Minden kezdet egyszer véget ér, s minden vég után jön egy új kezdet, mely folytonos pergéssel, és idő teléssel tovább haladtatja a történéseket. Voltaképpen ilyenféle idő zálog övezi a fuldoklási menetet, ahol az idő telése sokszorosan hatóvá válik, véget nem érővé, mintha sohasem akarna az a fajta fogalmi játszmakör véget érni, hanem csak húzódik, s maga egyetlen pillanat több percnek, órának, avagy csupán napnak tűnik, mint amennyi valójából lenne. Volt egy jelentős pillanat, amikor a halál árnyékának kísértésével játszadoztam a gondolataim közt, hogy mennyire élvezet lenne mindez oly hosszú időnyi átoksúly nyomta pokol után. Nem gondoltam ekkor másra, sőt senkire sem, hisz önzővé akartam válni, azaz a saját önön érdekeimet tekinteni. Amikor is oly sokak fel sem adták a létem fogalmának a gondolatsorát. Fájt nem tagadom, szenvedtem, hogy egyszóval éljek, s bűntudat is keletkezett a halál elevenségének eszméje miatt, mi az elmémben fogant meg abban a bűnös pillanatban. Végül persze nemcsak egy dolog által szenvedtem kárhozatom két évében, hanem kettő, esetleg háromféle cselekményszálat megelőző idő valum folytatódása miatt. A halálom nem oldott volna meg semmit, én magam eltűntem, és a szenvedéssel telt gyötrelmes kép úgy köszönt vissza minden óra megmozdulásban százszor, mintha ez lenne életem főtevékenysége, holott sosem kívántam újra magamnak. Először Silas, most meg Tatia, mert annyit vettem a számra szónak, hogy a lánya ugyanolyan ribanc lehetett, mint ő maga azzal a különbséggel, hogy nem a legjobb barátom ágyában, majdan a testvéréjében landolt, hisz ezt maga az az átkozott hasonmás tette. Két évnyi rabság, kínság, gyötrelem.. Két év mi elveszett a semmibe egy tehernyi súly tömeg alatt. Két év.. Kettő tehát kereken, mi eltelt, elszállt, elpárolgott a semmibe csak azért, mert a számra vettem egy átkozott Petrova gyermekét. Jogos-e a kérdés, hogy ezt megérdemeltem-e? Azt hiszem, azaz gondolom, hogy nem érdemeltem meg. Inkább húzott volna be nekem, vagy ütött volna le, vagy kínzott volna megannyi ideig, mint ez... Mocskos, szörnyű vétek, amelyet a számlájára mindezzel felírt mostan. Nem vagyok ugyan vadász, de nem fogom kímélni, s még ha megölni nem is lehet, de kínozni annál inkább. Kínok elenyészettéé lesz a teste, s a világ sem segíthet majd rajta, s az átkozott kínfájdalmán. Megérdemli azt, amit kapni fog tehát!
Az élet maga nem kegyes, az élet maga keserves kínsúlyként nyomja el a lelket mindinkább, míg mi magunk beleszakadunk eme teljességgel telt nehezékbe, ahogy az idő elszalad felettünk gyászosan lassú tempóban. Elzártan, elnyomva élünk eme kilátástalan világnézetben, ahová épp belecseppentünk a születésünk pillanatában. Mély sóhaj tör fel a tüdőmből, s iramosan kapkodom még most is a levegőt, s szinte magam sem akarom elhinni, hogy létezésem immár nem az elnyomás rabságának láncán él. Levegő, élettel telt környék, halk ide nem illő lélegzetvételek. Erőmön felül is hallom a nem messze lévő egyedek szívverését, mely már mióta kínzó gondolatot öltött fel önmagában. Kínzó, kínzó, kínzó.. mégis barátom, azaz testvérem jelenléte az, amelyre koncentrálok minden pillanatban egyre jobban. Mély levegőt szívok magamba, és Klaus arcát fürkészem. Szokatlan őt látni, mintha ezer év esett volna ki, míg a dobozba voltam zárva, egymagam. Végül már csak idilli, nosztalgikus, és könnyes jelenetté fakul eme epizód helyzetű kép maga. "S lám az idő elszállt."
