soha nem volt egyszerű, de még a halál soha nem tudott igazán elkapni. Mindig sikerült valahogyan kijátszanom őt, s elmenekülnöm előle. Természetesen most akadt segítségem, de most nem is ez  volt a lényeg, hanem az, hogy amíg én éltem, addig szegény pára éppen haldoklott. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy észrevegyék? Reménykedtem abban, hogy nem fogja már ezt is túl élni, mert nagyon nincs kedvem újra betenni ide a lábamat, mert akkor már biztosan ezt a kórházat bezárnák és valami örült sorozatgyilkos után kutatnának. Nem vagyok olyan személy, aki egy kórházat porig rombolna, de ha ez szükséges ahhoz, hogy rejtve maradjak, akkor nincs az a felsőbb hatalom, ami megtudna állítani. Szerettem volna még a sötétségben megnújni, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés, amikor visszatérek Mystic Fallsba. Szerettem volna "örömet" okozni Elenának, illetve Damonnak. Amint hallottam még az ő lánya is megjelent, persze ha nem tévedek valami elfuserált varázslat történt, így nem éppen hasonlít ránk, de nem is érdekel. Már így is túl sok olyan szaladgál eme zűrzavaros világban, mint amilyen én vagyok.
Úgy gondoltam, hogy semmi meglepetés nem érhet, hiszen kiállítana meg engem ebben a forgalmas kórházban? Fel se fog senkinek tűnni, hogy bemegyek, megölök valakit, s mint valami ártatlan bárányka kisétálok onnét. Ohh, igen ilyen egyszerűnek tűnt az egész, de persze a drágalátos fránya univerzum sikeresen megint közbeszólt. Bánom-e? Talán kicsit igen, de az is biztos, hogy minden váratlan találkozásból valami egészen jó is kisülhet, vagy pedig valami igazán borzasztó. Nálam főként nem lehet tudni, hogy miképpen alakulnak a dolgok, hiszen én maga vagyok a szeszély, illetve én magam vagyok az örült Katherine Pierce és ezen még a halál szele se tud változtatni.
Abban a pillanatban azt hittem, hogy Stefan van előttem, de hirtelen rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Figyeltem az ismeretlen férfit pár pillanatig, de szép lassan rájöttem, hogy ez a valóság. Gyorsan tovább akartam menni, mert fogalmam sem volt, hogy mennyit tud és talán még őt is képes lennék bántani, de amikor elkapta a kezemet gyengéden, akkor valami fura érzés kerített hatalmába. Más esetben biztosan a falba vertem volna az illető fejét, vagy legalábbis megmutattam volna, hogy ki a főnök, de most valahogyan nem tudtam megtenni. Egyszerűen csak vártam csendesen és türelmes, ami szintén ritka pillanat volt. Főleg, mivel rólam volt szó.
Mosolyogva pillantok rá, amikor szembe fordulok vele. Tetszik az amit látok, s nem csak azért mert a drága és egyetlen Stefanra hasonlít, hanem a reakciója is érdekes, de ugyanakkor mulattató. Figyelem azt a zavart, ugyanakkor bátortalan kisfiús reakcióját, pedig valószínűleg még emberi kort nézve idősebb is nálam, persze az már más dolog, hogy én régebb óta élek. A göndör fürtjeim mögül pillantok fel rá és még egy mosolyt is villantok rá.
Jól vagyok. - mondom neki természetesen, s talán még egy kis "öröm" is ott bujkált a szavaim mögött. Hallom, amint orvosért szólítanak és már indulni szeretne, ekkor hirtelen magamat se értve elkapom őt és a kezem a mellkasára vándorolt. Nem tudom, hogy miért teszem. Azért, hogy megakadályozzam, hogy megmenthesse azt a szegély párát, vagy ezért, mert szeretnék még vele tölteni egy kis időt.
