Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Te hozzám kevés vagy, kérlek!"

Érzelmek.. ugyan már! Én, és ez az egész két külön fogalom, hisz már oly régóta nem lángol bennem az erre hajlamos fogékonyság, és oly régóta nem érdekel már az ilyenfajta megnyilvánulás, sőt ha őszinte akarok lenni, akkor szánalmasság az ilyesmi, sőt nem mellesleg az, hogy pont ő beszél nekem! Mégis mit képzel magáról? Egy törékeny kis ember jelenleg, akinek kedvem szerint vehetném a vérét, és akár meg is ölhetném oly egyszerűséggel, hogy meg sem érezné, hogy a túlvilágon van már. Ő dumál nekem? Egy jelentéktelen kis senki, aki semmit sem élt meg az életemből? Ő, aki azt sem tudja, hogy mi a szenvedés? Ő, aki azt hiszi megválthat egy vámpíri lelket? Ő, aki tisztában van vele, hogy már rég nem vagyok ember? Pont ő.. nem? Szánalmas az, amit állít, az hogy érzek, mert ugyan már, hisz nekem semmibe se telik, és egy perc alatt kiiktatom a csekélységnek számító életét, amelynek semmi értelme sincs! Elnevetem magam, ahogy sorakoztatni kezdi fel az érveit. Röhögök, mert nem veszem magamra, sőt felőlem annak tart, aminek akar, hisz nem érdekel.. nagyon nem! Ugyan olyan ostoba, hülye, mint a többi ember, akivel eddig összehozott az élet, és ezen nincs mit ragoznom - úgy hiszem. Fogva magam megindulok kifelé, mert értelmetlenség itt maradnom. Őrültség, mert ez a nem normális semmire sem képes csak feleslegesen jártatja a száját, amit nem ártana csukva tartania nem mellesleg. Mit sem törődve vele megindulok lefelé a lépcső felé, míg végül gyorsabb tempóra váltva a kijárathoz sietek. Váratlanul ér, hogy utánam jön, és lövöldözésbe kezd, míg intéz is pár szót, de mit sem törődök vele, csupán annyi rémlik már, hogy minden elsötétül körülöttem, és az eddigi világ immár homályos előttem, mintha már nem is élnék.. mintha sohasem léteztem volna, és talán jobb is lenne, ha így lenne.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de amikor magamhoz térek feküdve találom magam, míg mellettem ez az idióta térddel. Egy hirtelen mozdulattal ülök fel, majd szedem ki magamból a golyókat, amik eltaláltak. Mit sem zavartatom magamat, hogy ő közben itt van mellettem, és miután ezt megtettem egy hirtelen mozdulattal szorítom a nyakától fogva a földhöz. Tekintettem rideg, és kegytelen, ami csak akkor jellemző rám, ha gyilkos ösztön hajt, és jelenleg kevés választ el attól, hogy ne tegyem meg ezzel a barommal. Veszek egy mély levegőt, és mélyen nézek a szemeibe, hogy megnézem van-e benne valamilyen arra utaló jel, hogy mit érez jelenleg, avagy mit gondolhat.. persze haragos ezt egyből leszűröm, de mást nem igazán így feladom, hogy elemezni kezdjem őt, inkább megrázom a fejemet, és ezt követően nézek ismét a szemeibe.
-Aki itt elbeszélget bárkivel is, az én vagyok!-Ordítok immár fel, ahogy megtalálom a megfelelő hangot.-Te engem ne nevezz a barátodnak, mert nem vagyok az, és nem mellesleg kösz, hogy megöltél..-Nevettek fel.-Tudod ennek következményei lesznek.-Mondom komolyan, ahogy körbe pillantok a helyszínen, és a farkasi énjére célzok.-Most pedig ha megbocsájtasz, akkor dolgom lenne, és abban te nem szerepelsz, mint szánalmas alak.. de ne aggódj majd gondolok rád álmaimban.. Mert nekem nem kell a "megváltás", hisz már rég azzá váltam, akivé akartam.-Mosolygok gonoszan.-Neked pedig jó repülést.-Egy hirtelen mozdulattal dobom el a lehető legmesszebb a testét miután felemeltem, majd finoman a kocsihoz lépek, és kiszedve belőle a kulcsot zsebre vágom, majd egy hirtelen mozdulattal elsuhanok.. és már ott sem vagyok.

Játék Vége!
// Köszöntem a játékot

Nicolas Roux & Richard Weston

"Nekem ebből elég..!"

Makacs, egoista, öntelt, beképzelt, és még a tetejében önfejű is.. apám, kérlek, persze ha mondhattok ilyet, akkor ments meg tőle! Esküszöm az agyamra megy azzal, hogy így érezek, meg úgy érezzek, azon mit nem lehet felfogni, hogy nem érzek? Vagy verjem bele abba a csökönyös fejébe, hogy bennem nem él semmi, mint érzelem? Amiket mond azon felsóhajtok, és ingatva a fejemet nézek rá.. mégis mit hisz? Mit akar hinni? Azt, hogy engem majd pont ő hoz vissza.. egy szánalmas ember? Esküszöm, hogy szívem szerint már rég letéptem volna a fejét, csak azért, mert idegesít, de sajnos nem megy.. nem vagyok ennyire szívtelen vele, sem pedig magammal, mert sajnos akármennyire is ellenkeznék.. a barátomnak tartom, de ezt neki az édes életért sem vallanám be sohasem!
-Ne légy szánalmas, nem érzek, és kész!-Mondom magamra mutatva, és így nyomatékosítva benne a dolgokat. Ezután persze neki esem, és mindent megteszek azért, hogy feldühítsem, de sajnos ez sikertelen, mintha nem is érdekelné őt ez.. miért ennyire kitartó? Csak annyi kellene, hogy ráébredjen a dolgokra, aztán viszlát, nem? Megingatom a fejemet végül, és úgy nézek az általam tönkre tett srácra. Én komolyan sajnálom, de ennél több nem telik tőlem, ha nem volt képes felfogni a lényeget, és nem volt képes kiváltani az átkát, akkor viszlát, bár ő erről sem tud, de mindegy..-Nekem ebből elég, én végeztem..-Indulok meg hirtelen az ajtó felé, és most már a távozásra koncentrálok csak, hisz semmi értelme annak, hogy itt maradjak vele. Elegem van belőle, az érzelmekből, sőt mindenből! Nem sokára megállok az ajtónál, és visszanézek rá.-Nik.. te annyira szánalmas vagy.-Rázom meg a fejem, és kinyitva az ajtót kilépek rajta, majd becsapom magam mögött, és elindulok a lépcső felé emberi tempóban, majd odaérve lassan szelem lefelé a lépteimet, és ha nem jön utánam, akkor távozok is, hisz nekem ennyi mára bőven.. de bőven elég volt, és még örülhet, hogy a feje a nyakán van!

Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Sajnálom, barátom, de tanuld meg, hogy velem te ne kötekedj.. szóval most ha tetszik, ha nem kegyetlenül megfizetsz.."

Hallgatom szavait, amelyek hosszas ecsetelésben, és körbe beszélésben hangzanak el. Egyszerűen szánalmas.. mi a francot akar egyáltalán belém látni? Ennyi vagyok, és kész, és ha még egyszer bárki azt meri mondani, hogy érzek Isten lesz rá a tanúm, hogy kitépve az illető szívét letömöm a csinos kis száján, aztán pedig letépve a fejét megetettem azt a madarakkal, míg a testét porig égetem, aztán szétszórom azt is a madarak közt. Unalmas fejet vágok, míg hallgatom a beszédet, amely már egyszerűen.. borzalmas. Egyedül maradok végleg végül? Ezen elnevettem magamat, hisz őszintén szólva ezidáig is tök egyedül voltam egy magam.. gondolom az nem számít társaságnak, hogy vadászok, és boszorkányok százaiba botlottam, akik nem mellesleg kínoztak, de ha tévednék javítson ki valaki, kérem! Ugyanis ezeket nem tartottam senkimnek sem, míg 22 éves koromban már tök egyedül maradtam, akkor miről beszélünk? Megtanultam együtt élni az érzelmeimmel, álca képet vettem fel, ami a valódi énem, ha tetszik, ha nem, és emellett mindvégig a magány volt a kísérőm.. Megtanultam jól, hogy mi azaz egyedüllét, és hogy mit jelent az, amikor senkid sincs, szóval nem kérek kioktatást, hogy egyedül maradok.. mert eddig is ugyanilyen állapotban voltam, csak hogy számára ez nehezen esik le.. kétségtelen, na de el kezdek gondolkozni, míg ő beszél hozzám, hogy ezt mivel is juttassam el a tudatáig. Hirtelen eszembe jut valami, de az rángat vissza ebből, hogy ő kitart mellettem, meg hogy nem adja fel, meg minket összeköt valami.. bla-bla-bla. Megvárom türelmesen, hogy befejezze, bár a türelmem már rég nincs jelenleg, csak az akaraterőm rángat a normális helyzetbe. Hirtelen abba marad az, amit mond.. szinte megkönnyebbülök. Oké, nem tagadom, hogy a mélyen lévő érzéseimet megfogta, de saját magam ellen nem fogok fellépni.. nem vagyok egy érzelgős barom.
-Ajh, Nic... Nic.. Nic.-Mondom színészi alakítással, ahogy elé sétálok.-A fejezetem melyik részét nem érted annak, hogy nem érzek?-Vonom fel kérdőn a szemöldököm.-Nem mellesleg nem taszítom én magamat sehova sem, hisz mint tudhatnád.. az életemet egész végig a magány töltötte ki.. Az Egész Életemet! Érthető? Világos?-Nézek a szemeibe, míg érzéstelenül beszélek, de ez csak azért van, mert azt szándékozom elérni, hogy nekem essen, és kitörje a nyakam, aztán pedig farkas legyen.. Tanulja meg jól, hogy hol a helye, ezért is kapja tőlem ezt a kis kellemetlenséget.-Mi nem kötődünk egymáshoz, oké? Sem fonallal, sem kötéllel, sem cérnával, sem szállal, sem semmivel!-Mondom ironizálva, és oda-vissza kezdek járkálni.
-Nic..-Állok meg előtte, és a vállára teszem a kezem, majd elmosolyodom.-Te egy jelentéktelen senki vagy, és az is maradsz! Tudod miért?-Kérdezem, de nem várok rá választ.-Azért, mert nekem semmit sem jelentesz. Nem kell a szeretetted, a barátságod, sőt semmi! Felőlem meg is halhatsz, ha úgy kívánod.. az sem zavar.-Röhögök.-Szóval ha felbírja fogni az agyad, akkor rendben.. Elmondom azért még egyszer, mert tudom, hogy odabent üres légtér van.. Szóval.. nem érzek, nem vagy a barátom, és nem érdekelsz! Egy pillanat alatt képes vagyok arra, hogy megöljelek, de tekintve a Carel el töltött éjszakámra úgy gondolom, hogy nem vagyok annyira szívtelen, hogy megtegyem.-Mosolygok gonoszan.-Jaj párdon.. nem tudtad? Care is érez valamit amúgy irántad, és még ő maga kérte, hogyha találkoznék veled ne bántsalak, cserébe egy gyönyörű éjszakát adott nekem, amit eléggé élveztem.-Egy pillanat alatt suhanok vele a falhoz, és úgy nyomom őt oda.
Tekintettem élesen villan meg, érzéstelen arcom, kegyetlen tekintettem, és gonosz énem eléggé félelmetes lehet. Bal kezemmel az egyik kezét fogom le, míg a jobbal elfordítom a fejét, hogy a nyakán végig húzhassam ujjaimat. Majdan elváltoztatva az arcomat átharapom a vékony bőrét, és inni kezdem a vérét. Erősen szorítva tartom, hogy meg se tudjon moccanni, majd pár korty után abbahagyom az ivászatot, és testét, mint egy papírlap úgy emelem meg, majd dobom rá az ágyra lazán.. Sérülései ettől nincsenek, de ez már csak részlet kérdés.. Mosolyogva törlöm meg a számat, és nézek kihívóan a haveromra, akit voltaképpen csak megleckéztetni szeretnék, és nem elveszteni, de ha ez megtörténik, akkor túlélem, mint minden mást..-Care nagyon érzékien csókol, egyszerűen mesés szeretkezés közben, és a teste.. oh.. elmondhatatlan.-Mondom komolyan, és egyben elégedett mosollyal az arcomon. Miért is nem mentem én színésznek? Na ez egy jó kérdés! Végül pedig már csak várok, hogy megtegye azt, és aktiválja az énjét..

