Figyelmesen hallgatom végig Coni minden egyes mondatát, bár amikor kiejtettem ajkaim közül azt, hogy a drága gazdája eltett nyolcszáz évre, kissé kibújt a bőréből. Ugyan! Nem kell ezen kiakadni, én már megszoktam, hogy ezt csinálja, ha behisztizik. Én már csak az eszéhez mérem Klaust. Nem sajnálom hogy ilyen idétlen, ő nem tehet róla. De az már nem állapot, hogy másokat használ ki olyan célra, amit ő maga gyáva végig csinálni. Bár, mily meglepő? Klaus egy tutyimutyi, hiába is hiszik mások határozottnak. Akkor végig csinálná a dolgokat ő maga. Így nagyon könnyű életben maradni.
- Ami azt illeti, nem tudom hogy sokszor mi vehető le a hamis mosolyomról, de talán te is tudod, hogy én mit gondolok arról, hogy Klaust szolgálod. Kihasznál téged. - Mondom kissé hangosabban az utolsó mondatom, de persze csak olyannyira, hogy Coni vegye az adást, hogy Klaus csak kihasználja őt. Már mióta próbálom őt meggyőzni, de soha nem sikerült. De mint elhatároztam magamban; nem kergetek felesleges hiteket, így azt sem, hogy Conit eltérítsem Klaustól. Ha ő nem akarja, akkor én nem leszek semmi jónak sem elrontója. Elfáradtam sok mindenben, de még is nyomaszt, hogy nem tudok Conin segíteni. De ez a kötődés... valami eszméletlen. Klaus ügyesen elrendezett mindent. De aki ismeri a bátyámat, mindenki tudja, hogy ez a gyávaság egyik komoly, és súlyos jele.
- Az pedig koránt sem érdekes, hogy Klaus engem megölt, és nem kizárt, hogy újra meg fogja tenni. De akkor remélem, hogy a tölgyfakaróval...- morgom az utolsó szavamat kissé dühösen, elvégre nagyon nem vagyok ma valami jó kedvemben. Mióta Heather elment Mystic Fallsba, közel egy nap telt el, és már olyan vagyok mint egy idegbeteg.
- Ha pedig megöl, akkor úgy jártam. És Heathernek is mondtam, ezért neked is elmondom; Eszedbe se jusson engem keresgélni, ha eltűnnék. Ha nem hallanál felőlem sokáig, nagy valószínűséggel ugyanaz a nóta. Klaus megölt, akár lehet, hogy végleg. Nem tudom. De egy percig se agyalj azon, hogy engem visszahozz. Sokan nem tudják, milyen halottnak lenni. De én elárulom; boldogabb a halott ember, mint az élő. Nem érzünk, nem gondolkozunk. Szimplán semleges minden.- Nézek rá az utolsó mondatomnál, miközben mellette sétálok nyugodt, idill körülmények közt. Csak az igazat mondom, elvégre nem éreztem semmit sem, amikor meghaltam. De aztán, százötven év után újra felébredtem. Néha úgy éreztem, hogy a valóság az álom, és az álom a valóság. Rémálom, jobban mondva.
- A legrosszabb dolog a halhatatlanság. Klaus tudja, hogy mivel lehet engem kínozni, ezért direkt nem ölt meg, mert tudta, ha megöl a karóval, akkor csak egy szívességet tett nekem volna.- teljes szavaimban benne volt a gyűlölet, amit szinte már környezetemből is érezni lehet, aki a közelemben van.
A gyűlölet maradt számomra már nekem, és semmi más.

Voltaképpen örülök, hogy Coni itt van, elvégre nem számítottam arra, hogy itt és most megtalálom. Constance különös lány, de viszont az őszintét megvallva, sajnálom, hogy a fivérem rabszolgája. Még anno teljes gőzzel erőlködtem, hogy szakadjon le az idétlen bátyámról, de közben belefáradtam. Minek is könyörögjek én akárkinek? Lehet, hogy ez most nagyon nem idill módon hangzik, de nem fogok senki szabadságáért térdepelni. Ha Heather lenne ilyen helyzetbe, ő neki sem könyörögnék; senkinek sem! Csupán csak pazarlás lenne az életemből az a küszködés. Így is eleget szenvedtem már.