-De... magadra hagytalak.-Tekintek rá őszintén, és egyben tiszta pillantással. Túl emberi vagyok, túl kiolvasható, túl érzelmes.. átkozom, hogy ide jutottam, hogy ide rejtett el az a Petrova, ki a vesztemet is okozhatta volna. Mélységes sérelmeket fog kapni, azért amiért ezt tette, és erre holmi erőfölény nem lesz megoldás.. a végzete mindenkit utolér, bár ő nem meghal, hanem csak megismeri a szenvedést, melynek a fogalma teljesen másabb, mint maga a cselekmény, mely egyszerűen borzalmasabb jóval.-Miért akarsz helyettem bosszút álli, Klaus? Mond, miért?-Értetlen lehet a kérdés, de remény vesztett lettem. A bátyám miatt érkeztem ide, s lám semmire sem mentem, még csak nem is láttam őt.. már senkim sem maradt, de ő mégis bosszút állna helyettem.. miért? Miért akar velem bárki is törődni? Meg sem érdemlem, s annyiszor játszottam a halál tényének a fogalmával lent.. nem.. nem vagyok normális, de ezt a helyzetet sem értem. Klaus nem az a fajta, aki törődik, mégis itt van, segít, véd.. de miért?
-Ki tette? Nagy kérdés..-Fújom ki a mélyen a levegőt, amit ez eddig a tüdőmben tartogattam.-Meg fogom mondani, de tippelj ki tehette; Elena Gilbert, esetleg.. Katherine Pierce, vagy a drága szerelmed Tatia Petrova?-A hangom kellő mértékkel gúnnyal telt, hisz Tatia miatt az összes hasonmást meggyűlöltem végleg. Játszma, képzet, örök eszme.. játszma, fájdalom, halál.
Lassan mozdulok meg végül térdre állítva önmagamat, ahogy szembesülök ismételten a számtalan emberrel, mégsem mozdulok, mégsem iszom, mégsem cselekszem.. az erőm elhagyott, gyenge vagyok, így is nehéz volt térdre kényszeríteni a fájó, és roppantul élettelen testemet, mely széthullana, ha tehetné.-Tudod amióta élek, Klaus, egyedül vagyok.. folyton elváltam mindenkitől, lázadtam, veszekedtem, akivel csak lehetett, s néha úgy éreztem az életemért én vagyok a hibás.-Lehajtom a fejemet, így immár nem nézek a barátom szemébe, csak a földet bámulom ösztönösen.-A fájdalom volt mindig is az egyetlen, mely meghatározott, s most.. nézz rám mi lettem.-Könnyek folynak akaratlanul is le az arcomon.-Tönkretettek, egyedül maradtam, és senkim sincs, ki egykor mellettem volt.-Nyomom meg a szavakat igen mélyen.-De..-Rögtön mondom nem sokára utána, ahogy továbbra sem nézek rá.. túl gyenge vagyok, túl sebezhető, túl emberi, túl érzékeny, én magam.-De te itt vagy, és ezt köszönöm, mert rajtad kívül senkim sincs, csak te maradtál egyedül meg nekem, így kérve kérlek sose hagyj el..-Megtámaszkodom hirtelen a kezeimmel a széf szélén, majd ráhajtva a fejemet sírásban török ki. Hisz végleg összeomlottam..