// Ígérem majd lesz ez jobb is köztünk, tesó

Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Nem vagyok jó, és érted sem leszek az; mert nem szenvedhettek.. többé már nem!"

Szánalmasak az emberi vonások, melyek rám ragadtak a múltamból, és amelyet éreznem kell a lelkemben, vagyis mondjuk úgy a bensőmben. Mellkasom egyre jobban összeszorul, és szívem ha tehetné millió darabra törne, míg lelkem szétszakítva magát adná fel a létem. Nyomorult emberi jellemek, melyek körbe övezve késztetnek erre; magára a gyengeségre, amikor én nem vagyok gyenge! Ugyan nem iktattam ki magamból az érzelmeket, mert velük együtt élve jobb, de ez.. ez akkor sem megengedett, hogy egy teljesen idegennek kimutatom mit is érzek! Düh, harag, és bosszú uralja az arcom minden vonását. Szemeim izzón lángolva ölnének, ha tehetnék.. S hogy miért lettem ilyen jelen esetben? Azért, mert nem akarok gyengének tűnni, egy olyan valakinek, akinek kell a törődés, mert nekem nem kell! Tombolni akarok, ölni, gyilkolni, és újra azt mutatni, amit az eddigiekben is; a kegyetlenségem, a gonoszságom, és magát a poklot elhozó jellemem. Nem akarok más lenni; egy érzelmes vacak idióta, aki újra szenvedésre ítélteti a létét.. Á-á, én nem fogom újra elviselni azt, amit a múltamban már oly sokszor eltűrtem. Nem leszek egy átkozott emberi lelkű vámpír.. már rég nem lehettek ember, hisz azaz oldalam meghalt, amikor én magam ezzé lettem. Egy szörnyeteggé, fenevaddá, avagy vadállattá, de már nem számít, hisz létemet olyan irányba tereltem, hogy abból csak is én jöhettek ki győztesen immár! Nem befolyásolhat senki sem, nem vehetik el az életem, hisz nem hagyom, hogy megöljenek, sőt harcolok azért, hogy élhessek, hisz élni szeretnék mindennél jobban. Nem fenyegethetnek meg, senki sem kínozhat már, és nem fáj semmi, aminek fájdalmat kéne adnia. Az évek oly sok mindenre megtanítottak; a türelemre, a várakozásra, és a fájdalommal való együtt élésre, mely mára a minden napom részévé vált teljességgel. Olyan szinten élek ezzel együtt, hogy már meg sem érzem, viszont az, ahogy néha erősebben markol a szívembe eléggé fájdalmasan tud hatni.. Nem kellemes érezni azt, ahogy szenvedve kényszerít a földre, és így kell megadnod magadat neki..
-Egyszer ember voltam, de azaz énem megszűnt, amikor meghaltam, amikor ezzé a vacak szörnyeteggé váltam, és tudod miért ölök, mert az egyedüllétemen, s a magányomon csak ez segít! Az, ha megölök minél több mindenkit, és nem kímélek meg senkit.. sőt ezt élvezem, mert jó látni, hogy én döntöttem a sorsa felett!-Szavaim kegyetlenséggel átitattak, és durvák, ahogy figyelem őt.-Ne hidd azt, hogy különlegesebb vagy.. csak annyi az egész, hogy veled kivételt tettem, rendben?-Nézek rá komolyan ezzel sugallva szavaim valódiságát, bár nem így gondolom, de ez csak részlet kérdése..-Nem kell nekem senki; sem nő, sem szerelem, sem barát.. sőt mondtam már, hogy senki? Ha igen, akkor vésd az eszedbe!-Nem nézek immáron már rá..
Beszélgetésünk más utat vesz, ahogy elmondom a történetem, és hallgatom őt, de nem válaszolok a szavaira, csak megtörténik az, aminek nem kellene. Átölel.. mint egy barát, de én nem vagyok ennyire érzelmes el kéne utasítanom, löknöm, dobnom, avagy.. nem is tudom. Viszont elkövetkező szavai döbbentséget okoznak bennem. Barát? Társ? Nekem? Ez komoly? Mire ezt felfogom kell egy jó néhány perc. Abbahagyom a szánalmas érzelem kifejezésemet - a sírást - , majd úgy tolom hátrébb Nicet magamtól, hogy szemeibe nézhessek.-Mellettem tönkre vágnád magadat..-Suttogom.-Én nem vagyok jó ember, Nic! Én egy szörnyeteg vagyok, aki nem érez, vagyis akinek nem kéne éreznie. Gonosz vagyok, mert ölök.. és neked egy ilyen társ kell, avagy barát? Képes vagy ezt megkockáztatni értem? Ezt meglépnéd komolyan?-Tekintettemmel az övét fürkészem, és a kérdéseimre választ keresek. Figyelem, hogy mit reagál, avagy mit tudok róla leolvasni jelen esetben..

Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Az élet fájdalmai idáig sodortak.. nos élet megérte neked az, hogy tönkre tettél teljesen?"

