Bejárat és folyosó

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szer. Aug. 13, 2014 9:32 am

Elijah & Hayley

Azt hiszem tudom mit kell tennem, még ha nem is ehhez van kedvem...

Mostanában egyre többet gondolkodok el azon, hogy vajon milyen is lesz Hope ha nagy lesz? Hogy fog kinézni mondjuk... 18 évesen. Külsőre rám fog hasonlítani, vagy esetleg Klausra? Azt nem lehet tudni. Viszont a belsője, az értékei... az csak a jó nevelésen múlik majd.
De a legjobbat akarom a lányomnak. Azt, hogy egy kiegyensúlyozott világban és családban éljen, ezért is kell megszabadítanom az apjától, a nagybátyjától és az egész Mikaelson családtól, akik csak azt érzékeltetnék vele, hogy valami, egy eszköz ami nagyon kell nekik. Nem pedig azt, hogy valaki.
Már mindent elterveztem... elszökök, keresek egy megbízható boszorkányt, aki segít nekem és talán még Isabellát is magammal rángatom. Készítettek magamnak egy holdgyűrűt, így nem kell majd attól tartanom, hogy veszélyeztetem a saját gyermekem életét teliholdkor. Minden rendben lesz. Biztosan. Vagyis hát annak kell lennie, hisz itt nem maradhatok. Ez a legrosszabb opció.
Jól esik mikor Elijah azt mondja, hogy szüksége van ránk és ez most örömmel is fogna el, ha nem látnám az arcán az aggodalmat és jönnék rá arra, hogy én is csak ezt érzem. Aggódok azóta a perc óta, hogy kimondta Mikael nevét és azt, hogy a családfő visszatért. Féltem Hope-ot, féltem Elijaht s talán egy kicsit Klaust is, hisz már volt "szerencsém" megtapasztalni, hogy Mikael mire is képes... és talán ezt még maga Klaus sem érdemli meg.
S azzal, hogy ő visszatért... csak pontot tett a tervem végére. Biztos, hogy el kell innen tűnnöm, de profin kell csinálnom. Olyan pillanatban, mikor Klaus messze van innen, a háztól.
Akkor kell Isabellának szólnom, mikor már nem tudja majd magát elszólni, és amúgy is... itt még a falnak is füle van. Ezért kell nagyon, de nagyon óvatosnak lennem és ki kell várnom a megfelelő pillanatot... De honnan tudjam mikor jön el az a pillanat?! Valamint, hogy vajon ezt kinek mondhatom el és mikor?
Csak mert attól félek ha Klaus megtudja, hogy leléptünk először mindent Elijah-n vesz elő. Azt meg nem akarom, hogy miattam, ismét koporsóba kerüljön. Ugyanakkor valamennyi információval mégis muszáj lesz szolgálnom, nehogy végül Klaus oldalán együtt keressenek majd fel a gyerekkel.
- Elviszem Hope-ot innen és csak remélni merem, hogy Isabella is velem jön. - suttogtam, hisz mint már mondtam, itt még a falnak is füle van, ami alig várja, hogy egy jót pletykálkodhasson Klaussal...
S bár tudtam, hogy így mennyire eszementnek hallatszik a terv, de nem akartam még több infót kikotyogni, hisz a bűntudat gyötörne ha ezzel majd még rosszabb helyzetbe hozzam Elijaht a testvérével szemben.
- De ne is kérdezz többet, mert úgy sem mondok mást. Nem akarlak bajba sodorni. - felelem komolyan, miközben a fejemben egyre jobban körvonalazódik a terv kisebb, nagyobb részleti. Mehetnénk először Párizsba, vagy Velencébe... de igazából teljesen mindegy, csak minél messzebb innen, hogy Klaus sose találjon rám. Ránk!

zeneszám • sorry, hogy késtem vele, előbbre terveztem >.< • ©

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szomb. Aug. 09, 2014 1:11 pm

Haylijah

Mindig áldozatot kell hozni, még akkor is, ha szeretünk valakit...

Soha nem éreztük azt mi testvérek, hogy Mystic Falls a mi otthonunk. Ott születtünk, ott is haltunk meg, de soha nem volt bennünk honvágy, amikor elhagytuk azt a területet. Az érzés ami hozzá fűz, ahhoz a városhoz, az már csak is a gyűlölet, és a bánat egyvelege, már semmi más nem él abban a városban. Mi ősiek utálunk oda menni, és bevallom, én sem szeretnék oda többé visszamenni. Még utoljára azt megteszem, amire ígéretemet adtam, de többet ne kérjen tőlem oda szóló segítséget, mert én már nem vagyok hajlandó segíteni úgy, ha ott kell, még akkor sem, ha az nagyon fontos lenne. Undorodom attól a helytől, főleg nem a hasonmásoktól. Itt Stefant azonban kivételesen nem gyűlölöm, mert ő teljesen más a többitől. Átverték, és kihasználták. Megérdemli, hogy egy olyan nyugodt helyen legyen, mint New Orleans. Igaz, ez sem a legnyugodtabb hely, de itt több törődést kap, mint Mystic Fallsban. Számíthat Klausra, és ha úgy van, rám is bármikor, ha Klaus éppen nincs kéznél. Bár igaz, ez most furán jön le tőlem, mert még a múltkor éppen csak nem hoztuk azt Stefannal egymás tudtára, hogy mennyire kívánjuk egymás halálát. Persze, én, mint tisztes ősi, nem tudok nagyon elnéző lenni egy hasonmással szemben, mint ahogyan a női egyedeknél sem. De, a hasonmások lényegtelenek. A lényeg az, hogy Hayley, és Hope most még egyenlőre biztonságban vannak, bár azonban jobbnak látnám, ha elmennének innét, mert Klaus kitudja, hogy mikor fogja a kezét rátenni Hopera. Kihasználni azt, hogy a gyermek hibrid, és a vérével több hibridet is ki lehet hozni. Hiába is szeretem a magam módján az öcsémet, de azt nem fogom hagyni, hogy a lányát egy fegyvernek használja a külvilág ellen. Hope nem kérte az életét, ezért azt sem érdemli meg, hogy bántsák őt. És Hayley sem érdemli meg ezt, még akkor sem, ha az nap amikor lefeküdt az öcsémmel, nem gondolkozott eléggé. Bár a fene se tudta volna, hogy egy őshibrid képes nemzeni, de már alapból ki feküdne le Klaussal? De persze, ezt nem fogom firtatni, még ha a két szülő felelőtlen is volt. Én nem hibáztatom egyiket sem, de talán itt Klausnak kellett volna gondolkoznia. Elvégre; ő az "idősebb". De, ez mindegy. Én örülök, hogy lett a Mikaelsonok közt egy gyermek, de nem mindegy az, hogy az apja megakarja valószínű ölni, és Hayleyt is. Lehet hogy nyugodtnak tűnök, de valójában lekarmol az ideg amiatt, hogy Mikael a nyakunkon, ráadásul Klaus sem marad tétlenül.
Aztán még amiről nem tudok...
- .. és nekem is szükségem van rád, és Hopera. - Fordulok eme szava hallatán meg, s ránézek Hayleyre kissé lehangolódva, mert valójában nagyon nem vagyok ma formában. Ma? Már vagy két hete olyan vagyok, mint akinek a maradék életkedve is elillant. Nem csoda, hiszen minek örüljek azután, hogy Mikael itt van a városban, kitudja, hogy tölgyfakaróval -e a kezében.
De azonban tudnia kell Hayleynek, hogy itt nem maradhatnak. Ha tehetném, elkísérném őt bárhová, de míg Klaus tombol, addig nem tehetem meg, mert kitudja, hogy az öcsém mihez fog fajulni.
- Van terved, hogy megvédd Hopeot, és magadat? - kérdezem tőle érdeklődően, elvégre talán nem akar itt maradni, hiszen minek tenné?
Bevallom, hogy én szeretem Hayleyt, és nem csak úgy, hogy mint ismerőst. Nem... valami más érzelmek, de talán ezt soha nem tudnám neki bevallani, vagy elmondani, mert magam süllyednék el.

