Érdeklődve hallgatom Lexi minden egyes szavát. Érdekel ez a történt Stefanról és Lexi múltjáról. Végtére is, elvileg az első benyomás a legfontosabb… Már pedig, az ő találkozásuk igen mély nyomot hagyhatott mindkettőjükben, pláne, hogy még az én szám is széles mosolyra húzódik a sztori hallatán. Egészen nevetségesen hangzik, hogy Stefan Lexiből próbált meg inni mg anno. Ha nem tudnám, hogy kiről van szó, valószínűleg elképzelhetőnek tartanám a dolgot. Így viszont, hogy egy jól ismert, mókus diétás barátomról van szó… már csak viccesnek és kicsit talán abszurdnak mondható.
Semmit nem kell mondanom erre azt hiszem, hisz a nevetgélésem elárulja mit gondolok. Szóval, inkább csak figyelem tovább Lexit, majd pedig a fiúk beszélgetését. Nézem, ahogy idők közben pozíciót változtattak és végül mind ketten helyet foglalnak valahol. Mosolyogva nyugtázom, hogy már nem vitatkoznak, sőt! Mondhatni egészen nyugodtnak tűnnek. A kép már csak akkor lehetne ennél is idillibb, ha mondjuk a többiek is itt lennének. Ó igen… a többiek. Azt hiszem lassacskán nekem is mennem kellene. Ha már Lexi is indulni készül, talán jobb lenne nekem is.
- Én is örülök. Viszlát, Lexi. – mosolygok még a távozó lányra, majd csak figyelem egyre távolodó, majd pedig elhalványult alakját. Még pár pillanat erejéig, egy helyben maradok és nézelődök még egy kicsit, aztán egy utolsó pillantást vetve a fivérekre, jómagam is tovább állok.

Azt hiszem eddig is sejtettem, hogy Stefan mindig is jó szívvel rendelkezett. Ellenben a bátyjával, akinek elég volt az első szerelmi koppanás ahhoz, hogy egy vérszlopáló szörnyeteg legyen. Persze, nem hibáztatom érte. Hiszen az akkori szerelme nem csak előtte húzta el a mézesmadzagot, hanem a saját öccse előtt is. Katherine szégyentelen módon szédítette mindkettejüket, aminek a vége csúnya vérontással zárult, mind a két testvér részéről. Először Stefan lett vérengző szörnyeteg, majd Damon. A különbség szimplán annyi volt, hogy Lexi Stefanon tudott segíteni, Damonon azonban már nem.
- Hogyan találkoztatok először, mármint Stefannal? – érdeklődöm ártatlan kíváncsisággal. – Azt tudom, hogy éppen a… „rossz” korszakát élte, de azon belül? Milyen volt vele akkor megismerkedni? – kíváncsiskodom tovább. Persze a történet azon részét én is ismertem, hogy hosszú éveken keresztül kellett Lexinek támogatnia őt abban, hogy leálljon és olyan legyen, mint most. Tudom, hogy ez egy kemény feladat, mind kettejüknek az volt. De az volt az, ami összehozta őket és egy életre a legjobb baráttá tette őket. Egy életre és még azon túl is… ebben biztos vagyok.
Csöndben hallgatom Lexi meséjét, miközben tekintetem a civakodó testvéreket nézi. A vitájuk ugyan most nem olyan zajos és már-már dulakodásszerű, mint ahogy azt korábban megszokhattuk tőlük, de azért még mindig erősen emlékezetet arra az időre, mikor még Damon is problémás volt. Most ugyan nem nagyon értem, hogy miről vitatkoznak már megint. Őszintén szólva, nem is köt le annyira. Ami inkább érdekel az Lexi mondanivalója, melyen úgy csüngök, akár csak gyümölcs a fán.

Hónapok óta figyelem már a barátaimat. Azonban az érzést, miszerint kívülállónak érzem magam minden alkalommal, mikor bekukkantuk az életükbe, azt hiszem, talán sosem fogom megszokni. Ahogy figyelem az előttem vitázó Stefant és Damont, megint csak ez az érzés kerít hatalmába. Reménykedtem benne, hogy talán a napok, hónapok múlásával hozzászokom, de nem. Mára már rég rá kellett jönnöm, hogy a hiányukat semmi az ég egy adta világon nem feledtetheti el velem.