Kényszeres érzés a rablánc a kezeimre kötve, és ha mozdulni mernék, akkor csörömpölni kezd, mint valamilyen zene, de ez nem mulattat, hanem kínkeservesen emlékeztet a valóságra. Néha elfutnék a nyomás elől, amelyet a múltam vetít rám, s messze kerülnék minden élőtől, ami létezik eme földön. Kín, fájdalom, és szenvedés.. e hármas érzés uralkodik belsőmben, mint valami örök bilincs, pecsét, vagy bélyeg. Viszont kívülről olyan érzéstelenek tűnök, hogy az már tökéletes, és szinte irigyli a lelkem a külső lényemet emiatt. Belülről szenvedek, kívülről pedig nem. S mégis hogy van ez? Mindegy, hisz én már nem érzek bűntudatot oly régóta.. Az élők holtak lesznek a kezeim által, és így nyugodva költöznek át a más világra. Magány.. hosszú éves fejezetem emlékeztetője, és nem bánom, hogy nem érzek már mit sem mások iránt, hisz megtanultam, hogy senkiben se bízz meg, és hogy csak magadra számíthatsz ebben az életben. Kegyetlen a világ, a sors, és maga az élet, hisz kegyetlenül bánt el velem, úgy ahogy számára jól esett; szenvedve éltem meg a poklok poklát belülről, és kívülről is egyaránt. Képzeletembe az ölés játszódik le, ahogy egy nyomorultat élvezettel ölök meg; érzem vérét kezeimen folyni, szemeibe látom a feladást, és majdan élettelenül hull ki kezeim közül teste. Csak ennyi értékem van csupán, csak ez az, amely miatt nem leszek magányos, ez visz a létezésembe életet, s majdan ezen is lesz erényem. Emberi mivoltom már rég kipusztult, akkori jellemvonásaim mára már homályos, feledékeny semmiség, és önmagam elvesztettem. Olyan rejtélyes felfedezni ezt, nem? Hogy már nem vagy ember, s ha ez még nem lenne elég, akkor nem is érzel már mit sem akkorról. Annyiszor mentem el emberek mellett, de mostanáig egyik sem fogott meg; Nicolason kívül. Benne van valami, amit nem lehet szavakba önteni, mármint... vagyis... mintha a barátom lenne. De nem az, hisz nem is ismerjük egymást, csak egy múló dolog a léte, és ha kötődnék hozzá, akkor egy szép nap majd elvesztem; Nem Akarok Kínt Érezni Soha Többé! Elég volt az, amit kaptam az eddigiekben. Felsóhajtva végül megszakítom a gondolatmenetemet teljességgel. Olyan egyszerű lenne, ha minden kitörölhetővé válna egy pillanat alatt, ha nem kéne azt megélni, amit most átélek. Olyan egyszerű életem lehetne minden nyomorult érzelem nélkül, de nem.. csupán kívülről vagyok kemény, és belülről nem.
-Akkor, ha ez így van.. akkor légy vele.-Mondom egyszerűen szavai után, és többet már nem tudok ehhez a Caroline-os témához hozzáfűzni, hisz nem nekem kell lépni ezen ügyben, hanem neki, és ezt ő maga is pontosan tudja. Ezért is jegyeztem meg ennyit csupán, és nem kis regényt erről. Viszont ezt követő szavai másabbakká válnak. A fejemhez vágja az ő általa jogosnak vélt dolgokat, és talán igaza is van, de én ezekkel nem vagyok hajlandó szembesülni.. nem tűröm, hogy egyes mondatai értelmet nyerjenek.. nem hagyhatom! Én nem törődök; én ölök! Elveszem az életek ezreit, ha kell, csak hogy ne kelljen éreznem, és mindezt mindenféle bűntudat nélkül teszem meg, mert megtehettem, mert jogomban áll, és mert ezt érdemlik sokan! Senki sem élhet általam, ha én nem vélem az életre őt érdemesnek, szóval rettegjen az, aki velem találkozik. Jobban teszi sok személy, ha kerül, mert a lehető legrosszabb társaság vagyok, amit az életében megtekinthet.
-Sohasem néztem le senkit.. csupán azért mondtam azt, amit, mert nem láthatsz az életem mögé.. azt sem tudod mi történt velem.-Kegyetlenül jegyzem meg a szavakat.-Nem vagyok felsőbbrendű, és nem vagyok oda-vissza magammal, de engem nem érdekel a szánalmas emberek millióinak élete.. igen, megölöm őket, mert nekem csak ez maradt! Csak ez az, amely elűzi a magányt, amikor tudom azt, hogy én rendelkezem a személy élete felett, és nem más, hanem Én!-Mély levegőt véve próbálom nyugtatni magam..-Elmondtam neked, mert ezt láttam helyesnek, de ne mond azt nekem, hogy érzek, vagy hogy törődöm... ezen szavakat rühellem.. engem nem érdekel a törődés.-Ordítok fel, majd egy egészen más irányba akarok ezek után eltekinteni..
-Sajnálom..-Szinte suttogom, és immáron visszaveszek minden fajta kiakadásból. Nem tudok mit mondani, csak elkezdem a történetem apró részleteit kiszínezve elmesélni, úgy ahogy kérte. Az élet változó, és amik velem történtek azok sohasem voltak az álmokba illő szép történetek, de túléltem, és most itt tartok a nagy semmi közepén, vagyis nem, mert vadász lettem, és ölök bárkit.. mindenkit, akit meg kell.-A nagybátyám megérdemelte, amit kapott.. akkor sokkolt, de mára már nem.-Vonok vállat, és próbálok nem annyira belemerülni a múltam részletébe.
-Mindenki életében van fájdalom, de az, amely ezek után jött..-Felsóhajtok.-Sajnálom az életed, de neked még lehet jobb.. nekem nem.-Vallom be komolyan, és egyben őszintén. Mondom tovább, amit kell, és megint csak átérzek mindent.. a halál akkor tényleg jól esett volna, hogy ne kelljen szenvednem, és szenvednem..-Akkor a halál lett volna a legjobb dolog az életemben.. és az, hogy erős vagyok kétségbe vonandó.. túléltem, mert nem tették meg, amit kértem, de végül megfizettek a tetteikért.-Nevettek fel keserűen.-Az életem szenvedések sorozata.. és elegem van ebből a létből, ezért lettem ilyen, amilyen.-Vonok vállat, és egyben végül az egész befejeztével zokogásban török ki.. egyszerűen már nem érdekel a válaszadás értelme, most csak ezt akarom.. ezt. Érzem, ahogy végül a vállamra teszi a kezét, majd magához húzva átölel.. kissé, sőt inkább nagyon meglepődöm a tetten, de most valahogy nem tud elönteni a düh, hogy hátrébb lökjem magamtól őt, inkább csak viszonozom a tettét, és lehajtva fejem hagyom, hogy a könnyek végig folyanak az arcomon..

Richard & Nicolas

Az Életem Ő nélküle Sosem volt teljes! - nézek rá ahogy válaszolok válaszára - Ez így van, Caroline nélkül sosem volt életem, csak megrögzött létem, sivár és elveszett lelkem! Ez sosem változott.. azaz még is, amikor megláttam a temetőben, akkor ez jó irányba, Boldogságba fordult át, akkor már éreztem, hogy létezésem nem pusztán kiváltság..
Amikor felsóhajt és mély levegőt vesz, egyből rájövök, hogy elég mély pontot érinthettem, hogy ebből még aztán baj is lehet.. Aztán elő áll nekem azzal, hogy nem értem, nem látok a dolgok mögé.. Talán igaza van, de Rám nézve ez SÉRTŐ! Még is minek tekint!? Egy ostoba alaknak!? - Nem vagyok Átlagos ember Richard! Ne kezelj úgy mint egy gyereket, egy mit sem értő porszemet, akivel most elkezdtél törődni, isten tudja minek! - vágom rá amikor kicseng hangjából a durvaság és rideg üzenet! - Nem vagyok lenézendő alak, nem is értem miért teszed! De várj! - emelem fel mutatóujjam ahogy ránézek - De már van fogalmam róla, mire ez a felsőbbrendűség! A kor, a tapasztalat a hatalom! Neked ez mind megadatott, ami olcsó népségnek, puszta embernek, kiknek nap mint nap életét vehetik sosem teljesülhet be! - ontom magamból a sértettséggel megfűszerezett gondolataim sorát - Akkor TE minek törődsz!? - ugrom fel az ágyról felemelve vele szemben hangomat, ami talán a legnagyobb hiba volt életem során, de mint aki nem is zavartatja magát folytatom tovább - Minek nézel Te engem mond!? Egy állatnak, egy kis kedvencnek akinek elújságolod az életed aztán megbánva és megsértődve ordibálsz vele?! Kértem én, hogy mond el nekem az egész természetfeletti életed!? Ha jól sejtem TE voltál az, aki belekevertél ebbe! Nem én mentem a nyakadra, támadtalak le és jóformán döbbentettelek le, de úgy totál halálosan! - nézek vele farkasszemet, szavai sértik önérzetemet - A rohadt életbe Richard! Sosem voltam a TE cipődben, de képzeld el, IGEN TUDOM mi a magány! Nem beszél velem jóformán senki sem RAJTAD KÍVÜL! - vágom rá már totál kikelve magamból, hiszen így van, ahogy mondtam Sam elzárkózott, Anett jóformán a munkába temetkezik, az anyám és az apám pedig egy sírban nyugszik.. a barátaimból senkit sem láttam, még így 4-5 év elteltével sem! És akkor ezzel jön, mint aki tényleg totál kirekesztettnek néz, mint ha nekem holt lila gőzöm sem volna az egészről, mint ha csak őt érhették volna fájdalmak, ezen rohadt élet során!!! - A szüleim, MEGHALTAK! - emelem ki a lényeget, ahogy visszább veszek - Anyámat nem ismerhettem jól, apám pedig akkor hunyt el, amikor mellette sem lehettem! Nem voltam tudatában, milyen beteg sőt annak sem, hogy Ki ölte meg vagy, hogy egyáltalán baleset volt-e az egész! - nézek rá szánalommal és fájdalommal a szememben.. megrázom fejem arra amit mond.. - Van benne igazság, nem öltem még, és nem is szándékozom! De NEM csak egy ember vagyok, akit bolondnak, hasztalan tárgynak nézhet! - amikor feláll, elfordul és belekezd történetének mesélésébe még azt hiszem van rá kiút, van esély arra, hogy ne vesszen el teljesen, hogy ne zárjon ki és ne tépje le a fejem..
Hallgatom amit mond, átérzem fájdalmát, hiszen az én anyám is meghalt, a testvérem születése után! - Mindig is gyötört a tudat, hogy mi van akkor, ha Sam születik meg először és anyám eztán meddő marad!? Ha nem születhet több gyereke, talán fájdalommal telve élt volna tovább, de legalább ÉLT volna! Sam sosem tudta meg az igazságot, nem akartunk bűntudatot kelteni benne, mellesleg nem is az ő hibája volt, de hát tudjátok milyen ez.. Nehéz lenne egy olyan érzékeny sráccal közölni ezt, aki annyira ragaszkodott a szüleihez, mint Sam! Ahogy említettem totál begubózott a tragédia után, és nem volt hajlandó velem sem társalogni, sőt talán még az utcára menni sem! Amit azért kétlek, hiszen minden egyes sulis barátja eljött, hogy meglátogassa, hogy segítsenek neki és osztozzanak a gyászában! Van jó is abban, ha nem álmokat akarsz kergetni és elutazni, majdan arra visszatérni, hogy elvesztettél valakit, s ezzel együtt a családod többi tagját is! Samnek jobb élete volt, az apánkkal lehetett még ha nem is minden egyes nap, minden egyes kis percében.. - így aztán megértem magányának érzését és fájdalmát a szülei iránt! - Azt, hogy nem lehetett velük és ez mennyire fájt! - amikor az örökbefogadásának részéhez térünk és szinte teljesen összeomlik, pár lépést teszek felé még sem annyira közel, hogy zavarjam a magánszféráját - Őszintén sajnálom a nagybátyádat! - szólalok meg kisebb szünet után, ahogy ránézek, majd sorba veszem azokat amiket hallottam még tőle - Tudom az én esetem közel sem olyan mint a tiéd, sőt talán jobbnak is tekinthető, nem olyan fájdalmas.. talán meg sem hat, de magam mellett sem volt senki! Tudom, milyen a magány még ha nem is hiszed! Érzem most is, attól függetlenül, hogy kik vannak velem! Caroline-ról pedig mit mondhatnék?! Sosem lehettem vele, sokkal idősebb voltam nála és a környezetünk elítélt volna miatta! Nem vagy szörnyeteg! Magad mondtad, hogy nem volt szándékos, és én biztos vagyok benne, hogy nem volt tudatában a barátod, hogy mit cselekszik! - nézek rá megértően majd közelebb s közelebb megyek hozzá - Egynek viszont megmentetted az életét! - mondom neki mint ha ez sokat segítene, de valójában én úgy gondolom, hogy ez az ami tényleg nagy szó! - Ha képes volt ezt megtenni, nem lehet olyan elvetemült, olyan őrült mint azt gondolja! Benne akkor is ott volt a segítő szándék, még ha az lett ami! - elborzadva hallgatom amit a kínzásáról mesél - Mert a halál nem feloldozás Rich! Nem ad nyugtot, nem ment meg! Honnan tudod, hogy szellem lényként nem tértél volna-e vissza, itt bolyongva világok között, befejezetlen ügyeid megoldására!? Vagy nem kerültél volna-e a mennyországba hiszen nem voltál tudatában mit csinálsz?! Erős vagy te, még azok az őrültek közt is, akik bántalmaztak téged! DE TE NEM! Te nem ártasz mindenkinek, és én vagyok erre az élő példa, helyes!? - guggolok le hozzá ahogy a szemébe nézek - Mert TE többre vagy hivatott Richard! Több az életed, a léted mint puszta szenvedés s halál! Ami veled történt az aljasság, s gyötrelmek sora, de Te neked más sorsot szántak ott fent és itt lent, ebben a földi pokolban! Amikor azt mondtam a mi találkozásunk sorsbéli volt, azt úgy is gondoltam! Meglehet, hogy én vagyok az, aki megválthat téged, még ha nincs is szükséged rá! De minden okkal történik, gondolj bele! Mi más lehet az oka, hogy pont nekem, egy vadidegennek mesélted el, élted, s történeted ha nem az, hogy segítsek!? - nézek rá fürkésző pillantással ahogy összetörten gubbaszt a falnál - De nem szűntél meg! Még a csalódások után sem, nézz magadra, erős vagy és hatalmas! Mert a szenvedések vittek előre! De te Jó vagy, még ha nem is hiszed magad annak! - fejezem be végül amikor sírásban tör ki, majd a vállára teszem a kezem, s mint anya gyermekét magamhoz húzva megölelem - Rosszabb esetben letépi érte a fejem, de jó esetben segíthetek, könnyíthetek a lelkén ha mellette leszek s segítem! -

Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Kínozz, fáj, szenvedek, és majd belehalok ebbe.. segíts, kérlek, mert ha nem teszed elveszem..!"

Az élet egy kegyetlen lét, amelyet nem kiváltságként kapunk meg, hanem a szenvedésért, mert az egész sorsunk arról szól, hogy próbákat kell kiállnunk, és a fájdalmat, amely folyton felemésztve lök a földre. Kínozva, széttépve, darabokra szedve, és erőtlenül hagy magadra.. nem ad esélyt arra, hogy felkészülj rá, hisz hirtelen csap le a semmiből. A szíved szakad meg, és úgy érzed a mellkasodban, hogy valami fojtogat belülről újra, és újra szüntelen, mintha ez egy örök pecsét lenne - egy bélyeg - , amelytől sohasem szabadulhat meg az adott illető. Annyiszor szenvedtem, és tűrtem, míg nem eljutottam eddig.. oda ahol már nem kell ezt éreznem, nem kell megfelelnem, és nem kell összeomlanom, ha feladnám az életem ezen részét, akkor szenvednék megint, de nem lehettek gyenge holmi puszta törékeny személy, akit kinevethetnek, akit megalázhatnak, és akit újból kihasználhatnak.. nem! Én fogom kijátszani, megkínozni, és megölni azokat, akik más különben velem tennék ezt, de nem tudják, hisz nincs gyenge pontom.. nem lehet, és nem is lesz soha, ha rajtam múló dolog ez! Utálom a múltamat, és épp ezért nyomom el ilyen kényszeresen a dolgokat az öléssel, hisz csak ez maradt nekem.. ez nyújt élvezetet, ez ad egy kis támaszt, és reményt.
-Talán meg, ha adsz neki időt, és folyamatosan mutatod neki, hogy mennyire szereted.-Válaszolom a kérdésére viszonylag halkan, és egyben elgondolkozva. Nem ezen töprengem, hanem a saját életemen, amelyek romhalmazok sorozatát adja. Porba hullott a családi idillem, amikor megtudtam, hogy nem azok voltak a szüleim, akiket annak hittem, aztán saját magam öltem meg a nagybátyám, aki nem is volt az, de már lényegtelen.. viszont az első gyilkosság érzete, tudata, és belém épülése adta meg a kezdő löketett arra, hogy az addigi életem más irányt vegyen. Onnantól kezdve lettem bátrabb, és egyben egyúttal önállóbb is, hisz nem féltem már a sötétben, nem rettegtem, és jobban kiálltam magamért, sőt bárkiért, akiért ki kellett. Felsóhajtva veszem tudomásul szavaim súlyát, és majdan az ő válaszát erre. Hirtelen reagálni sem tudok, csak mély levegőt veszek nyugtatásként, aztán komolyan tekintve rá végül megszólalok.
-Nem érted.. sohasem fogsz megérteni, hisz nem látsz a dolgok mögé..-Szavaim kegyetlenséggel átitatva hangzanak fel, pedig nem akarok vele szemben durva lenni, de már kezd az idegeimre menni, hogy érzelmek így, meg érzelmek úgy..-Az érzelem egy szánalmas emberi élmény..-Ordítok fel immáron kikelve magamból, de azonnal vissza is veszek ebből a dühből, hisz nem ő tehet az egészről, de másrészről mégis igen, hisz miért akar bennem érzelmeket látni? Miért szeretné, ha éreznék? Én már nem érzek, és ezt fogja már fel!-Mit tudsz te rólam, a múltamról, vagy úgy egyáltalán az életemről?-Vonom fel a szemöldökömet kérdőn.-Semmit! Nem kellett átélned azt, amit nekem.. Tudod te milyen egy ilyen fajnak lenni? Tudod mi az, hogy magány? Amikor mindenki meghal körülötted, és már csak te maradsz életben? Tudod te milyen a saját szeretteidet megölni, és a kezedhez csak az ő vérük tapad?-Megrázom a fejem.-Te csak egy ember vagy.. még, aki nem érti az összefüggéseket, olyat szeretnél, ami bennem már nem lehet!-Idegesen felállok, és egyúttal fordulok el tőle. Mit akar ezzel az egésszel elérni? A szívem szakad bele, ha csak a múltamra gondolok, de muszáj a látszatot fent tartanom.. nem bukhattok el.
Nagyot nyelve hallgatom kérését.. Meséljek el mindent?! Sohasem beszéltem ezekről, mert nem akarok szálakat fűzni másokhoz, de valahogy nem megy az ellenkezés.. Nem tudom neki azt mondani, hogy nem beszélek az életemről. Nem jön számra a szó, amelyet mondani kellene ezzel kapcsolatban, és így hát képtelen vagyok hozzá kezdeni ehhez.-1512-ben születtem Angliában, a Redway család első, és egyetlen fiaként.-Hangom átmegy az emlékezés szintjére, és teljesen beleélem magamat az egészbe, de nem fordulok felé, csak a falhoz sétálok, majd megfordulva neki dőlök, és behunyom szemeimet.-5 éves voltam, amikor vámpírtámadás következtében megölték a szüleimet.. 1 évig ide-oda kerülés után a nagybátyámhoz kerültem végül véglegesen, de az évek alatt nem hagyott nyugodni a szüleim halálának a gondolata. 15 éves koromban egy beszélgetés során hallottam a bácsikám szájából, hogy örökbe lettem fogadva.. szinte sokkolt a hír. Azaz Edward Redway, aki addig voltam többé már nem lehettem!-Hirtelen kezdem kapkodni a levegőt, mintha szükségem lenne rá, míg a fal mentén a földig csúszom ezzel leülve végül.-Megakartam szökni, hogy megkeressem a szüleimet, de a nagybátyám észrevett, én meg hirtelen felindulásból leszúrtam őt egy karddal.. Az első gyilkosságom volt, és emberként vittem végbe.. Ezek után keresgélni kezdtem, de csak egy nevet találtam; "Richard Weston", azóta ezt viselem névként.-Felhúzom a lábaimat a mellkasomhoz.-Az életem onnan kezdve arról szólt, hogy harcolnom kellett magamért, az életben maradásért, mert már senkim sem volt. Hozzá akartak adni egy lányhoz, de nem akartam ebben részt venni, és mikor betöltöttem a 21-et, akkor az egyik este egy elhagyatott környéken szembe találkoztam egy vámpírral. Aki megtámadott, a véremet vette, majd adott a sajátjából.. viszont később magamhoz térve az egyik barátom mellettem hevert, aki nem mellesleg, mint kiderült megölt, így ez lettem; egy szörnyeteg, de még emberi vérre volt szükségem, és mivel küzdött ellenem így megsebeztem nem szándékosan.. vérezni kezdett, így hát nem bírtam ellenállni, és átváltoztam végleg! Ezek után vérszomjjal küzdtem minden egyes nap.. megöltem a saját barátaimat, és vérengző őrültként éltem.. bűntudatom volt, és fájt iszonyúan ez a tudat, míg nem később más vámpírok segítettek azzal rajtam, hogy kihasználtak, átvertek, és majdan kínzó élet vette kezdetét. Vadászok, és boszorkányok tömege kínzott; karóval, vasfűvel.. és ehhez hasonló eszközökkel. Fájt, és szenvedve kértem mindannyiszor a halálom, de nem adták meg.. egy sem ölt meg!-Utolsó négy mondatomat fájdalmasan mondom szinte már ordítva. Kezeimet a térdeimre teszem, míg nem lehajtom a fejemet is végül.-Minden egyes nap újabb adag szer, újabb adag fa mennyiség szúrása a testem különböző pontjaiba, és láncra verés.. A kínok kínját éltem át.. szívem beleszakadt a súlyba, és testem feladva várta az édes halált, de nem kapta meg. Életben kellett maradnom, és szenvednem kellett.-Szemeimből könnyek folynak, de ezt szerencsémre nem látja.-Nem maradhattam az, aki.. érezni akartam ezen dolgok befejeztével is, és hittem másokban, de az emberek végül meghaltak mellőlem, míg mások átvertek, mint vámpírok.. csalódtam..-Szavaim erőtlenné válnak, és végül elakadok.. Nem tudom magamat kontrollálni már, ezért sírásban török ki, és egyúttal összehúzódom teljesen..