Magára hagynál egy védtelen nőt ilyen késői órában? - kérdeztem tőle ártatlan arccal és próbáltam kétségbe esettnek és elveszettnek tűnni, ami az arckifejezését látva sikerült is. Mindig is jó színésznő voltam, így annyira már meg se lepődök a dolgon.

Mindazonáltal, hogy most végeztem, s meg kéne nyugodnom eme nap végére, sajnos képtelen vagyok lepihenni. Igaz, most is itt ücsörgök, és fogom a fejem, hiszen az előző éjjel is bent dekkoltam a változás kedvéért. Egyre inkább kimerültnek érzem magam. Valójában, kicsit sem bánom, hogy egyre kimerültebb leszek, mert életeket mentek. Életeket, akiket a halál magával akar rántani, de mindig megküzdök azzal a sötétséggel, s ha sikerül legyőznöm, akkor életeket tudok menteni. Régen, még Krisztus idejében minden ilyen embert - mint én- , nagyra becsültek, mert akkoriban nem igen volt túl sok tudás. Ezeket nagy erejű boszorkányoknak, vagy nem is tudom minek hitték. Alig voltak akkoriban ilyen emberek, de mára... semmibe veszik ezeket az embereket. Ma sincs belőlük túl sok, de kellőképpen annyi van belőlük, hogy sokaknak tudjanak segíteni. Kissé érdekes egy vállalkozás, de nekem bőven megéri.
Na, mindegy is. Elég ezen agyalnom is. Jobb, ha inkább bezárom a kórház termeit, mert nem szeretném, ha engem okolnának, ha valami is történne bent a termekben. Az nem jönne most jól, főleg, hogy már három éve a szakmában vagyok, és még nem igen bíznak bennem. De mindegy, engem nem érdekel más bizalma. Én robotolok, a többi pedig magasról nem érdekel!
Ó, meg nem csak a raktárakat kell rendbe szednem. Még ott van a műtőterem, amit még össze is kell dobnom. Ma volt ott egy műtét, amit elvégeztem, és hogy is mondjam... a takarítónak nincsen erős idegzete feltakarítani a vért. De én, mivel rendes, aranyos, bűbájos orvos vagyok (csicska?!), feltakarítom én magam. Hú, de jó!
Még utólag megnéztem az oldaltáskámban lévő betegek iratait, amiket még be kell raknom a széfekbe, ugyanakkor a röntgenek is beficegnek, amiket jobb, ha postán továbbítom a tulajdonosaiknak. A ringlis hozzám képest kutyafüle.
Felálltam a padról, s a röntgenképeket becsúsztattam egy mappába, hogy a fotó minőség megmaradjon, és ne kenődjön el. Gondolom, mihamarabb haza kell mennem, mert még nem szeretnék itt dekkolni túl sokat.
Kissé dimbes-dombos részen feküdt eme nagy kórház, így még az is sokkoló volt néznem, hogy még fel is kell "másznom". A legviccesebb az egészben, hogy olyan meredek a felfelé vezető út, hogy a padok is girbegörbék. Amelyik beteg meg nem tudja magát megtartani, az meg elgurul a fenébe valahova. Az aztán egy logika.
Lehajtott fejjel megyek, miközben igazából néztem, de nem láttam fenét sem, s éreztem, hogy valakinek nekimentem.
Felpillantok, s amikor megláttam... mintha egy apró villám csapott volna belém, de nem rossz értelemben. A szívemet a torkomban éreztem.
Mikor készülődött volna menni eme gyönyörű nő, még utoljára megfogom a karját gyengéden, nem erősen, csak jelezvén, hogy... nem tudom. Valamiért utána kaptam, hogy megérintsem, s hogy... nem tudom leírni az érzést, hogy a gyomromban mit éreztem. Mintha ezer lepke kavarogna benne. Nem tudom, miért érzem ezt, amit most érzek, hogy nem is láttam, nem is ismerem, és már most magával ragadott a tekintete. Tudtam, és éreztem is, hogy a göndör, csokoládébarna fürtjei mögül rám tekint, s várja, hogy elengedjem, de.... nem akartam. Az érintése is kis villámcsapásként érintett.