- De legalább hatásos és emlékezetes bemutatkozás volt. – jegyzem meg nevetgélve. Elena nagyon ki volt akadva, miután eljött onnan. Tele volt téves elképzelésekkel és szegény azt sem tudta, hogy mit kellett volna akkor tennie, vagy, hogy egyáltalán meg kellett volna említenie ezt Stefannak. Szerencsére a félreérts tisztázódott, viszont Lexi balszerencséjére pedig, ő maga nem sokkal ezután meghalt. Az, hogy a halála kinek volt köszönhető, gondolom egyáltalán nem meglepő mód… Damon. Azt hiszem, nem kell ezt tovább ragoznom, hogy akkor még ő volt a rossztestvér. A nagyon, nagyon rossz testvér. Valójában szerintem, még emberkorukban is ő volt a rosszabbik. Mára viszont megváltozott. Nap mint nap látom, hogy milyen, látom a jó oldalát még annak ellenére is, hogy még mindig vannak vele szemben aggályaim. Viszont, mostanra megtanultam bízni és hinni benne. Apropó személyiség változás… Kíváncsi lennék Lexi szemszögéből milyen ez a két jómadár.
- Te már elég régóta ismered őket. Milyenek voltak régen? Mármint… mindig is ilyenek voltak? Azt tudom, hogy Damon változott, hihetetlen, de a jobbik irányba. – forgatom meg szórakozottan a szemeimet, miközben mosolyt engedek az arcomra. – De Stefan? Ő akkor is ilyen volt? Vagy ő is változott valamelyest az elmúlt évek alatt? – bombázom meg őt rengeteg kérdésemmel. Igazán nem akarok tolakodó lenni vagy valami, szimplán csak érdekel, hogy milyenek voltak akkor a barátaink.

Számomra nem létezik jobb elfoglaltság, mint, hogy a barátaimat nézegessem, amint tovább élik nem is olyan könnyű életüket. Valahogy, már az elején sejtettem, hogy sosem fog véget érni ez az őrület, hogy soha sem lesz egy perc nyugtunk sem. Nyugtunk… nekem ez már megadatott. Persze, ebben a városban, ebben a világban még a holtakat sem lehet békén hagyni. Érzem, hogy szükségük van rám a barátaimnak. Ha nem is arra kellek, hogy hókuszpókuszoljak, akkor csak barátként kellek nekik. A minap is kerestek telefonon. Jeremy rengetegszer üzent már nekik már vissza a nevemben, de Elena és Caroline üzeneteiből látszik, hogy mennyire hiányzom nekik. Ők is hiányoznak nekem, pedig itt vagyok és figyelek rájuk. Hiányoznak a közösen eltöltött pillanatok, a csajos bulik és az ivászat. Ugyan így hiányoznak a többiek is, bár… velük nem igazán szoktam ilyesmiket művelni. Jeremy napok óta kérlel, hogy mondjuk el, mi történt velem. De én nem tudom, nem vagyok rá képes. Nem akarom, hogy megtudják és, hogy ők is összetörjenek. Nem lennék képes ártani nekik. Most is, ahogy elnézem Damont és Stefant, nem lennék képes még jobban összezavarni az életüket.
- Igen, Bonnie vagyok. – mosolygom rá kedvesen. Lexiről szinte alig tudok valamit. Amit tudok, azt is csak néhány elcsípett mondatból hallottam. Illetve Elenától, mikor elmesélte, hogy Stefan valami törülközős nővel üti el az idejét. Na igen, de Lexi és Stefan szigorúan csak barátok voltak és azok is.
- Én is hallottam rólad, ezt-azt. Bár emlékeimben leginkább Elena beszámolója maradt meg a törülközős incidensről. – viccelődök vele egy kicsikét. Ajkaimon nagy mosoly csücsül, ami hihetetlen, mert mióta csak szellemként vagyok jelen, azóta nagyon ritkán nem mosolyogtam így. Talán csak azért, mert senki sem volt, akivel így beszélhettem volna, Jeremyt leszámítva.