//

Ha eddig nem mondta el, gondolod most megfogja tenni?! - nézek rá amikor válaszol feltett kérdésemre.. Valahol biztos voltam benne, hogy sem Ő, sem én nem leszünk képesek erre válaszolni, mindez rajta fog múlni! Talán jobb lett volna ha soha rá sem jövök, hogy akit szeretek egy természetfeletti... - nem tudom kimondani, hisz mióta nem láttam annyi minden történt és én még csak a közelében sem voltam ott, így nem tudhatom milyen, ha nem önmaga.. nem ítélkezhetek felette ha sosem jártam a cipőjében! Még is az emberi gondolkodás, az érzéseim ridegen, szinte menekülve szaladnának el előle! Fáj ezt kimondanom, de valahol így van.. pedig aztán ha én nem, akkor más kitudná megmondani, hogy mennyire szeretem!? Talán ez képes lesz legyőzni az emberi toleranciát és tűrőképességet, a határt, hogy van ami felettünk áll, és nem minden esetben kell megbolondulnunk vagy éppenséggel megriadnunk attól, ha valami nem a hétköznapi kerékvágásban halad.. Képesnek kell lennie rá! Nem kötelességből, magából az érzésből! Ami még ezeknél is erősebb! Ebben biztos vagyok!.. Minden esetre szembe fogom ezzel állítani, persze nem ítélkezően, de tudnom kell, hallanom a saját szájából! Még ha mindkettőnknek is fájdalmat okoz ezzel az egésszel.. Bár erről nem Caroline tehet! Legalábbis remélem, hogy nem maga akart.. ez lenni... - gondolkodom el majd feleszmélek amikor elhallgat - Megbántottalak!? - teszem fel a kérdést ahogy ránézek - A kivételek ez esetben nem erősítik a szabályod Richard! Ha azt mondod vannak kivételek még sem vagy annyira elvetemült! - fűzöm hozzá ahogy elveszem róla pillantásom, hisz világosan megmondta, hogy neki nem kell semmi, nem kell róla jót gondolni, Ő az aki és senki kedvéért nem fog megváltozni.. - Nem teheted!? Nos ez a kényszer! - nézek rá ismét, végighallgatva szavait.
Be kell látnia, hogy néha igen is ellentétesen beszél, a gondolatai és a kimondott szavai néha eléggé szemben állnak egymással.. talán maga is vívódik csak nem akarja beismerni! Vagy már annyi rossz érte, hogy nincs mit beismerni?! Totál kikapcsol és kész, amikor kedve tartja?! Vajon minden faj ezt csinálja!? Vajon mi lesz, ha egyszer Care is ezt teszi!? Vele vajon mi történhetett, ami miatt ez lett belőle!? - mardosnak ezek a kérdések, mert rossz így látni, rossz még ha nem is ismerem! És felettébb rossz ezt Care körül is érezni! Téved ha azt hiszi más képét vetítem ki rá! - Talán félreértelmeztelek, talán jól láttam ki vagy valójában! - köszörülöm meg torkom majd határozottan ezt mondom - Tehát akkor vannak érzéseid, csak elnyomod, hogy a magadról kialakított kis képed és a világod amelyben most élsz, össze ne omoljon...! Értem én! - bólintok, szavaim kissé megvetően hangzanak fel, noha inkább szánalom van bennük, hogy képes ezért a világért feladni önmagát, s mindent amit csak megláthattam benne! Amit bárki megláthat, ha csak egy kicsit is közelebb kerülhet hozzá, ha lesz esélyük rá, hogy életben maradhassanak, ahogy én! Bár azt kétlem, hogy nem rohannának el hanyatt homlok, de azért még is vannak kivételek! - Ha ezt akarod nem is! - nézek rá rávágva szinte ezeket a gondolatokat.. amikor pedig elmondja mély sóhajjal mi is történt vele, nos megértem.. kezdem már látni az összefüggéseket amik azzá tették aki most.. percekig nem is tudok mit mondani neki.. majd összeszedem bátorságomat és határozottan ránézve a válaszokat kérem tőle - Mesélj el mindent! Kérlek! - fűzöm hozzá.. hogy ebből vajon mi lesz.. hogy megmarad-e még a nap végére a fejem, vagy megmarad de lelép, azt nem tudom! Én csak azt tudom, hogy ha már belekeveredtem ebbe az egészbe, akkor szeretnék tisztán látni, és ha még nem is kell neki, de segíteni! Mert noha nem ismeri be, de szüksége van egy emberi lényre, hogy megtalálja a maga emberségét is, mert én tudom, hogy ott van az még, bármennyire azt állítja, hogy az rég kiveszett belőle... - nézek rá elszántsággal és kisebb fajta félelemmel a szememben, várva a fejleményeket. -

Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Érdekes ez az egész, nem? Érzéstelennek kéne lennem, de valahogy most mégsem vagyok az.."

Érzéstelenség, kegyetlenség, könyörtelenség, gonoszság, kíméletlenség, durvaság, és maga az élvezet uralja a testemet.. Belsőm már rég nem tündököl a jóra hajlamos tulajdonságoktól, inkább kárhozva ég a poklok poklától; a rossz jellememtől. Kisugárzásom félelmet megkövetelő, tekintettem halálos, hangom hát borzongató, és lényem sötétség uralta árny. Nem magam vagyok, hisz rég nem azon személyre tekinthetnek bennem, aki anno annak idején voltam emberként, hisz az évek megváltoztattak; gyilkossá tettek, egy bűnös lélekké, aki elkárhozott. Megvetést érdemlek, elutasítást, gyűlöletet, utálatot, és egyben maga a halált.. Annyi ártatlan ember életét ontottam ki, oly sok emberi vér tapad a kezemhez, s nem csak emberekké, hanem a fajoké is.. S hogy megbántam-e? Nem, egy pillanatra sem, mert nincs bennem bűntudat, vagy fájdalom, sőt élvezem.. Rám nézel, és mit látsz mond? Egy érzéstelen személyt, aki öl kegyetlenül, s akinek nem számít mások élete. S miért is érdekelne az, hogy másokkal mi van, amikor van saját életem is? Annyi megölendő személy vár rám, annyi "bűnös" lélek felszabadítást szeretne általam, s hogy én mennyire élvezem a halálukat! Csodálkozhatsz azon, hogy miért lettem ilyen, de szerintem ez egyértelmű; a sok fájdalom, szenvedés, és kín miatt.. Kimondhatatlan volt átélni, és érezni egész lényemben a fájdalmas poklot annyi éven át, de ez ellen sosem tettem semmit, csak tűrtem csendben, míg érzelmeimet nem kapcsoltam ki puszta érzelem mentességért, hisz úgy gondoltam, hogy az a leghelyesebb, ha ezzel együtt élek, de akkor tévedtem. A sok esemény, amely körbe övezet, és szenvedéssel telt pillanatokat idézet bennem, az mindmáig pecsétként nyomta rá a lelkemre a bélyegét. Talán most is érzek egy kis szánalmat, vagy segítést néha napján az emberek iránt, de én nem vagyok ilyen.. jellemem nem jó! Nevetve széttéphetném Nicolast is, hisz mit érdekel engem mások élete? De nem tudom megtenni, mivel többet ér az életben, mint a halálban - legalább is ezzel magyarázom az esetet - ; Életének értelme van! Oly régóta várok arra, hogy az életemet ne csak a szörnyűségek sorai zárják körbe, de mára már beletörődtem, hogy nem tehettek kivételt; nem kegyelmezhettek. Ugyan életben hagyok egyeseket, mert életükben még nem most jött el a halál fogalma, de azon személyek megérdemlik, hisz nem mihaszna létük van. Kegyetlen lennék, és gonosz, mert vér tapad a kezemhez? Mert áldozataim vannak, amelyeket vagy ételként, vagy pedig szórakozásként ölök meg? Oh, kérlek, én ilyen vagyok! Nem akarom, hogy jót lássanak bennem, vagy hogy elfogadjanak így, ahogy vagyok.. Nem kell nekem érzelem, barátság, szerelem, vagy szeretet, sőt semmi.. hisz nem vágyom jó élményekre, s egyben szép dolgokra, mert számomra ezen életem is épp elég. Annyiszor éreztem fájdalmat, amely már-már felemésztett egyik pillanatról a másikra, hogy ezen érzést ki kellett iktatnom magamból, és nyugalmam érdekében megtettem, hisz nem volt más lehetőségem, ha hagytam volna az érzelmeimet annyiban, akkor beleőrültem volna teljesen..
-Erre nem nekem kell válaszolnom, Nic.-Szavaim komolyan csendülnek fel, és egyben őszintén, hisz nem adhattok olyasmire választ, ami nem rám tartózik, hisz már így is túl sok mindent árultam el Caroline-ról, bár nem mintha érdekelne.. de azért van szívem.-Kérdezd tőle, ez a legbiztosabb.-Teszem még hozzá viszonylag halkan, miközben látom, ahogy elgondolkozik, és úgy érzem itt lenne az ideje annak, hogy lelépjek, hogy eltűnjek végre. Túl sok minden történt, és ez a hirtelen fordulat az életemben, hogy immáron a jellemem, ha csak az ő közelében is más.. katasztrófa! Miért kéne másnak lennem, azért mert egy srác ilyet hoz ki belőlem? Úgy érzem, hogy a barátom, de az.. az lehetetlen, hisz érzelmeim halvány foltja sem tűnhet fel, hisz úgy tudom, hogy ezeket már magamból réges rég kiiktattam. Akkor mégis miért kell éreznem, vagy netalán ily kedvesnek lennem? Miért vagyok engedékeny vele szemben, elnéző, és mégis barátságos? Jellemem azóta más amióta megjelent, mintha nem önmagam lennék, hanem egy teljesen más valaki.
Nem nézek rá, hisz egyszerűen képtelen vagyok ráemelni a tekintettemet. Mégis mi van velem? Összezavarodva állok előtte, miközben hallgatom a kérdésemre adott válaszát. Miért mondja ezt? Én nem érzek már, és ha igenis, akkor sem fogok emberien viselkedni! Nem akarok újra szenvedést, kínt, és fájdalmat az életembe, hisz elég volt eltűrni egy évszázadon át, sőt még többen is keresztül! Szívem szakadt bele, és ha nem lépem meg a mostani énemet, akkor már nem is léteznék talán.. hisz vérengző fenevad lennék, aki kikapcsolta volna az érzelmeit, és aki ölne szünet nélkül kegyetlenül.. Szavai, nos.. meglepnek, hisz nem gondolnám ezt magamról. Nem érzek, és ezt neki is fel kell fognia.. szép, amit mond, de nem, ezeket nem rám mondja, hanem valaki másra, és vele téveszt össze..-Minden szó szép, és igazán gyönyörű..-Ismerem be, miközben hajamba túrok, és mély levegőt veszek.-De tévedsz, Nicolas! Tévedsz, hisz az, amit látni szeretnél bennem.. nem létezik! Én nem érzek már, és szándékomban sem áll segítséget nyújtani másoknak, oké akad kivétel, hisz az mindig van, de ne képzeld azt, hogy érzek.-Tekintettem rideggé válva néz bele szemeibe.-Ölök, és ez a tudat nem holmi puszta kényszer, mert önmagamtól teszem. Akárhányszor előttem áll egy ember, és a táplálékomként kezelem oly annyiszor meg is ölöm, pedig kontrollálni tudom magam, de én nem kegyelmezek, mert.. mert nem tehettem. Ez vagyok egy gyilkos, és ne láss belém olyat, ami nem is létezik..-Mondom komolysággal az igazamat.-Nem érezhettek már, mert ha ez megtörténne, akkor összeomlana az, amit ezidáig felépítettem.-Térdelek le elé végül, és úgy nézek a szemeibe mindvégig egy pillanatra sem elszakítva azt.-Nem ismersz, és soha nem is fogsz.. én akkor megszűntem létezni belülről, amikor vadászok, és boszorkányok ezrei kínoztak..-Fújom ki a levegőt a tüdőmből, és lehajtva fejemet fejezem be a mondandómat..