- Elnézést...- mondom kissé akadozottan, de mindezt bocsánatkérésnek szántam arra, hogy nem figyeltem, és hogy megragadtam a karját. Alig láthatóan megrázom a fejemet, s végül is óvatosan elengedem, de még nem mozdulok a helyről, melyre ráléptem.
Ajkaim pár milliméterre elválnak, hogy kérdésre bírálják a szót.
- Jól vagy? - kérdezem tőle kellően óvatosan, de csillogó zöld szemeim nem mozdulnak az ő, sápadt arcáról. Ismeretlen érzés öntött el, amit nem tudtam megfogalmazni még magamban sem. De ugyan tegeztem a lányt, hiszen nem tűnt nálam idősebbnek, talán még fiatalabbnak is tűnt. De valami csodaszép látványban részesültem. Gyönyörű, de még is olyan szelídnek tűnik. Nem is tudom, hogyan fogalmazhatnám azt az érzést, ami soha nem fog kiszökni szívemből, mert továbbá csak rá fogok gondolni.

Fogalmam sem volt arról, hogy miként kerültem eme messzi városban, de eddig nagyon is tetszett. Tele volt ostoba emberekkel és itt nem féltek annyira az emberek, mint a legtöbb helyen, így kedvemre lakmározhattam az újjá születésem után. Vissza kellett volna mennem Mystic Fallsba, vagy esetleg az egyetemre, de úgy gondoltam, hogy mind a kettő hely megvár és jobban szeretném azt, ha még egy darabig mindenki azt hinné, hogy halott vagyok. Szerintem már így is elég nagy port kavart az, hogy kiderült Elenának van egy lánya, meg most valahol a nagyvilágban garázdálkodik kikapcsolva Tatia. Ohhh, igen még egy dolgot elfelejtettem, hogy Klausból pedig papika lett -erre még egy kisebb gúnyos nevetés is elhagyta az ajkaimat és betöltötte az üres utcát a cipőm kopogásán kívül ez a hang is - de nem érdekelt. Egyedül voltam és most először éreztem azt, hogy nem tudom mit csináljak. Új lehetőséget kaptam az élettől, de nem hiszem, hogy valaha képes leszek megjavulni. Mindig is az ördögi Katherine leszek és hamarosan újra beteszem a lábamat Mystic Fallsba, de előbb még ki akarom élvezni az életet.
Egyik vadászatom rosszul sikerült és még mentőt is hívtak hozzá. Sajnálatomra az illető életben maradt és magam sem tudom, hogy meddig fogja tartani a száját, így jobb, ha cselekszem. Nem szeretném azt, ha egy egész rendőrőrsöt kellene kiirtanom, bár biztosan akadna ott egy-két finom falatka, vagy esetleg különlegességek. Nem válogattam a vérben, de szerettem kiélvezni és az ízletesekre lecsapni. Nem volt más választásom, mint a kórházba sietni és eljátszani az aggódó barátot, meg persze egy kisebb idézés és máris bent voltam és a kórház fehér kövein kopogott a cipőm. Mosolyogva pillantottam mindenkire, illetve próbáltam nem elcsábulni egy-egy beteg vére miatt, ami sikerült is. Pedig szerettem volna egy kisebb felfordulást okozni itt is, ez amolyan búcsú ajándék lett volna a városnak tőlem. Amint beléptem a szobába láttam rajta, hogy megismert. Meg is igézhettem volna, de jobban szeretem elvarrni a szálakat véglegesen, így beadtam neki halálos adagot a gyógyszeréből, majd pedig elindultam kifelé a hátsóajtón, mint aki jól végezte dolgát, de ekkor olyan történt amire nem számítottam.
