Össze vagyok zavarodva. Nap mint nap egyre nagyobb sokkok érnek. Olyan tények, amik teljesen megőrjítenek. Mikael megjelenése mai napig is megráz. Az apámtól mindig is féltem, mert ő, és anyánk az egyedüli, akik képesek minket bárhogyan megölni. És most pont nem hiányozna, hogy megöljön Mikael. Katherina megkért, hogy az én véremmel változtassam át újra vámpírrá, amikor eljő a szertartás. Akkor ott már tényleg oda kell figyelnem, hogy ha nem akarom, hogy Katherina meghaljon. Hiszen ha én meghalok, akkor ő is. Eddig az én életem a legstabilabb, ugyanis nem én vagyok a legkegyetlenebb eredeti, mint vámpír. Mindenkivel becsületes, és tisztességes vagyok, nem teszek alá senkinek sem. Persze, ez még nem biztosíték arra, hogy engem nem ölnek meg. Bár annyira nincs félnivalóm, hiszen szinte lehetetlen megölni az ősieket. De még is... jó, hogy ha odafigyel az ember. Az nem tagadás, hogy nem fogok koporsóba kerülni többé, s még az a szerencse, hogy akkor abból a vérből származó vámpírok nem állnak le. Félek a jövőtől, és attól, hogy Klaus hová fog fajulni a megszületendő gyermekkel. Rettegek.
Minden utalás csak arra jutott, hogy ő biztos Tatia. De annyira még sem vagyok benne biztos, hiszen ő már régen meghalt. Nagyon régen...
Több hasonmás van ugyan, akik itt lehetnek, de én ismerem őket. Katherina elmenne mellettem, ő nem állna itt, és nézne mint a vett malac. Amarával nem találkoztam, meg ő mit keresne New Orleansba? Elena pedig.... hagyjuk.
De még sem lehet Tatia, meg új hasonmás sem. Kezdek megőrülni...
Hallucinálásnak éreztem az egészt mindaddig, ameddig ez a titokzatos lány meg nem szólalt azzal, hogy neki is ismerős vagyok.
Itt mintha sokkot kaptam volna. A szívemhez kaptam volna, de kezeim erőtlenül pihentek egymás mellett, s ajkaim pár milliméterre elváltak egymástól.
És utána ami következett, olyan volt, mintha az öregedés túlért volna, és kezdenék megsüketülni. Nem... nem jól hallottam!
- Nem... az nem lehet...- nézek körbe zaklatottan, s szemeim rebbenésében minden fájdalom kivehető volt, hogy mennyi kegyetlen emlék szált meg újra.
Tatianak hitt lányról leveszem elképedt tekintetemet, s a földre néztem. Néztem, de nem láttam. Minden emlék fáj, s most, hogy megint csak visszaemlékezem, egyre inkább úgy érzem, hogy egy könny hullana ki szemem sarkában, de nem, megpihent még az az egy könny szememben; visszatartottam.
- Hiszen ő már régen meghalt...- Suttogom olyan halkan, mint ahogy a szellő süvít fülembe egy szomorú hangot.
Tatiat 1 éve ismertem akkor, de még is mennyi emlék fűz hozzá. A mosolyok, a baráti támasz... sok minden. És persze a fivéri viszályok, hiszen Klaus is szemet vetett a lányra. Nem is csoda. Tatia egy igazi angyalnak tűnt, s tán az is volt. Szerényebb fiú voltam még akkor, hiszen nem voltam vámpír, mikor minden jobban felerősödött. Bár akkor is tiszteletet nyújtottam másoknak, mint mindig. Talán azért is, mert apám terrorban tartott minket, és gyávaságom miatt nem mertem magamért soha kiállni. Mára ez természetesen másképpen van, hiszen eredeti vagyok, mi okom lenne akárkitől is félni? Aki csak egy rosszat szól, annak a feje repül. Eldobtam azt az erkölcsös viselkedést, így annyira nem is mozgat mára a dolog, hogy kivel hogy viselkedjek. Stefan is csak azért maradt még életben tegnapról, mert Klaus öribarija. Nem szeretnék Klaussal egy kicsit sem összetűzni, így Stefnek mellettem a haja szála sem görbült, pedig aztán megérdemelt volna egy karót a szívébe.
