A barát az, aki akkor van melletted, amikor máshol kellene lennie.
Sok dolog megváltozott. Pár évvel ezelőtt még gondolatában sem állt a fejemben, hogy ami most van, az valaha is meg fog történni. Azt tudtam világ életemben, hogy semmi sem lesz jó, és soha nem történik velünk valami olyan, ami számunkra kellemes, de hogy ez... rozsdás bökőt helyezem a torkomra, ha ezt el is mertem volna képzelni. De valahol nem bánom. Nemsokára egy aprócska gyermeket tartok majd a karjaimban, oly gyengéden, hogy szinte félteni fogom minden selyem érintésemtől is. A gyermekek számomra azért vannak jó hatással, mert még anno ezer évvel ezelőtt testvéreim voltak azok, én pedig a gondoskodó, szinte már apaszerepű, szeretett nagy testvér. És hogy őszintén fogalmazzam meg magamban az érzéseket, soha nem bántam, hogy a család szinte rám hárult, amikor Esther, és Mikael abszolút nem törődtek velünk. Emlékszem Rebekah első lépéseire, amikor aprócska kezeit fogtam eleinte, s megragadtam, amikor rossz útra lépett. Mai napig így van, csak most már úgy, hogy ha rossz "útra" tér, akkor én "visszarántsam" onnét. Semmi sem változott azóta, csak ezek a kifejezések már más értelmezőt kaptak. Ahogyan látom, Cloud felismert. Hm. Fél évig tudhattam őt barátomévá körülbelül, hiszen nagyon régen ismerkedtünk meg. Tinédzser volt, azóta már több év is eltelt. Kissé aggódom afelől, hogy a gyanúja nem merül fel abban, hogy én más vagyok -e, hiszen nem látszódnak rajtam öregedésre utaló nyomok. A hangom, a hajam, az arcom, szinte semmit sem változott. De ő, már kész felnőtt, olyan körül van, mint én, legalábbis külső téren. Ifjú. Nem tudom, mit mondjak, hogy ha rá jön a titkomra. Vajon, örök életre megutál, ha megtudja, hogy én mindvégig hazudtam a mi voltlétemről? De csupán ez mind kegyes hazudásnak bizonyult az én részemről. Nem akartam, hogy úgy nőjön fel, hogy tudatában van azzal, hogy az egyik barátja nem csupán csak egy mezei vámpír, hanem maga a legidősebb Mikaelson. A hideg is kiráz a gondolattól, s magam is beleborzongok, hogy valójában ki vagyok én. - Hát, hogy-hogy ennyi év után visszatértél New Orleansba? - kérdezem tőle abszolút csodálkozó, azonban idill hangnemben. Minden érzelem fellépett arcomra bátran, s csak pilláimat lebegtettem, ahogyan már jobban összeállt a kép, s tudatosult bennem, hogy igen, ő itt van. Egyet közelebb léptem hozzá, hogy ha jól reagál, és nem tűnik fel neki a kinézetem, akkor nyugodt körülmények közt foglaljak mellette helyet. Nagyon érdekes. és, még is én mivel fogok előállni, hogy ha esetleg megkérdez, hogy miért nem változtam azóta semmit? Pedig nagy rá az esély, hogy felhozza ezt, elvégre én magam is megkérdezném a helyében. Nem lepődnék meg, de sajnos nem tudom, hogy kérdésére milyen választ adjak. Hiszen, nem hazudhatok neki örök életben.
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szer. Júl. 16, 2014 8:45 am
Cloud & Lijah
A kávém már meg is érkezett. Beleszürcsölök, s az ivásban nem az zavar meg, hogy esze veszettül forró, hanem egy hang, mely becenevemet hangoztatja. Becenevemet csak igen kevés, hozzám nagyon közel álló személy szólít. Leteszem a kávémat az asztalra, majd oldalra fordítom a fejemet. Már akarnám mondani, hogy ki a franc az aki a becenevemen mer szólítani, amikor Elijah tekintetét pillantom meg. Nem fogad olyan váratlanul, hiszen itt, New Orleans-ban él. Meg volt az esélye, hogy találkozok valakivel akit ismerek. Úgy 50-60% esély volt rá. És lám, találkoztam is. El dugom faragatlan képemet, majd én is megszólítom.
–Elijah?–
Hagyjuk a kijelentést, maradjunk a kérdésnél. Ha ő tényleg az akinek gondolom, akkor rendesen megváltozott az arca mióta legutóbb láttam. De az a rezzenéstelen arckifejezés semmit nem változott. Most helyben képes lennék elmosolyodni, de félek ostobának néznének, tehát mellőzöm. Nézzük csak, mikor is láttam utoljára? Még csak tini voltam akkortájt. Meg is van, az előtt, mielőtt megismertem volna a barátnőmet. Az édesapám halála előtt. Elég egy vérszomjas családba sikeredett beleszületnem. Bánom már. Akiket az élők sorából családtagomnak tekinthetek … nem is, akiket családtagjaimnak tekinthetek, azok nem a fivéreim Kadaj, Vincent és Felix, hanem a legjobb haverom és a barátnőm. Ők az én családom. Fivéreimről már hallani sem hallok, s már igen régen nem is izgatnak. Azóta erősebb lettem, túl sok ember van mellettem ahhoz, hogy lehetőségük legyen engem megölni.
☥ a régi barátságra
☥ word:227 ☥ song: nope ☥ message: itt a folytatás, remélem elnyerte a tetszésedet
Úgy gondoltam, hogy talán Hayleynek jól esne valami kávéféleség. Egész nap nem mozdul ki a lakásból, és hogy őszinte legyek, nagyon aggódok miatta, mert a bezártság nem tesz jót neki. Tudom, a gyermekre kell ügyelnie, elvégre az a legfontosabb mostantól. Én is tisztában vagyok vele, de ha ő nem gondoskodik magáról, akkor majd én megteszem helyette is. Ez egy kicsit deja vu érzés, mert hasonlót mondtam még anno Bekahnak is. Neki azt mondtam, hogy megvédem őt maga helyett is. Már lassan mindenkiről én gondoskodom a Mikaelsonok közül, még szerencse, hogy Kol nem hárult a nyakamra. Persze, semmi félreértés, nem az, hogy nem akarnék gondoskodni arról az öcsémről, de tudom, hogy milyen lobbanékony sokszor. És én kellenék még hozzá már csak. Az már olaj lenne a tűzre. Engem soha nem szeretett, mert mindig magam mellett tartottam, amikor még nem volt nyolcszáz évig koporsóban. De aztán, sokszor vert át, így nem is erőlködtem az ügy érdekében, hogy ki is hozzam a koporsóból. Nem szeretem a hálátlanságot. Tudom, hogy Hayleynek mindig is a Starbucks kávé a kedvence, és ha hazamegyek, talán örül majd neki, ha azt látja a kezemben. Egy ideje vártam már a pultnál, bár jó magam is bedobnék egyet, de annyira nincs kedvem. Eléggé gyomoridegem van, legszívesebben most inkább ölnék tudatlanul, nem törődve a következményekkel, de hiába vagyok ősi, akkor sem tehetem meg, hiszen az faragatlanság lenne tőlem. Nem vagyok Klaus, így nem azzal vezetem le a feszültségemet. Elég az, hogy ha csak szépen lassan az idővel megyek, mert szokják mondani; az idő megold mindent. Akárhogyan is, de ez mindig így szokott lenni. Ez a bájos pincérnő odaadta a műanyag dobozba pakolt kávét, s amikor megfordultam, hogy elvigyem Hayleynek a kávét, egy nagyon ismerős arcot pillantottam meg. Szemeim csíkba mentek át a nagy tágas szemekből, s csak azt filózom, hogy még is hogyan, amikor ő már régen elment New Orleansból? Már nagyon régen volt az,
amikor utoljára itt láttam. Cloud a barátom volt, mondhatni, jó barátom, nem is haver, hanem tényleg igaz barát volt. Ameddig itt volt, számíthattunk egymásra, elmondtuk egymás gondját -baját, de én soha nem beszéltem arról neki, hogy én mi vagyok. Tudtam, hogy ő neki sejtése sincs a mai világról, így jobbnak láttam, ha nem veszem el tőle ezt az örömet, azaz a tudatot, vagy tudatlanságot, ami annyit takar, hogy nem tud semmilyen természetfelettiről. Egy ember választott el minket. Körbenéztem, hogy nem -e figyel senki, bár most csodák csodájára nem voltak sokan. Mondjuk, nem is csoda. Reggeli hat van még csak, ilyenkor még mindenki alszik. Gyorsaságom segítségével hirtelen termettem mellette, de még mindig az a tisztes távolság. - Cloud? - Szólítom azt a személyt, aki ha felém fog erre a névre hallatán fordulni, akkor tudni fogom, hogy ő az. Nem vagyok benne biztos, hiszen annyi éven át már nem láttam őt. Minden bánatom elszállna, hogy ha a régi barátom végül újra visszajött volna.