Hallgatom Conit nyugodtan, mintha oda sem figyeltem volna. Figyeltem én, de csak magam elé tekintettem, mint akinek marha nagy gondjai lennének. Van bőven gondom, az kétségtelen, elvégre tudom, hogy Esther soha nem fog rólam leszállni, főleg, hogy még én hoztam ki a koporsóból ő általa... nem érzi senki sem, hogy mekkora a bűntudat bennem! Pedig soha senki sem tudja rólam, hogy én is érzek. Nem tudja senki sem, hogy én is emberből vagyok, és érzek! Érzek, de még is minek azok az átkozott érzelmek, hogyha mindenki csak átgázol rajt? A gyűlölettől mindenkit megölnék, aki a szemem elé kerül. De, hiába vagyok ősi, nem tehetem azt, amit legszívesebben érzek, vagy amit a szívem diktál.
Elmosolyodom szerényen, bár abban a mosolyban gyűlölet lappangott, amikor elmondta, hogy a bátyám elküldte valamiért. Nem hiszem el, hogy Coni egy kicsit sem érzi azt, hogy ki van használva egészen élete végéig?!
De... azt hiszem, nem kell ezzel törődnöm. Elvégre ő sem küzd az ellen, hogy szabad legyen, én meg úgyszintén nem fogok. Belefáradtam, hogy küzdök másokért, de senki sem értem. Kegyetlen az örök élet... de erre van egy olyan mondás, hogy ha a rózsa illatát érezni akarjuk, tűrni kell a töviseit is. Ha boldog akarok lenni, akkor szenvednem is kell. De nem szenvedtem én eleget nyolcszáz évig koporsóban?! Egyedül.
Tiszteletet nyújtva hallgatom végig Conit, aki jobbnak látta, ha inkább elindulunk a birtokon sétálni. Rántottam egyet hanyagul a vállamon, s két tenyeremet szürke pulóverem zsebébe csúsztattam, s lassú, kis lépésekben vettem az iramot Coni után, míg nem mellette sétálok bal oldalt.
- Valóban Jacecel volt. Már két hete vagyunk körülbelül együtt. Amikor kijöttem a koporsóból százötven év után, jobbnak láttam, ha felkereslek titeket. Heatherrel amikor először megismerkedtem, alkalmi kapcsolatunk volt, több, mint fél évig.- Mesélem el, csak úgy csevegésképpen, bár az alkalmi kapcsolatot Coni biztosan érti, elvégre nálam az alkalmi kapcsolatok az éjszakás kalandokról szól, és Heatherrel is így voltam akkoriban.
- Igazából a találkozásunkból megint csak egy éjszakás kaland jött ki, akárcsak régen. És végül is... Jacecel szétmentek, mert a fiú mindig magára hagyta, éveken keresztül. Heather meg persze, eddig bírta a magányt.- Fejezem be egy érzéstelen arc keretében, s végül is azon kezdek el agyalni, hogy hogyan kezdjek abba, hogy amikor eltűntnek hittek, valójában csak Klaus játszott közre?
- A gazdád nyolcszáz évre tett koporsóba. Most töltöttem le abból százötven évet. Jó, mi? - nevetem el magamat halkan, mely mosolyból szemfogaim is kivillannak, elvégre eszméletlenül éhes vagyok. Amióta Heather nálam van, nem ittam egy kortyot sem. Azaz de, amikor megöltem magamat a szeme láttán, s ő adott egy vértasakot, amikor kihúzta belőlem a tőrt. Sok minden történt.
- Nem volt túl kellemes lehúzni megint százötven évet, de akit te szolgálsz, ügyesen eltette láb alól a barátod.- mosolyodtam el újra, de abban semmi öröm sem telt ugyan. Nem vagyok boldog. Főleg nem azért, hogy Coni csak egy báb Klausnak.

Fáradt is vagyok, nagyon. Nem bírok az érzéseimmel. Egyszer érzem azt, hogy gyűlölök mindenkit aki él és mozog, másrészt pedig azt érzem, hogy egyedül vagyok, és talán ez a haragom kiváltója. Nem tudom, mindenesetre azonban nem szabad gyengének látszódnom, mert nem vagyok az! Jött egy ilyen ostoba "érzelem" hullám, ami elöntött, de ez számomra jelentéktelen. Olyannyira jelentéktelen, hogy szinte már senki sem érdekel a világon, persze itt tisztelet a kivételnek. Nem szándékozom a családommal törődni, elvégre nyolcszáz éven keresztül magamra hagytak, és senki sem segített közülük. És ez megbocsájttathatatlan. Szokják mondani, hogy a harag rossz tanácsadó. Azok a barmok mondják ezt, akik soha életükben nem voltak az elárulás, és a cserbenhagyás áldozatai! De az más helyzet, hogy én nem haragot érzek, hanem valami gyógyíthatatlant... talán felmérhetetlen gyűlöletet? Tudja a fene! De nem éppen örömteljes, boldog érzést érzek feléjük. Én hagyom őket a francba, ahogyan ők hagytam engem a koporsóban rohadni nyolcszáz évig. De kit érdekelnek a családom? Én egy külön Mikaelson vagyok, nem tartozom közéjük! Szívfájdalom nélkül tagadnám le őket, de persze, egész világ tudja, hogy én is a Mikaelsonok közé tartozom, semmit sem jelentene, ha letagadnám őket. Ezzel együtt kell élnem, ameddig világ a világ.
