Ezer év azt gondolnánk hosszú idő. De nem egy olyan valakinek, aki nem érzi az idő múlását, akiben nem csapnak fel vad hullámként az érzések, akit nem kényszerítenek térdre az élet történései. Niklaus Mikaelson. Hallottad már a nevem? Tudod a történetem? Elárulom, egyáltalán nem ismersz. A születésem napja olyan régen történt, hogy teljesen homályba vész, még előttem is, amúgy sem ünneplem már ezt a napot és nem is számít piros betűs ünnepnek a naptárban. A család általában mindenkinek fontos, nekem is az volt, addig a pillanatig amíg ki nem derült, hogy valójában nincs is családom. Az anyámnak szólított boszorkány egy illúzióval áltatott mindnyájunkat, hogy saját érdekeit nézve megmentse magát a szégyentől. A szégyentől, hogy megcsalta hites férjét, aki nemes és tisztességes embernek gondolta magát. De csak gondolta, mert valójában nem volt az soha. Talán köszönettel és hálával kellene tartoznom azoknak, akik felneveltek? Talán. De engem nem befolyásolnak mihaszna érzelmek, tehát a legkevésbé sem érdekel egyikőjük sem. Az utolsó pillanat, amikor intenzíven éreztem valamit is, akkor volt, amikor láttam a kisöcsém szemének csillogását örökre kihunyni. Az a pillanat nem csak őt ölte meg a kezeim között, hanem engem is, de végleg. Utoljára hagytam, hogy bármiféle érzelem megtörjön, meghatározzon vagy felemésszen engem. És tudtam, hogy itt nem lehet vége, mert amikor azt hiszed, hogy nem jöhet rosszabb, akkor valaki megrázza a Pokol láncait és azok csilingelése megannyi rosszal töltik ki a világunkat. Egyik pillanatban még élsz, a másikban halott vagy. Vámpírok. Az éjszaka szörnyszülöttei, a vérszívók, akik emberi életeket oltanak ki, hogy a vér mámorában szülessenek meg újra és újra. Elvakít az édes nedű illata, az íze bódítóan tölt ki, mégis, ahogy egyre többet iszol, egyre éhesebb leszel. De mi a helyzet a hibridekkel? Egyáltalán mi az a hibrid? Vámpír? Vérfarkas? Mindkettő. Anyám mélyen elhallgatott hazugsága akkor tört a felszínre, mikor az első emberi életet elvettem, amikor először töltött csurdig valaki vére, amikor először álltam ennek az őrületnek a csúcsán. Innen hulltam hát alá a mélységes pokolba és a szerető család ekkor csapott át először idegenekbe, akiket soha nem ismertem. Mindenki maga választja meg a saját útját, nekem más választotta, de végül én döntöttem: vesszen a rossz hír hozója. Élvezettel töltött el, ahogy elégtételt vehettem azon, aki az egész életünket megkeserítette. A tetteinkért pedig vállalnunk kell a felelősséget, de sokkal izgalmasabb volt az igazság szentélyében mosolyogva hazudni. Nem vagyok élő és nem vagyok holt, ezáltal nem is maradt más egyebem, mint egy megkötő varázslat megtörésének őrjítő tudata és egy apró mondatocska: örökkön örökké. Mit érzek, akkor amikor ezt meghallom? Hát megmondom én, semmit. Ez az egész egy szemen szedett hazugság volt. Megérdemelték az összes tőrt, amit a szívükbe kaptak, mindet egytől egyig. Szörnyeteg lennék? Relatív. Sosem öltem meg őket, pusztán biztosítottam egy kis gondolkodási időt nekik, egyébként sem szeretem ha láb alatt vannak. Rebekah és Elijah még mindig azt hiszik, hogy megmenthetnek engem, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, hogy saját magukat mentsék ettől az önpusztító hajlamtól, amit az emberek úgy neveznek: szerelem. Mert ez volt, ami