† Note:<3 † Words: secret
©

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szer. Júl. 23, 2014 5:25 pm

Elijah + Hayley

A fejem lüktetett és nagyon, de nagyon ideges voltam. Nem tudtam másra gondolni csak arra amiket itt és most Elijahtól hallottam. Mikael itt létét valahogy csak Klaussal és azontúl Hopeal tudtam összekötni. A gyereket pedig nagyon féltettem tőle. Klaust már annál kevésbé.
Vajon létezik egyáltalán, hogy Mikael még nem tud Hoperól?! Biztos már megtudta... És azzal is nyilvánvalóan tisztában van, hogy micsoda géneket, és "áldást" kapott szegény gyerek. Ezért is érzem azt, hogy ő is azon a véleményen van mint az itteni banyák.
Jajj ha gondolkodtam volna azon az estén mikor összeálltam Klaussal... végül is akkor is gondolkodtam, csak épp az ilyen következményekre nem számítottam.
Tépelődök magamban miközben hol Elijaht nézem, hol meg a bébiőr, elektromos szerkezetet. Még nem pittyeg és a kicsi sírását sem hallom a hangszórón keresztül. Amiből csak azt tudom levonni, hogy alszik. Hope most biztonságban van és alszik. Ezzel próbálom nyugtatni magam, teljesen sikertelenül.
Egyetlen nyugtató "elem" amitől a szívem egy percre megnyugodott, majd újra hevesen verni kezdett az Elijah érintése volt a csupasz karomon. Olyan érzésem volt mintha egy kis áramütés ért volna, de nem a rossz értelemben. Jól esett és nem fájt. Egy lágy mosolyt csalt az arcomra, plusz abban a pár másodpercben körülbelül mindent elfelejtettem amiről eddig szóvolt. Teljesen kiment a fejemből Mikael, Klaus és még talán a kicsi Hope is a félelmetes jövőjével.
Fogalmam sincs mióta van is ez így, de Elijah velem szemben rendelkezik egy ilyen boszorkányos "varázserővel", aminek köszönhetően egyetlen érintésével képes mindent elfelejtetni velem.
- Nem akarom, hogy elmenj. Soha többé. - csúszik ki a számon ez a két kis apró mondatocska és a szavak elhangozta után már meg is bántam, hogy kimondtam, de egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni a tettemnek. Az igazat mondtam és talán ezért is érezem magam most ennyire zavarban.
Nem is tudom mi ütött belém... talán a közelsége okozta? Vagy csak a szemem előtt felgyülemlő problémák kilátástalansága miatt beszéllek össze-vissza? Hisz nem is ez volt a téma, ezidáig...
De az előbbi témáról nem is akarok beszélni. Döntöttem. Elmegyek innen (ezzel megszüntetve az összes problémát rám és Hopera nézve), ahogy Klaus is szeretné, de nem egyedül. Magammal viszem a kicsit és Isabellát is, sőt legszívesebben Elijaht is arra kérném tartson velünk, de ezt nem tehetem... túl nagy önzés lenne a részemről, na meg biztosra veszem, hogy neki a tervei mind ide szólnak. New Orleansba.
Én pedig ettől a helytől a lehető legmesszebbre akarok menni. Oda ahol még Klaus sem talál meg.
"Mindig megoldottunk mindent, most is majd így lesz." Na ettől bizony nem nyugodtam meg, de egy kis reményt öntött belém. Pont úgy, ahogy eddig az összes nyugtatásként szánt mondata.
- Sajnálom amit mondtam, csak egyszerűen szükségünk van rád. A kicsinek és nekem is. - feleltem elhaló hangon, hisz felesleges volt megerőltetni hangszálaimat ha ilyen közel van hozzám.

Music: <33 ✘ Word: nem tudom >.< ✘ Note: remélem tetszik *.*
✘

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Csüt. Júl. 17, 2014 12:16 pm

Hayley & Elijah

Bármit képes lennék megtenni Hayleyért. Klaust is megtudnám érte ölni, ha úgy kéne cselekednem. Egyszer már éreztem Klaus vértől dobbanó szívét, s csak egy húzás hiányzott, hogy kitépjem, és megöljem őt. Erre még van lehetőség, hogy ha ő mellette Hayleynek a haja szála is görbül. Nem tudom, hogyan keveredhetett Hayley közénk, ő nem ezt érdemelte! Tylerért jött, és végül is most itt tartunk. Gyermeke van az őshibridtől. A gondolatától is futkosott rajtam a hideg, hiszen valljuk be, nem tudom, hogy a gyermek hogyan fog viszonyulni a világhoz. Ha olyan lesz mint Klaus, sőt, ennél még lehet rosszabb is, akkor itt nem tudom, hogy mi lesz.
- Mindegyik Ősi élni akar, az tény. Számomra az élet eddig jelentéktelen volt, de van itt három olyan személy, akiket nem hagyhatok magára.- Jegyzem meg arra a szavára, ami arra utalt, hogy ő szerinte nem lennék képes érte feláldozni magamat. De, igen. Eleinte csak két ember miatt küszködtem még, de most lett egy harmadik is. Hayley, Hope, és Rebekah. Ő értük bármit képes lennék megtenni, akár még Klaust is kitaszítanám innen New Orleansból. Megkeseríteném az életét, hogy ha ő miatta bajuk esik nekik.
Tekintetem Hayley csillogó szemeit szelik át, mely csak megnyugtat. Ideges vagyok, mert tudom, hogy Mikael itt van, Klaus a nyakunkon, Marcel pedig előttünk. Olyan sakk-matt az egész. De amikor Hayleyra pillantok rá, minden feszültségem elszublimál, s már talán arra sem emlékszem, hogy miért is voltam morcos.
Tudom, hogy Hayley úgy gondolja, hogy mondjuk el a gyermeke apjának a hírt. De nem tehetem. Hayley nem tudja, hogy mi miken mentünk keresztül, amikor a drága öcsémnek a fülébe jutott akármikor is, hogy Mikael visszatért.
- Sokszor voltunk már Klaus miatt koporsóban. Finn talán még most is ott van, Kol nem rég szabadult nyolcszáz év után, én, és Rebekah pedig egy éve tudhatjuk az életet magunkévá. Itt nem a saját életemet félteném akkor, hiszen az enyém az teljesen hidegen hagy. De téged, és Rebekaht, Hopeot, valakinek meg kell védenie. - Magyarázom el neki aprólékosan, hogy én miért is félek ettől. Klaus mindig is azt tette, hogy Mikael jelenlétekor félrerakott minket, egészen addig, ameddig valamilyen oknál fogva kellettünk. És most, akkor miért ne tenné meg? Klaus attól fél, hogy még a végén Mikael pártját fognánk. Ha így viselkedik, biztos is lehet benne, hogy nem fogunk mellette maradni! Mikael talán nem bántaná Hopeot. Elvégre, nem Hope kérte az életét. Mikael megértő tud lenni ha nagyon akar, én is, két nappal ezelőtt találkoztam vele, élve tértem vissza, sebek, s fizikai fájdalmak nélkül. Nem bántott, mert tudja, hogy mi nem a rossz célt szolgáljuk, mint Klaus.
- Igen, valóban megölné Mikael az öcsémet, Klaust, elvégre nem másért jött vissza. Rebekaht, téged, és engem, talán még Hopeot sem bántaná, mert tudja, hogy mi nem tettünk ellene semmit sem. De Klaus annál inkább. Én nem tudom, hogy kinek a pártját fogjam. Szeretem a családomat, de én a ti érdeketeket nézem, és nem az öcsémét. Ő nem érdekel ilyen téren. Egyértelmű, hogy először kinek, vagy kiknek az életét menteném meg, s Klaus, az öcsém lenne az utolsó, akin segítenék.- Mondom meg nyersen, kissé dühösen a kegyes őszinteséget. És igen, ez valóban így van, miért is hazudnék? Klaus nekem nem jelent annyit, amennyit Hayley, Rebekah, és Hope. Klaus soha nem éri fel az ő értéküket az én szememben. Elég haragot érzek ahhoz ő iránta, hogy csak egy rossz nézés, és darabokra szedjem szét őt! De, Hayleyt ezzel nem fogom felidegesíteni. Látom, aggódik Klaus miatt? Mióta?
Bevallom, egy csöppnyi féltékenység keringett bennem, de az azonnal elmúlt, amikor Hayley visszavitte a gyermeket, akit gondosan védett mindentől. Figyelmesen rendezgette most is őt, s tudom, hogy Hayleyből jó anya válik.
Én csak egy helyben állok a teraszon, miközben tekintetemet vándoroltattam mindenhol, csak nem a házra, mert most látni sem akarom. Mindig Klaus jut róla eszembe.
Nem telt el sok idő, de Hayley is visszajött, de most már a gyermek nem volt a kezei közt. Nem baj, elvégre már látszott Hopeon hogy aludni készülne.
Megrázom a fejemet halványan, s lehunyom a szemeimet, mintha fáradt lennék. Nem, nem éppen. Csak nem tudom, hogy mihez kezdjek, elvégre még sem várhatom meg azt, hogy Klaus és Mikael egymásra leljenek. Nem tudom, melyikőjüket sajnálnám először.
Ránézek Hayleyre, aki helyet foglalt magának a kanapén, s karjait mellkasa alá fonta.
Félretekintek, tekintetemen pedig minden látszódik, hogy min is jár az eszem. Minden feszültség leolvasható rólam, pedig aztán nagyon jól tudom magamat leplezni ilyen téren. De most nem, elég mérges vagyok ahhoz, hogy kontrolláljam magam.
Hayley lágy tenyereit arcához emeli ijedt mondata után, melyre én is reagáltam már, s meg is rémültem.
Leülök mellé, nem egészen szorosan. Felé fordulva jobb tenyeremmel megérintem bal karját, s végighúzva rajt ujjaimat precízen, de ezt nem is tudom miért tettem, talán csak megakartam nyugtatni, vagy nem is tudom.
érintésemet hirtelen veszem el, ajkaim alig láthatóan elválnak egymástól, ami csak annyit takar, hogy mondani akarok neki valamit.
- Nyilván valóan Klaus miatt jött. Mikael nem tud Hoperól, de ha Klaus, Rebekah, és még sok más tartsa a száját, akkor nem fogja soha megtudni. De az a baj, hogy ott van Marcel, és jól tudja, hogy hol kell majd belénk taposnia. Félnék, hogy Hopeon keresztül állna bosszút.- Mondom el neki, hogy én konkrétabban miért aggódok leginkább. A másik dolog, pedig Hayleyt, és Rebekaht féltem, de nagyon. Klaust egy cseppet sem. Ő nem érdekel ilyen téren, s talán sehogyan sem. Szeretem Klaust, de ne várja el tőlem, hogy olyan

legyen minden bennem, mint ezer évvel ezelőtt. Tönkretette a családot, amit soha nem fogok neki megbocsájtani. Mikael jogosan állna rajt bosszút, de azt azért én sem kívánom, hogy apánk ölje meg az öcsémet. Mert nem hagynám azt sem. De Klaus végett nem áldoznám fel az életemet, mert ha én nem leszek, ki fog vigyázni Hayleyre, Rebekahra, és Hopera? Klaus ő értük nem fog felelni, hiszen ő úgy kihajítaná őket innen, mint a győzelmi zászlót. Hayley ügyel Hopera, de ha Hayleynek baja esik, Hopeal mi lesz? Sok mindenki fűződik a másikhoz, s ez az egy ok, amiért nagyon nem szeretnék még meghalni. Vagyok annyira erős mint Klaus, és ha én nem leszek, Klaussal senki sem szállna szembe. ha még is, ellenfele már régen halott.
- Ne aggódj. Mindig megoldottunk mindent, most is majd így lesz. - Kúszik egy nem igen őszinte mosoly arcomra, elvégre mosolygok, de abban semmi öröm sem telik. Nem vagyok boldog, és talán soha nem is leszek az. De nem baj. Azért bőven megéri élnem, hogy ha cserébe már három emberre vigyázhatok.

