Az ujjaim idegesen kopogtak az asztalon. Persze ez szerintem akkor teljes mértékben megérthető, ha valaki szellemet lát, egy szellem rokonát. Tényleg nagyon örültem Jenna néni jelenlétének, de az öröm mellett egy kis félelem, egy kis érthetetlenség és fájdalom is szorult. Pedig ezeket úgy nem akartam érezni! Nem akartam, hogy ilyen érzéseim legyenek, mikor itt van az egyik szerettem és látom őt. Nagyokat próbáltam nyelni, amivel csak az volt a célom, hogy elfojtsam a sírást. Azt már tudtam és éreztem, hogy a tekintetem elkezdett üvegessé válni.
Tényleg úgy éreztem, hogy most akkor mindent el szeretnék mondani neki, arról, hogy mi is történt azon az éjszakán mikor meghalt, mikor mind a kettőnket feláldozták... Hagytam, hogy az ujjai az arcomat érintsék, bár ebből igazából, semmit nem éreztem, belőle. Hisz mit is érzenék egy szellem érintésén?  Kedvesen elmosolyodtam azon, amit mondott. Remélem a történet elhangozása után is ezen a véleményen lesz majd...
- Elég nehéz ezt így elmagyarázni, de megpróbálom.- makacsoltam meg magamat. Azt a rész már úgy is tudja, hogy valószínűleg egy szertartás "tagjai" voltunk. - Emlékszel rá, hogy mikor felébredtél azon a helyen, már én is ott voltam. Éhes voltál. És a nő - akit később megöltél - a vérét adta azért, hogy átváltozz Jenna. Vámpírrá. Ezért döfött szíven egy karóval Klaus.- mondtam ismét a sírással küzdve. Nem szeretem ezt az énemet, de egyszerűen nem tudom, hogyan játsszak poker face- t, mikor a nagynéném haláláról beszélek, pont az ő szellemének.

Figyelmesen hallgatom Elena meséjét, és hallani lehet, hogy mennyire gyorsan kalapál a szíve, nagyon sajnáltam őt, hogy magát okolja mindezért ami történt. De bármi is történt, megtörtént márnem lehet változtatni rajta én meg soha nem tudnék haragudni rá akármi is történik. A nagynénje vagyok és a nevelőanyja, és a barátnője is. Nehezen tudom visszatartani a könnyeim de megkell próbálnom, ha erős maradok előtte az lesz a legjobb.

- Elena kicsim, figyelj rám! - mondom miközben letörlöm a könnyeit

- Rád soha, érted soha az életben nem tudnék haragudni, te egyszerűen annyira szeretnivaló lány vagy, hogy az elmondhatatlan. Nem okolhatod magad semmiért. Mindenki követ el hibákat, amiket meg lehet bocsájtani. Minden hibát meg lehet bocsájtani Elena! Én nem haragszom rád, ezt ne feledd! - mondom neki miközben szorosan átölelem és nem is tudom őt elengedni, mintha hozzáragadtam volna, csak egész nap, egész életemben és halálomban itt szeretnék ülni és szorítani őt, közben az én szememből is kicsordul néhány könnycsepp és végiggördül az arcomon, majd gyorsan letörlöm mielőtt meglátná.

Igazából már vártam, hogy ismét feltegye a Jenna néni-s stílusú kérdés bombákat. Persze csak egy pici elmélkedés után... Biztos voltam benne, hogy valami nagyon fontos dolgon kezdett el járni az agykereke, ezért nem vette észre, hogy épp beszéltem hozzá. De se baj. Türelmesen ültem mellette és vártam, hogy mindent átpörgessen az agyán. Biztos annyi mindent nem érthetett, hogy csak na. Sokszor már én sem értek sok mindent, pedig már mióta ebben a helyzetben élek...
Mikor észrevett és köszönt nekem nagy mosolyra húztam az ajkaimat. Viszonyt a kérdésáradatai megleptek és nem estek valami jól. Ne tudtam hol is kezdjem el az egész kis mese elregélését... annyi minden volt, amiről még nem tudott... De most muszáj bebocsátást nyernie.
- Nézd mindenekelőtt azt kell tudnod, hogy ez mind miattam történt. Nem a te hibád, hogy ez történt veled, hanem az enyém.- érzetem, hogy a szívem olyan gyorsan kezd el kalapálni mint egy rémült kis nyúlé. Annyira sajnáltam Jennat, hogy miattam jutott oda, ahova. Szellem lett, meghalt. Miattam. De én segítek neki visszajutni az életbe.
Viszont ahhoz meg kell tudnia, hogy mi is történt vele azon a  napon. Nagy levegőt vettem, mivel már éreztem, hogy ez nem lesz egy könnyű menet.
- Aki megölt az mind közül a legrosszabb..- kezdtem bele a mese mondásba és éreztem, hogy az arcomon ismét az, az ismerős, meleg lé csorog le. Sírok. Megint.
- Jenna én annyira sajnálom! Minden az én hibám, miattam áldoztak fel. Akkor. Ott.- tört ki belőlem hirtelen a sírás, nagy stressz ami már lassan elemésztett, bizonyos idő óta...