Stefan & Klaus

Tehernyi ólomsúlyként nehezedik a lelkemre a gyötrelem, mely mindösszesen két évet, és több, mint két hónapot ölelt fel az életem teléséből. Szenvedést adott, magányt, kínt, és mérhetetlen fájdalmat, mely már-már a lelkem nem létező darabkáit mardosta. Szétszaggatott belülről teljességgel, megkínozva lökött a képzelettel határos földre, s a halál vágyának tudata öntött el. Elakartam dobni azt az életet, mely jelenleg is engem kísér végig, mely jelenleg is valahol közszereplővé módosul a helyzetet tekintve, de.. de a gondolataim, és az érzelmeim kellege mindinkább aggasztó, s már azt sem tudom, hogy épp elméjű vagyok, avagy egy őrült személy, kivel az élet játszik. Szívem nem dobban, testem elernyedten erőtlen, s önön magam is a szánalmasság tetőpontján állok valahol, ahogy módosul bennem, hogy emberi érzelmek futnak végig rajtam; mind a testemben, s mind a lelkemben egyaránt. Egyetlen személy az, aki bár kételkedik sok mindenben, s meginogva paranoiás, mégis itt van, s megmentett engem. Fájdalmasan felsóhajtok, ahogy a tüdőm lassan reagál a beállt változásra. Immár nem víz övezi a belsejét, hanem levegő, mely újra élettel tölti el. Élek.. oly súlyos eme szó, oly annyira könnyfakasztó.. pedig még ezelőtt az egész előtt szentül hittem, hogy az életem szenvedéseinek vége, s lám most kapom meg még csak a javát. A fájdalom övezi a létem zálogát, ez az, mely felemészt, mely megfojt, mely elenyészetté tesz. Minden megmozdulásom, változtatásom, és belátásom hiába való volt, hisz újra érzőlény vagyok; egy szánalmas emberi jelenség. A drága barátomat figyelem, holott lassanként a fény megszűnve elvesztődik a semmibe, s a sötétség fátyola borítja be a környéket. Rég nem láttam fényt, rég nem éreztem ennyire közel magamhoz levegőt.. s tán mindez most a valóság? Ha a képzeletem játszi könnyedsége ez, én abba belepusztulok, ha mindez csak egy álomszerű kép.. élni sem akarok, hisz már csak ő van nekem, s ha ezt is csak "álmodom".. nem, nem lehet! Mily kegyetlen lenne már a sorstól ama képet mutatni! Mélyen szívom be a levegőt, ahogy egy pillanatra lezáródnak a szemeim, majdan kinyitva azokat lefelé tekintek. Képtelen vagyok rátekinteni, amikor is vétkeztem azzal, hogy eltűntem előle, s mindenki más elől. Élesen tudatosul bennem a szava; a nevem elhangzása, ahogy könnyek mossák el arcomat. Emberi érzelmekre utaló jel, s én nem erre esküdtem fel.. Szorítása erőtlen testemnek fáj, s bár nem szisszenek fel, s jelét sem adom a szenvedésem enyhe fokának, mégis egyfajta tükröződő jelenség a tekintettem legmélyebb pontjában elrejtve. Biztató, hogy bevégezettnek látja ezt, de mi van, ha csak képzelem? Ha a fantáziám egyik kreálmányának kivetített mása csupán?
-Sajnálom.-Mélyről feltörő suttogásomat mondom hosszú monológja után.-Én.. sajnálom.-Megremegek a szavaim miatt, s szinte bűnösnek érzem magam, amiért magára hagytam őt ebben az Istenverte világnak a poklában.-Én csak.. Damont akartam látni, hisz anno én tettem vámpírságát teljessé, hogy ne maradjak egyedül teljesen, de.. erre idekerültem. Magadra hagyva téged. Bocsáss meg nekem, ígérem többé nem szúrom el a barátságunkat! S bár nem tudom mennyi idő telhetett el, de sajnálom.. sajnálom, hogy magadra hagytalak e átokverte pokolban.-Tagoltan, lassan, erőtlenül, de végig mondom a szavaim sorát, s bár érzelem ide, vagy oda; tudom, hogy vétkeztem.