Követem Lexit és míg ő kényelembe helyezi magát, én csak összefonom mellkasom előtt karjaimat, picikét oldalra döntöm a fejem és nézem tovább a beszélgető testvéreket.
- Azóta figyelem őket, mióta meghaltam. Figyelem az össze barátom és próbálok nekik segíteni, ha tudok. Jeremy lát engem és az ő segítségével vagyok jelen az életükben. – mosolygok. – Illetve, nem teljesen. Ők nem tudják, hogy meghaltam. Úgy tudják, hogy nyaralni vagyok és világot látok. – vallom be a teljes igazságot. Úgy érzem, hogy Lexinek elmondhatom. Rendes lánynak tűnik, ráadásul Stefan legjobb barátja. Nincs okom rá, hogy miért ne bízhatnék benne.
- Na és te? Mindig nyomon követted Stefan életét? – kérdezem meg tőle, lágyan elmosolyodva. kíváncsi vagyok rá, milyen lehetett akkor, amikor megismerte Stefant, és milyennek látja most őt. Változott? Vagy még mindig ugyan? Vagy a változások ellenére hű maradt magához?

A halál nem is olyan rossz, nem is olyan szörnyű, mint amilyet mindenki vár. A halál békés, csöndes és… magányos. Határozottan magányos. De ennek ellenére semmiképp nem rossz. Hiszen együtt lehetek a halott szeretteimmel. Itt van például a nagyi, aki egész életemben mellettem állt és támogatott. Követtem el hibákat, hatalmas nagy hibákat, s ő még is mellettem volt és kitartott. Óva intett minden veszélytől és bajtól, de makacs mód, a szeretteimért újra meg újra nekifeszültem az erőm határának, mígnem ez lett az én végem is. A vég, amit a szerelmem megmentéséért, a legjobb barátnőm öccséért vállaltam és semmi pénzért nem is csinálnám vissza. Ó Elena, ha tudnád, tudnátok, hogy mennyire hiányoztok nekem, ha csak sejtésetek lenne róla, hogy a szívem szakad meg értetek. De itt vagyok, figyelem minden lépéseteket és támogatlak titeket a háttérből. Most is itt vagyok és ti még csak észre sem vesztek. Átnéztek – és keresztülgázoltok rajtam. Most is pontosan ezt teszitek és ti még csak észre sem veszitek. Beszélgettek, s látom, hogy lassan megint egymás torkának fogtok ugrani, még sem tudok közétek ugrani, vagy megálljt kiáltani.
Csak figyelem, ahogy Stefan és Damon beszélgetnek. Figyelek minden egyes kiejtett szavukra, még sem tudom már, hogy pontosan miről is folyik a szó. Néha úgy érzem sikerül újra megragadnom a téma fonalát, de aztán úgy érzem, hogy megint sikerül elveszítenem. Ezért inkább csak az arcukat figyelem, ahogy egymásra néznek, ahogy megfeszülnek az arcizmaik és, ahogy ráncolják a nózijukat. Figyelmem az sem kerüli el, hogy már nem vagyok egyedül. Egy szőke hajkorona bukkan fel nem is olyan messze tőlem. Nem emlékszem rá, hogy láttam volna valaha, még is úgy hiszem, hogy ismerem. Az a tekintet, amivel Stefant kíséri figyelemmel, mindent elárul. Úgy hiszem ő az a bizonyos Lexi, akivel Stefan el akart menni, mikor Elena végérvényesen is Damont választotta és nem őt.
Lassan odalépdelek mellé, ajkaimra egy kedves mosolyt engedek, miközben megállok mellette és tekintetemet róla, most újra visszavezetem a beszélgető fiúk felé.
- Te Lexi vagy, ugye? Stefan jó barátja. – Hangom kedves, lágy tónusú. Ő az első szellem, akivel itt találkoztam és szóba is elegyedtem vele. Merthogy, biztos vagyok benne, hogy halott. Úgy tudom, hogy Damon megölte őt is, hogy ne lepleződjön le a Serif előtt. Ezen kívül Stefan és Damon bitosan észrevették volna őt, ha még mindig az élők sorait erősítené. De mivel egyikőjük sem fordult hátra felénk, nyilván valóvá vált, hogy tényleg halott, hogy mind a ketten halottak vagyunk.