Nyugalmamat egy hang női hang töri meg, s karok, amelyek magához ragadnak; megölelt. Tudtam, hogy Coni itt van, de természetesen nem akartam zavarni, meg úgy voltam vele, hogy kitudja milyen vagyok, hogy ha nincs túl jó kedvem. Valójában cask fáj a múlt, és az, hogy mindenki cserben hagyott akkor. És még mindenki csodálkozik azon a tényen, hogy én mekkora egy illedelmetlen, neveletlen " kölyök " vagyok. De hát, nem mindenki szeretheti a másikat, én pedig utálom, hogy ha szeretnek. Mindig is gyűlöletben nőttem fel, ezért számomra már az a megszokott jellem, s körülmény.
Coni ölelését én is viszonozom, ahogyan karjaimat derekánál fonom át, bár nem olyan erősen, ahogyan ő. Köszönni akartam neki, csupán csak illedelemből, de azonban annyira szorított, hogy még megszólalni sem tudtam a szorításától. Van benne erő nő lététre, de a végén szerintem összetördeli a bordáimat, azt hiszem.
De aztán, szerencsémre elengedett, s csak le figyeltem rá, elvégre én egy kicsivel magasabb voltam nála. Mindenesetre örülök neki, hogy itt van, aztán pedig embert látni-hallani nem akartam az ég világon sehol. De Coni itt a kivétel. Kissé elkezdem sajnálni - ami nálam ritka -, hiszen eszembe jut, hogy a bátyám csupán csak kihasználja őt, és én ez ellen nem tehetek semmit sem, mert Coni égre-földre megharagudna, hogy ha meg is próbálnám elszakítani a fivéremtől. De, én ebbe nem is akarok belefolyni. Ha Coni így érzi jól magát, akkor legyen. De persze, jó barátja vagyok, így ha bármi segítségre szorul, rám nyugodtan számíthat. Nem mindig vagyok a megtestesült ördög, akinek a fejéről már csak a vörös szarvak hiányoznak.
- Én is régen láttalak téged. Mindenesetre megtisztelő érzés, hogy itt talállak végre. Régen nem jártál már a Mikaelson birtokon. - Mérem fel magamban, miután kiestek ajkaimból ezek a szavak, és azon töprengek, hogy már mióta nem is láttam? Gondolom ő is messzi járt, én pedig koporsóban feküdtem jó sokat, szóval igen, volt már "pár" éve, hogy nem láttam őt. Sok barátomtól váltam meg. Legtöbbjük meghalt valahol, szóval igen, kissé egyedül vagyok. Ami azt illeti, talán két hónapja jöttem vissza, és az első akit felkerestem baráti listám közül, az Heather volt, és végül is nem is gondoltam volna, hogy őt valaha is megkapom. Örülök neki, de csakugyan féltem sokszor magamtól.
Hallgatom kimért figyelemmel, rezzenés nélkül Coni minden egyes szavát, és végül is rájön, hogy valamelyik Hopewaley testvérrel van kapcsolatom.
- Én nem vagyok szerelmes, Coni. Ahhoz már túl öreg vagyok. - jegyzem meg kimért mondattal eme meglátásomat, és véleményemet, mert tudtommal nem a tinédzser koromat élem. Az a fiataloknak való, nem pedig nekem. Szeretni szeretem Heathert, de nem vagyok belé szerelmes. Ezt nem úgy kell érteni, mint ahogyan általában félre értik az okosak. Nem. A szerelem mulandó dolog. Viszont a szeretet korántsem az.
- Viszont a szaglásod nem csal. - kötöm tudtára, hogy büszke lehet az érzékszerveire, mert valóban az egyik Hopewaley testvérrel van kapcsolatom. A másikat nem volt alkalmam megismerni, de ha már Coni említi, akkor talán Heather be is mutathatná egyszer a testvérét.