-Ki tette? Meglátásra elég annyit mondanom, hogy átkozom azt a napot, amikor megismertem bármelyiket is.. hogy egyetlen ilyen hasonmással is találkoztam az életem alatt.-Pillantok Klaus szemeibe bizalmasan.-Négyen vannak; ebből egy nálad.. s tán már sejthetted is ki a másik három jelölt a listán.. de ha kimondom a nevét, ha elejtem ki az, akkor oda a találgatások sorának az élvezete.-Mosolyodom el nehézkesen valami vidámságot csempészve eme elégikus, szomorú, bánatos hangulat lengésbe.
-Darabokra szaggatom azt, ki a távolléti időm alatt ártani mert neked, mert Nik, ez nem csupán egy...-Hirtelen akad meg félbe a mondandóm, amikor is nem várt tettként megöleléssel illet. Nem várt dolog ez tőle, arra tekintve, hogy az érzelmesség nem a kenyere. Óvatosan viszonozom, ahogy persze telik tőlem, és az erőmtől, majdan ha engedi a testem kissé szorosabban ölelem magamhoz, mint ahogy ő kezdte ezt.-Ez nem csupán egy barátság kettőnk közt, hanem több.. testvériség.-Suttogom a fülébe nagyon halkan a szavakat, majd elmosolyodom. Jó újra látni őt; a legjobb barátomat..

Stefan & Klaus

A Nap ragyogóan narancssárgás öltözetbe váltott át, s így lassanként tér nyugovóra átadva a helyét az estének, a sötétségnek, és az őt felváltó Holdnak, melynek majdan ezüstös csillogása tölti be később a szem elé táruló terepet. Az utolsó fénysugarak szökkenek elő a napnyugta okozta ötvözetből, ahogy a víz felszínén visszatükröződik mindeközben, ugyanakkor egyes fényjelenségek tova jutva világítják meg a vízbeli tájat, mely mocskos, poros, és mindinkább vízzel telve elárasztott. Eme tó ad otthont a lent élő állatoknak; magának a vízi világnak, melyben a halak sokasága úszkál, és ahol olyan növények fedezhetőek fel, ami a föld felszínén sosem lesz megtalálható. Egyre lejjebb haladva a sötétség ragad magával, egyúttal elnyelve mindent, mi a világosság fogalmához köthető. Újabb növények, újabb látóképek, egy ember számára ez halálosan veszélyes övezet, hisz levegő nem övezi a tó világát. A víz legmélyére érve por fogadja a nézőt, s egy-két elvetett tárgy; pénzérmék, fegyverek, csontvázak, esetleg elsüllyedt autók fedezhetők fel, de még ha nem is, akkor élesen szemet szúr egyetlen egy valami, amely közel, s távol furcsának vélhető. Egy hatalmas súlyú széf foglal helyet pontosan egy helyben állva, nem mozdulva, s lezártan. Az idő telése; ez a két évnyi, és két hónapnyi idő nem koptatta meg a feketés színezetét, mely beborítva tündökölteti, mely komor, s halál színt vetít, mely elmúlást jelöl. Néhol fémes látszata ötvöződik, mely valamely szürkés árnyalatot ábrázoltat. Erős zár tartja fogva, mely csak kívülről nyithatná ki ezt az ajtót, vagy minek is nevezem, hisz legbelülről kiszabadulni lehetetlen. Áthatolva az anyagon csak egyetlen egy dolog, azaz személy fedezhető fel, mely kitölt némi teret, míg a többit a víz jelensége hatja át. Ha ember feküdne itten, akkor az meghalt volna már rég, mintsem egy napot is kibírjon. Az emberi szervezet kevés levegő nélkül, az ember nem bírja a fény nélküliséget, a levegő nélküli életet, és már magában az éhség, s szomj okozta vágy sem lenne kielégítve. Persze egy vámpír sokáig elélhet itt, de nem kellemesen.. hisz egykor ő is levegőt vet, hisz egykor ő is létezett, hisz ő most fuldoklik.