Hirtelen valakinek neki ütköztem. Gyorsan elnézését kértem, de hirtelen olyan személy állt előttem akire nem számítottam. - Ste...- de hirtelen el is hallgattam, mert pontosan tudtam, hogy nem ő az. Éreztem...- Sajnálom. - mondtam sietve, majd indultam volna tovább is próbáltam elfelejteni a dolgot, de a férfi nem engedett elmenni. Elkapta a kezemet és meg kíváncsian pillantottam rá a fürtjeim mögül. Volt valami benne, ami miatt engedtem, hogy maradásra bírjon, de nem csak azért, mert Stefanra emlékeztetett, hanem egyszerűen valami volt a levegőben.

/lesz még jobb is   /

Szokásosan, a mai nap is véget ért. A meló kegyetlenül fárasztó, de mindenesetre a mai nap is csak megnyugvással végződött, mert tudom, nem száradt a kezemen senkinek sem az élete. Orvosnak lenni nem a legegyszerűbb dolog, mint csak egy megjegyzés eme szakmára. Rettegni mindazoktól, hogy a páciens mikor leheli ki a lelkét, tán sikerül-e megmenteni... felbecsülhetetlen! De ugyanakkor sok jó oldala is van. Mint például az, hogy ha vértől ázva behoznak egy klinikai halottat, akinek légzése, vérkeringése tökéletes, vagy éppen a csont, és a bőr folytonossága megszűnt, mindig nagy kő esik le a szívemről, hogy ha sikerül megmenteni. Nap mint nap ezzel foglalkozom, egy perc időm sincs semmire sem, hiszen... sokszor van olyan nap, amikor éjjel sem hagy békén a kórház. Ebből is kiderül, hogy sokszor kegyetlenül szoktam kinézni, amikor két napig nem alszom amiatt, mert folyton jönnek a telefonhívások, és a berendelések. De hát, ezt vállaltam! Ez a kötelességem, így nem is nyafogok emiatt, azt hiszem. Még egyenlőre hátra maradt harminc nap szabadság, azt majd a valamelyik hónapban egyszerre kiveszem az összeset, hiszen egy hónap alatt csak összeszedem magam kellőképpen egész évre. Igaz, nem visz rá a lélek, a lelkiismeret, mert ha csak egy napot is hiányzok, akkor kitudja, hányan halnak meg, és annál nagyobb bűntudat nem is létezik, mint ami nekem olykor van. Felelősnek érezni mások halála miatt magunkat, szinte hónapokba kerül mindezeket feldolgozni. Bár ilyen nálam nagyon ritka esetekben szokott előfordulni, mert mindig tudom, hogyan végezzem a kötelességem, így a klinikai halottból nem lesz biológiai halott. Jól képzett orvos vagyok, hiszen másik földrészre utaztam amiatt, hogy kifogástalan lehessek eme munkában.
Mindig a munkán forog minden egyes gondolatom, bár most már nemsokára este hét lesz, és ideje hazamenni az üres, magányos lakásba. Semmi kedvem sincs tulajdonképpen, de még azt sem tehetem meg, hogy elhívjam valamelyik ismerősömet valahova, mert ismerőseim akik voltak, mint Londoniak, még az egyetemről. Örültem, amikor visszatértem Atlantába, orvosi diplomával a kezemben, de aztán rájöttem, hogy olyan üres minden. Robotolni egész nap... ebbe az ember beleőrül.
Csak nyugodtan elüldögéltem a padon, hogy kiszellőztessem a fejemet, mert még vissza kell mennem a kórházba, hogy bezárjam az orvosi szobát, meg a műtőtermet egyben, hiszen azt nem lehet úgy hagyni. De olyan lusta lettem hirtelen. Úgy érzem, hogy a pad is alig akar elengedni. Még várok két percet, aztán szerintem elrendezem még a munkához tartozó részemet, és megyek haza. Aludni.