↯

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Pént. Júl. 04, 2014 6:07 pm

Elijah + Hayley

Elijah keze a vállamon ismét egy kis nyugodtságot adott. Bár teljesen nem tudtam az előbbi gondolatokat kiverni a fejemből. Azt, hogy valaki/valakik a gyermekem életére akarnak törni.
Bár Elijah próbált megnyugtatni és a mondatai nagyon jól estek tudtam az igazat. Ő nem szállna miattam szembe Klaussal. Mivel az felérne egy öngyilkossági hajlammal.
Hisz még a szülés pillanatában sem volt velem. Pedig mennyire szerettem volna... de most már így volt, ami volt. Nincs értelme túl sokat ezen filozofálnom, hisz a gondolatim most egy komolyabb dolgon agyalnak. Most itt van velem és megígérte segít nekem.
És -bevallom- olyan jó lenne ha az így is maradna. De hát miért is ne maradhatna?! Mármint a mostani csillogást a szeméből csak arra tudom következtetni, hogy valami hirtelen megváltozott a gondolkodásába. Vagy talán csak az utolsó falls-i találkája nem úgy sült el, ahogy gondolta. És bár én lennék a legboldogabb ha velem maradna itt, de ugyanakkor nem akarom, hogy pont én tartsam vissza attól, hogy máshol legyen. Valaki mással.
- Rebekah élni szeretne. Pont ahogy te is! Nem akarlak ebben meggátolni egy gyerekkel. -feleltem és tekintetemet elfordítottam, hogy én se lássam az övét.

Helyette inkább a gyönyörű kisbabát néztem. A lányomat. Klaus lányát. Óóó Istenem még rossz bele gondolni is, hogy mit akarhat Hopetól a saját apja. Vajon el akarja venni tőlem? Meg fosztana a gyermekemtől? De hisz már épp elégszer bizonyítottam -utolsó alkalommal a városhatári szülésnél- hogy számomra is a kicsi az első. Persze Klausnál, gyanítom ez az elsőbbség teljesen máshogy definiálható. Hisz a magam sikeressége miatt képes a kicsi vérét adni akárkinek.
Majd felemeltem Hope-ról a szemem, mikor már éreztem a köztünk lévő feszültséget. Valamit nagyon szeretne elmondani de fél is valamitől. Talán a reakciómról a közlendő hír hallatán? De hisz már ő is tudhatná, hogy semmi nem lep meg. Ilyen szinte roppant módon megedződött a tűrőképességem.
- Elijah, megrémítesz. Mi a baj? - kérdem és idegességemben Hope-t is a kosár fonott tartásból felemelem és a vállamra fektetem a kis fejét. Jobb kezemmel az újszülött fejecskéjét fogom hátra ne hajtsa túlzottan, míg a ballal a kis hátát simogatom. És érzem ahogy lélegzik.
Túlságosan félek, hogy valami hírt hoz a boszorkányokról, ezért a kicsit még jobban magamhoz húzom.
Majd mikor megemlíti Mikael nevét minden beugrik, ami a terhességem alatt történt velem. Nahh pont egy ilyen "apóst" nem kívántam magamnak.
Mikael Mikaelsonról bizony már hallottam épp eleget, de mégsem teljesen mindent. Mármint amíg Mystic Falls-ban voltam és elég sokszor Klaus kedvében jártam, egy-egy információmorzsát szépen elcsíptem, majd az volt a hab a tortán, mikor a leendő nagypapi engem is "meglátogatott". Tudtam milyen ember és hogy mikre képes még a gyermekei ellen is, így nem csoda, hogy a kislányomat is hirtelen még jobban elkezdtem félteni. Az anyai ösztön. Igen, ezt már rendesen kitapasztaltam.
- Az, az ember gondolkodás nélkül sírba juttatná a bátyádat, a lányomat, téged is mindenkit. Szerintem ide nem elég a te két szép szemed és a húgodé. Amúgy is, szerinted okos dolog nem szólni Klausnak? Hisz ha magától rájön... - be sem kellett fejeznem a mondatot, hisz Elijah tudta jól mi lenne a végkifejlett. A fehér por és tőr a szívben.
Majd mikor már felfogtam az egész információ zivatart, óvatosan és lassan a gyerekszobába mentem. Betettem Hope-ot a kiságyba és bekapcsoltam az éjjeliőrt, hogy a legkisebb zajokat is meghalljam. Majd visszamenetem Elijahhoz és leültem a kanapéra összefont karokkal.
- És legalább tudjátok mit akar? Mert ha a kicsi miatt jött, én isten bizony... - temettem kezeimbe azt arcom. Hoppá ismét egy megoldásra váró probléma. Mert ha kiderül, hogy Mikael is megtudta Hope ki is igazából Hope, s mikre is képes. És akkor majd biztos ő is meg akarja kaparintani, akkor szólnom kell Klausnak. Hisz egyedül ő tudja megvédeni a lányunkat. Viszont félek a következményektől ha a fülébe jut "apja" jelenléte.

Music: <33 ✘ Word: nem tudom >.< ✘ Note: borso

✘

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szomb. Jún. 28, 2014 9:45 pm

Hayley † Elijah

Néha a szerelmet magunk előtt kell keresni.

Szeretem Hayleyt. Amióta itt van nálunk, minden nap egyre erősebb érzéseket táplálok iránta, mert tudom, hogy már csak rám számíthat egyedül itt. Nem fogom mostantól soha elhagyni, mert szeretem őt, most már tényleg tiszta szívemből mondhatom ki, hogy igen; szeretem. Eddig vakon mentem el előtte, mert nem vettem észre, hogy valójában őt szeretem. Szüksége van rám, s nekem is rá.
- Hayley...- mondom ki szelíden a nevét, óvatosan, s jobb tenyeremet selyemérintésű vállán pihentetem le.
Hopeon fürkészem végig tekintetemet, ezen az árva gyermeken, aki nem tehet semmiről sem. Nem kérte aprócska kis életét.
Ha Hayley nem fogná Hopet, biztosan megölelném a lányt, hogy tudja, én itt vagyok mellette mindig is, s mellette is maradok. Küzdeni fogok a szeretetéért, s azért, hogy boldog lehessen! Minden áron megfogom őt védeni. Nem engedem, hogy bárki is bántsa őt, soha! Nik pedig egy ferde szemmel sem nézhet rá!
Elmosolyodom, amikor Hayley jámbor arcát nézem végig, szinte elnyelem tekintetemmel.
Szeretem őt.
- Nem kell félned, Hayley. Tudod, hogy én, és Rebekah mindig melletted fogunk maradni. Megtaláljuk a megoldást, hogy boldog legyél. - Kúszik egy szerény mosoly arcomra, s szemeim csillogásában minden érzelem kivehető volt. Tegnap óta határoztam el, hogy a családunkra fogok koncentrálni, és Hayleyre. Most van a legnagyobb szükség az összetartásra. Itt van ez a gyermek. Ha fülébe jut akármelyik rosszakarónknak, tudni fogja, kin állhat bosszút miattunk. Bár Hayleynek nem merem elmondani, hogy Mikael visszajött. Itt van köztünk. De el kell neki mondanom, mert joga van tudni!
- Ami azt illeti...- emelem el tenyeremet válláról, s mindkét karom magam mellett marad, miközben fejemet lesütöm két cipőm orrára.
Nem tudom, hogyan mondjam el neki. Még nagyobb fájdalom érné őt, s aggódna Hope miatt. Megértem, hiszen én is aggódom mindenki miatt mostantól. Klausnak nem szeretném elmondani, ezt Rebekahnak is közöltem, hogy jobb, ha Mikael visszajövetele köztünk marad. Hogy miért? mert Klaus leszúrta Rebekaht az ezerkilencszázhúszas években, amiért Mikael megjelent. Nem akarom, hogy a múlt megismételje önmagát. De Hayleynek joga van tudni, hogy felkészüljön a következő csapásokra.
- Mikael visszajött.- Mondom el végül, s erre tekintetem azonnal Hayley arcvonásait kutatják fel.
Hayleynek nem kell aggódnia. Én, és Rebekah mindent kitalálunk, hogy hogyan kerüljük el az incidenseket. Mikaelnek nem beszéltem Hoperól, mert nem szabad. A gyermek nem kérte az életet, de ahhoz senkinek joga nincs hozzá, hogy el is vegye tőle azt! Nem, nem fogom hagyni! Foggal-körömmel védeni fogom Hayleyt, és Hopeot, legyen akárki az, akitől meg kell őket védenem! A saját életemet is eldobnám miattuk.
- Rebekah, és én tudom egyedül. Most már pedig te is. Kérlek, erről ne szólj Klausnak, mert képes lesz koporsóba küldeni minket érte. - Kérem meg halkan, szinte suttogva, még a fal se hallja ezt a titkot. Nem akarom, hogy az öcsém fülébe jusson a hír, hogy valójában az apánk nem halt meg. Meghalt, de valaki visszahozta.
Szeretném elnyerni Hayley szeretetét. Megakarom őt óvni minden bajtól, akárcsak a húgomat. Nem hagyhatom magára.

† Music:

† Note:

† Words: secret

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Csüt. Jún. 19, 2014 7:35 am

Elijah & Hayley

Mikor megszületik egy várva várt gyermek, az élet dolgai értelmet nyernek.