Ahogy elmondja hogyan is kerültünk ide, és rákérdez hiszek-e neki, rábólintok - Ahogy mondtad, egy vámpírba vagyok szerelmes! - nézek rá elkomorult tekintettel - Lehetséges ez?! Vajon Ő miért, és mikor és hogy!? - sorolom a kérdéseimet, látszik rajtam, hogy nagyon fáj, felemészt és szét vet az érzés, hogy megtudtam a lányról, a szerelmemről az igazságot, a fájó, de csúf igazságot.. Miért Ő?! - ez van bennem még mindig, ahogy magamnak is felteszem a kérdést bár tudom, hogy nem kapok majd rá választ.. magamtól nem fogok tudni kielégítő választ adni.. egyetlen egy személy van, aki megmagyarázhatná ezt, s az maga Caroline! De, ha ő is a sötétséget szolgálja, ha tudta magáról hisz ezt, hogy ne lehetne tudni...akkor miért nem mondta el!? Talán azt gondolta bolondnak nézném érte?! Vagy rögtön nyúlcipőre váltva elrohantam volna előle!? Nem hiszem.. vagy talán.. talán még is!? Talán erősebb az érzés amely hozzá köt annál, hogy futásnak eredjek! Hihetetlen, hogy egy ilyen fontos és még is kényes témát elfelejtett elmondani! Vagy egyáltalán direkt, szándékosan nem mondott el! A temetőbeli kis akciónk során, amikor a fához szorítottam, éreztem, hogy nincs minden rendben vele! Fura volt, kissé távolságtartó.. de ahogy én sem, úgy azt hiszem Ő sem tudott ellenállni annak a felfokozott vágynak, érzésnek, hogy újra látjuk egymást annyi év után, hogy már Ő is felnőtt lett és maga hozza meg a döntéseit, ezeket pedig senki sem bírálhatja meg így azt sem, ha netalán lefekszik velem! Sosem titkolhattuk jól, hogy vonzódunk a másikhoz, hogy mennyire kívánjuk egymást.. de az életkorunk miatt sosem lehetett több, mint egy lopott csók, az is csak azért történhetett meg mert volt egy szabad percünk kettesben maradni, akkor pedig kihasználva a helyzetet Care csókolt meg.. kisebb elgondolkozás után a szavára pillantok fel, látom, hogy meghatotta amit mondtam és ez jó érzéssel tölt el! - Nem megy el, mint mindenki más, marad! Értem?! Értem - bólintok aprót mint letisztázva magamban, hogy örülök, hogy mindezt elmondtam neki, még akkor is ha tudom mi! -
Mert tudom milyen szenvedni, milyen a föld alatt lenni, amikor már a gaz is lehúz, a föld nyomja rád bélyegét, amikor nem látsz kiutat, amikor legszívesebben szíven döfnéd magadat! - nézek rá - Mert Te vagy az egyetlen a visszatérésem óta, aki őszinte velem, aki nem néz le vagy ítél el rögtön! Aki ismeretlenül is megnyílt nekem! Aki, ha tudat alatt is, de segíteni akar! Akiben szintén van emberség, tudja mi a testvériség! Aki még egy ismeretlennek is képes erőt adni, már csak azáltal, hogy létezik! És aki kötelékek nélkül is olyan mint a Testvérem! - fejezem be, majd egy pillanatra az utolsó mondatánál akadok meg - Tudod engem még nem tettél el, itt vagyok! - mosolyodom el - Ha azt hiszed nálad nincs rosszabb, tévedsz! Megannyi ember öl meg nap mint nap százakat, és még sem ilyenek mint Te! Még csak hozzád foghatóak sem! Tudod miért!? Mert az ő lelkiismeretük, az ő fejük teljesen elborult, teljességgel sötét és rideg! De a Te lelked mélyén, az elmédben ott lapul még a jóság, az arra való hajlandóság, ott lapul és segítségért kiált! A valódi énedet sosem nyomhatod el, rejtheted kövek alá! Nem tudod és felesleges is! Tudod első ránézésre nem lehet átlátni rajtad! De, ha akad egy pillanat amikor csak kis részben, de megnyílik a lelked a másik felé, nem kell sok hozzá, sem szavak sem tettek, csak egy szemcsillanás, akkor rájöhet az illető, hogy a rideg kemény felszín alatt micsoda érző és meggyötört, félénk lélek rejtőzik meg! - nézek rá várva, hogy rám nézzen. -   

Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Barátokká válunk? Elsőre érdekesen hangzik, de benne vagyok.. egy próbát megér!"

Nem lehettek az a személy, akit az emberek örömmel látnának magukkal szemben, mert köztudott, hogy nincs minta jellemem, sőt annyi évnyi szenvedés után nem is lehetne. Sohasem fogom elfelejteni azon napokat, amelyek kínnal töltöttek el, s belülről oly szinten emésztettek fel, hogy egy életre megjegyeztem pontosan ama érzelmeket. Milliónyi fájdalom vette körbe az életem már egészen kiskoromtól kezdve, s úgy éreztem meghalok, ha csak még egy ilyen érzelem ér, de nem történt meg sosem.. Szüleim korai halála egy vámpír által, majd hogy kiderült örökbe fogadott gyermek vagyok, aztán önmagam által okozott első gyilkosság.. talán 15 éves voltam akkor. A továbbiakban a szerelem bántott, a nézetelveim mások voltak, mint a velem korabelieknek, és sohasem volt nyugtom egy pillanatra sem. Magamhoz vettem egy öreg nőt, aki ugyancsak a korabeli szokásokkal tömte a fejem, nos elegem lett belőle is egy éjjel, s ekkor léptem egy elhagyatott területi részre. A mesék úgy tartották szörnyek laknak ott, és halottak járkálnak felkelve sírjaikból, de engem akkor az nem érdekelt.. csak beléptem oda minden következmény nélkül. Végül vámpír lettem; megöltem a barátaimat, a vérszomj gyötört, míg nem a vadászok, és boszik százai nem fogtak közre. Éveken át kínoztak vadászati eszközökkel; vasfűt kaptam a szervezetembe, karókat szúrtak belém, és éheztettek.. Ezen időszakok után lettem egy kegyetlen gyilkos vámpír, aki kíméletlenül gyilkol meg bárkit, de még mindig éreztem legbelül, míg nem vadásszá váltam, aki bárkit megöl akármi is legyen az illető.. Az élet kegyetlen, és eme tulajdonságát sosem szünteti meg, mert élvezi látni, hogy szenvednek a benne elő emberek milliói. Nem is értem, hogy egykor ezt miért nem vettem észre, pedig ott volt a két szemem előtt az egész, mégis érezni akartam, s ez miatt csak tűrtem azt a rengeteg pokolian kínzó fájdalmat. Az élet csak fájdalmat ad, és jóságot vesz el szünet nélkül.. nem csak én, hanem a fajtámbeli lények is szenvednek belülről, és hasonlóan hozzám ők is álca mögé bújnak, hogy a valódi érző oldalukat ne lássa senki sem. Én is így vagyok már ezzel annyi év után, és szerintem nem csoda, hogy kivé, s mivé váltam. Tüdőmben tartott levegőt immár magabiztosan fújom ki. Az élet egy kész rejtély! Nem fejtheti meg senki sem, és engem sem érthet meg soha senki..
-Volt időm megtanulni bőven.. tudod egy jó pár száz éve élek.-Pillantok rá, majd következő témaköre nem ér váratlanul. Tudtam, hogy előbb-utóbb majd felteszi nekem ezt a kérdést, mármint azt, hogy hogyan is jöttem be a házba, amikor egy vámpír nem léphet be. S most mondjam el neki a titkom, vagy csak hazudjak egyszerűen? Biztos találok majd ebből is kiutat.-A ház tulajdonosa Caroline anyja, ő pedig ember.. szóval neki be kellett volna hívnia ide, és nos Caroline.. vámpír.-Pillantok rá.-De ő nem hívhat be, mert nem a ház tulajdonosa, csak az itt lakója. A lényeg, hogy engem nem kell behívni, hisz van egy olyan különleges kiváltságom, hogy simán bemehettek az emberek lakta házba. Így nem kellett senkit megölnöm, vagy megigéznem, renden? Hiszel nekem?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet rátekintve.
-Minden lehetséges, csak akarni kell.-Mondom én, akinek az egész élete szenvedésről szólt. Talán, ha nagyon akartam volna elkerülhettem volna eztet, de mit áltatom magam? Ha egyeseknek akkor kellett meghalnia, akkor én hiába akartam volna bármit is tenni, ha minden próbálkozásom csak sikertelen kudarc lett volna, hisz tudniillik, hogy én nem akadályozhattam meg a szüleim, vagy bárki másnak a halálát.. ennek így kellett lennie, és kész.-Tessék?-Először alig bírom elhinni, amit mond.. majd megrázom a fejem.-Ha szerelmes vagy, akkor harcolj a szerelemért!-Jelentem ki neki határozottan.
Kiakarok lépni azon az ajtón, elakarom hagyni ezen helyet, de megakadályoz hirtelen Nicolas szava.. megállva ledermedek, és hallgatom háttal azon mondatait, amiket mond. Eddigi életemben nem voltam még ilyen összezavarodott, mint most vele szemben, és hogy őszinte legyek, ezért elmondom, hogy nem értem az indokot. Nem értem, hogy miért vált ki belőlem ilyesmit, amikor semmi közöm sincsen hozzá, mégis olyan, mintha ezer éve ismerném. Amikor befejezi a beszédet felé fordulok, és komolyan tekintek rá. Eleinte meg se tudok szólalni, de aztán mégis csak összeszedem a bátorságom hozzá.-Maradok.-Csupán ennyit mondok neki, majd az ajtó felé fordulok, és bezárom azt. A "barátom" mellé suhanok.-Nem ismersz, Nicolas.. mégis annyira emberi vagy hozzám, miért? Mivel érdemeltem ezt ki? Hisz egy gyilkos vagyok, aki emberek millióit öli meg, sőt bárkit, aki az utamba kerül..-Lehajtom a fejem, és várom a válaszát, bár nem beszéltem olyan hosszasan, mint ő, de most csak ennyit tudtam mondani jelen helyzetben.