Egyedül ülök itt és gondolkodom, semmi másra nem tudok gondolni csak arra a szörnyetegre, hogy történhetett ennyi szörnyűség ebben a városban, ami végig a szemem előtt történt csak én voltam olyan vak, hogy nem vettem észre. Itt van Elena aki talán tud erről az egészről, és tudm, hogy azért nem mondta el, mert védeni akart engem, de én vagyok a nagynénje és a nevelőanyja, nekem kellene őt megvédenem és nem fordítva. Olyan fura ez az egész. Rettegek, hogy valami baj történik vele. Így szellemként nem tudok vigyázni rá! Felkapom a fejem akkor veszem észre, hogy itt ül mellettem Elena és talán beszélt is hozzám de én nem hallotam, tényleg teljesen máshol jár az eszem, valamit tennem kell ez ellen... Nem húzom tovább az időt, hanem köszönök neki.
- Szia Elena, ne haragudj, hogy nem válaszoltam, eléggé máshol járt az eszem. Régóta vagy itt? - mosolygok rá halványan és próbálom mutatni neki azt, hogy minden rendben van, persze ez elég nehéz, de érte megteszem. Nem hagyhatom, hogy majdnem az utolsó családtagját gyengének lássa.- Tudom, hogy sokat kérdezek erről, de ki az aki megölt engem és miért tette ezt? Hány ilyen gonosz lélek van még ebben a városban Elena? Kérlek válaszolj nekem őszintén és mondj el mindent amit tudsz, kérlek!- nézek rá eléggé kíváncsian, és alig várom, hogy válaszoljon, talán most megtudhatom, hogy mi folyik itt.

Semmi kedvem nem volt hazajönni a Gilbert házba, de muszáj volt pár tiszta ruhát átvinnem Damonhoz. Persze abból, ami egyáltalán itt maradt... körülbelül már mindent vagy a költöztetők, vagy mi vittünk át Carolinnel a Whitemore-ra. Nem sokára elkezdtem a főiskolás életet. Hihetetlen, annyira hihetetlen!
Gyorsan szökellek be a verandára, egészen a Gilbert ház ajtajáig. A kulcsot a mai napig magamnál tartom biztonság miatt, de amúgy nem fog hiányozni ez a ház, ha elmegyek innen. Csak a szeretteimre emlékeztet, aki most már nem lehetnek itt velem. Arra a mérhetetlenül nagy fájdalomra, ami eddig lesújtott rajtam. Nem! Nem gondolhatok ilyenekre, mert nem szabad folyton búslakodom. Hisz a minap találkoztam Jennával. Ő visszatudott térni a másvilágról, hátha az életbe is visszatudom majd valahogy hozni. Mondjuk Bonnie segítségével... de ahhoz a drága barátnőmnek is haza kéne jönnie. Gyorsan megforgattam a szemem mikor kinyílt a zár. Na itt vagyok! A Gilbert ház nappalijában... itt éltem le az egész eddigi életemet. Annyi szép és csúnya emlék köt ide, hogy csak na... Mégis most muszáj volt visszajönnöm. Lassú léptekkel indulok el a konyha felé, de megtorpanok a nappaliban. Ott ül Jenna. Látom, ismét és ez még mindig hihetetlen. De most a helyett, hogy a nyakába borulnék, inkább csak leülök mellé és megkérdezem mi járatban van itt.
- Szia! Minden rendben?- teszem fel a kérdést, hisz mikor a múltkor elváltunk nem tudtam meg pontosan hogy is lehet az ő lelkivilága jelen pillanatban.