Abban a pillanatban, mikor az ajtón beléptem, már tudtam, hogy a fenékbe rúgás elkerülhetetlen – de hogy adni fogom-e, vagy kapni, azt még én sem láttam előre.
Ez az érzés szinte mellbe vágott, alig hogy behajtottam magam mögött a szárnyas ajtót. A szobában félhomály fogadott, a függönyök elhúzva, s csak azok rései között szűrődött be egy kis fény. Szemben velem egy íróasztal foglalt helyet, mögötte egy kényelmes kis, bőrszékkel, amibe már nem először ültem bele pofátlanul. Most is magabiztos léptekkel indultam meg a szék felé, és pikk-pakk kényelemben is helyeztem magam benne. Jobb kéz felől egy álló lámpa, néhány könyvespolc, bal kéz felől pedig egy üvegszekrény helyezkedett el, tele mindenféle felesleges holmival. Velem szemben nem volt más csak az ajtó és néhány nagyon ocsmány kép a falon. Csodálom, hogy bárkinek is tetszenének ezek a képek, mert ezek egyszerűen borzalmasak. Tűzifának sem használnám őket. Amikor utoljára jártam ebben az irodában, halálosan meg lettem fenyegetve, mert Mr. Ősi Hibridnek nem tetszett, amit a többi teremtménye művelt Tyler hatására. Hogy miért engem fenyített be? Mert én voltam az egyetlen épelméjű, aki nem szándékozott újat húzni vele. Nem volt kedvem kockára tenni az életemet, amikor oly’ sokáig élhettem volna boldogan. Mind össze annyit kellett tennem, hogy elmondom, hogy az ifjú hibridecskék miért nem teljesítik a parancsot, amit Mr. Ősi kiszabott rájuk. Mondanom sem kell, nem voltam spicli. Azonban én nem törtem meg a kapcsolatot, így nem tehettem mást, minthogy elmeséltem mindent, amit csak erről az egészről tudtam. Naná, hogy a történet vége öldökléssel végződött, de én megúsztam épp bőrrel és ez a lényeg. Persze, mind ez már legalább más fél éve történt, azóta pedig hála istennek a színét sem láttam idáig. Éltem nyugodtan az Ősi hibrid mentes életemet, erre tessék! Vissza jön és azonnal látni akar…  Hogy örülök neki!
Cipőmet halál nyugodtan pakoltam fel az íróasztalra. Elvégre úgy sincs itt, nem láthatja, nem igaz? Az ajtó hirtelen nyílt ki és a beszűrődő fényben hunyorognom kellett, hogy normálisan kivehessem az alakot, aki az ajtóban állt. A fény pont mögüle érkezett, így kicsit nehéz dolgom volt, de a lényeget ki tudtam venni.  Kidüllesztett mellkas, széles váll és bosszús fújtatás hangja… Kétségkívül Klaus az.
Olyan gyorsan pattantam le a székből, ahogy csak tudtam és így is majdnem zakóztam egy hatalmasat. A dühöngő hibrid megindult felém és gyilkos pillantásokkal méregetett. A szívem a torkomban dobogott, ő az egyetlen személy, aki a frászt hozza rám és, akinek a közelében képes vagyok rettegni. Nem tapasztaltam még saját bőrömön milyen az, ha írtó pipa és úgy vagyok vele, hogy nem is szeretném. Bár, most biztosan morcos valami miatt, hisz’ orrlyukai hihetetlen nagyra tágultak, ahogy élesen szívta be a levegőt. O-ó… valaki nagyon dühös.
Pontosan előttem állt meg, fenyegetve, emelve rám jobb kezének mutató ujját. Szemeiből szikrákat hányt a düh, arcáról sütött a harag és az idegesség. Összerezzentem, ahogy rámkiáltott.
- Mond meg mit csináljak?! – Szavai úgy hasítanak belém, mint balta a fába. Ugyan nem fáj, de ez is elég hozzá, hogy a gyomrom görcsbe ránduljon és félve pillantsak az Ősi szemeibe. – Az az átkozott Marcel mindent elvett tőlem, mindent! Vissza kell szereznem! – csattant fel. Már nem engem figyelt, sokkal inkább lefoglalta őt, hogy összevissza mászkáljon a szobában és az orra latt szitkokat mormogjon el. Mókásnak találtam a helyzetet, de nem mertem mosolyogni. Pedig ó, mennyire jó lett volna most egy kicsit felfelé görbíteni a számat. – Ráadásul még ott van az a gyerek is… - Azt hiszem rosszul hallottam. Lélegzet visszafojtva álltam és vártam, hogy hangosabban is elismételje, vagy csak mondjon még valami hasonlót. De semmi ilyesmit nem tett, így erőt kellett vennem magamon, hogy rákérdezzek a dologra.
- Gyerek? Milyen gyerek? – Bátortalanul csengett a hangom, Klaus pedig morcos ábrázattal fordult felém újból. Le sem tudta volna tagadni, hogy dúl benne a düh. Olyan volt, mint egy bika, akit jól felhergeltek azzal az átkozott vörös anyaggal…
- Az enyém! – tört ki belőle hirtelen, hatalmas meglepetésemre. Fel sem tudom fogni a szavait. Illetve fel tudom fogni csak épp nem tudom elhinni. Gyereke? Ennek a szörnyetenek? Pont olyan hihetetlenül hangzik, mint, hogy piros hó esik. Hitetlenkedve néztem rá, de az ő arcáról csak komolyság sugárzott. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy közelebb jött és megállt előttem. Szokása volt, hogy ilyen közelről magyarázzon bele dolgokat a fejembe, hátha ettől majd jobban megértem. Persze értettem én mindent, amit most mondott. Csak épp elhinni nem tudtam. Mert ez… ez felfoghatatlan volt, még számomra is.
Látva értetlen tekintetemet, megragadta a karomat és jó erősen megszorította. Kegyetlenül fájt, és tuti biztosra vettem, hogy ha nem lennék részben vámpír, holnapra belilult volna. Összeszorított fogakkal vártam, hogy akkor most mondjon még valamait. Nem adtam ki egy hangot sem, nem akartam megmutatni fájdalmamat. De most nem bírtam tovább. Úgy szorította a karomat, hogy önkéntelenül is felszisszentem. Erre elvigyorodott és elengedett.
- Holnap velem jössz New Orleans-ba. – Nem kérés volt, hanem kijelentés. Ellenkezhettem volna vele, de tudtam, hogy nem lenne jó ötlet. Inkább hallgattam és csendben bólintottam…