Amikor három és fél évvel ezelőtt, ide, ebbe a városba költöztem a családommal azt mondták nekünk, már előtte is rossz volt, de a dolgok akkor fordultak a legrosszabbra New Orleans - amúgy se nyugodt – városában, amikor azt ellepték a Mikaelsonok. A falka úgy mesélte, hogy eleinte kicsi, puhatolózó lépéssel kezdték, aztán ezek a lépések egyre csak bátorodtak, míg nem idővel nagyobbak is és gyorsabbak is lettek. Szinte száguldottak az úton, mely a hatalom megszerzéséhez vezetett. Az ősi családnak sikerült elindítania egy lavinát, mely megállíthatatlanul vonult - és még most is vonul - végig a város bel – és külterületein. Az eddigi szabályok megváltoztak, a játék pedig egyre csak durvul.
Először nem hittem el, nem akartam elhinni, amit a falka mesél. Úgy gondoltam azért találnak ki ilyen történeteket, mert még sem látnak engem és a családomat szívesen a köreikben, mint azt hangoztatták. De tévedtem velük kapcsolatban.  S hogy erre rájöjjek, nagy áldozatra volt szükség.

Könny áztatta szemekkel figyeltem, ahogy a fekete öltönybe csomagolt férfiak, - akik a falka tagjai voltak - a fényes, fekete koporsót a földbe helyezik. Nagyon kevés tartott vissza a teljes összeomlástól. Egyszerre bőgni és toporzékolni akartam, hangosan akartam kiabálni a férjem nevét, hogy ne hagyjon el minket, valamint ordítani akartam azzal a személlyel, akinek mind ez köszönhető volt. Égető vágyat éreztem rá, hogy ordibáljak vele, hogy ország világ megtudja; Klaus Mikaelson újabb családot tett tönkre, igaz, hogy három évébe telt, de megtette. Azt hiszem, ez jelenlévőket annyira nem lepte volna meg, ha hirtelen kikelek magamból, de nem tettem. Csak csöndben pityeregtem tovább, kezemben szorongatva egy szál rózsát, amit elsőként szándékoztam a koporsóra tenni és egy levelet, amit a férjem, vagy is csak a volt férjem utoljára írt nekem, s csak most jutott el hozzám. Mintha megérezte volna a saját halálát. Persze számítani lehetett rá. Már akkor sejtettem, hogy baj lesz, amikor elhatározta, hogy belép a hibrid seregbe, hogy erősebb legyen, hogy jobb legyen és, hogy meg tudjon bennünket óvni. Mennyire kár, hogy a védelmünk érdekében a saját életét áldozta egy olyan valakiért, mint Klaus. Mégis miért? Mert hitt benne, hogy a csúnya, gonosz hibrid, majd megóv engem és lányunkat. Kár, hogy én nem tudtam hinni ebben. Amiben viszont erőteljesen hittem, az a mindent felemésztő gyűlölet, amit egyetlen személy irányába tápláltam, kinek nevét megemlíteni sem érdemes, hiszen annyira nyilvánvaló. Gyűlöltem őt, s teljes szívemből kívántam, hogy olyan mélységesen szenvedjen, akárcsak én.
Összeszorított szemeim közül egy-egy könnycsepp bukkant elő, s gördült végig orcámon, hogy a porba hulljon, ahová a többi is hullott az előző húsz percben. A rózsaszálat tartó kezemet összeszorítottam, a tövis beleszúródott a tenyerembe, az ujjamba, de nem voltam hajlandó engedni a szorításból. Éreztem, ahogy a lassan gyöngyöző vér végigfolyik a kezemen, s kinyitva szemeimet, a tekintetem a vércseppre szegeztem és láttam, ahogy lassan az a csepp is a föld porába hullott, oda, ahova a könnycseppjeim is áztatták már a földet. Kellett a kezembe nyilalló fájdalom, hogy enyhíteni tudjam azt a kínt, ami a lelkemet marcangolta. Érezni akartam, hogy fáj, látni akartam, ahogy a vérzik. Meg akartam győződni róla, hogy ez a fájdalom valóságos és egy ideig biztosan nem múló. Ha pedig csak arra gondoltam, hogy ezek után Sara és én csak ketten leszünk a világ ellen… darabokra hullott szívem még porrá is zúzódott egy-egy ilyen felvetés alkalmával. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz velünk ez után. El nem mehetünk, ez lett az új otthonunk, itt van az új falkánk, a családunk. Velük kell maradnunk, szükségük van ránk, s nekünk is rájuk - legfőképp nekem, hogy ne adjam fel, hogy legyen miért tovább harcolni. A férjem, Liam is a falkáért harcolt, értünk harcolt, hát most én is harcolni fogok. Tovább fogom vinni, amiben hitt, támogatni fogom a királynőnket, Hayleyt, az első leszek, aki mellé fog állni, hogy a segítsek neki bármiben, ami csak szükséges a falka összetartásához. Akkor is mellette leszek, mikor minden összedőlni látszik és akkor is ott leszek, amikor a cél már közel. Jobbá akarom tenni a falka életét, a várost, hogy békében nevelhessük a gyermekeinket, hogy egy jobb helyen tudjam felnevelni az én Sara-mat, aki a világot jelentette nekem.
A búcsúbeszéd abbamaradt, hálás pillantást vetettem azokra az emberekre, akik eljöttek a temetésre. Vettem egy mély lélegzetet és előreléptem. Megálltam a sír mellett, lenéztem a koporsóra, szemeimből könnyek hullottak annak a tetejére, aztán előrenyújtottam a kezem, melyben a véremmel tarkított rózsát fogtam, lassan szétnyitottam ujjaim és hagytam, hogy a virág kihulljon a kezemből az utolsó pár csepp vérrel együtt.
- Hiányzol… - suttogtam, miközben tekintetemmel nyomon követtem az elhullajtott rózsa útját, mely puha könnyedséggel landolt a koporsó tetején, én pedig megrázkódtam a zokogástól…