Hope édes kis tekintete még mindig Elijah-én nyugszik. A gyereket képzelem mennyire elvarázsolta ez az erőteljes, ugyanakkor nyugodt kisugárzás, amit az ősi vámpír áraszt.
Lágyan ringatom a kicsit, miközben én is Elijah tekintetét keresem. Netán haragudnék?! Nem hinném. Mármint annyira nem vagyok sem mérges, sem féltékeny, hogy ezt most itt szóba is hozzam. Nem szeretnék egy ilyen szép napba vitával belerondítani. És ahogy kiolvasom az ősi vámpír szeméből, ezzel ő is ugyanígy van.
- Nem haragszom. Pusztán nem értem mit, miért teszel Elijah. - feleltem és most egy szemernyi hazugság sem volt mondandómban. Tényleg így éreztem, így gondoltam azt amint mondtam, mert mint a Mikaelson család többi tagját, sajnos őt sem értem még. Nem ismerem annyira, hogy tudjam például... például pont ekkor / két nappal ezelőtt miért nem volt itthon. Pedig tudom, hogy ő is már-már éppoly' izgatottan várta a babát, mint talán én. Tényleg nem értem. Pedig próbálom megérteni.
Figyelmesen végignézem ahogy Elijah Hope kis bőrét érinti. A kicsi még meg sem rezzen. Ami viszont azért érdekes, mert más közelségét eddig még nem tűrte ilyen jól és nyugodtan. De ezen már nem is csodálkozok.
Kisebb mosoly csúszik arcomra, mikor a hasonlóságot említi, de én ezt nem érzem így. Hisz ez a baba olyan gyönyörű és ártatlan. Én jelen helyzetemben egyiknek sem érzem magam, hisz már attól a gondolattól is roppant mocskosnak vélem magam, hogy netalántán a gyermekem véréből kell, hogy igyak. Vagy, hogy a boszorkányok felkapják a fejüket a születésére... és kitudja milyen módon terveznék feláldozni a csöppséget.
- Annyira félek, Elijah. - térek vissza ezzel a mondattal a valóságba és érzem, hogy az arcomon ismét egy méretes könny csurog le.
De nem magamat féltem és remélem erre ő is rájött.
Hope-ot féltem és a jövőjét. Hisz nem a kicsi tehet arról, hogy ide született. Egy anyához, aki még a család gondolatával sem barátkozott meg, hisz eddig nem is ismerte. Egy apához, aki a világ legerősebb, ugyanakkor leginkább megvetett teremtménye is egyben. És egy olyan családba, ami talán a legemlítésreméltóbb, ugyanakkor tagjai igencsak széthúznak. És most mindenki őt akarja a saját kis önző célja eléréséhez.
Talán eme gondolatok miatt sírtam el magamat. Vagy csak... azért, mert a terhesség ennyire érzékennyé tett.
De nem sírhatok! Hisz én nem ilyen vagyok. Különben is... nem szorulok Elijah sajnálására. Sőt! Senki sajnálására nem szorulok. Megfogom védeni a gyermekemet bármi árán is. Ezért erősnek kell lennem.
Csillogó szemeimmel lenéztem a kicsire. Most ő is engem nézett, aminek örültem is, mivel -őszintén szólva- már-már kicsit féltékeny voltam, hogy tekintete így megállapodott Elijah-én.

Δ zene Δ megjegyzés Δ ©

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Kedd Jún. 10, 2014 5:47 pm

Hayley & Elijah
“A gyermek áldással bír, bárki is az apja”

Még akinek nincs gyermeke, az is tudja, hogy egy gyermek bárkit képes megváltoztatni. Bár... ez alól kivétel Niklaus. Aztán kitudja. Szeretném rábeszélni, hogy ő bánjon úgy a VÉR SZERINTI gyermekével, ahogyan vele az ő nevelőapja nem. Ezt Klaus tudja a legjobban. Személy szerint én örülnék a legjobban a világon annak, hogy nekem legyen egy saját gyermekem, mely az enyém, és egy olyan nőé, aki kitudja hol lenne, s nem is ismerném. Ez azért nem lehet, mert nincs senkim, nem is akarok. De a legnyomósabb ok az, hogy ősi vámpír vagyok, és mint tudjuk, egy vámpírnak sem lehet utódja, főleg nem egy ősinek. Kár érte, pedig valóban örültem volna egy mini Elijahnak.
Apánktól igazán jó nevelést kaptunk; megmutatta nekünk, hogyan nem szabad bánni egy gyerekkel, tehát mindent az ellenkezőjére tenni, mit ő tett velünk. Klausnak szörnyű sorsa volt Mikael mellett.Én elfogadom úgy Klaust, ahogyan van, hiszen bármit is teszek, ő a testvérem marad. Én ismerem őt úgy, ahogyan még egyszer sem látta senki sem. Kiskorában is szerény volt, mint mindig. Okos fiú volt, s hagyta magát taníttatni. A vadászat olykor nem ment jól neki. De mára annál inkább.
Hayleyt figyelmesen hallgatom végig, minden információt átszűrve, hogy mi hogyan történhetett, mert érdekelt, hogy a gyermek hogy volt. De ami megnyugtatott, hogy most az egyszer nem volt sehol sem boszorkány.

Mélységesen szégyenlem magamat, hogy nem voltam ott Hayley szülésénél, pedig ott kellett volna lennem! Mindenre felkészültem, és csak azt a pillanatot vártam, hogy ott legyek a gyermek születésénél... a gyermekszobának is én álltam először neki, még Klausnál is jobban vártam őt! Haragszom magamra, amiért aznap mentem el Mystic Fallsba.
Dühösen tekintek el a gyermek felett, de persze nem ő rá haragszom, Isten mentsen, csak magamra, amiért akkor, pont az nap mentem el azért az átkozott nő miatt!
Hayley jól sejti ezt, már napok óta, hogy nyomott hagyott bennem az 1492-es év. Nem tehetek róla... Stefan Salvatore is úgy nyomta ezt el, hogy kikapcsolta az érzéseit, de én ezt nem tehetem meg, mert felelősséggel tartozom Hayley, s most már a gyermek iránt is!
- Megérdemlem, hogy haragudj rám...- szinte válaszolok gondolataira, hiszen én magam is sejtem, hogy ő miért volt rám ilyen mérges az elmúlt napokban. Hayleyt szeretem, hiszen egyedül én vagyok az, aki képes őt megérteni, nem pedig legyújtani róla a ruhát is, mint ahogyan Klaus.
Megakartam érinteni ezt a pufók kis jövevényt, de nem mertem... olyan kis törékenynek tűnt, de még is olyan angyali bájjal rendelkezett, akárcsak az édesanyja.
Pont akkor gondoltam erre, amikor felajánlotta nekem azt a gyönyörű lehetőséget, hogy megérintsem ezt az árva kis csöppséget. Annyira gyönyörű volt, hogy ő szerintem a világ legkegyetlenebb szüleményt is képes megpuhítani.
A babán látszódott, hogy kissé lányos vonásai vannak, főleg a szeme, melyet Hayleytől örökölt. A két szeme, mely őrületbe kergetett hirtelen.
Ekkor hirtelen Hayleyre nézek ijedten, szinte beleborzongva a pillanatba, hogy megengedi azt, hogy megérintsem a kislányt. A boszorkányok árulkodtak róla, hogy a baba lány lesz, de most már be is bizonyosodott.
Nem szólok semmit sem Hayleyhez az izgatottságtól, inkább csak köszönömképpen mosolyodom elérzékenyülve. Soha nem fogtam a kezemben egy gyermeket sem, talán Klaust még ezer évvel ezelőtt, amikor megszületett, de arra sem emlékszem már pontosan. Egy gyermeket fogok tartani most az először a kezemben...!
Óvatosan érintem meg kézfejemmel puha arcát, bár most a gyermek olyannyira jól érezte magát, hogy most már le is hunyta nagy, kerek bogárszemeit, s száját mozgatva meditál egy kicsit.
- Mennyire hasonlít rád, Hayley.- suttogom halkan, miközben le sem veszem a szememet az ártatlan tekintetről, mely oly nyugtató, s ellazító... egyszerűen csodálatos ez a pillanat. Az arca is pehelykönnyű, s a tapintása is olyan gyengéd, kellemes érintésű.

Hayley biztos láthatta már a gyerekszobát, melynek én álltam neki először, csak Klaust közben befogtam, hogy ő is tegyen valamit, ne csak meressze a hátsó részét New Orleanson.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Kedd Jún. 10, 2014 2:38 pm

Elijah & Hayley

Mikor megszületik egy várva várt gyermek, az élet dolgai értelmet nyernek.

