Képzelj el egy tipikus amerikai, zajos, nyüzsgő és idegesítő családot. A szülők a válás szélén, évről évre közelebb sodródva az utolsó csepphez abban a bizonyos "végleg elég volt" pohárban, többnyire felnőtt kölykeikkel a nyakukon, akik egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni anyu és apu veszekedéseit. Persze, a bátyáimnak is meg van a saját életük, csajokkal, bulikkal, hetekre eltűnésekkel, bevert orrokkal, törött karokkal. Mikor mit sikerül összehozniuk. De hol vagyok én a bájos csoportképről? Messze tőlük, mert csak így tudom szeretni őket. Megpróbáltam saját életet kialakítani, ám hamar rájöttem, hogy hiába a külön ház, nincs menekvés. Mondanom sem kell, mennyit időztek nálam, hozzám menekültek, ha a fejük felett összecsaptak a villámok, én pedig nem tessékelhettem ki egyiküket sem, mert nem volt hozzá szívem, hogy megbántsam őket. A család néha kényszer volt mindegyikőnknek, és nem menekülhettünk el belőle, összekötött egy titok, ami nem engedte, hogy elhagyjuk egymást. Az átok kegyetlenül sújtotta a felmenőinket, néha egy-egy generáción átugorva, de nem hagyta el a Burryket. Apám dédapja, testvére, majd Dylan és én. Gyermekkoromtól tudtam, hiszen felkészítettek, mi vár majd rám, mégsem kerülhettem el, pedig Isten látja lelkem, nem akartam a hold rabjává válni, mert láttam, mit tett a bátyáimmal. Dylant megszállottan foglalkoztatta a vérfarkasság, mert hitte, azt mondta, érezte, hogy egy bestia lakozik benne, én pedig tudtam, hogy átlépi majd az őrület határát. A mai napig tagadja, hogy szándékosan cselekedett volna, amikor részegen elütötte azt a szerencsétlen lányt, ám attól, hogy nem beszélünk róla, a tények tények maradnak. Josh, a másik bátyám, Dylannal ellentétben rettegett, hogy benne is megvan az öröklődés, és emlékszem, szinte befalazta magát a házba a történtek után. Az állapotán kicsit sem javított, hogy rá két évre a húga következett. Szabadkozhattam volna, hogy 17. születésnapomra egyáltalán nem ilyen meglepetést szerettem volna, ám azt nem tagadhatom, hogy az én hibám. Ha azon az éjjelen megvárom a barátnőimet abban a bárban, vagy nem ellenkezek a testvéreimmel, annak a pasasnak nem lett volna lehetősége utánam ólálkodni. Túl sok a "ha", a sebhely az oldalamon viszont emlékeztet rá, milyen a hűvös penge fenyegetése, és milyen érzés, ha félig megerőszakolnak. Nem hagyhattam magam, a pillanatok gyorsan, követhetetlenül pörögtek, de csak a forró vér illatára emlékszem, és a férfi mellkasából kiálló kés látványára.
Joshban idővel enyhült a félelem, de máig szorongással a szívében ébred fel, feje felett az ott lebegő a láthatatlan táblával. Ki tudja, vajon ő is olyan lenne, mint mi... Túl szomorú, hogy belegondoljak.
Nos, részben ezért sem költöztem messzebb a családomtól, az első teliholdam után alig pár hónappal választottam ki az új otthonomat, s míg egyedül voltam, nem is volt baj anya, vagy apa,  Dylan vagy Josh sűrűre vett látogatása. Csakhogy megjelent az életemben egy farkas, és nem tudtam ellen állni a kínálkozó lehetőségnek. Mire észbe kaptam, beköltözött hozzám, a családi látogatások pedig igazán kínosra sikeredtek néha, mondjuk, ha egy meztelen Bastiant találtak a konyhában, és a többi, és a többi... Egyébként élveztem, hogy zavarba ejthetem anyámékat, és azt is, hogy az említett férfi merőben más volt, mint a többi. Vehemens, fafejű, konok. Szerettem az ágyban, szerettem veszekedés közben, szerettem azt is, ha némán figyelhettem ahogy alszik, persze azt már kevésbé szerettem, hogy elgyengültem a közelében. Egyek voltunk, mégis, annyira másak... Sosem tudtam kiigazodni rajta, és azt hiszem, ő is így volt velem. Fiatal voltam, mindig mást akartam, és túlféltettem a kapcsolatunkat, ugyanakkor féltem a szerelemtől, a gyengeségtől. Egymás lángja fűtött bennünket, de két év  alatt ugyanezek a lángok oltották ki egymást. A bátyáim pezsgőt bontottak Sebastian távozását követően, én azonban bármennyit ittam, keserű volt a szám íze, de az élet nem állt meg. Lekötött a munkám, és az, hogy képes legyek megélni belőle. Ez utóbbi könnyen ment, mert a családi vállalkozás jól ment, és ha nem az antik boltban voltam, a kocsmánkban álldogáltam a pult mögött. Kényelmes és szórakoztató volt így élni, és nem kívántam változtatni rajta. Egy ideig volt egy Wayne-em, majd egy James, és jött egy Joseph is, de, még ha hosszabb ideig is bírták mellettem, természetesen a testvéreim gondoskodtak róla, hogy elmeneküljenek a közelemből.

New Orleans távol van Seattletől, bár nem önszántamból keveredtem ide. Dylannel sosem volt könnyű, de miután hetek, majd két teljes hónap eltelt anélkül, hogy jelentkezzen... Baj van, és nem csak én gondolom így. Mindannyian hallottunk New Orleansról, de idáig koránt sem volt biztos, hogy a bátyám itt van. Már régen a fejébe vette, hogy hibrid lesz, de csak remélni tudom, hogy a tervét lehetetlen volt megvalósítani. Josh és én egy hete érkeztünk, ám eddig nem akadtunk a nyomára, mintha a föld nyelte volna el, pedig egy Liam nevű forrástól tudjuk, hogy valóban átlépte a városhatárt.  Az idegeim rongyosabbak, mint valaha, és ehhez Sebastian jelenléte is hozzájárul. Láttam őt, mégis a másik irányban kötöttem ki. Kerülöm, ahogy tudom, hiszen jelenleg a legkevésbé sem hiányzik, hogy megbolygassa a régi emlékeket....