Amikor bejön és leteszi mellém a tálcát ránézek - Köszönöm! - suttogom, kezd kicsit elhagyni a hangom - Látom jártas vagy a konyhában haver! - mosolygok rá ahogy leül hozzám - Hogy kerültünk ide!? Nem azt mondtad, hogy egy vámpír csak akkor jöhet be egy házba, ha behívják!? Bár azt nem mondtad, hogy ennek mi a mögöttes tartalma, de ahogy kiderült, hogy Elena vámpír, úgy Caroline is az lehet és akkor már értem! De ha nincs így, akkor valaki behívott! Jártál te ezelőtt itt!? - pillantok rá - Ahogy körbenézel azt mondanám, hogy ebben a szobában nem biztos, de ahogy azt megcsináltad - mutatok a tálcára - azt hiszem a házban már körülnéztél! Van itthon valaki, akiket esetleg megigéztél, vagy csak mi vagyunk itt!? - veszem el a teát belekortyolva - Fura itt lenni Care szobájában, a hely szinte semmit sem változott mióta elmentem, Care szeret ragaszkodni a dolgaihoz és ez most sincs másként! Örülök, hogy megtartotta a fényképünket és az éjjeli szekrényén őrzi, így minden elalvásnál eszébe jutok! Sajnos a kép másolatát még nem szereztem meg, de ha lesz rá időm biztosan megcsináltatom! Ez volt az első közös képünk, emlékszem Care mennyire izgatott volt miatta, szinte rágcsálta a fülemet, hogy csináljuk meg! Már akkor is nagyon szeretett, ez látszott rajta, noha idősebb voltam nála! Még is, még most is emlékszem arra a lágyan csilingelő kellemes hangra amit hallatott. Szeretem őt, ez nem kétséges, mindig is vonzódtam hozzá és ez a távozásomkor sem változott semmit! Bár féltem, hogy csak bajba keverem úgy látszik ilyenről szó sincs, megtudja védeni magát. Jó látni, hogy az a Caroline sem veszett el, de egy érett nővé cseperedett, akit nagyon tisztelek! - Eljárt felettünk az idő, az élete nagy részében nem lehettem jelen, de az elkövetkezendőkben szeretnék ott lenni! Már ha ez lehetséges.. - gondolkodom el azon, hogy mi van, ha ő is vámpír..
Lefagyok amikor azt mondja, van embere a rendőrségnél! Eszembe jut az egész tisztás dolog, ahogy azt ecseteli, hogy szemérmetlenül képes gyilkolni.. és a Tanács!? Mit sem tesz ez ellen!? Próbálkoznak, de ha a rendőrök is benne vannak, teljesen értelmetlen az egész, a város csak is magára számíthat védelmi téren, egyáltalán ha képesek lesznek rá, ami eddig úgy látszik nem sikerült! És Liz!??!!? Ő is benne volna!? Vagy mit sem tud az egészről!? Mi folyik itt!?!? - felmordulok kissé - Szerelmes vagyok belé! - közlöm mint, ha nagy titkot árultam volna el, s közlöm mint, ha csak egy barátnak mesélném ezt, és nem egy vámpírnak.
Amikor elmondja, hogy törődött velem, hogy maga sem érti mi van vele, és képes ennyire megnyílni előttem elindul az ajtó irányába.. nem akarom, hogy elmenjen, még ha fura is ezt kimondani! Azt hiszem kezdem elfogadni a helyzetet, és ezt neki köszönhetem, aki őszinte volt velem! Ha van rá mód, hogy ne menjen, megkeresem! - Megfogott az őszinteséged és a segíteni akarásod Richard! - mondom neki ahogy ránézek - Nem szeretném ha elmennél! Nem okozol gondot, én.. én köszönettel tartozom neked, és szeretném ha maradnál! Tudom, hogy sosem leszek a barátod helyében és teljesen zavart vagy, nem ilyennek ismered magad, félsz, hogy kijátszalak, de ez nincs így! Szükséged van a szeretetre tudom! Ahogy mindenkinek! - mutogatok - És ha ezt megtaláljuk, ha csak kis csíráját is felfedezhetjük egy másik ember lelkében, s szemében, nem szabad eldobni! A magány mindig is rossz tanácsadó volt, hidd el nekem! Nem akarlak befolyásolni, sem kihasználni, sem korlátozni! Nem is tudnálak! Tudom, hogy nincs szükséged rá, de én a barátságomat ajánlom neked! Hihetetlen, hogy ezt neked mondom, egy vámpírnak, aki könnyen meg is ölhetne, de ha belegondolok mi nagyon is hasonlítunk! És nincs még egy olyan ember mint te! Másfelől meg minden tett megbocsátható! - vonok vállat - Nem vagyok vallásos, de tudom, hogy Isten fia miért jött és ment el közülünk, és ha a következő találkozásig rengeteget is hibáztunk.. az csak minket igazol, emberek vagyunk nem Istenek! Lehetőséget kaptunk a szebbre, és a jobbra, de az élet mindig ott tesz keresztbe ahol tud! Én tudom, hogy Te most elszámoltál a lelkeddel! És azt is, hogy ha egyszer oda feljutsz nem a pokolba mész utána! Mert minden rosszban van valami jó! És minden jónál van még jobb! Ha ez az, hogy találkoznunk kellett, akkor ez a mi megváltásunk! Ez a mi reményünk és kiváltságunk! De nem akarom rád erőszakolni, ezt szeretném tisztázni! - pillantok rá - Tehetsz úgy is, hogy kilépsz azon az ajtón és sosem találkozunk többet, de tehetsz úgy is, hogy maradsz! Én sosem fogok rád ezért haragudni! Sőt köszönöm, hogy találkozhattam veled! - mosolyodom el ahogy befejezem. -

Nicolas Roux & Richard Redway Weston

"Néha őrültségeket csinálok, de ez minden eddigit túl szárnyalt.."