**Két nappal a városhatáros szülés után!**
Még mindig nem hittem el, hogy egy kis csodát tartok a kezemben. Hope annyira, de annyira gyönyörű és nyugodt baba, hogy egy pici panaszom sem lehet rá. Igen, mert a Hope nevet adtuk a babának. Sőt.. igazából talán Klaus választotta ezt, de nekem nincs is ezzel semmi bajom már a jelentéséből kiindulva sem.
Hisz a „reményre” most bizony iszonyat nagy szükségünk van. Nem szállhat el, pont ahogy Hope sem hagyhat el engem. Nem hagyom!
Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen erős, anyai ösztön alakul majd ki bennem. Hisz a kezemben tartom a babát, de még most is félek, hogy leejtem.
Most is a kiságy felett végzem ezt a „műveletet” mivel egyáltalán nem vagyok biztos magamban, sőt.. inkább jobban féltem a kis babámat. Az ÉN kisbabámat. Ezért is fogom őt mindentől megóvni. A boszorkányoktól, a vámpíroktól, sőt ha kell a fajtámtól is. Foggal és körömmel fogok a gyermekemért harcolni, és nem érdekel kin is kell magamat át verekni.
Ezen gondolatok sokaságának közepette hirtelen az arcvonásaim megkeményedtek. És ezek orvoslására csak egy módszer létezett számomra már csak a világon. Lenéztem gyönyörű kis babámra és máris meglágyultak vonásaim. Óvatosan egyik kezemből a másikba tettem a kislányt, majd helyet foglaltam a kanapén. Ekkor Hope egy picit felnyögött, amire én elkezdtem hozzá gügyögni.
Ez aztán a csodás élmény! Csak a gyerekemmel lenni és senkire, sőt semmire nem gondolni. Pici keze az ujjamat fogta, mire én azt óvatosan felemeltem és megpusziltam. Ekkor éreztem egy óvatos és gyengéd kéz érintését a vállamon.
Tudtam, hogy ez csak egy olyan ember lehet, aki az imént meghatódva nézhette végig ezt a jelentet. És én Klaust nem ilyen embernek ismertem meg…
- Elijah! - mosolyodok el, amint megpillantom. Csak úgy sugárzik belőle a nyugodtság és ez az amitől olyan nagy biztonságban érzem magamat. Karomat kicsit megemelem, hogy jobban lássa a kicsi fejét és arcocskáját. Hope gyönyörű, nagy világos íriszei Elijah tekintetén kötnek ki és érzem, hogy a gyermekem már most ugyanúgy vélekedik nagybátyjáról, mint ahogy én már hosszú- hosszú idők óta.
- Annyira sajnálom, de nem voltál itthon. Kerestelek, de nem voltál. Aztán elrohantam egy farkas után és megindult a szülés. De segítettek. - feleltem remegő hangon, hisz még a mai napig megviselt a szülés kemény pillantai.
De nem hibáztattam Elijah-t. Na jó… talán egy kicsit. Viszont megértettem miért, és nagyon jól sejtettem, hogy hol is járhatott. Pontosan jól tudtam, hogy ki az, az (mára már) ember akire még szükségét érzi ennyi időt áldozni mielőtt még… nos túl késő lenne. Viszont nem értettem, hogyha a terhességem alatti 9 hónapon át végig itt volt, akkor most még ezt a kis időt miért nem tudta itt tölteni. Nekem szentelni.
De ezzel nem kell magamat mardosnom. Ezt magával kell elszámolnia, de én semmiért nem hibáztatom, bár cselekedeteit nem értem. Talán, sőt valószínűleg most két tűz között hánykódik.
- Egy boszorkány sem volt ott. Hál istennek a komplikációk is csak kis mértékben merültek fel. Klaus iszonyat csendes módon kezelte ezt az egészet. De gondolom, ezt nem kell pont neked ecsetelnem. - céloztam ezzel arra, hogy még a saját testvérével sem osztotta meg a hírt távközlésben.
Lassan álltam fel a helyemről, majd Elijah elé léptem. A szemébe néztem és Hope-ot közelebb helyeztem hozzá, hogy a kicsi még többet meríthessen a nyugodt és békés kisugárzásából.
- Érintsd meg, nyugodtan. - feleltem halkan. Hisz minek is kellett volna kiáltanom?! Oly’ közel állt mellettem, hogy kár lett volna azt a kis energiámat is erre pazarolnom.

Δ zene Δ megjegyzés Δ ©

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Pént. Jún. 06, 2014 8:33 pm

Hayley & Elijah
“A gyermek áldással bír, bárki is az apja”

Elvesztem a világban. Nem találom a helyemet, sem azt, hogy miként fogok viszonyulni a jelenhez. Egy átok sújtott, mely csak az eredetiséget ölti rám, és a testvéreimre. Minden éjjel, s reggel úgy fekszem és kelek, hogy ez csak egy lidérces rémálom, és ha felkelek, normál emberként ébredek, akinek van egy saját családja. Persze, álmodozni soha sem bűn, így nem is tagadom, de gyakran elmerengek ezen, hogy mi lenne, ha...?

Nem tudom, mit gondoljak. Vannak kötelességeim, amiket be kell tartanom. Hayley a szíve alatt hord egy gyönyörű gyermeket, mely Klaus csemetéje, viszont az az újszülött lehet az apja ellenkezője is. Remélem, hogy ez így lesz. A csöppségnek nem lehet elátkozott élete Klaus miatt. Azt nem hagyhatom! A gyermek nem fegyver lesz, aminek Klaus fogja használni, biztosan! A csecsemőnek az anyja mellett a helye, nem pedig egy olyan csapat közt, akik arra várnak, hogy hibrid legyen belőlük az újszülött vére által. Ez is egyfajta rémálom, amibe soha nem fogok belenyugodni. Ez ellen tennem kell. Elviszem innen Hayleyt a világ vérére akár, hogy Klaus ne lelhessen soha rá!
Hazaindultam, hogy megtudjam hogy van a nemsokára szülőképes anyafarkas. Szeretem Hayleyt, mert úgy érzem, hogy köztünk nem igen leli boldogságát. Egy hülye esemény miatt keveredett közénk, s én megpróbálom őt minél hamarabb kihúzni ebből a kavarkából. Saját élet kezdése...
A hosszú macskaköves úton sétáltam kimért léptekkel, nem sietve el semmit, hiszen nem futok sehova, nem sürgős semmi sem. Eddig még nem fenyeget Marcel vámpírjai, avagy talpnyaló boszorkányai, bár azok nem jelentenek túl nagy gondot nekem, meg egyik Mikaelsonnak sem. Marcel ahányat küld ide, annyi emberével lesz kevesebb a készlete.
A bejáratnál azonban valami furcsát vettem észre. Kecses, női alak, s gyönyörű göndör fürtű hajak mozogtak a szél fújásával.
Hayley az.
Kezei közt azonban fehér fátyol lógott ki, s aprócska kis kezek kapkodtak arca felé.
Ugye nem?
Az jutott eszembe, hogy a bébi már meg is született volna a tudtom nélkül? Én nem voltam ott? Hogy lehettem ilyen felelőtlen senki?!
Gyorsaságom adatottságával Hayley háta mögött jelentem meg, és láttam karjai közt azt a csodás angyalt..
Akárcsak egy porcelánbaba nagy bogárszemekkel. Arca sápadt, és még látásból is olyan édes tapintatú. Hayley gyermeke megszületett.
- Hayley....- suttogom halkan a lány háta mögött, míg bal tenyeremet jobb vállára temetem rá gyengéd érintéssel.
Szerelmes vagyok Hayleybe, bár nem ő az egyedüli nő, akit szeretek. Katherina még mindig a szívemet tépi, amit soha nem enged markai közül bosszúként. Tudta, hogy szeretem, és a végén tönkretett haragjával. A szívem helyén egy hatalmas kráter égett ki, mely azóta is ott van. Nem lehet azt már orvosolni sem...
- Miért nem szóltál? - kérdezem zaklatottan, és elé lépek sürgetetten, hogy jobban megszemléljem a gyermeket, melyben Klaus vére is folyik. Félek tán, hogy e csemetéből nem lesz jó, hanem valami Klaus más.
Nem mertem megsimogatni arcát, vagy apró kis dundi kezecskéit, mert olyan törékenynek tűnt, akárcsak egy gondosan féltett porcelán. Gyönyörű teremtés volt...

akárcsak az édesanyja.
- Ki volt melletted? - kérdezem nyugodtan tőle, elvarázsolva engem a látvány, mely minden gondomat elűzte. Nem tudtam, hogy eleinte mit mondjak. A gyermek áldás e városban, viszont Klaus számára egy fegyver. Hayley biztos tudja, hogy ha nem megy el innen mihamarabb, akkor a gyermekét nem sokáig fogja látni Klaus miatt.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szer. Ápr. 02, 2014 5:58 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"Ne légy olyan biztos a dolgaidba, mert rosszul is elsülhetnek..!"

Jogomban állhatna a tiltakozás gondolata, hisz köztudottan nem kedvelem a személyét, vagy mondhatom úgy is, hogy őt. Egyáltalán nem tetszik ez a pimasz stílusa, de mivel ő miatta felejtettem el a szenvedéssel telt gyötrő érzelmemet, ezért ha akarom, ha nem.. hozzá vagyok láncolva, mármint tartózok neki azzal, hogy ide jövők, és szolgálom.. vagy mit tudom én mit akar velem kezdeni. Annyi biztos, hogy egyenlőre nagyon, de nagyon nem kedvelem, és szerintem ez még egy jó darabig nem is fog megváltozni, avagy ki tudja? A lényeg azon van, hogy most szeretnék elmenni Mystic Fallsba, hogy lezárjam magam mögött az elintézetlen dolgokat.. Ott kell hagynom a várost, azon személyeket, akiket eddig nem is érdekeltem, és nem mellesleg a ruháimért megyek.. mert azért az is kellene, ha már itt fogok élni.. ebben a csodálatos városban, és eme gyönyörű övezetben.. Lehetne ez gúnyos kijelentés is, és voltaképpen az is - már csak így gondolatban - , hisz nincs kedvemre az a gondolat, hogy itt élni.. mármint egy házban Klausal, de ez is csak egy átmenni időszak lesz.. amíg keresek valami lakást, aztán itt sem vagyok. Már épp elindulnék, amikor hirtelen Klaus hangja csendül fel érdekes módon.. Zárjam le a múltam? Igen, azt fogom tenni, sőt.. nem is kell, hisz már rég lezártnak tekinthettem. Mindenki meg volt nélkülem egész idő alatt, akkor ezután is meg lesznek.. gondolom én. Hisz kit érdekeltem? Vagy ki jött rá arra, hogy Silas mégsem én? Na jó.. nem azzal fogom eltölteni az időmet, hogy azon gondolkozzak, ami elmúlt, és ami megtörtént.. hisz már nem tudok változtatni a múlton, és nem is akarok, csak maradjon így!
-Gondoskodom róla, hogy egy se jelenjen meg, szóval.. ne aggódj ezen ok miatt!-Válaszolom a szavaira könnyedén, és eközben ráemelem a tekintettemet.-Majd az idő eldönti mi lesz.-Vonok vállat, és keresztbe teszem a mellkasom előtt a karjaimat. Ha azt hitte, hogy egyértelműen azt mondom majd, hogy mellette maradok, akkor téved.. legyen neki meglepetés, hogy visszatérek-e, avagy sem, de ez a jövő kérdése, persze szép, hogy visszajövők ide, hisz mégis csak neki 'köszönhettem' azt, hogy elfelejtettem az átkozott érzelmeket azzal kapcsolatban, de ne várja azt, hogy ezt majd kiemelten be is kereteztettem neki, és úgy fogom felolvasni, avagy elmondani gyémánt, és arany kísérettel.. na nem! Jobb ha annyit tud, hogy vagy igen, vagy nem, de ahogy őt elnézem.. nagyon is biztos a dolgába, hisz tudja, hogy bármikor feloldhatja ezt a varázslatot, és ebben igaza is van, csak hogy én nem leszek hülye, aki ellenkezik vele szemben..
-Rendben, megjegyeztem.-Mondom könnyedén, és ezzel le is zártam a dolgot.. még hogy vértasakok az utcán.. ugyan már! Nem fogok egyből neki esni egy embernek.. Egy ideig még nézzük egymást halkan, majdan ő töri meg ezt, és elindul a lépcső irányába. Figyelemmel követem a mozdulatát, amikor hirtelen meglepetésemre megáll, és felém nézve még mond pár szót.-Köszi, meg lesz..-Mosolyodom el egy amolyan álca mosollyal, majd megvárom, amíg eltűnik a szemem elől, és csak ezután indulok meg a kijárat irányába ahol kilépve az ajtón végezetül elindulok Mystic Fallsba.. ha már az a célállomás jelen esetben..