Mozdulatlan képsor, szinte mintha halott lennék, szinte mintha már megszűnt volna a létem maga, mintha elfeledett emlék lennék. Fájdalmas sorozati látvány, könnyfakasztó jelenet, ahogy megfulladok, meghalok, s majdan feltámadva előröl kezdődik minden. Megdermedve tartom az összképet, mintha tudnám, hogy a megmozdulásom fájdalmat okozna. Voltaképpen így igaz. Így is szenvedek, így is fáj, így is érzek minden gyötrelmes kínt. Emberi vonások; szánalmasok! Annyira fáj, hogy szavakba sem lehet önteni, annyira megőrjít, hogy már magam sem tudom, hogy mi a valóság, s mi a képzelet árnyalati világa. Egyszer úgy tűnik szabad vagyok, máskor pedig itt lent a tó mélységében egyedül - magányosan - elzárva; szenvedek. A halál egyfajta kiút lehetne, de alkalmam sincs rá, és az őrület rabjává leszek. Éhség, levegő nélküliség, sötétség.. tán mi az mim egyáltalán van? Az időt sem érzékelem immár, s azt sem tudom hol járhatunk, avagy mi történhet odakint, hogy ki élő, s ki holt. Szívem fájdalma egyetlen dologra összpontosít, s ez a fájdalom, mely harmonikusan, mégis gúnyosan egybehangzón dobogtatja a halotti szívemet. Mindaz mit érzek lényegtelen, mindaz mit megélek jelentőségtelen, ha senki sem tudja hol vagyok, mit élek meg, s mivé leszek. Szánalmas, hogy ide kerültem, átkozom a napot, hogy bármilyen hasonmással is találkoztam.. mindet megvettem! Mind kegyetlen ribanc.. mind átkozott eme Föld nevezetű bolygón. Hamis képzeteimbe ringatom magam, hamis világba rejtőzöm elfedve az igaz valóság kegyetlen ábrázolását. Nem akarok szenvedni újra, és újra szüntelen.. nem akarok érezni semmit sem. Senkim sem maradt; csak egy üres széf, melybe beleragadtam, mely rabul ejtően fogva tart, melyből nem szabadulok. S egyedüli barátom pedig épp egy másik városban tölti az életét. Azt hihetve elárultam, pedig nem.. sosem tenném.

Eszméletlen állapotba vagyok már magam sem tudom hogyan is sikerült kiütnöm magam, de az idő rövid, vagy tán hosszú elteltével arra ébredek, azaz reagálok, mintha a víz fogyna elfelé a széfből. Erőtlenül nyitódnak ki szemeim, miután szinte a széfből kellően kiment a víz ahhoz, hogy az arcomat ne lepje el tovább. Mély sóhaj tör elő belőlem; szinte kapkodom a friss levegőt. Szemeimet az élesen bevilágító fény bántja, majdan észreveszem őt, ki kiszedett; Klaust. Hallom hangját eljut az elmémig, de az erőtlenség úrrá lesz rajtam. Lezárom szemeimet, és oly hosszú idő után egy könnycseppet ejtek el. Végül megerőltettem az akaraterőmmel magam, s feltápászkodóm. Oldalra hajolva kiköpöm a tüdőmbe jutott kellő mennyiségű vizet, majd finoman felülve neki dőlök kellően a széf belső falának, ahogy egyetlen barátomra nézek.
-Klaus..-Hangom elhaló, mintha épp a halál szélén állnék.-Én..-Próbálom őt figyelni, de fény bántja a szemem, ezért néha-néha akaratlanul is lezárom a szemeimet, majdan újra kinyitom őket.-Én sajnálom.. nem akartam eljönni, nem akartam eltűnni..-Újabb halk szavak, majdan ezt kezdem ismételgetni. Az őrület úrrá válik rajtam, s az egyetlen, melyre képes vagyok a sírás maga, így hagyja el könnycseppek sokasága az arcomat, így folyik végig rajta.-Köszönöm.-Teszem még hozzá tartva egyféle szemkontaktust, és így fejezve be az ismétléseket..

Stefan & Klaus

Ide hamarosan írni fogok
valami igazán véreset.