Talán túlontúl is elment a maradék eszem, de nem érdekel most jelen esetben semmi. Megbántam, hogy elmondtam neki azt a sok mindent.. ha nem avatom be, akkor nem zavarodik össze, akkor nem jön rá a "barátai" titkára, és akkor nincs ez az egész vérzéses, sőt elájulásos jelenet. Felsóhajtok, és úgy látok neki a konyhában lévő tea készítésnek, aztán pedig a szendvicsnek, de eközben gondolataim nem ekörül forognak, hanem valahol egészen máshol járnak. Néha már nem értem magamat, de komolyan, viszont a jelen helyzet egészen más, hisz olyan, mintha az a Richard Weston, aki itt áll most.. nos nem is én lennék. Hogy voltam arra képes, hogy leálltam egy emberrel beszélgetni? De ha még ez nem lenne elég, akkor fokozhatom a hangulatot azzal, hogy elárultam a saját fajtámat.. az egész természetfeletti lényről beszámoltam neki, és ezzel lelepleztem mindent, amit eddig ő, mint halandó, párdon vérfarkas nem tudod. Mondhatnám neki azt, hogy ezt az egészet álmodta, de nem hinné el, ha meg ráolvasok nem tudom, hogy hatásos-e, már abból kifolyólag, hogy farkassal van dolgom. Most őszintén bevallom, hogy egyetlen egy alkalommal sem olvastam még rá farkas egyedre, csak is kizárólag emberekkel tettem meg ezt, és azt is csak akkor ha szükséges volt, máskor pedig nem igen. Veszek egy mély levegőt annak érdekében, hogy tisztítsam a gondolataimat, és végre észhez térjek, de sajnos ez nem jön ez össze. Valahogy még mindig ugyanúgy érzem magamat, mint az előbb. Bűntudat fut át rajtam, és hálát rebegek, amiért szerencsére nem verte be a fejét Nicolas. Viszont nem tudom, hogy miért pont ide akartam hozni, hisz őszintén szólva azt sem tudom, hogy milyen kapcsolatban áll Caroline-nal. Csak annyit tudtam meg Dantől, hogy legutóbb a seriff együtt látta Carolinet, és Nicet.. ennyi információval pedig igencsak keveset tudok. Szóval ha Nicolas rákérdez, hogy miért hoztam ide, akkor nem tudom, hogy mit fogok neki mondani. Majd esetleg előállok azzal, hogy; "Figyelj, felhívtam az egyik rendőrt, aki az informátorom is egyben, hogy járjon utána kivel találkoztál legutóbb.. ő megtette, és a Caroline anyja a seriff pedig elmondta, hogy ő Care-el látott téged, és ezért hoztalak ide." Megrázom erősen a fejem, majd kitalálok valamit erre a helyzetre, de most minden esetre koncentrálnom kell a teára, és a szendvicsre. Bár ebben a konyhában még sosem jártam még is elég otthonosan mozgok, mintha tudnám, hogy mit merre lehet találni, bár nem nehéz rájönni, hisz az emberek többsége ugyanúgy pakolja be a konyháját csak más bútorokkal. Elkészülve pedig egy tálcára helyezek mindent, amit a kezembe véve felviszek a szobába. Persze egy percre sem tudok megnyugodni a ténytől, hogy én miattam kötött ki itt. Ha tartom a szám, akkor nincs ez.. idegesen nyitok be az ajtón, de persze kívülről ez nem látszik rajtam, majd bezárva magam mögött a szoba ajtót nézek rá Nicolasra, aki már magához térve fent van, és kérdőn tekint rám.. Tudtam jól, hogy ez lesz, hogy tudni akarja majd, hogy mit keres itt, és hogy miért is hoztam ide. Megindulok az ágyfelé, és azaz mellett lévő kis éjjeli szekrényre lerakom a tálcát, majd mély levegőt véve fordulok a srác felé, aki még mindig nem érthet ebből semmit..
-Tessék, hoztam neked egy pohár teát, és egy szendvicset.-Mutatok a tálca irányába, és komolyan tekintek rá. Mást még nem mondok számára egyenlőre, hisz nem célom közölni vele, hogy miért is került ide, sőt hogy hogyan. Inkább az ágy széléhez sétálok, majd leülök oda. Körbe pillantok gyorsan a szobában, és el fog egyfajta különös érzés.. már említettem Nicolasnak, hogy egy házba nem tud bemenni egy vámpír csak akkor, ha behívják őt, de ez csak abban az esetben lehetséges, ha az ott lakó ember.. és ebből kifolyólag ez a ház nem Caroliné, hanem az anyjáé. De persze annyi infót mondtam el számára, hogy nem hiszem, hogy már azonnal beugrik neki, hogy miket is mondtam.. és pont véletlen sem lehet, hogy csak ez jutna hirtelen eszébe.
-Felhívtam az egyik emberemet..-Kezdek bele végül önmagamtól a válaszadásba, és nem várom meg, hogy feltegye számomra a kérdést.-..aki a rendőrségnél dolgozik. Megkértem, hogy nézzen utána kivel találkoztál mostanában, vagyis kivel láttak téged, és mivel Caroline került szóba, ezért ide hoztalak végül.. Nem tudom, hogy milyen kapcsolatban állsz vele, vagy hogy mi közöd hozzá, csak annyit tudok, hogy találkoztál már a seriff lányával.. nos így kerültél ide.-Tekintek fel rá végül.-S nem kérek kioktatást fogadd el a tényt, hogy elhoztalak onnan, és törődtem annyira veled, hogy még egy teljes menüt is összedobtam neked, ami szerintem tőlem nagy szó, mert koránt sem vagyok ilyen.. A szokásaim közé leginkább a gyilkolás tartózik.. és a vadászás. A saját fajtámat, sőt bárkit, akivel szembe kerülök.-Vonok vállat végül, majd megrázom a fejemet.-Már megint..-Sóhajtok fel.-Mesélek neked magamról... ne kérdezd miért, hisz nincs közünk egymáshoz. Ennyi tellett tőlem.-Állok fel az ágyról, és az ajtó felé veszem az irányt.-Szerintem az lesz a legjobb neked, ha eltűnök az életedből, hisz csak gondot okozok mindenhogyan.-Pillantok felé, majd kinyitom az ajtót végül. Ha nem állít meg engem, akkor elmegyek.. hisz ha nincs szüksége rám, akkor nincs értelme annak sem, hogy maradjak.

...Amikor felsóhajtott nyugodtság tört rám, nyugodtabb percek mint azelőtt.. - a kezemben tartottam a papírtömeget, amit valamilyen oknál fogva kitudja miért, de a kezembe nyomott.. - Talán titkárnak nézett?! - elnevettem volna magam, de helyette halványan elmosolyodva vettem tudomásul, hogy talán több sokkoló infót ma már nem fogok megtudni.
Aztán az elég, elég eléggel jött.. - kissé összerezzentem.. - Túlontúl sokat kérdeztem és láttam, hogy neki kész vége, ennyi elég volt.
A sejtelmes hangszíne és a fel alá járkálása titkolt valamit.. valamit amit nem mondott, talán az állapotom miatt!? - gondolkodom el.
Eszembe jut az, amit Elenáról mondott, hogy vámpír.. hihetetlen, nem tudom még mindig felfogni.. álmodom.. - álmomban érnek ezek a gondolatok, ahogy próbálom felidézni a tisztáson történteket..
"Majd mindenre választ kapsz, Majd mindent a maga idejében.." - ezeket ismételgette teljes komolysággal, mint aki tényleg aggódik.. aggódik Miattam!?!? Egy ismeretlen személy miatt, aki végső soron ember, akinek a vérét is vehetné, de nem teszi..?!?!
Beugrik, ahogy alig bírok megállni, ő elkap és a földre ereszt, eztán telefonálni kezd, bár fogalmam sincs ki van a vonal másik végén..
Daniel.. - idézem fel a nevet amit hallottam tőle, elég bensőséges viszonyuk lehet.. annyira, hogy a nevemet is elárulta!!!?!?!? Elárulta, s kitudja kinek.. - a vér fel alá szökell a koponyámban a gondolatra.
Miután megtörtént az eszmecsere én elvesztem az emlékezetem.. dolga van..! - ez volt az utolsó amire emlékszem, félelemmel csukom le szemeimet...
Talán órák is eltelhettek mióta utoljára.. Hol is voltam?! - töprengek el, amikor feleszmélek, lassan nyitom ki a szemem és döbbenten veszem észre, hogy ágyban fekszem, egy szobában, biztosan nem a természet lágy ölén.. mellesleg ahogy elnézem mindenhol fotók, plüssállatok, festmények, pipere cuccok.. azt hiszem valami női szobában találom magam, franc se tudja miként kerültem ide..
Biztos, hogy megmentett és elhozott valahova, valami helyre ami.. ami rettentő ismerős!
Ez, hogy a csudába lehet?! Hiszen ezelőtt sosem ismertem őt! Nem lehettem vele olyan helyen, ami ismerős lehetne!
Ahogy körbenézek a szobában rögtön megpillantok az éjjeli szekrényen egy fényképet, amin Caroline, Elena és Bonnie van rajta. - döbbenten szemlélem, főleg Elenát, akiről azt állítja vámpír!
Hatás szünet után leesik, hogy vajon most a három lány közül melyiknek is lehetek a szobájában..?! Nem kell éveket várnom, hogy a másik felemre pillantva ne lássam meg, én és Caroline egy régi kis fotón állunk a házunk mögötti kiskertben, ahogy ő belém karol kis mezei virágcsokrot tartva a kezében, s ahogy én mellette állok szinte ölelve s puszit nyomva az arcára egy napsütéses délutánon, amikor haján visszacsillanni látszik a napfény ragyogóan meleg sugara.
Ezt a képet még Anett készítette Sammel..
Megsimítom a fotót odahajolva, ahogy elfog a nyugodtság, hogy tudom biztonságban vagyok méghozzá a kedvesem szobájában! Elönt ez az érzés a váratlan felismerés után, hogy hova is kerültem.. de pontosan hogyan...!!?!
Az a kép nagyon sok régi szép emléket idéz fel bennem, olyan emlékeket, amit máig is őrzök! Amikor pedig rám tör hogyan is kerülhettem ide, kis aggodalom üti fel a fejét.. - próbálok emlékezni, próbálok visszagondolni, mit tett az ájulásom után, vajon mondott-e olyat, hogy ismeri Care-t.
Azt hiszem, csak "a barátnője.." kifejezést használta, szót nem említett arról, hogy netalán ismerné, de akkor még is, hogyan hozhatott ide??! - hitetlenkedem - Talán olvasott a fejemben?! Megérezte volna? A telefonhívás.. - felkapom a fejem - Ez az, biztosan valami hozzá közel álló személy mondhatta meg! De még is miből gondolta, hogy ide kell hoznia?! Hogy itt jó lesz?! Vajon volt olyan itt, aki beengedte vagy teljesen másként történt volna?! Még is ki az a Daniel?! - háborgok.
Sokáig agyalok rajta.. ha igaz amit Elenáról állít, bármit is mondjon Care-ről abban sem hazudna! Hacsak nem mesteri színész és akkor úgy sem jövök rá.. De most komolyan! Miért pont ide?! - szinte már dúlok fúlok a kimerültségtől, a döbbenettől a felismeréssel egyaránt!
Eztán lépések ütik meg füleimet, majd meglátom ahogy egy tálcával közeledik felém, be a szobába.. kérdő tekintettel szemlélem, vajon mit akar, mit akar itt, ebben a házban!? -