Játék Vége!
// Köszöntem én is a játékot!

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szer. Ápr. 02, 2014 9:09 am

Stefan & Klaus

Szabad döntés. Mi lesz az első lépésed, akkor mikor először annyi megjátszott és hosszú év után végre levegőt vehetsz? Mikor végre nem fojtogatnak a rabláncaid, mikor végre egyszer elmondhatod magadról, hogy senki sem csettintget körülötted egy varázspálcával, mikor senki sem irányít? Senki? Valójában ez rám nem igaz, de én nem szeretném ha ilyen mogorván fogalmaznánk meg ezen történéseket, inkább mondjuk úgy, hogy a megfelelő irányba terelem az eseményeket és terelgetem az ő életét. Ma amúgy is kimondottan kedves voltam. Nem várok köszönetet meg hálálkodást érte, az én személyem ilyen semmitmondó apróságokat, soha az életben..azaz, a halálban nem várt el. Mi értelme lett volna, ha ilyenekkel még foglalkoznék, akkor semmi másra nem lenne időm és jelen terveimet tekintve az idő igenis jó barátommá válhat, ha a kezemre játszik. Eddig tökéletesen halad minden a maga medrében, a terveim szövögetése közben egy igen érdekes momentum is az agyamba csapott szikrát, majd amikor ennek esetleges lehetőségét lefuttattam az agyamban mindent felemésztő tűzzé változott át. Van vajon-e rosszabb mikor egy kimondottan és kiábrándítóan gonosz hibrid mindig egy lépéssel előrébb jár mindenkinél és jól tudja, hogy mit akar? Semmi sem veszélyesebb a minden áron kitartó személyeknél, Klaus Mikaelson pedig bizonyos esetekben nagyon is az volt, de csak ha igazán fontos dolgokról volt szó. Itt nem említendő a család, a szerelem, a barátok és hasonló érzelmes ostobaságokkal teletömött hazugságok.
- Mielőtt még kilépnél azon az ajtón, szeretném tisztázni, hogy amikor azt mondtam, hogy zárd le a múltadat, akkor azt úgy is értem. A későbbiekben meg sem akarok itt látni üvöltöző Damon-öket és vinnyogó hasonmásokat. Remélem világos? Mert amennyiben nem teljesíted, egyesével ölöm meg őket és te is mész velük, de csak miután végig nézted, ahogy kibelezem őket. - húzom gúnyos mosolyra a számat, mikor is folytatom a mondatomat. - Természetesen az a lehetőséged is meg van, ha kilépsz azon az ajtón, akkor soha többet nem jössz vissza. - zárom le végül sejtelmes hangnemmel a mondatot, hiszen ebben is lenne némi hasznom, bár ő valószínűleg nem sejti, hogy bárhogy is alakuljon a dolog, már réges régen a magam javára fordítottam a dolgokat. És ebből kifolyólag, már nem is mondhatjuk azt, hogy bárhogy is alakuljon, hiszen én irányítok. - Mehetsz. Ha esetleg vértasakokat vártál volna az utadra, az utcán megtalálod őket. - mosolyodom el a tipikus mosolyommal célozván arra, hogy én aztán nem fogom zokon venni, ha néhány embert megöl a városomban. Pár pillanatig még állunk egymásra bámulva, aztán elindulok a lépcső irányába, majd az első lépcsőfokon megállok és visszafordulok ránézve. - Még találkozunk, jó mulatást. - nevetem el magam, majd ütemes léptekkel haladok felfelé, végül pedig a folyosóra lépve tűnök el a szeme elől.

/ megjegyzés: részemről, akkor ez záró, köszönöm a játékot és a másikhoz is rögtön írok Wink

/
.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szomb. Márc. 22, 2014 6:59 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"Legyen az, amit akarsz, nem de? Hisz úgy is te parancsolsz.."

Nem érzek már semmit sem azzal a dologgal kapcsolatban, mintha eddig sem létezett volna a fájdalom, a kín, és a szenvedés érzelme, melyet az adott, hogy lent fuldokoltam, meghaltam, és feltámadtam, aztán az egész ismétlődött előröl. Óvatos vagyok immáron, hisz tudom jól, hogy Klaus bármit megtehet. Épp úgy, ahogy megtette az igézést, akár el is veheti egy pillanat alatt.. nem mondhattok neki nemet, nem ellenkezhettek, és minden egyes szavát, avagy kérését komolyan kell vennem, illetve teljesítenem kötelesség. Legalább is én így gondolom, hogy ő meg azt mondja, hogy a saját döntésem.. nem számít, hisz hazug szavak.. úgy is ő dönt felettem, és ő határoz meg minden egyes lépésemet. Semleges arckifejezéssel, és tekintettel állok előtte. Így szemlélem őt, és újonnan elmondott kérését, ami annyit tesz, hogy zárjam le a múltam. Mégis hogy? Töröljek ki hirtelen mindent magamból, mintha az csak egy gyerekjáték lenne, amikor egyáltalán sem az? Elena iránt érzett szerelmem nem szűnt meg, és Damon a testvérem, de az, amit tettek, az hogy nem ők szedtek ki onnan, hanem egy ismeretlen nő megpecsételte a róluk felállított képemet. Megingott bennük a hitem.. és az, hogy Silasnak is hittek.. szörnyű. Erre, hogy voltak képesek? Főleg a bátyám..? Tán nem ismer annyi együtt töltött év után? Megrázom a fejem. Sétálni kezdek oda-vissza végül, és így gondolkozom Klaus ajánlatán.. mégis hogyan tegyem meg? Ripperi énem majd nyilván meg hozza a kellő hatást, míg addig így kell eljátszanom azon dolgot, hogy nem érdekelnek Damonék. Nem lesz nehéz.. amúgy sem érdekelnek már, amikor mindketten elárultak, és mindkettőben nagyot csalódtam, de nem csak bennük, hanem mindenkiben, akit ismerek.. egyik sem szedett ki, egy ismeretlennek többet ért az életem, mint nekik.. nekik, akikre számítottam, akiket szeretek, és.. már immáron semmit sem ér mindez. Nem jelentettem nekik semmit sem úgy néz ki, szóval mit tagadjam.. vagy mit hazudjak Klausnak? Semmit sem kell, hisz nyilván való, hogy letudom a velük lévő dolgot zárni jó hamar. Egy hirtelen mozdulattal állok meg Klaus előtt, majdan úgy nézek a szemeibe komolyan. Olyasmit sugárzok, mintha nem akarnám ezen pontot elfogadni, pedig elfogom, de azért kell a megtévesztési látszat, nem? Kissé megviccelem a hibrid urasságot, és ennyi.. gondolom ebből nem lesz nagy gond.. remélhetőleg.
-Ezt már rég megtettem.-Mondom ki semleges hatással a szavakat, majdan hátrálok tőle némileg. Érdekes ez az egész.. a nagy, és hatalmas hibridhez jöttem, akit totál utálok, de mégis megtettem, hogy elállok, mert kellett az igézése. Megalázkodtam, és jelen esetben ez nagyon nem érdekel, mert miért is érdekelne? Megkaptam, amit akartam, és ezerszer jobb mellette, mint olyanok mellett, akikben csalódnom kellett egy óriásit.-Ha csak ennyi lenne, akkor még szeretnék elintézni valamit..-Utalok itt ezalatt arra, hogy ha már őt kell szolgálnom, akkor gondolom ruha is kellene, ami csak Mystic Fallsban van a Salvatore vendégházban. Másrészt meg Klaus sem gondolhatja azt, hogy majd ruha nélkül járkálok.. szóval ezzel ennyit. Viszont ha valami mást tervez még előtte, akkor oké.. megteszem, és kész. Viszont én soha többé nem ejtek ki a számon addig semmit, míg ő nem kérdez, vagy amíg felelnem nem kell. Nincs értelme csak úgy beszélni, amikor egyértelműen látszik minden mozdulatából, és hangjából, hogy Ő a felsőbbrendű Nagy Úr, akkor legyen az! Bánom is én.. de akkor sem fogom sem tisztelni, sem szeretni.. nem akarom sem a barátomnak, sem pedig semminek sem betudni. Gyűlölöm, és ezzel ezen részt le is zártam vele kapcsolatban.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Csüt. Márc. 20, 2014 11:49 am