Azt hiszem most elkövetkezett életemben egy fontos esemény időszaka. Amióta csak eljöttem New Orleans-ból azóta vágyom rá, hogy megismerjem nagyszüleimet. Bár két okból félek, az egyik, hogy lehet már nem is élnek, a második ok pedig, hogy hogyan mondjam meg nekik, hogy a szeretett lányuk többé nem nyomja az élők sorát. De úgy gondolom, 21 éves fejjel, már vagyok elég idős, hogy ezt a tényt közölni tudjam, de ha nem is tudom, akkor is valahogy elmondjam nekik. Hiszen joguk van tudni. Az évek során könnyebb volt nem gondolni rá, hogy a szüleim meghaltak. De nem csak könnyebb volt, hanem segített is, hogy elfelejtettem őket. Egy időre talán jó is, de aztán az embernek, vagy legyen az bármilyen lény, bűntudata lesz, hogy a szerettei halála már nem fontos a számára. Vannak olyanok, akik bosszút esküdnek, és vannak azok – akikhez én is tartozom – akik megpróbálnak tovább lépni, akár megy nekik, akár nem. Az élet természetes, hogy nem csak mindig mókából, és örömből áll. A halál is egy természetes folyamat, egy ünnep az életünkben. Vannak akik nem hisznek, de vannak olyanok is, akik hisznek a túlvilági életben. A paradicsomban, vagy a mennyben – ha jót cselekedtél – és a pokolban, a Sátán fészkében – rosszul cselekedtél – Nincs sok olyan esemény amin az elmúlt években megjelentem volna, ezért is félek, hogy a nagyszüleim már nem élnek. Gondolatmenetemet egy fék érzete söpri el. A busz megállt. New Orleans-ban vagyok. Ismét. Hát végül ide is eljutottam. Leszállok ugyan, de azt sem tudom merre induljak, olyan rég nem jártam itt, hogy azt sem tudom mi merre van. Fogok egy térképet, majd amikor 10 percig szemlélem elindulok egyenesen. Azt hiszem valamennyit megértettem belőle. Ha jól tájékozódtam, akkor egyenesen a főtér felé tartok. Végül kikötöttem egy kávézó előtt. Na szép, még, hogy főtér felé. Felnevetve indulok el az ajtó felé. Gondoltam ha már itt vagyok iszom itt kávét. Hajnali 2kor keltem, s elég nyúzott vagyok. Be is lépek, egyenesen az ablak melletti asztalhoz ülök, s megvárom míg egy pincérnő hozzám téved. Mikor megtette benyújtom a kérésemet, s várok.
☥ a régi barátságra
☥ word:336 ☥ song: nope ☥ message: Tehát a kezdőnk ez lenne^^ Várom a folytatást Lijah :3
Az élet a nehéz dolgok miatt lesz szép, és éppen ezért sem egyszerű az a fajta életmód, amelyet én folytatok. De hát miért is lenne egyszerű? Meg kell felelnem Klausnak hibridként, és emellett még a vadász énemet is használnom kell éjszakánként. Két életet folytatok, és ha erre valaki rájön, akkor nekem minden bizonnyal végem van, ezért is kellett egy tökéletes álca mögé bújnom azon énemmel, amelyik a vadászatot gyakorolja, hisz minden bizonnyal Klaus nem nézné jó szemmel, hogy öldösöm a vámpírokat New Orleansben, de mindösszesen ez csak azért történik, mert az ő érdekeit nézem, mármint azt, hogy ez a város ne menjen tönkre sok idióta vámpír miatt.. mert Marcel vámpírjainak a fele kb. ilyen, és mivel én nem tűrőm ezt, sőt még egy jó páran, ezért összefogva megteszünk mindent, hogy akiket el kell azokat eltávolítsuk. A feladat nem is olyan nehéz, ha az ember belejön a dologba, főleg abba, hogy hogyan álcázza önmagát. Az eredeti nevem rég megszűnt, és csak az álcát használom; 'Demetri Westford'.. Milyen szép, ha utánam néz Klaus, vagy bárki más, és nem talál semmit, nem de? Mintha nem is lett volna sohasem életem, mintha nem is léteztem volna sose. Megjátszani előtte magamat nem könnyű, de tegyük hozzá, hogy nem érdekli a magánéletem. A lehető legtökéletesebben csinálom a feladatát, és nyilván látja rajtam, hogy vannak titkaim, de ezidáig nem kérdezte, ha meg megkérdezné sem avatnám be.. Mi köze hozzá? Én nem kötődöm hozzá, mint Isabella, én csak szolgálom egy bizonyos pontig, és ennél többet a részemről ne várjon el, ha kérhettem. Egyszóval én az átkot megtörtem úgy, mint pl. Tyler, aki ugyancsak szabadon járhat-kelhet, és egy kicsit sem kötődik már Klaushoz. Tisztelem benne azt, hogy képes volt szembe szállni Klaussal, hisz mint tudniillik az ősi hibrid mindent elvett tőle; a szeretet nőt, a családját, az életét, és semmit nem hagyott neki.. közös minden hibridben az életben akarási vágy, az egymás mellett való kitartás, és az, hogy senkink sincs magunkon kívül. Felsóhajtva lépkedek egyre előrébb a kikövezett New Orleansi úton, amely egyenesen a kávéházba vihet. Szinte érzem magamon a tekintetteket, melyek élesen követik lépteimet, és magát engem. Persze mit sem törődöm ezzel, hisz ki ne nézne meg egy idegent? Viszont Marcel vámpírjai eléggé élesen vizslatnak.. vagyis csak azok, akiknek ilyenkor van napgyűrűje, hisz úgy hallottam, hogy egyeseknek direkt szánt szándékkal nem ad, csak azoknak, akik kiérdemlik.. Na mindegy is.. Megközelítem lassan a kávézót, és keresek a szememmel egy üres asztalt kívül, hogy ne keljen besétálnom az épületbe. Valahogy jelen esetben most ehhez egyáltalán nincs kedvem, sőt nem akarok még több idegenkedő tekintetett.. unom. Egy laza mozdulattal sétálok az asztalhoz, ahol majdan helyet foglalok egy széken, és szemlélődni kezdek a környéken. Alaposan végig futtatom a tekintettemet, és csak akkor zökkenek vissza a valóságba, amikor a felszolgáló csaj megkérdezi, hogy mit kérek. Egy kávét rendelek magamnak, aztán már tovább is áll, sőt ott sincs.. mintha meg sem jelent volna. Egy hirtelen mozdulattal túrok bele a hajamba, és szinte tagadhatatlanul ki van rám írva, hogy ideges vagyok.. Nos eddig valahogy nem gondoltam erre, mert egészen lefoglalt a sok másik dolog, de most már egészen kiül ez rám. A minap meghalt az egyik emberem.. valaki megölte, és hiába nyomozok az ügyel kapcsolatban semmi bizonyítékot nem találok rá. Épp visszaérkezik a pincérnő, aki leteszi elém a rendelésem, majd egy 'köszönöm' elmondásával tovább áll. A kezembe veszem a poharat, és beleiszok, míg eközben a másik kezemmel lehúzom a dzsekim cipzárját. Lerakom végül a pohárt az előttem lévő asztalra, és az emberekre siklik a tekintettem. Remélem senki sem fog jelen esetben megzavarni, vagy ha mégis, akkor olyan legyen, akihez kedvem is van..
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Nem kicsit lepett meg, hogy Hayley teljes némaságban hallgatta végig a mondandómat. Ugyan is vártam, fel voltam rá készülve, hogy majd közbe szól, hogy esetleg megpróbál félbeszakítani. De ez, hogy ennyire elnémult csak azt jelezte számomra, hogy komolyan figyel rám és átgondolja a szavamat. Nem is tudom, talán még az is megfordult a fejében, hogy van igazság a szavaimban. Én nem akartam vele vitatkozni, nem azért mondtam, amit. Egyszerűen csak szerettem volna, hogy tudja mi is a helyzet az n szemszögemből. Jól esett kimondani, ami bennem volt és külön örömöt okozott nekem, hogy komolyan azt láttam, hogy végiggondolja a dolgokat. Ezért, és csak is ezért nem is szólaltam meg az ő mondandója után. Nem húztam fel magamat a szavain, hisz pontosan tudtam, hogy ő miért volt itt. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy ő sem azért parádézott a városban terhes vérfarkasként, mert neki így esett jól. Azért volt még itt, mert az ősi családnak szüksége volt rá, hogy ezzel is megerősítsék a családi összetartást. Itt ragadt, mert ha meg is próbált volna lelépni, teljesen biztos lett volna, hogy a város széléig sem jutott volna, mert Klaus úgy is rátalált volna. Sajnáltam érte, mert csapdában volt. Akár csak én. Bár nem igazán tetszett, de egy cipőben jártunk. Bármilyen furcsa is, nagyon jól tudtuk, hogy egy hajóban eveztünk és, hogy most egymásra kell támaszkodnunk. Mert lássuk be, én vagyok itt az egyetlen, aki korban, természetben és gondolkodásban a legközelebb áll Hayleyhez. Nem véletlenül kellett pont nekem eljönnöm, hogy felügyeljem őt. Csak figyeltem ezt a dühös vérfarkast és egy szó nélkül vártam, hogy végre lenyugodjon. El akartam menni, elegem volt már a városból és hihetetlen ugyan, de most mindennél jobban vágytam már rá, hogy visszatérhessünk a házba és elmerülhessek egy kád, forró vízben. El is képzeltem, hogy a forró víz a bőrömhöz ért és körbeölelve lenyugtatta az idegeimet. Ebből az ábrándozásból azonban hamar ki kellett zökkennem, hisz az események nem álltak meg. Hayley hirtelen lett rosszul. Nem nézett ki valami jól és ahogy láttam, közel állt ahhoz, hogy összeessen és bemondja az adioszt egy kis időre. Ahogy az orra vére is eleredt már tudtam, hogy nagy a baj. Azonnal mellé is léptem, hogy segítsek neki. Még épp időben, hogy el tudtam kapni, mielőtt a feje egy nagyot koppant volna a földön. - Hayley? – szólítottam meg, de már tudtam, hogy felesleges. Nem volt eszméleténél, én meg rohadtul nem tudtam, hogy mit is kellene vele csinálnom. Így hát ölbe kaptam őt, és őrült tempót diktálva visszavittem őt a házba. Ügyeltem rá, hogy senki se lásson meg minket, hogy egy vérszívónak se sikerüljön kiokoskodnia, hogy vajon merrefelé mehettünk. Visszatérve a házba, nem tétováztam. Azonnal telefonáltam, felhívtam Elijah-t, üzentem a hatalmas hibridnek is és a szőke Rebekah-nak is. Mivel nem tudtam, hogy mikor érnek vissza, vagy, hogy egyáltalán mit is kéne vele csinálnom, így hát a kanapéra fektettem őt, készítettem elő vizet, fájdalomcsillapítót, hoztam zsebkendőt is, amivel letöröltem az arcáról a vért is. Kerítettem egy rongyot, amit bevizeztem és letörölgettem vele az arcát, s azt végül a homlokára helyeztem. Aztán csak vártam. Leültem vele szembe a fotelba és vártam, hogy felébredjen, vagy hogy hazajöjjön valaki.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szomb. Feb. 22, 2014 10:48 am