Nem tudtam mit szólni már a Tatianak nevezett lányhoz. Nem tudom felfogni sem, hogy ő az! Olyan hihetetlennek hangzik az egész, hogy egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
A felfogási képességem tökéletes általában, de most valahogy nem. A gondolataim szét vannak szórva, alig bírom összerakni őket.

Érdekes, hogy egy ősi gyermekruhát vásárol. De hát ha valaki nem hajlandó megtenni, akkor ki más? Én imádom a srácokat, minden gyermek mosolyt tud csalni az arcomra. Igaz, nem igen futok össze egyel is, de emlékszem arra, amikor én olyan tizenhárom lehettem, Klaus pedig olyan hét éves lehetett. Öröm volt őt vezetni, s ha félrelépett az életben, mindig megragadtam a karját, s visszahúztam a gödör széléről. Mai napig így van, ha sikerül időben még segítenem őt a bajban. Szeretem az öcsémet, és azt hiszem, érte bármit képes vagyok megtenni, talán még a lehetetlent is. A család számomra mindennél többet ér, hiszen ők voltak nekem a támasz, amikor én voltam a gödör szélén. Fáj, hogy végül ide jutottunk. Abból az ártatlan gyerekből végül a legrettegettebb szörny lett. De belül egy olyan érzése lakozik, amelyet soha nem fed fel, mert nem akar érezni, pedig érez. Klaus csodálatos személy, én magam tudom, hiszen átéltem pár pillanatot, amikor elcsíptem ezeket a fehér holló ritka pillanatok.
A gyermekruhákat jobban megnéztem, és elmosolyodom, hogy mi lett volna akkor, hogy ha a huszonegyedik században születtem volna, s emberként lehettem volna családapa, aki bármit megtenne gyermekeiért. Rengeteg ilyen álom üldöz. Mosolygok mélyen álmomban, s szinte úgy éreztem még akkor, hogy ha a valóság lenne az álom, és az álom a valóság. Tudom, hogy ezek Klaus próbálkozásai voltak, ugyanis sikerült bejutnia az elmémbe, nem is egyszer. Igaz, ez sokszor bosszantott, de hát gyenge voltam ahhoz, hogy ne sikerüljön ezt megtennie.
Hiába is, de el kell viselnünk az élet terheit. Sokak kikapcsolják magukat, vegyük példának Stefant, aki ezt tette. Én nem tehetem, mert érzek. Szinte csak ez az egy szó jellemez fel, mint belső.
Kifelé jövök vakon az üzletből, hogy a neten rendeljem meg a többi dolgot, nagyon nem szeretek emberek közelében lenni, mert sokszor elkap a hév, főleg ha éhes vagyok, hogy elkapjam valamelyiknek a torkát is.
De amikor kiérek, valami igen különös üti meg a szívemet. Ki ő? Az eddig világos, hogy Petrova hasonmás. Eleinte minden hasonlatom Katherinara terelődött, de ő soha nem jönne New Orleansba. Minek tenné? Nem fűzi őt ide semmi fontos. De, talán Stefan. Elena meg abszolút nem, ő nem ilyen aki megáll és engem néz szinte tátott szájjal.
Vagy talán csak szimplán megőrültem, és hallucinálok?
Az üzlet ajtaját kinyitom,

míg nem a számomra ismeretlen hasonmás elé lépek. A tekintetéből kivehető, hogy számára is ismerős vagyok. De honnét?
Tatia… csak ő jutott eleinte eszembe. De ő nem lehet! Ő halott!
Amikor rá gondolok, a szívem is beleremeg a gondolatba. Abban az egy hétben két haláleset ért. Henrik, és Tatia halála. A lány, az első Petrova, aki lepecsételte az életemet.
- Elnézést…- mondom eleinte zaklatottan, miközben fél ajkamra egy mosoly kúszik.- De ön, ismerős nekem. Talán, Ismerjük egymást? – kérdezem tőle kedvesen, s ha kell szívesen bemutatkozok neki.
- A nevem Elijah Mikaelson, ha még sem tűnnék ismerősnek. – döntöm oldalra a fejemet alig észrevehetően, s ajkaim újra nyíltak lassan, hogy kérdezzek még valamit.
- És az ön neve? – kérdezem végül minden tiszteletet nyújtva neki. Ő nem lehet egy újabb hasonmás. Arról tudnék már régen.
Ki ő?