Stefan & Klaus

Köszönöm. Ez a szó bár alig halhatóan suttogva lett csak kimondva és elém tárva, mégis élesen hasítja keresztül a helységet, nyomban arcon csapva engem. Kinek köszönsz és leginkább mit? Feltehetném a kérdést, de bizonyára nem értené meg, hogy miért is szegezem neki, hiszen ő egyértelműnek veszi a köszönöm szót, egy ilyen cselekedet hatására. Én azonban nem, nem is szeretem ezt a szót. Ebben a világban, ahol mindenki csak elvárásokat támaszt, csak a saját akaratát kívánja érvényesíteni, csak a saját érdekeit helyezi előtérbe, itt már nincs szükség köszöngetni szinte semmit sem, elveszti az értelmét. Mit válaszoljak rá? Szívesen? Igazán nincs mit? Vagy ugyan már ez csak természetes? Nem a legkevésbé sem az, hiszen még anélkül is , hogy kimondanánk mindketten tudjuk, hogy mi is a pontos oka a cselekedeteimnek, nem is rejtettem soha egy percig sem véka alá a szándékaimat, azóta, hogy itt ácsorog. Mert én is ebben a világban élek és én ugyanúgy a saját érdekeimet tartom szem előtt, mint ahogy önző jellemünkből adódóan mindenki más is, ezért aztán valójában az, hogy megköszönte, inkább felért egy halálos ítélet aláírásával, mint hálálkodással. Olyan ez mint egy titkos egyezség, amelyre tudat alatt rábólintott, holott valójában halvány sejtése sincsen arról, hogy mi fog ezek után történni. Stefan Salvatore azt gondolja, hogy ismer engem és szinte kiszámíthatónak tekinti minden egyes lépésemet, de az igazság az, hogy ez nincs így, mert ha így lett volna, akkor sosem jött volna elém. Inkább szenvedett volna még tovább, mint hogy megalázkodva könyörögjön az igézésemért, bár valahol az ő indokait is meglehet érteni. Valahol, de nem itt és nem számomra. Újabb mosoly kerül az arcomra, ahogy kiejti azt a száján, hogy: "kezdhetjük. " Egyenlőre ugyanis ő nem kezd még itt semmit és főleg ne tekintse egyenrangúnak magát velem. Közelebb lépek, hogy elsődleges feladatát kiadjam neki, ami azt hiszem teljesen logikus lépés ezek után, mivel meg sem akarok látni itt felmentősereggé avanzsált Damon-öket valamint Elena-kat, mert egyesével tekerem ki a nyakukat, Stefan-éval egyetemben. - Elsősorban azt kérném tőled. - nézek rá, ezúttal semmilyen bizalmas dolgot nem teszek, csak állok előtte megtartva a három lépés távolságot, míg a kezem hátrakulcsolom. Remélem figyelte a szavaim járását, nem azt mondtam, hogy akarom vagy parancsolom, hanem azt, hogy kérem. Ez pedig magában hordozza a saját döntés lehetőségét, ezért is aztán kivételesen egy cseppnyi hazugság nem volt benne, bár ezt a manipulációról már nem mondhatnám el. - Hogy zárd le a múltadat. - mondom ki végül egyszerűen, többet ugyanis nem kell hozzáfűznöm ehhez, hiszen annyi esze még csak van, hogy ezen aprócska mondat értelmét felfedezze. Szabad utat kap ezután, hazamehet és ott maradhat folytatva a szánalmas életét vagy visszajöhet ide és élhet eztán itt. A döntés az övé, bár valójában még sem, csak még ő sem tudja, hiszen a manipuláció már csak ilyen. Széles mosolyom ugyanúgy az arcomon pihen, mint eddig mindig és a történések jelen állása szerint, még ott is marad egy darabig.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Vas. Márc. 16, 2014 3:44 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"Az élet fájdalmat ad, de ezt el is lehet venni, avagy veszteni.."

Szemeim csillogása, arcom vonásai, egész lényem jellemzője, és minden megmozdulásom fájdalmasságomról ad képet. Szenvedéseimet tükrözi, kínzó óráimat mutatja, gyötrődésemet adja elő, és legszörnyűbb állapotomat sugallja. Hogy voltam képes túlélni mindezt? Hogyan tudtam elviselni épp elmével a fuldoklásomat, a halálomat, majdan a feltámadásomat? Miért nem haltam meg akkor, amikor kiszabadultam? Mert ez.. ez szörnyű, és kibírni nem lehet. Hol emlékképek törnek elő, hol azt hiszem, hogy ez egy álom, és hol pedig megőrjít ez az egész teljességgel, mert úgy érzem, hogy ez nem a valóság, vagy ha mégis akkor őrült leszek lassacskán. Halottnak vélt szívem megdobban, egyszerűen majd hogy nem a földre esem, s így adom át magamat a képzelgéseimnek, de tudom nem tehettem.. nem lehettek egy gyenge, apró porszem, ami nem képes uralkodni maga felett, avagy nem tudja irányítani a saját életét. Erősen állom Klaus tekintetét, és minden megmozdulását figyelem, miközben próbálok épp elméjű vámpír lenni, de valahogy nagyon nem akar ez nekem összejönni. Folyton eszembe jut az, hogy lent kellett lennem hónapokon át, és csak szenvedtem bezárva egy széfbe a víz mélyén.. rengetegszer kellett meghalnom, az éhségem a lehető legnagyobb volt, és kénytelen voltam álmokba menekülni, vagyis képzelődni olyan dolgokról, amik boldogságot, avagy nyugalmat adnak, ha ezt nem tettem volna meg őrült lennék. Egy elmebeteg, idióta barom, de most sem lesz másképp, ha Klaus nem adja meg a kérésemet.. Csak tőle számítok reményre, mert ő tud igézni senki más.. vagyis tudna, de jelen esetben ő volt az első, akire ezzel kapcsolatban gondoltam. Mély levegőt veszem, míg nem sokára felfigyelek szavaira, amelyet elkezd ecsetelni. "Végre önmagad lehetsz.." Egy vérengző vadállat, egy szörnyeteg.. egy gonosz gyilkos, aki embereket öl, majdan tép szét.. Valódi énem komolyan ez, vagy csak bele kergettem magamat valamibe? Egy őrültségbe? Kizárom a gondolataimat, és inkább arra figyelek, hogy Klaus igencsak közel lép hozzám, majdan kihasználva, hogy szemeibe nézek igézni kezd.. A bűvölés hatása alá kerülök, és szavait úgy fogja fel az elmém, mint egy parancs.. Minden eddigi érzés hirtelen semmivé válik, emlékképeim gyötrelme foszlányok lesznek, mintha az emlékek már semmit sem okoznának. Emlékszem, de nem.. érzek ezzel kapcsolatban semmit. Miután vége lesz az igézésnek szemeimet lezárva veszek egy mély levegőt, míg tudatosul bennem igézésének minden szava. Arcom vonásai elsimulnak, és kinyitva szemeimet semleges érzelmi hatás kerül előtérbe, mintha nem is éreztem volna ezelőtt semmit sem.
-Köszönöm.-Suttogom magam elé, bár nem értem miért mondom ezt neki, de tényleg hálás vagyok, amiért már nem kell azt éreznem, amit percekkel ezelőtt. Lassan indulok meg Klaus mellé lépve ezáltal, és tekintettem sokat sejtetően villan meg irányába.-Kezdhetjük.-Szavam egyértelműen utal arra, hogy készen állok életre kelteni az énemet.. azt, akit látni akar maga előtt. Nem fogok ellenkezni, hisz nem az ő döntése volt, hanem az enyém, bár ő is kérte, de saját akaratomból leszek az, akinek lennem kell. Ha ezáltal teljesen üressé válok sem érdekel.. nincs visszaút. Vagy elfogadom az eredeti énemet, vagy pedig meghátrálok, de akkor vissza is adhatja azt, amit most elvett, én pedig azt nem szeretném, szóval csendben figyelem Klaust, és várom, hogy neki láthassak annak az énemnek a visszahozásának, akit voltaképpen nem szeretek életre kelteni..

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Vas. Márc. 16, 2014 12:13 pm

