Bő hónapokkal ezelőtt
Egészen szép nap volt. Sütött az a fényes golyó ott fent, nekem meg éppen semmi dolgom nem volt. A hegyi levegő mindig is ellazított. Nem is tudom igazából, miért, de olyan relaxáló hatással volt, rám, mint semmi más. Farkas vagyok! azt hiszem végül is csak ennek tudható be.
Nagyokat lépek a köves úton, tele életkedvvel és lendülettel. Mikor már azt hiszem, hogy a lombok sokasága alkalmas arra, hogy védjen és eltakarjon, elülök egy hideg kőre és a túrabakancsomat levéve a patakforrás vizébe mártom lábamat. Ha látna valaki, biztos azt hinné elment az eszem. Talán így van, talán nem...
Sokszor már magam sem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg épelméjű lány lehetek. Az viszont egyszer biztos, hogy mindent egyedül kellet, hogy megtanuljak / megéljek. Nem voltak szüleim. Nem ők segítettek nekem az első lépéseimben, és nem voltak ott az első iskolai előadásomon. De az nem mondható, hogy nem volt családom. Sosem voltam egyedül, ha szerettem  volna, akkor sem. Mivel ez a bizonyos ház, ahol laktam tele volt árvákkal, a testvéreimmel. Azt hiszem ezért is neveztem el a helyet Árvaháznak, mint talán minden épelméjű ember.
Hirtelen egy kis mosoly ülepedett le ajkaimra, mikor elkönyveltem magamban, hogy talán mégis normális ember, vagy már farkas vagyok. De ha tényleg az lennék, akkor mi a fenének mentem volna bele ebbe az egészben, minek kezdetem el így meg kavarni az életemet? Talán erre nem is az a jó szó, hogy izgalomra vágytam...
Minek kellett, pont nekem letraktálnom Katherine Pierccel, célom elérésében? Talán csak azért mert nem vagyok buta, tudtam, hogy neki is kell valami, és nekem is kellettek az információk a családom tagjairól. Mert, bár otthagytak egy ilyen borzalmas árvaházban - tele dilinyós apácákkal -, mégsem ítéltem el őket. Mindent amit ma tudok és amilyen vagyok azt magamnak köszönhetem. Egy túlélő lettem, sőt már születésem óta az vagyok. És talán ez ment ki majd a jelenlegi helyzetemből is... mert mikor Klaus "felkeresett" tudtam, hogy tud az én kis szövetkezésemről Kath-el. Kereste valamiért a lányt, ami engem kíváncsivá tett. Azt hiszem legbelül, már akkor tudtam, hogy az ellenszer miatt akarja elkapni a Petrova lányt. Akart valamit és én is akartam, azt hiszem minden ennek könyvelhető el.
Mármint részemről csak válaszokat, de mindketten csak nagy adag körítést kaptunk egymástól. Bíztam benne, hogy Katherine segít, de amit már sokan mondtak, engem is a csávában hagyott. Lelépett a gyógyírrel a kezében, mit sem törődve azzal, hogy engem meg Klalus markában hagyott.
Végül is tényleg ekkor derült ki, hogy egy túlélőnek születtem. Ahelyett, hogy a hibrid uraság kitépte volna a szívemet, vacsorával és itallal kedveskedett, amivel tényleg meglepett, de nem nyűgözött le. Tudtam, hogy mi a célja, mit és kit akar. Sakkban tartottam, de ő is engem. Kellemes esténk volt, nem tagadom, de mint mindenből, nekem ebből is kijárt a rossz, az a kis negatívum, ami mindig emlékeztetett arra, hogy én csak egy árva vagyok.
Most itt ülve megint csak arra gondolok, hogy már hónapok óta egy kis "élőlény" növekszik a hasamban, akinek talán nem tesz jót ez a kis hideg víz. De engem nem zavar... Egy meg nem született hibridet hordok ki a szívem alatt, de a célom még mindig ugyan az.  Meg kell találnom a falkámat. Meg akarom találni!