Isabella & Hayley
Egyszerűen elegem lett a menekülésből. Talán ezért is mondtam olyan sok csúnya, és hülye gondolatot Isabellának. Talán igaza van, de talán nekem is... nem tudom, de az egyszer biztos, hogy most a farkas mind a kettőnkből rendesen kitört és megmutatkozott. Idegesek voltunk... legalábbis én azt hiszem. Bár inkább ha úgy nézem, akkor biztosan. De ez érthető is, hisz megijedtünk, mivel ott abban a helyiségben több vámpír volt mint ahány ujj a kezeimen összesen. Naná, hogy megijedtünk. Ezért is voltam teljesen néma miközben az én kis babysitterem szépen kioktatott arról, hogy ő miért is van itt. Talán egy kicsit szíven is ütött, de nem nagyon foglalkoztam vele, hisz nem mutathattam ki, hogy volt némi igazság az ő kis meséjébe. Nem ezt nem tehettem. Tudatlan vagyok, lehet.. hisz én nem tudom milyen is hibridnek lenni. Tényleg nem tudom... bár azt már kezdtem érezni milyen is függeni Klaustól. És ez tényleg nem valami jó érzés. - Azt hiszed én nem tudom milyen félni/ tartani tőle?! Az Isten szerelmére... szerinted én jókedvemből jöttem ide?! Ide ahol hemzsegnek ezek a nyavalyás fogasszörnyek?! Neeem! A fenében is.- azt hiszem a legjobb szó a mostani viselkedésemre a fújtatás. Úgy fújtattam mint egy macska, de ez nem Isabellának szólt, hanem sokkal inkább a helyzetemnek, magamnak. Mert magamat is gyávának tartom amiért Klaus ilyen könnyen ideráncigált. Annak viszont nagyon örülök -igaz, tudom jól titokban tartom - , hogy egy hozzám ennyire hasonló lányt hozott mellém. Hisz így olyan mintha magam ellen lázadnék, és gondolom az így van az ő részéről is. Miután sikerült kidühöngeni magamat, pár lassú kis lélegzetvétellel próbáltam lenyugtatni zakatoló pulzusomat, ami lassan kitörni készült a mellkasomból. Létezik, hogy ennyire megviselt ez az egész?! Úgy tűnik, mivel hirtelen a világ is megpördül velem. Mi az Isten történik velem?! Amilyen gyorsan csak tudtam elkaptam az egyik oszlopot, amit a kezem közé került és próbáltam nem itt helyben elájulni. Szerettem volna szólni, jelezni Isabellának, hogy nem érzem magam épp a legjobban, de az ajkaim mázsássúlyként tapadtak egymáshoz ezzel megakadályozva a beszédképességemet. Csak szédelegtem, miközben az oszlopot szorongattam mindkét kezemmel, majd mikor azt hittem hogy vége... a szédelgés el is állt, de helyette valami folyadék elkezdett lefolyni az arcomon. Nem kellett megérinteni már tudtam is, hogy az orrom vére eredt el és ütemes mennyiségben csorog le az arcomon. Végre sikerült megszólalnom.. - Mi a fene történik velem?- kérdeztem, miközben éreztem, hogy a lábaim most adják fel a szolgálatot. Eszméletlenül rogytam a földre.
Tudtam, hogy Hayley egy csöppet sem lesz elragadtatva az ötlettől, miszerint le kellett lépnünk. Már pedig ha tetszik neki, ha nem, ez a legokosabb lépés, amit csak tehettünk. Nem szóltam hozzá séta közben, még csak rá sem néztem. Helyette az utcákat, az embereket figyeltem, legfőképp, pedig hátra-hátra tekintgettem, az esetleges követőinket figyelve. Azonban senki sem jött utánunk, ez pedig részben lenyugtatott, részben pedig idegesített. Csak azért, mert mögöttünk nem voltak, még nem azt jelentette, hogy itt vége van a mókának és nem is szándékoznak nekünk ugrani a következő sarkon. Az a pasas tuti, hogy vámpír volt, a farkasbarkas szerint pedig tisztában volt vele, hogy mi ő és, hogy egy porontyot cipel a szíve alatt. Szóval nem kockáztathattam, semmiképp sem. Ha pedig ezt Hayley nem képes felfogni, az, csakis az ő baja. Mert talán ő azt hiszi, hogy a saját bőrömet mentem, pedig ez nincs így. Hiába fenyeget Klaus és én hiába tartok tőle, mikor bármikor találhatnék megoldást a szökésre és úgy elrejtőznék előle, hogy soha a büdös életben nem találna rám. Miért is keresne? Amikor neki itt lesz a hőn állított városa, ő fog itt uralkodni. Akkor már igazán nem fogja érdekelni a sorsom, az, hogy leléptem és magára hagytam ezt a farkaskát. Most viszont itt voltam, ebben a kulimázban és pechemre nem voltam egyedül, itt volt Hayley, akiért felelősséggel tartoztam. Mindezt úgy, hogy csak is miatta voltam még itt, mert el tudtam képzelni milyen sorsa lehet ebben a városban barátok és legfőképpen szabadság nélkül. Hihetetlen, de ebben is egy cipőben jártunk. Nem tagadom, kezdetben azt hittem nem lesz bennünk semmi közös, hogy utálni és fújni foguk egymásra. Azonban nem szópárbajoztunk, csak némán, szúrós szavakkal adtuk egymás tudatára ellenszenvünket. Be kell vallanom, mára nem érzem annyira ellenszenvesnek, mint az elején. Bosszant a gondolat, hogy talán ennél még több közös is van bennünk, mert kétség sem fér hozzá, hogy a jellemünk majdhogynem ugyan olyan. Makacsak és hajthatatlanok vagyunk mind a ketten. Ez a tulajdonság pedig többnyire nem igen fér össze egy házban, pláne nem úgy, hogy neki szót kéne fogadnia nekem, és… nekem pedig teljesítenem kellene minden kérését, egy rossz szó nélkül. Ugye nem kell elmondanom, hogy ez kettőnk között mennyire fent tarthatatlan állapot volt? Hayley hirtelen húzta el a kezét az enyémtől én pedig lazán leengedtem végre a karomat. Nem mondom, jól esett, hogy nem kell tovább megjátszanunk magunkat, de még mindig úgy voltam vele, hogy a veszély akár ott leselkedhetett ránk a következő sarkon túl. - Tudod, azt hiszem elég nyilvánvaló, hogy miért nem maradhattunk. Semmi kedvem nem volt megvárni, hogy az a csávó esetleg ránk hívja a többi vámpírt. – válaszoltam neki kissé epésen, miközben megállok és őt figyelem. Néha komolyan mondom hihetetlen ez a lány… - Ja, és csak, hogy tudd! Mielőtt azt hinnéd, hogy csak saját magam védelme miatt léptünk le, hát tévedsz! Miattad kellett lelépnünk, mert ha hiszed, ha nem, nem akarom, hogy bajod legyen! – adtam ki magamból mind azt, ami már a kávézó elhagyása óta bennem volt. – Igen, Klaus megfenyegetett, igen, jól tudom, hogy mit gondolsz rólam, tudom, hogy gyávának tartasz. De nem vagyok gyáva! Akár melyik pillanatban leléphetnék tőletek és hagyhatnám, hogy egyedül, valamelyik ősivel parádézz abban a hatalmas házban, ahonnét az ő felügyeletük alatt valószínűleg ki sem tehetnéd a lábadat! Tudod, én nem csak azért vagyok itt, hogy bébiszitterkedjek feletted. Azért is vagyok itt, hogy legyen kivel beszélgetned, hogy legyen valaki, akivel kimozdulhatsz, hogy ne igen ismerjenek fel téged! Ezzel nem tudom észre vetted-e, hogy én is kockázatot vállalok, mert a hibrideket nem nagyon csípik errefelé és képzeld mekkora trutymóba lennénk, ha még az is kiderülne, hogy Klausnak saját teremtményei is lehetnek! – Cseppet sem fogtam vissza magam, mindent a képébe végtam, amit csak akartam. Természetesen ügyeltem arra, hogy illetéktelenek fülébe ne juthassanak el szavaim, de arról is gondoskodtam, hogy Hayley egy életre az eszébe vésse ezeket. Nem beszéltem vele kedvesen és először fordult elő az is, hogy így kiosztottam. De nem tehetek róla, egyszerűen elég volt. Eddig nem igen érdekelt, hogy milyen véleménnyel volt rólam és most sem foglalkoztat annyira, de igen is szükségem volt rá, hogy megtudja nem vagyok az, akinek gondol, nem vagyok Klaus pincsije. - Szóval nehogy eltévedj, elmondom még egyszer; te vagy az, aki miatt még mindig itt vagyok. - Ezt már valamivel visszafogottabban, talán kedvesebben mondtam neki. Azonban még mindig jól kivehető volt, hogy halálosan komolyan beszéltem és, hogy teljesen őszintén szóltam.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Szomb. Feb. 01, 2014 11:07 am
Isabella & Hayley
Lehet tényleg a lelépés lenne a legokosabb, de nem akarok ilyen könnyedén csak elslisszanni mikor tényleg biztos vagyok benne, hogy az a pasi rólam beszélt. Arról, hogy tudja ki vagyok... és be kell valljam kíváncsivá tett. Mert a hallásom biztos jó volt. Na meg az a másik illető ott mellette, az nem bűzlik a vérszagtól. Az, az illető egészen biztos nem vámpír. Lehet, hogy egy ember, vagy egy közülem, egy aki olyan mint én vagyok. Ugyan olyan anyajeggyel. Talán találtam egy hozzám hasonlót, talán volt értelme ebbe a városba jönnöm. Talán... Na és erre komolyan mit lép Isabella?! Azt amit általában Klaus pincsijei szoktak... a saját bőrét védi... mert az egyszer biztos ha engem itt és most kinyírnak, vagy a baba elvetél egy kis bunyó közepette, akkor az egyenlő lesz az ő halálos ítéletével is. Egy ideig még nagyra tágult orrlukakkal meredtem rá mérgembe, majd tettem amit kért. Nagy nehezen felkecmeregtem a székből és a hasamon megigazítottam a felsőmet, ami kicsit feljebb csusszant. Én is a szabad kezembe fogtam a forrócsokimat és előbb a pénztárosra, majd a pasasra néztem. Gyorsan léptünk ki az utcára, ahol ismét egy hideg szellő fogadás képen az arcunkba csapott. De hát mit várjon az ember egy februári napon az időjárástól?! A kabátomat csak séta közben cipzároztam be. A gyors tempó közbe néha hátra-hátra pillantottam, hogy megnézzem vajon követnek-e a fickók közül akár egy is. 10- 15 ilyen alkalom után rá is untam erre a műveletre, mivel a nyomunkban senki sem loholt, még az érdekesnek mondható pasas sem. - Rendben leráztuk.- emeltem el a karomat az övéből. Most már nem kell megjátszani, hogy 'puszipajtások' vagyunk. - Most pedig mondj egy jó okot - csak egyet - hogy miért nem maradhatunk, még körülbelül 5 percet. - bosszankodtam magamba. Hisz pont ezért akartam kimozdulni a házból. Hogy információt szerezzek a fajtámról, vagy arról, hogy vajon mennyit tudnak rólam az itteniek. Mint kiderült elég sokat... Még mindig nagyon mérges voltam, de inkább a helyzetre mintsem Isabellára. Hisz ő csak gyáva, a bőrét menti...