- Heather Hopewaley a balszerencsés. - jegyeztem meg szinte elundorodott tekintettel, félrehúzva jobbra ajkaimat, s lehajtom a fejemet, mintha az egészet bánnám. Nem, nem bánom, csupán csak nem a legjobb egy ősivel "kavarni". Legalábbis ez hatalmas nagy veszély, de Heather elmondása szerint tudja, hogy mire vállalkozott.
- És te honnan ismered őket, hogy így kiszagoltad? - kérdezem tőle, halkan, elvégre közel áll hozzám, minek beszéljek hangosan?
De, az viszont érdekel még is csak, hogy honnan ismeri őt. Talán lehet, hogy tud róla mesélni pár dolgot, hogy mi is volt ez a Jaces dolog, mert Heather nem beszélt róla túl sokat.

Már egy ideje eme csodás birtokon rontom a levegőt, a macskaköves út is már megkopott attól, hogy már egy órája fel-alá sétálgatok kimért lépésekkel. Gondoltam, talán belebotlok valamelyik Klaus hibridjébe, ami jó lenne, mert legalább üzenhetnék Klausnak, hogy legyen résen, elvégre ha Esther megjelent, akkor jön az egész pereputty. Én nem félek egyiktől sem, elvégre nem tartozom közéjük. Soha nem is tartoztam egyikhez sem, és nem is akarok. Egy új életet kezdtem azzal a nővel, akit mindig is szeretni fogom, és soha nem hagyom el, mert szeretem őt, tiszta szívemből. Ami azt illeti, furcsa érzés hogy én beszélek érzésekről, de ez valahogyan még is így alakult. Hogy bánom -e? Azt majd eldönti a jövő. Soha nem voltam szerelmes, bár én ehhez a "szerelemhez" öreg vagyok már, nem is kicsit. Nem vagyok mai gyerek, hiába is a külső, de megviselt ez az ezer év. Valaki küzd az életéért, én pedig képes lettem volna egy pillanatra eldobni, amikor Esthernél voltam. Bevallom, hiányzik a régi élet, amikor Henrik is velünk volt még anno. Ezt persze senki sem tudja, hogy hiányzik a régi életem, senki sem ismer engem igazán, mert nem hagyom, hogy engem, magamat ismerjenek meg. Csupán csak egy álcát ismert meg mindenki, amikor akárki is megpillantja Kol Mikaelsont. Egyedül talán Heather tudja az igazi énemet. Amikor most eljöttem, azt mondtam neki, hogy ha beállnék segíteni a többi Mikaelsonoknak, és ha meghalnék, megölnének, esetleg Mikael, vagy Esther, akkor egy cseppet se gondolkodjon. Keresse meg Jacet, és éljen vele tovább. Legszívesebben most is ezt mondanám neki, hogy azonnal cuccoljon, és menjen, mert nem én vagyok számára az igaz. Mert tudom, hogy ez így van. Még is, ki tudna egy olyan ártatlan, szerény nő mellé képzelni egy olyan fószert, mint én? Tudom, hogy magam is elküldhetném Heathert, de szeretem őt. Nagyon is, és azt hiszem, képtelen lennék nélküle élni. Senkinél sem leltem vigaszt, hiszen mindvégig egyedül voltam. Ez tett ilyenné, és talán senki sem tud megváltoztatni, még maga Heather sem.
A nagy birtok macskaköves útján ballagva pillantom meg Klaus egyik hibridjét, amivel igen csak jó kapcsolatot ápoltam, de nem megyek oda, elvégre úgy vagyok most a ténnyel, hogy embert hallani-látni nem akarok. Nem vagyok jó kedvemben. S, ha meg is jelenne nekem itt az egyik ősi, szerintem egyből elmennének otthonról nálam. Nem bírom elviselni Rebekah, Klaus, vagy Elijah jelenlétét, mert képtelen vagyok rá. Gyűlölöm mindegyiket egytől egyig, és remélem ez kölcsönös. Nem érzem magamat ebbe a családba valónak, mert talán soha nem kaptam annyi törődést még anno, mint Klaus, ELijah, vagy Rebekah, vagy akármelyik. Valamiért én mindig el voltam hanyagolva, bár ezen miért is lepődöm meg? Mindenhol kell lenni elnyomottnak, és ezt a kártyát végül is mindig én kaptam mindenhol.
Nem veszem le a lányról a tekintetemet, jobban nevezve Conieról. Megállok végül a terasz aljánál, s a lányt veszem figyelembe, szinte már elnyelem tekintetemmel.