mindig keresztül húzta a terveimet. Rebekah és a kis vadász románca majdnem az életünkbe került és még én vagyok a rossz, amiért megöltem, közel 52 év tébolyulatát magamra vállalva. És Elijah? Vajon hány hasonmásba fog még beleszeretni? Nagy hiba. De az még nagyobb volt, amikor ötszáz esztendővel ezelőtt, hagyta, hogy Katerina elmenjen és én ott maradjak üres kézzel, varázslat megtörése nélkül. Bosszús voltam, kitalálhatjátok mi lett a vége. Én Katerina-t üldöztem a haláláért, Mikael meg engem, hasonló okokból kifolyólag. Nos bevallom a fehér tölgy gondolata sokáig nyugtalanított, de amikor New Orleans-ból kellett eljönnünk, az mélypont volt. A város, amit mi építettünk fel, amiben végre egy soha nem létezett otthonra lelhettünk volna, amelyben ott kellett hagynom az időközben tökéletesen magam képére formált Marcelt, aki nem csak barátom volt, hanem a " fiam " is. Persze Rebekah-tól szinte elvárható volt, hogy beleszeret, de néhány évtizednyi kellemes pihenő után, azt hiszem észhez tért. A Mikael elől való menekülés egy idő után szórakoztatóvá vált, bár Chicago-ban meglepett, Mystic Falls-ban, nagy lángokban égett porrá. Ennyit a vámpírvadászokról. Ó, majdnem kihagytam a legfontosabb fejezetet, Cami, lapozz vissza kérlek. Tehát Mystic Falls. Ötszáz évet vártam arra az estére, amikor végre azzá válhatok, aki igazán vagyok, de ne hogy már minden egyszerűen menjen, az ostoba Salvatore-k és persze Elijah ott voltak, hogy megakadályozzanak ebben. Szerintetek sikerült? Ugyan már. Később a kiszárítás után és a Tyler testébe való száműzés ötlete egészen kecsegtető ajánlat volt, de azért még sem szándékoztam az életem a legelfuseráltabb hibridem testében tölteni, ráadásul még Caroline előtt is lebuktam, tehát semmilyen előnyét nem élvezhettem egy percig sem. Bár azért talán mégis volt egy kis hasznom belőle, megtudtam, hogy a fehér tölgy rám már nem hat. Ellenben mártír Finn és a kisöcsém Kol, csúnyán megégtek. Most biztos azt várjátok, hogy gyászoljak. Emlékeztek még mit mondtam az érzésekről, nos akkor tartsuk magunkat az ott leírtakhoz. Caroline-ra visszatérve sajnálttal kell közölnöm, hogy semmilyen trükköm nem vált be, azaz egyszer mégis, de miután ő nem vonzódik a sötét oldalamhoz, gyanítható, hogy záros határ időn belül a biztos pontot fogja választani, azaz Tyler-t, aki ráadásul nem rest körülötte legyeskedni. Miért is hagytam életben? Persze ez költői kérdés, nem fogok rá válaszolni. Tehát Caroline nem, viszont ott volt a kis Hayley, aki igen. Vele egyetlen aprócska probléma volt, hogy a New Orleans-i utam alatt a nyakamba varrt egy gyereket, akit majd Elijah a szárnyai alá vesz és felnevel, hiszen ő már csak tudja. Legalább most nem egy hasonmásba szeretett bele, nagy előrelépés. A Silas témát kihagynám, kicsit rosszul érint a hátamba döfött fehér tölgykaró. New Orleans. Itt állok a királyságom szentélyében és végre azt mondhatom megszereztem, amit akartam, még sem élvezhetem ki egy pillanatra sem, mert valami vagy valaki mindig tönkreteszi. Akár el is mehetnék innen, de miért tenném? Hiszen ebben a cirkuszban én vagyok a karmester.

/megjegyzés.: ezen írásom megtalálható a http://thelovesucks.hungarianforum.com/ oldalon is, ezért is jelzem előre, hogy a saját kezem munkája és nem másoltam sehonnan, remélem nem jelent problémát./