Magamban mérlegeltem a helyzetet. Nem lett volna túl jó, ha itt most kiborul a bili és kiderül, hogy Klaus egy terhes vérfarkast rejteget, plusz egy hibridecskét. Mondjuk itt nem én voltam a fő probléma, én csak egy újabb lettem volna, ami biztos meghozta volna a vámpírok kedvét egy kis vadászatra az ismeretlen faj ellen. Biztos vagyok benne, ha a vámpírok tudomást szereznének rólam is, akkor rajtam tesztelgetnék mivel pusztíthatnák el Klaust. Ez pedig nem igazán lett volna jó. Szóval a fennálló helyzet egyértelműen adta magát. Le kellett volna lépnünk, ha már felfedeztek bennünket. Hayley pedig biztos volt benne, hogy az a pasas tisztában van vele, hogy ő mi, illetve ki. Tehát, mindenféleképpen lépnünk kellett. Nem maradhattunk öletett kézzel és tehettünk volna úgy végig, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. S bár nem állt szándékomban vitába szállni ezzel a farkas leányzóval, kénytelen voltam. Egyszerűen nem maradhattunk és ez kész tény volt. - Nem, nem viccelek. – jelentettem ki neki, határozottan. Figyeltem őt, figyelmesen végig hallgattam a szavait és azokat is mérlegeltem. S bár részben tuti igaza volt, a másik részben biztos nem. Mielőtt azonban ennél is nagyobb pácba keverednénk, kénytelen voltam felvilágosítani őt. - Nézd, lehet, hogy az a pasi tudja, hogy mi vagy, de kétlem, hogy arról bármiféle fogalma is lenne, hogy kitől van az a pöttöm benned, illetve kinél is laksz. Ezek a vérszívók már csak azért is képesek rád hívni Marcel embereit, mert az vagy ami. – Ingerült voltam, a szemeim idegességről és enyhe dühről árulkodtak. Arckifejezésem komoly volt, szinte rezzenéstelen. Tudtam, hogy nagy kulimázban vagyunk és ezen a tényen az sem segített, hogy a fickó nyilvánvalóan nem volt egyedül. Ha pedig nem volt egyedül, ki akaályozhatta volna meg abban, hogy ránk hívja a többi vérszívót? Hát senki! Ha pedig ez eddig Hayleynek eszébe sem jutott, ideje őt is felvilágosítani erről. Isten ments, hogy több tucat vámpírral kelljen szembeszállni kettőnknek. Az a meccs nagyon hamar véget érne azt hiszem. - Megtennéd, hogy szép lassan felemeled a popódat a székről és elindulsz kifelé? Nem szeretném megvárni, hogy az a vérszívó ránk hívja a többeket. Szóval, ha nem bánod… - Mosolyogva álltam fel én is, közben a kezemmel hessegetve jeleztem, hogy induljon el ő is. A kávémat még nem ittam meg, ezért azt most kézbe kaptam és jó nagyot kortyoltam belőle. Nem mutattam semmi jelét annak, hogy mennyire ideges voltam. A fejemben egy tervet eszeltem ki. Az jutott eszembe, ha a vámpír utánunk eredt volna, elcsalogatjuk valami sikátorba és ott elkapom. Nem érdekelt volna, ha többen vannak, vagy ha egyedül jön, de mindenféleképpen el akartam kapni a grabancát. Megvártam, míg Hayley is feltápászkodik, majd, mintha csak a legjobb barátnőm lenne belékaroltam és megindultam vele kifelé. A szemem sarkából láttam, hogy a férfi minket néz és eléggé zabos képet vág. Kedvem lett volna nyelvet ölteni rá, de értelem szerűen nem tettem. Odakinn az utcán, csak elindultunk valamerre, azt sem néztem, hogy merre. A lényeg az volt, hogy ne haza.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Tárgy: Re: Starbucks kávézó Vas. Jan. 26, 2014 9:25 am
Isabella & Hayley
Még mindig nem tudtam felfogni, hogy mehetek bármerre ezen városon belül, valaki mindig tudni fogja, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, és miért van ekkora hasam. Ha tudtam volna, hogy New Orleans lakosainak a 65% vámpír, akkor nem biztos, hogy ilyen könnyen idetudtak volna ráncigálni. Persze már akkor is vennem kellett volna a lapot, mikor Klaus kinevezte a kis védőangyalkámnak Isabella-t. De hát megeshet, hogy akkor még voltam olyan naiv, hogy azt hittem azért csinálja, hogy ne őröljek bele az otthonlévő egyedüllétbe. De nem. Neki pusztán ezzel csak ez volt a célja, hogy az ilyen helyzetekre itt legyen a kis hibridje és így vicsorogjon mint most, mikor kijelentettem, hogy gyanúsnak tartom a férfit. Mert tényleg biztos vagyok benne, hogy az átkozott rólam beszélt. Pár másodpercig az én tekintetem is a férfi felé terelődött. Sokkal jobban átnéztem mint azt Isabella sejtené. Mert azért már van egy kis tapasztalatom afelől, hogy ki, mi is lehet, ebben az átkozott világban. Igen, azt hiszem jóval több a tapasztalatom ilyen téren, hisz ő nem lakik már lassan fél éve együtt egy hibriddel és másik 2 ősi vámpírral. Ő nem tudja milyen jelei vannak a vámpírisággal járó vadászatoknak. Először a pasas szemét néztem meg, ami csillogott. Nos ebből kétféle következtetést tudtam levonni. Egy: hogy nagyon kiegyensúlyozott a figura és minden rendben a kis egyszerű életével. Kettő: hogy talán nemrég csillapította a hosszú idő óta tartó éhességét. Lehet, hogy csak a paranoia miatt, vagy már a hormonok... de én a kettesre tippeltem. Gyorsan az öltözékére néztem, ami néhol kicsit ki volt fakulva, de nem láttam szakadásokat, vagy megnyúlást. A fenébe... Nem lehetek paranoiás! Mindketten nem lehetünk azok. Aztán tétován elkaptam a fejem, mikor a pasas fordította felénk az övét. Nagyon remélni tudtam, hogy Isabella is ezt teszi és nem hívja fel ránk a figyelmét. Még nem. Még túl korai lenne. Most az szemeim a kávézó ablakait kezdte kémlelni. UV szűrt. Biztos vagyok benne, mivel nem érzem olyan melegnek és erősnek a kis napsugarat, mint ahogy kint éreztem. Már teljesen biztos vagyok benne, hogy ahova kerültünk az egy szép nagy vámpír központ. De jelenleg a vendégek nem csak vámpírok. Ki tudok szagolni, vagy egy - két embert is, valamint egy valaki, aki a pasas és vámpírbrigádja között ül az sem lehet fogasszörny. - Mondjuk úgy, hogy hallgatóztam, míg te rendeltél.- felelem, de a gondolataim még mindig csak azon járnak, hogy ki lehet a vámpír pasas társa. Mert a férfinak annak kell lennie, muszáj. Kényelmesen hátradőltem a székemben, és megpróbáltam a legtermészetesebb módon eljátszani, hogy egy tudatlan, buta kis liba vagyok. Kortyoltam egyet a forrócsokiból, majd mikor Isabella felhozta a tipikus "mentsük meg magunkat" ötletét, vagyis léceljünk le, nem bírtam egy helyben maradni... - Ugye csak viccelsz?!- kérdeztem tőle, kicsit talán túl kemény hangszínen. - Az a fickó tudja mi vagyok, tudja miért vagyok itt és tudja ki tette ezt velem és, hogy jelenleg is annál az "embernél" élek. És hidd el ezt nem meri kimondani mindegyik kis talpnyaló egy kávézóba.- feleltem suttogva, miközben a hasamra mutattam. Ha ez Marcel embere akkor talán bajban vagyok, de ha nem. Ha csak egy egyszerű utazó, akkor semmi probléma nincs. Csak azt akarom kideríteni, hogy ki a fene van a társaságába. Mert az tuti, hogy nem egy vámpír....
Türelmesen álltam a sorban, arra várva, hogy végre én következzek. Csupán hárman álltak előttem, de így is olyan lassúnak tűnt ez az egész. Mintha az idő csigatempóban vánszorogna és az előttem állók még csak nem is mozognának. Bosszantó, pláne így, hogy nem vagyok egyedül. Hayley is itt van velem, rá is kötelességem vigyázni. Ráadásul az, az iménti pasas, még mindig eléggé… gyanús a számomra. Ugyan korábban már elkönyveltem magamban egy kis győzelmet vele szemben, de ahogy pillantásom most rávetült, biztos voltam benne, hogy gondok lesznek még vele. Idők közben sorra kerültem és meglepetten tapasztaltam, hogy az idő nagyon is gyorsan pereg. Kikértem a kávét és a csokit, majd visszamentem az asztalhoz és lehuppanva elnézést rebegtem a farkas lánynak a viselkedésemért. Azt azonban nem állt szándékomban hozzátenni, hogy gyanús nekem az, az alak. Nem szerettem volna felesleges pánikot ébreszteni benne, elvégre még egyáltalán nem biztos, hogy egy rosszakaratú fazonnal lenne dolgunk. Megeshet, hogy csak az én szememben tűnik gyanúsnak, unszimpatikusnak, esetleg már-már ellenségesnek is. Tisztán láttam Hayleyn, hogy valami nem okés vele. Azt hiszem korábbi viselkedésemmel már sikerült elültetnem benne a paranoia magját. Már épp rákérdeztem volna, hogy mi van vele, mikor magától is sikerült kiböknie azt. Tekintetem egy pillanat alatt változott nyugodtról idegessé. Adrenalin dübörgött a véremben az esetleges veszély hatására. - Sejtettem! – szisszentem fel bosszúsan. – Egyébként honnan veszed, hogy így van? – kérdeztem. Tekintetemet a fenn említett férfira kaptam, az arcát kezdem fürkészni. Azt akartam, hogy rám nézzen. Azt akartam, hogy észrevegye a fenyegetést, amit már csak ezzel a nézéssel sugároztam felé. Akartam, hogy találkozzon a tekintetünk és az övében akartam, hogy megvillanjon az ismerős félelem, a felismerés, hogy vége van. Ó igen, ha csak egy újjal is meg akarná közelíteni ezt a farkas-kismamát, hát személyesen gondoskodtam volna róla, hogy az ipse testi állapota jó nagyot forduljon és garantáltam volna azt is, hogy nem élte volna túl. Azonban a pasi nem fordult ide, kár… Próbáltam kizárni minden ilyen és ehhez hasonló gondolatot a fejemből, ezért tématerelést etettem be. Amúgy is foglalkoztatott már egy ideje ez a Klaus vs. Marcel téma, legalább most adódott egy alkalom, hogy erre is rákérdezhessek. Ajkaimhoz emeltem a kávés pohár száját és egy hatalmasat kortyoltam a forró italból. A fekete lötty csak úgy égette a torkomat, de jelen pillanatban ez sem nagyon érdekelt. Halyley szavai foglalkoztattak és az, a gyanús fickó, aki még most sem akaródzott erre felé fordulni. A fülére telefont tapasztott és nagyon halkan sutyorgott belé. Nem tudtam kivenni a szavait, ahhoz túl erős volt a többi ember moraja. Azonban biztos voltam benne, hogy semmi jót nem jelenthet ez a számunkra. Visszavezettem tekintetemet Hayleyre és rámosolyogtam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Legalább is ezt a látszatot szerettem volna kelteni. - Azt hiszem mennünk kelle. Lehetőleg feltűnésmentesen. – mondtam neki még mindig mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy veszi az adást és ő is valami hasonlóan gondtalan ábrázatot ölt magára. Nem szabad sietve távoznunk, és nem lenne jó dolog felhívni magunkra még több ember figyelmét. Hát ráérősen kortyoltam a kávéba, miközben azon fáradoztam, hogy nehogy megint körbepillantsak a teremben és csak a beszélgető partneremre figyeljek. Ez egy roppant nehéz feladatnak bizonyult.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Gondolataim vagy ezer fele elcikáztak, míg Isabella a pultnál várt. Csupán néhány percre volt szükségem, hogy mindet átgondoljak újra. Hogy itt vagyok, hogy így vagyok itt, hogy ezért vagyok itt. Ekkor ismét a hasamra tévedt a kezem. Mostanában egyre gyakrabban... Talán érdekel a kis lurkó ott lent? Talán... nem tudom. De az egyszer biztos, hogy most ennek nincs itt a helye. A fülem mögé simítom hosszú barna tincseimet és így fülelek figyelmesen. A figyelmem főként a pasasra terelődik, akivel az előbb a "babysitterem" szemezett. Csak pár szócskát csípek el a mondatából, de már ezzel is sikerült megrémítenie. Barna, terhes, farkas. Pontosan tudom, hogy rólam van szó... Csak róla lehet szó. Ezek itt talán vámpírok?! Jajj hát persze... miért ne lehetne az? Mármint ez a hely hemzseg a vámpíroktól... gondolataimból ismét Isabella jelenléte zökkentett ki. Letette elém a forrócsokit, én meg csak az ujjaimmal szórakoztam a műanyagfedelével. - Semmiség!- felelek gyorsan de sokkal inkább a két pasi beszélgetésre figyelek még mindig, mint az enyémre és Isabellaéra. - Nem hiába figyelted azt a pasit.- mondom neki komolyan, szinte biztos vagyok benne, hogy már mikor megérkeztünk kiszagolta mi is vagyok. És ez megrémített. Vagy talán csak túl paranoiás vagyok?!! Az meg még csak fokozta a helyzetet, hogy Isa újabb problémát említett meg. Marcel neve már nem egyszer fordult meg a Mikaelson házba, én személy szerint még nem ismerem, de tudtom, hogy vigyáznom kell. Talán az a fickó is az ő embere? Talán... túl sok a talán. - Azt hiszem most nem a legjobb embert kérdezted. Körülbelül annyi a befolyásom és tudomásom ebben a dologban mint neked. Vagyis semmi.- szótagoltam lassan az utolsó kis szavacskát, majd belekortyoltam a finom, meleg italba.
Bámészkodásom akaratlanul is felhívta magára néhány ember figyelmét, akik szintén úgy követtek a tekintetükkel, mint keselyűk a döghúst. Éreztem magamon a tekintetüket, amitől – be kell, hogy valljam, kissé ideges lettem. Ökölbe szorítottam az asztal alatt a kezeimet, magamban pedig nyugtató szavakat mondogattam. Nem mintha okom lenne az aggodalomra. Ezekről az emberekről lerítt, hogy ártalmatlanok, csupa átlagos balfék. Nincs mitől tartanunk. Legalább is, kétlem, hogy Marcel emberekkel támadna ránk, pontosabban Hayleyre. Ugyan nem ismerem őt, csak névről, de véleményem szerint nem egy hülye alak. Ha az volna, nem ő lenne Nem Orleans jelenlegi ura. Ami pedig a mostani érdekes helyzetünket érinti, kétlem, hogy ez egy hamar megváltozna. Bár, Klaus nagyon akar valamit, én pedig elég időt töltöttem vele, hogy tudjam; el is éri a céljait. Figyelmesen vártam a kis farkaska választására, miközben azt figyeltem, hogy min ügyködött. Egy apró mosoly közepette lestem, ahogy ezúttal az ő tekintete cikázik ide-oda az embereken. Az igazat bevallva, ez eléggé olyannak tűnt, mintha egy paranoiás ülne velem szemben. Kényelmesen dőltem hátra a boxban, miközben egyik lábamat átvetettem a másikon. Érdeklődő pillantásokat lövelltem Hayley irányába, de nem szóltam egy szót sem. Türelmesen vártam, hogy befejezze a megfigyelést és válasszon magának valamit. A megfigyelés amúgy is az én munkaköri leírásomhoz tartozott. - Akkor egy forró csoki rendel. – villantottam meg rá egy kedves mosolyt és már fel is pattantam, hogy a pulthoz mehessek. Beálltam az igen rövidnek bizonyult sorba és pillanatok alatt sorra is kerültem. Tekintetem majdhogynem minden pillanatban visszavándorolt a farkaska felé, míg kézhez nem kaptam a kávémat és a forró csokit. Eztán visszatipegtem az asztalhoz és egy hatalmas mosoly közepette, leraktam elé a forró csokit és én is helyet foglaltam. Nem haboztam, azonnal beleittam a forró kávéba és élvezettel nyeltem le az első kortyokat. Jól esik végre igazi kávét fogyasztani. Így belegondolva, azt hiszem ez életem eddigi legjobb kávéja. Komolyan, ez a legfinomabb. - Ne haragudj az előbbiért, mármint a bámészkodásért. Gyerekkoromban szoktattak rá, hogy figyeljek meg mindent és mindenkit. – magyarázkodtam. Érdeklődve pillantok Hayleyre, valami kis megértést várva vagy nem is tudom. Na meg, egyszerűen csak beszélgetni szeretnék. Egy ideje már itt vagyok és a napjaim rettentően szótlanul teltek. Tudom, nem vagyok valami jó társaság, de ha összeszedem magam, akkor velem is lehet értelmesen, kellemesen és lehetőleg konfliktusmentesen társalogni. - Figyelj, nem tudod, hogy mi folyik itt? Mármint, hogy mi ez a dolog Klausal és a hatalommániájával? Én szinte alig tudok valamit. – Próbálkoztam meg a beszélgetéskezdeményezéssel. Ha valamiről, akkor erről biztosan hosszasan el tudnánk beszélgetni, míg ki nem derül, hogy van-e bennünk egyáltalán valami közös. Még ha nincs is túl sok, ez a bezártság, veszélyes helyzet itt van nekünk.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Olyan gyorsan telt az idő, hogy észre sem vettem a kávézó jelenlétét. Pedig azt mondják - egyesek - hogy rossz és halk társaságban kínszenvedés az idő... Nos talán nem is olyan rossz, vagy már csak pusztán megszokott társaság Isabella. Belépve a kávézóba rögtön megcsapott a sűrű tejhab szaga. Már éreztem is, hogy a nyál összefut a számban. Tudtam én, hogy nem lesz ez olyan rossz ötlet. Gyorsan körbekémleltem, majd mikor megláttam egy szabad boxot, gyorsan lecsaptunk rá. Csak néztem az én kis babysitteremet, aki szemmel láthatóan nagyon elmerengett valami, vagy csak kémlelt valamerre. Nem fordítottam arra a fejem. Épp elég, hogy ő kiszúrt valakit, nem kell még oda az én pillantásom is. Mikor visszafordult felém, kérdő tekintettel pillantottam rá. Éreztem, ahogy a homlokom összeráncolódik és az egyik gondosan ápolt szemöldökön is feljebb szalad, mikor tekintetünk ismét találkozik. Igazából azt hittem beavat abba, hogy épp kit figyelt meg, a biztosságom érdekében... - Nem tudom...- még át sem néztem a lapot, így honnan a fenéből tudnám?! Próbáltam a lány tekintetét elkapni, de bevallom egészen nehéz feladatnak bizonyult. Nem tudom mi volt ez az előbb lejátszódó dolog, hogy miért vizsgálta át ezt a helyet, de meg akartam tudni. Most én követtem a példáját, de egy kicsit okosabb módon. Egy itallapot fogtam a kezembe és miközben néha megnéztem a kávéajánlatokat, ki - ki pillantottam a kávézóban bent ülő vendégekre. Főként a csupasz karjukra, meg a lábukra voltam kíváncsi. Persze, csak az anyajegyek kémlelése miatt. Nem tudom miért gondoltam volna, hogy egy farkas is bemerészkedik ide. New Orleans sűrűjébe... az a farkas örült lenne. Talán én is az vagyok. Gyorsan le is tettem erről a folyamatról, és inkább az étlapot nézegettem. Jó pár kávé volt rajta, amit különféle módon készítenek el, engem mégis megbabonázott a forró, habos csoki. - Egy forrócsokit kérek!- feleltem, majd letettem az étlapot az asztalra. Ismét a lány arcát kémleltem. Elszántan tartottam magam ahhoz, hogy mielőbb kiszedjem belőle miért is ilyen óvatoskodó itt velem... Csak nem kevert bele valami marhaságba Klaus?!
Annyi helyet tudtam volna elképzelni, ahová elmehettem volna New Orleans-on belül, nekem még is csak egy kávézó jutott, társaságnak pedig egy terhes vérfarkas. Hát, nem ez a legrosszabb, ami megtörténhetett volna velem, de nem is éppen a legjobb. Minden esetre legalább kimozdulhattam abból a pokoli házból, láthattam a városból néhány utcácskát és nem kell Klaus közelében lennem. Ebből a szempontból, nem is olyan vészem meló ez a felügyelősdi vagy micsoda. Csendben maradtam, nem szóltam egy szót sem miután Hayley kifejtette mit is vár a jövőtől, az után, hogy megszületik a gyerek. Az a probléma, hogy bárhol kerestem is neki szebb jövőt, sajnos sehogy sem tudtam őt elképzelni. Abban azonban biztos voltam, hogy Elijah nem hagyná annyiban a dolgot. Ő nem olyan, mint Klaus, neki Hayley is számít, és biztosan nem engedné, hogy bármi baja essen. Legalább is abból, ahogy az eddigiekben viselkedett vele, csak ezt tudom leszűrni. Rebekah, őt nem hiszem, hogy különösebben érdekelné a dolog. Nem tudom eldönteni, hogy mit miért csinál. Annyiban viszont mindenképp biztos voltam, hogy nem Klaus kedvéért van még itt. Én meg, hát bármennyire is próbálnám megvédeni Hayleyt Klaustól, nem hiszem, hogy nagy sikere lenne. Képtelen lennék rá, hogy megvédjem, saját magamat is csak alig tudom megvédeni tőle. Helyet foglaltunk az asztalunknál én pedig bámészkodni kezdtem. Alaposan megnéztem magamnak a kávézó minden zegzugát. Tekintetemet körbejárattam az egész helyen, meg-megállva néhány ponton. Az embereket is jól megnéztem magamnak. Voltak itt fiatalok, idősek és középkorúak is. Csupa ismeretlen, akiket eddig még sosem láthattam. Kedves vonásúak voltak mind, egytől egyig. Tekintetemet egy férfi, szúrós tekintete ragadta magával. Egyenesen minket bámult, szigorú arcáról semmi érzelmet nem tudtam leolvasni. Annyi viszont biztos volt, hogy nem tetszett neki a jelenlétünk. Kihívóan bámultam vissza a férfira és még egy idegesítően nyugodt mosollyal is megajándékoztam. Szinte hallottam, ahogyan felmordult és a tekintetét inkább máshová vezette. Nyeregben éreztem magamat és hatalmas önelégültséget éreztem. Szememben csillogott a vidámság, ajkaimon elégedett mosoly virított. Annyira lefoglalt ez a kis győzelmem, hogy figyelmen kívül hagytam Hayleyt. Most egy bocsánatkérő pillantást vetettem felé. - Mit kérsz? – kérdeztem tőle egy barátságos mosoly keretében. Nem akartam megvárni, míg valaki ide jön és felveszi a rendelésünket, hanem inkább oda akartam menni és kikérni. Úgy egy részt gyorsabb is lett volna, másrészt pedig nem kellett volna bazsalyogni a pincérrel. Szóval, nekem minden szempontból egyszerűbb lett volna. Hayley pedig arra a két perce kétlem, hogy bármekkora galibát tudott volna okozni, ráadásul nem hiszem, hogy feltűnést szeretne kelteni. Tudja, hogy ebben a városban nincs biztonságban így nem csinálna hülyeséget. Legalább is reménykedtem benne, hogy nem agyal ilyeneken.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Csendben róttuk az utcákat. Nekem nem volt kedvem beszélni az előbbi kérdése hangoztatása után.. és azt hiszem a válaszommal az ő kedvét is kicsit letörtem. Pedig nem ez volt a célom. Sőt igazából nem is tudom mi volt a célom, de az egyszer biztos, hogy nem ez. Nem ismertem Isabellát, ezért nem mondhattam azt, hogy utáltam, de nem is kedveltem. Sosem beszéltem vele két szónál többet egy nap. Talán ezt a kis szokásomat ma kéne megszakítanom. Talán még majd egyszer jóba is lehetünk. Hisz - azt hiszem - szükségem lehet egy barátra majd nekem is a későbbikeben. Továbbra is csendben ballagtunk. Nem tudom mit mondhattam volna. Valljam be, hogy megviselt a téma?! Nem az egy oltári nagy hülyeség lenne részemről. - Sajnálom, de tudod nem szívesen idézem fel azt az éjszakát, mert tudom, hogy ez az én hibám is volt.- feleltem, kicsit rossz szájízzel. Arra meg már oda sem figyeltem amit a hibridségről mondott. Már láttam a kávézó reklámját, mikor ismét kaptam egy kérdést bombát. Nem tudtam hol kezdjem a válaszokat keresni... mivel még a fejemben ezen kérdésekre nem dőlt el a válasz. - Nem tudom mi lesz velem, de az biztos, hogy nem leszek majd itt, a gyerek közelében..- vagy bárhol a világban. De ezt már csak magamban tettem hozzá. Tényleg nem tudom... és ettől egy kicsit félek is. Persze most csak majd az lesz az elsődleges lépés, hogy vajon, hogy szülöm meg ezt a gyereket....
Ez a reag ISABELLA számára íródott. Összesen 403 szót tartalmaz. A karakterem EZT viseli. Írás közben EZT hallgattam. Megjegyezném, hogy remélem tetszik *-*.
Nem hittem volna, hogy előbb utóbb arra kényszerülök a bezártság alatt, hogy majd én menjek könyörögni az „őrizettnek”, hogy menjünk el sétálni. Hála az égnek nem volt itt szükség semmi ilyesmire. Elég volt belépnem a szobába, és huss, már szabad is a pálya. Figyelem, ahogy öltözködni kezd, hát én is így teszek. Magamra kapok egy pulcsit és egy sapit és voilá. Annyira örültem neki, hogy végre kimehetek, hogy szinte már ugrálni lett volna kedvem örömömben. De nem tettem, ennyire azért nem vagyok zakkant. Egyáltalán nem is vagyok zakkant. Csupán először vagyok ilyen boldog, mióta ebben a hatalmas házban raboskodom, felügyelve erre a vérfarkasra. Az pedig, hogy ő is pont ugyan úgy viszonyul hozzám, ahogy én hozzá egy cseppet sem idegesít. Én nem kedvelem, mert… mert csak, ő meg nem kedvel, mert Klaus egyik bábja lettem. Elhiheti, hogy nem önszántamból. Ha önszántamból lettem volna hibrid, már rég megtörtem volna a köteléket és leléceltem volna, ahogy Tyler tette. De én nem csináltam így, inkább maradtam. - Azt hiszed, hogy talán önszántamból vagyok itt? Ha nem tűnt volna fel, csak a kötelék miatt vagyok itt. De tudod, mit? Maradjunk inkább ennyiben. – Mosolyodtam rá én is, mintha ez az előbbi szóváltás meg sem történt volna. Nem is akartam tovább firtatni ezt a dolgot, hülyeség lett volna mind kettőnk részéről. Inkább azzal foglalkoztam, hogy végre kijussunk ebből a börtönből. Nagyon jól láttam rajta, hogy ő sem akart itt lenni. Én pedig örültem neki, hogy nem csak magammal teszek azzal jót, ha vele megyek el innen. Az sem érdekelt, hogy hová, csak minél messzebbre el ettől a helytől. Így is a hideg rázott már tőle. - Mi tagadás, rám férne már egy jó kávé. – Indultam el utána, magunk mögött bezárva az ajtót. Jó volt újra érezni az utca levegőjét. Csendben lépdeltem Hayley mellett, mert nem igazán tudtam volna mit mondani neki. Valahogy nem találtam kettőnkben a közös hangot, még úgy sem, hogy tisztában voltam vele mennyire utálja ezt az egész helyzetet. Sajnáltam őt, amiért ez a sors várt rá. Kihordani egy valószínűleg hibrid kölyköt, akinek Klaus az édesapja. Én nem hiszem, hogy képes lettem volna ezt elviselni. Pláne nem így, hogy a boszorkányok is akartak valamit. Minden esetre csak drukkolni tudtam, hogy később javuljon a helyzete. - Mi lesz veled, ha megszületik az örökös? – kérdeztem hirtelen. Már csak pár sarokra voltunk a kávézótól én még sem bírtam ezt ki. Muszáj volt megkérdeznem, ha már egyszer vele kell lennem. Igen, nem kedveltem, de semmiképp nem akartam azt, hogy meghaljon vagy valami. Klaus még képes és megöli, amint megszületik az a gyerek. Ezt pedig nagyon nem akartam. Ebben az esetben akár szembe is szállnék vele, már ha fontolgatna ehhez hasonlókat. Végül csak elértük a kávézót, ahol előre engedtem Hayleyt és hagytam, hogy ő válasszon asztalt. Amint helyet foglaltunk bámészkodni kezdtem. Hangulatos kis hely, meg kell hagyni. Ha tehetném minden reggelemet itt indítanám, távol a bezátsságtól…
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Meglepett, hogy nem ellenkezett, hogy nem kezdett el hisztériázni és kiakadni, a hangsúlyom és a hangnemem hallatán. Azt hiszem most már mindenki - aki ebben a házban él - megértette, hogy itt én vagyok az egyik illető, akivel nem illik csúnyán bánni. Mert bármennyiszer is fenyeget Kalus én képes lennék arra, hogy elhúzzak innen egy perc alatt hasamban a számára megváltóvá érett gyerekkel. Ravasz mosoly húzódott az arcomra, mikor meghallottam milyen könnyen törődött bele a dologba. Nem ismerem annyira a csajt, hogy tudjam ez most vajon taktika, vagy csak tényleg ennyire telerakta a gatyáját Klaus fenyegetése miatt. Bár Ő is egy, Klaus ficsúrjai közül akiket teremtett, szóval... Itt meg is állt a gondolatmenetem. Semmi értelme nem volt tovább folytatni, hisz ezt már annyiszor átfuttattam a fejemben, mikor így velem szemben állt a lány. Néha sajnáltam, néha meg csak kinevettem. Ha Klaus engem állított volna ilyen választás elé, nem biztos, hogy így döntöttem volna, mint Isabella. Az ötletem, hogy egy kicsit meneküljek innen nem volt rossz. Muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom, mert az a drága, luxus hely - ami amúgy tényleg csodás - teljesen nyomasztóvá és birtoklóvá vált számomra. Még mindig erősen "szemeztem" a lánnyal majd gyorsan pár cuccomért kaptam, hogy lássa rám nem kell várni, mint egy puccos dámára. Gyorsan magamra kaptam a sálam és a sapkámat, majd a hasamon lejjebb húztam a pólót - Isten ments, ha valami baja lesz a kis "trónörökösnek" mert akkor én kapok... - és nyitni készültem az ajtót. De amint meghallottam a kérdését nem bírtam még egy lépést előrébb menni. Éreztem, hogy a fogaim elkezdenek csikorogni az idegességtől, majd visszanéztem a lányra egy felettén nagy mosoly keretében. - Nézd kislány... én is követem el hülyeségeket és ahogy látom te is, mert különben most nem kísérgetnél itt engem, mint valami dámát. Szerintem mindkettőnk érdekében maradjunk ennyiben!- kíváncsisága nagyon is meglepett, de nem engedtem, hogy meglátszódjon rajtam. Hogy voltam képes?! De tényleg? Sokszor próbáltam már felidézni azt az éjszakát, de nem ment. Klaus durva és faragatlan, nem mellesleg mostanra igazán taszítóvá vált embertípus lett számomra. Akkor mégis hogy történhetett meg azon a napon. De nézzük a dolog jobb oldalát, ha már jó nincs benne. Különben is... ha most nem lennék terhes, akkor ki tudja, hogy vajon élnék-e még egyáltalán... - Igyunk egy kávét, szeretnék elveszni New Orleans tömegében.- válaszoltam egy kis mosoly keretében miközben kiléptem az utcára. Nem mellékesen ha még találnák is egy hasonló anyajeggyel megáldott embert... csodás kis kiruccanássá válna ez a mai.
Ez a reag ISABELLA számára íródott. Összesen 403 szót tartalmaz. A karakterem EZT viseli. Írás közben EZT hallgattam. Megjegyezném, hogy remélem tetszik *-*.
Unalmasan teltek a napok és nagyon, de nagyon lassan telt az idő. A bezártság senkinek sem segített abban, hogy otthonosan érezze magát ebben a házban. Én különösen nem éreztem magamat otthon. Nem azért voltam itt, hogy kikapcsolódjak, hanem azért, hogy biztonságban tartsam a „hercegnőt” és lessem minden kívánságát. Gondolom, nem kell megemlítenem, hogy utáltam. De nem tehettem ellene semmit sem. Nem szándékoztam hatalmas kínok között meghalni, nem vagyok bolond. Azonban nem is szándékozom egy szó nélkül követni minden parancsát. Ha valóban nem tetszett nekem valami, amit a hatalmas hibrid mondott, egyszerűen megkérdőjeleztem a szavát, mérgelődtem, de végül kényszerítve lettem a feladat végrehajtására. Hayley őrzése nem tartozott ezekhez a kényszerített feladatokhoz. Ezt azért vállaltam el egy szó nélkül, mert nem hangzott nehéz feladatnak. Azonban ezt mára már beláttam, hogy tévedtem. Bár én még csak nem is olyan régen érkeztem ide, ez a pár nap, amit a lány őzrésével töltöttem totálisan kikészített. Nem azért mert zavart volna a társasága vagy a jelenléte, sokkal inkább a bezártság zavart és még most is zavar. Őrülten szeretnék végre kijutni innen és körbenézni odakint a városban. Ezért is döntöttem úgy, hogy szóba elegyedem a kismamával és megpróbálom őt kicsábítani egy városnézésre. Hatalmas megkönnyebbülésemre azonban nem kell őt csábítgatni. Magától tárja elém ezt az ötletet én pedig el sem rejthetném mosolyomat. - Oké, akkor kapd össze magad. – Hangom csilingelő hatást keltett, szemeimben örömteli fény gyúlt. Talán túlságosan is örültem annak, hogy végre kijuthatok innen, de nem zavart. Végignéztem a lányon, és ahogy tekintetem elidőzött a hasán, muszáj volt megszólalnom. - Hogy voltál rá képes? Mármint, hogy lehettél együtt…vele? – kérdeztem. Nem érdekelt, hogy mit gondol majd rólam ez után a kérdés után, de muszáj volt megtudnom, hogy hogy volt gusztusa összefeküdni vele. Nyilvánvalóan kiült rám az értetlenség, és az undor… talán. Türelmesen vártam a válaszát, addig nem voltam hajlandó megmozdulni. Kitartóan néztem Hayley szemeibe és vártam, hogy felfogja én sem örömömben vagyok itt és pont annyira kedvelem a születendő gyermeke apját, mint a csótányokat. Gyűlölöm, méghozzá pokolian. Nem is tudom, hogy a rettegésem mikor alakult át gyűlöletté. Talán a kis karszorítós akciója során, amikor kijelentette, hogy vele kell jönnöm ide. Na igen, akkor fordult fel bennem minden és a mérhetetlen félelem helyett, gyűlöletet éreztem. Ettől függetlenül a félelem is meg volt bennem, de a gyűlölet még mélyebben gyökerezett. Talán túl mélyen, hogy majd ellene forduljak egyszer. Erre eddig még nem is gondoltam, de most… most jól hangzik. De nem vagyok örült, nem fogok nyíltan szembeszállni vele. Inkább passzívan ellenállok neki. - Na és, merre szeretnél menni? Lemerem fogadni, hogy jó messzire innen… - tettem fel a kérdést kedvesen, végét egy kis humorral fűszerezve. Tudtam én kedves is lenni, már ha akartam. Most pedig nem volt rá megfelelő indokom, hogy miért ne lehetnék kedves vele. Ameddig ő nem szívózik velem, én sem szándékozom szívózni vele és ez mindenkinek jó.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Már nem bízom meg senkiben. Mivel eddig is akiben megbíztam, csak vagy hazudozott, vagy nem tudott semmit arról, amiről bebocsátást akartam nyerni. Olyan helyzetbe hoztam magam a kíváncsiságommal, mint még életembe soha. Itt ülök a Mikaelson család kanapéján, terhesen. Várandós vagyok, Klaustól, aki egy csöppet sem mondható jó apa figurának. Amióta Elijahval tettünk egy kis "kitérőt" Tylernek köszönhetően és a kezembe került ez a bizonyos könyv, nem túlzás azt mondani, hogy le sem merem tenni. Komolyan... egész életemben a családom után, a falkám után kutattam, talán most sikerül egy részüket megtalálnom. Végérvényesen. Kényelmesen elterülök a kanapén és a már - már növekvő hasamra teszem a könyvet, hogy legalább valami hasznom nekem is származzon vele. Először ismét a családfát és a benne szereplő neveket nézem végig. Andrea és az én születési dátumom van mellette. Ez annyira érthetetlen. Majd tovább olvasom a könyvet. Néhol van egy hosszabb elmélkedés -amihez nincs mindig türelmem olvasni - hol meg csak pár beragasztott cikk van. Néha jó azt hinni, hogy talán ez a könyv csak rám várt. Hogy én vegyem a kezembe és ezzel mindent kiderítsek... néha. - Semmi különöset.- vágom rá, amint megjelenik Isabella a nappaliban. Úgyis nevezhetjük, hogy az én kis külön bejáratú szolgám. Klaus hozzám sorolta be azzal, hogy minden lépésemet figyelje. És mint minden dilinyós, aki rendszerint telerakja a gatyáját ha Klaus szól hozzá Isabella is szó nélkül bevállalta a "pluszfeladatot". Gyorsan összecsukom a könyvet és felállok a kanapéról. Még magam sem tudom miből vezérelt ötlettel fordulok a gyönyörű lány felé. Apropó... Tuti ő is már megvolt Klausnak. - Ki akarok innen menni!- jegyzem meg, ellentmondás nem tűrőhangon.
Ez a reag ISABELLA számára íródott. Összesen 266 szót tartalmaz. A karakterem EZT viseli. Írás közben EZT hallgattam. Megjegyezném, hogy remélem tetszik *-*.
New Orleans hát egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam. Vagyis hát, fogalmam sincs róla, hogy milyen, mert még csak alkalmam sem volt megnézni a várost. Annyit láttam belőle, amennyit a kocsi anyósüléséről látni lehetett – ami pedig nem volt valami sok. Először nem is akartam elhinni, hogy tényleg csak azért rángattak el ide, hogy bébiszittert játsszak. Illetve, valami olyasmit. Figyelnem kell egy terhes farkaskára, aki minden bizonnyal Klaus kölkét hordozza a szíve alatt. Mondanom sem kell roppant mód örültem neki, mikor ezt megtudtam. Az pedig, hogy a négy fal közé zártak és éjjel nappal felügyelnem kell a kismamát, egyáltalán nem tud feldobni. Ötletem sincs, hogy mihez is kezdhetnék vele. A beszélgetés aligha jöhetne szóba, nem sok közös tulajdonságot látok bennünk. Legalább is majdhogynem biztosra veszem; nem vagyunk egy szinten. Hogy miből gondolom? Kövezzetek meg, de csak abból, hogy egy épelméjű ember sem feküdt volna össze „A ” hibriddel. Ezzel kapcsolatban nem vagyok hajlandó megváltoztatni a véleményemet. Idővel lehet, hogy talán még is változni fog, de jelenleg ezt cseppet sem érzem helyén valónak. Sőt! Inkább szállnék szembe egy csapat vérszomjas vámpírral, minthogy barátkozni kezdjek ezzel a farkas leányzóval. Csakhogy, ami drága és szeretett Klausunk beígért nekem egy kiadós seggbe rúgást, ha nem viselkedem szépen. Nekem ennyi is elég ahhoz, hogy megembereljem magam és viszonylag kedvesen viszonyuljak hozzá. Hayley épp a nappaliban olvasott valamit én pedig nem akartam őt megzavarni. Csendesen elfoglaltam magamat azzal, hogy föl-lejárkáltam az egész házban és azon törtem a fejem, hogy vajon mi szükség van erre. Tisztában voltam vele, hogy Klaus komoly terveket forgat a fejében, és azt is nagyon jól tudtam, hogy vissza akarja szerezni a várost. De azt már nem tudtam felfogni, hogy minek kellek én. Miért kellett nekem vigyáznom a gyermeke anyjára, amikor a házban teljes biztonságban lenne egyedül is. Egy mocskos vérszívó sem tehetné be ide a lábát, míg be nem hívják. Akkor meg? Azonban azzal még én sem tudtam szembeszállni, hogy kísérgessem Hayleyt az utcán, ha úgy adódna. Persze úgy emlékszem Klaus mondott valami olyasmit, hogy ne vigyem ki, de nem megparancsolta. Rájött, hogy nekem kell parancsolgatni ahhoz, hogy kövessem az utasításait. Legalább is általában egy szó nélkül megteszek neki bármit, amit akar. Azonban ez a „nem viheted sehova” dolog böki a csőröm. Szegény lány hamarosan teljesen bele fog bolondulni a bezártságba, ha nem viszem ki. Ráadásul én is nagyon szívesen mentem volna akárhová a városban. Szeretnék körülnézni. Hangtalanul, egy szó nélkül léptem be a nappaliba. Óvatosan megköszörültem a torkom, hogy felhívjam magamra a lány figyelmét és igyekeztem kedvesen rámosolyogni. Azt hiszem sikerült. - Mit olvasgatsz? – kérdeztem tőle, ártatlan érdeklődéssel hangomban. Valóban érdekelt, hogy mivel köti le magát a farkaska, de azért annyira nem, hogy szemem ártatlan csillogásánál jobban kimutassam érdeklődésemet. Amúgy sem azért elegyedtem szóba vele, hogy az olvasmányairól beszélgessek vele, hanem azért, hogy megpróbáljam egy kis városnézésre ösztönözni. Bár, ahogy elnéztem őt, azt hiszem nem lesz szükség itt ösztönzésre.
Hello darling, call me by my name
Hayley Marshall
I'M A STRONG HYBRID
❦ Hozzászólások száma : 129
❦ Join date : 2013. Dec. 15.
❦ Tartózkodási hely : ⊰ New Orleans, Hope közelében
❦ Job/hobbies : ⊰ nevelni a gyermekemet és életben maradni
Most a Young Blood frpg oldalára tévedtél. Reméljük, hogy az oldalunk elnyeri a tetszésedet, hiszen itt biztosan nem fogsz unatkozni. Ezen a helyen tényleg csak a fantáziád szabhat határt, illetve ha valami egyedi ötlet merül fel benned a karaktereddel kapcsolatban ne habozz! Mit is rejt ez az oldal? Sok-sok izgalmat, illetve kezedbe adja Mystic Falls és New Orleans városát, hogy te alakítsd az ottani lények, emberek életét, de akár azt is mondhatnám, hogy a város életét. Ne feledd itt semmi nem az aminek látszik, mert itt minden árnyékben egy "démon" lapul, aki vagy jót akar cselekedni, vagy pedig a poklok poklát járatni veled. Elég bátor vagy ahhoz, hogy szembe nézz velük és te magad alakísd a jövődet? Akkor ne habozz, itt a helyed! Ha ez se lenne elég, akkor még egy dolgot elárulok neked. Mindenegyes széllel egy újabb jövevény érkezik a városba, hogy az ott élők amúgy se unalmas életét még jobban felbolygassa. Bármiben segítségre lenne szükséged, akkor nyugodtan keresd fel az egyik staff tagot, hiszen szívesen segítünk neked. Minden kedves kezdőjátékost is szívesen látunk az oldalon, mivel itt nem "tévedhetsz el". Légy részese a mi kis kalandunknak! A döntés a te kezedben van... Mi szeretettel várunk téged. (;
Oldal alapítása: 2013. december 20.
Belépés
Fecsegõ-tipegõ
ahol mindig beszélhetsz...
Jelenlévõk ..
Akik a város életét színesítik.
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A legtöbb felhasználó (79 fő) Vas. Szept. 29, 2024 2:39 pm-kor volt itt.
Bejelentéseink
Ami az újságok címplapján is megtalálható.
❦ Oldalunk több mint fél éves fennállásának, illetve nagy időugrásának köszönhetően gyönyörű új külsőbe öltözött, ami ezúton is köszönünk Kenzynek! <3
❦ Az oldalon jelenleg semmilyen faji- illetve nemi korlátozás nincsen. Szívesen látunk mindenkit! (:
❦ Egyre több sorozatbeli, keresett karakter, illetve most már canon karakterek is keresik a megalkotójukat. Amelyik az adminok fejéből pattantak ki. Bármivel kapcsolatban kérdésed lenne, akkor keresd a hirdetőt vagy pedig az adminokat.
❦ A sorozatbeli karakterek listája a sorozat adásaival folyamatosan frissül, bővül, de ha van olyan karakter, aki nálunk nincs feltüntetve és a státusza az oldalon szabad, akkor ne habozz! Mindössze jelzésképpen egy pm-et kérünk tőled! (;
❦ Továbbra sincsen megkötött szószám, illetve sorok száma sincsen meghatározva. Eddig nagyon szép hsz-ek születtek és reméljük a továbbiakban is ilyen szép olvasmányokkal lesz tele az oldal. Szóval ilyen téren abszolút szabad minden!
❦ Különböző nemi beállítottságú karakterek érkezése sincs betiltva az oldalon, valamint a felnőtt tartalmú játékoké sincs, pusztán az utóbbinál arra kérünk titeket, hogy ezt tüntessétek fel a reagok elején.
❦ Valamint, köszönjük szépen minden egyes tagunk maradását, illetve aktivitást, mert nélkületek az oldal nem működhetne. Tovább jó szórakozást kívánunk mindenkinek és sok izgalmat. (;
Újdonságok
legutolsó üzenetek
» Heart of Europe pötyögte Rebekah Mikaelson Kedd Márc. 17, 2015 5:04 pm
» Szent Johanna Gimi pötyögte Rebekah Mikaelson Vas. Márc. 15, 2015 3:35 pm
» City of Fallens pötyögte Rebekah Mikaelson Hétf. Márc. 09, 2015 2:44 pm
Kezdőlap 
Hétf. Júl. 21, 2014 5:58 pm