Stefan & Klaus

Ki az, ki megérti igazi szavaink érzelmét, ki az, aki túl lát a mindenkori hangsúlyon, ki az, ki olvasni tud a soraink között, ki az, ki képes a ki nem mondott gondolatokat is meghallani, ki lesz képes szavaink valódi súlyosságát elviselni a vállain, akkor is ha ez örökös terhet tesz rá, melytől szabadulni képtelenség. Megért minket valaki ha beszélünk és végül mégis csak hallgatunk? Mi lesz a felelet arra a kérdésre, amit valójában soha fel sem tettünk. Hallgatom Stefan szavait, ahogy beszélni kezd és megforgatom a szemem a reakciójára, nyilvánvalóan nem egészen érti meg, amiről beszélni próbálok neki, de ha valaki ilyen sokáig él egy megmanipulált önképpel együtt, nem is csodálom ha az igazi dolgok ilyen nehezen jutnak el a tudatáig. Másrészről a józan ítélőképessége is amint látom igen csak megkopott és bár olyan szívesen mondanám, hogy nem tehet róla, mert bizonyára ezt szeretné hallani, de nem fogom mondani, mert aki igazán felelőssé tehető saját maga életének alakulásában az pontosan ő maga. Elég lett volna csak nemet mondania arra, hogy egy hazug világot húzzanak köré, de ő túl gyáva volt és elmenekült inkább, elfogadta azt, amit mások nyújtanak neki, mint hogy beismerje a valóságot. Vajon mennyire lehetünk ijesztőek saját magunk számára? Mennyire riaszthat meg minket a tény, hogy az, amit oly sokszor hallottunk, az nem igaz, annak, ha letagadjuk sem tudunk megfelelni, mert nem illünk a képbe, nem vagyunk a kirakós utolsó darabkája és úgy taszítanak ki minket onnan, mintha csak mágnesek azonos pólusait próbálnánk összeszorítani. Bizonyos dolgok talán már olyannyira egyszerűen hevernek a lábunk előtt, hogy félünk lehajolni és megragadni azt, mert túlságosan egyszerűnek tűnik és ha egyszerű akkor biztos nem valóságos, mert minden olyan bonyolult. Vagy legalábbis az tesszük, hogy igazunk legyen ezen megállapításban. Nevetségesen egyszerű az előttem ácsorgó Salvatore helyzete is, csak élnie kell az eséllyel, csak meg kell ragadnia és onnantól kezdve neki is minden egyszerűbben alakulhat. De persze mivel eddig ki sem nyitotta a szemét, így elég nehéz számára észrevenni az útjába sodort lehetőséget, amit egészen eddig rugdalt maga előtt. Mily tragikus. Elégedett mosolyra húzom a számat, ha magától nem megy, akkor adjunk némi útmutatást neki a többi pedig világosan és egyértelműen ki fog alakulni. - Egyetlen dolgod van. - szólalok meg végül, ahogy ismételten közelebb lépek hozzá és egyenesen a szemeibe nézek. - Mindent a te kezedbe adok, minden a te saját döntésed lesz. Végre önmagad lehetsz. - lépek egy lépést még közelebb immáron farkasszemet nézve, majd miután végigmértem és az agyamban átfuttattam mindent, amit a továbbiakban tenni akartam ismét beszélni kezdek hozzá, helyesebben mondva igézni kezdem. - Azt akarom, hogy elmúljanak a szenvedéseid, legyenek meg az emlékeid a saját érdekedben, hogy tudd mi miért történt, de azt akarom, hogy ne töltsön el rossz érzéssel, kellemetlenséggel, vagy kínokkal. Ne érezz fájdalmat, ne lepjen el téged és érjen véget minden egyes gyötrelem, ami ezzel együtt jár. - bűvölöm folyamatosan egy mosoly keretében, majd végül egy utolsó mondattal lezárom azt. - Az igézést semmi és senki nem törheti meg, csak én magam ugyanúgy, miképpen most is, ahogy szemtől szemben állok veled. - lépek pár lépést hátrébb és ezúttal onnan nézek rá, a tekintetemben ott motoszkál valami megmagyarázhatatlan furcsaság, az arcomon pedig még mindig mosoly ül.
.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szer. Márc. 12, 2014 5:39 pm

Klaus & Stefan

"Tisztelet, hódolat, és hamis árnykép? Ezt kéred tőlem.. nos akkor megkapod, hisz kijár neked.. Innentől kezdve azt teszem, amit mondasz, hisz a sors ezt rendelte el.."

Szemeimben felcsillanva, és arcomon tükröződve lehet látni az érzelmeket, amelyeket az emberi oldalam idéz elő bennem. Szánalmasnak hathat, ahogy engedek nekik utat törve a felszínre kerülni, de hát ez vagyok - legalább is ezt hiszem. Bár van némi igazság Klaus régebben elhangzott szavaiban, hogy mások akarják ezt az énem; annak idején Lexi tett jóvá. Hálás is vagyok érte neki, de mostan el kell dobnom.. Én mit szeretnék? Magam sem tudom már; talán megtanulni uralkodni az ösztönös gyilkos vágyam felett, mely egyre jobban késztet az ölésre, sőt arra, hogy ne álljak le a vér ivásával, ha egyszer elkezdtem, avagy emberien viszonyulni mindenhez, míg egy teljesen erőtlen vámpír vagyok. Melyik jobb? Jónak lenni gyengén, vagy gonosznak lenni erősen? Állatokat, avagy embereket gyilkolni? Két énem van, melyet szemeid előtt láthatsz, de igazság szerint kérdéses, hogy melyik a valódi; a mostani, avagy az ölésre hajlamos.. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt lassan, és kizárva mindent próbálok helyes döntést hozni. Klaus tud csak megigézni, ő az, aki elvehetné tőlem ezen szörnyűséget, mely lelkembe ivódva, testemben előtörve, s majdan képzelgésem ne továbbja lesz. Annyi minden után rá számítok; arra, akit nem kedvelek, aki egykoron barátom volt.. és akinek semmi köze hozzám. Szeretteimet nem érdeklem, és ezért jöttem ide; Klaushoz, akinek nem adom meg a kellő tiszteletet.. Mit hit, hogy a nyakába borulok majd? Jó rendben, túllőttem a célon talán.. és ideje visszavennem, de akkor se érjen hozzám! Elviselem a vigyorát, a pimaszságát, a valóját, de ne nyúljon hozzám, és akkor teljesen rendben vagyunk.. Talán csak azért nem tűröm a hozzám érését, mert ki vagyok akadva Damonékre, avagy nem akarom jelen esetben, hogy bárki is törődjön velem; mondjuk ő úgy sem fog, de ez már csak nézőpont kérdése.. Figyelem őt, és ki nem nyitom a számat, csak tűröm lenéző stílusát, amely bánthatna, ha úgy igazából érdekelne Klaus, de nem érdekel. Inkább az foglalkoztat, hogy megszüntessem a gondolatmenetemet, amely a fuldoklási képet idézi fel bennem újra, s újra szüntelen. Oly tisztán csillan fel előttem a kép, melyet emlékeim előidéznek, bár nem értem miért kell ez a fajta kínkeserves érzés újból, s újból.. Mint egy örök bélyeg, avagy pecsét úgy kötődik össze a létemmel; egybeforr a kettő, és így alkotja meg előttem eme rémséget. Fuldokolni, meghalni, fájdalmat érezni, éhséget elfojtani, avagy megtűrni.. majdan pedig gyengévé lenni. Meg se rezzenve állok Klaus előtt, míg hallgatom a szavait, de egyikre sem felelek semmit. Akármit is gondol nem nyitom ki a szám, csak figyelem, mint eddig is, majd amikor befejezi teszek egy néhány lépést előrébb.
-Nem azért jöttem, hogy távozzak.-Jelentem ki határozottan, és érzéseimet próbálom elnyomni, de nem megy.. nem tudom kizárni magamból, mintha ez tartana életben engem.-Sajnálom..-Jelentem ki végül megadva magamat, és talán meglephettem ezzel, de mostantól kezdve felettem áll, és teljesítenem kell, amit kér, hisz mint tudható csak ő segíthet rajtam.-Bocsáss meg kérlek, amiért egy bunkó voltam.. nem akartam az lenni. Többet nem fordul elő, Klaus.-Mondom, mintha tényleg így is gondolnám, de nem.. egyszerűen olyan módon beolvasnék neki, de nem tehettem meg.. Ha kell nekem a nyugalmam, akkor azt csinálom, amit mond, és az első lépés, hogy megadom neki a tiszteletét, amit kér magának. Ha azt szeretné, akkor tessék ott van megkapja.
-Mi a következő lépés, ha tudhatom? Mármint.. velem szemben, persze ne vedd tolakodásnak, csak érdeklődöm.-Hangom teljesen nyugodt, elsimult, szinte már-már barátságos, s ezáltal hatja be a teret, és így lépek az ifjú hibrid mellé, akinek a tekintetét fürkészem. Gondolom most jön majd a vértasak, ha már a kioktatási részen túl estünk, de ez még kérdéses.. a jövő zenéje.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Kedd Márc. 11, 2014 10:25 am

Stefan & Klaus

Fellobbanó tűz a lelkünkben, undorodó tekintetek, gyűlölködő szavak, megvetés és szánalom. Ez lesz hát ezer évnyi létünk jutalma, melyet vagy megtanulunk semmibe venni, vagy darabokra szakítva marcangolnak minket szét. Minden egyes érzés kínzóan képes lelkekbe tépni, szívekbe szúróan hatolni, hogy józan eszünket elvesztve vegye át a hatalmat és az irányítást. Mi marad hát akkor? Az őrület? Hagyjuk, hogy gyengének tituláljanak minket, irányítsanak minket, megtörjenek és meggyötörjenek? A válasz a legtöbb esetben egyszerű, mégis csak ritkán merünk szembe nézni vele. Mindenki szent esküvel fogadja, hogy az érzések nem kényszerítenek minket térdre, nem döngölnek földbe avagy nem repítenek minket a magasba. Pedig így van és ez tesz minket kicsinyessé és abszolút gyengévé, már aki hagyja magát. Hátrébb lépek egy lépést, majd mosolyra húzva a számat kezdek beszélni az előttem ácsorgó Stefan-hoz, akit már jócskán meggyötört saját maga léte és az érzései, mindezt csupán abból kifolyólag, mert gyenge. A kínjai egyértelműen az érzéseiből származnak, pedig csak erőt kellene magán vennie és kitörölnie magából a mocskos rettegést. Pár percig amíg nem szólok hozzá mélységes csend telepszik rá a bejáratra, szinte érezni lehet a vállainkon a súlyát.
- Azt hiszem nem vagy abban a helyzetben, hogy ily tiszteletlenséget megengedj magadnak, Stefan. - mondom cinizmussal átitatott hangnemben, hiszen ez az ostoba azt képzeli, hogy fölényeskedhet. Felettem? Ugyan már. Most bizonyára a következő mondat fog elhangozni, hogy: " Nem érdekel Klaus, akkor megölöm én magam. " Vagy legalábbis valami nagyon hasonló, ugyanis Stefan mártíri énje szinte megköveteli, hogy ezt mondja, még úgyis, hogy ezt már legalább százezerszer megtehette volna. Úgy sem tartja vissza senki, csak tessék. Akkor miért nem tette meg, ha ennyire utálja a létét? A válasz egyszerű, mert gyáva hozzá, arról nem is beszélve, hogy hiába hazudja azt magának, hogy utálja az életét, ez nem igaz, különben akkor utolsó mentőövként nem jelent volna meg itt, a színem előtt. Nos ha mégis megengedi majd az elkövetkezendő percekben ezt a mondatot magának, vállat vonva fogok tovább állni, mert engem roppantul nem zavar, ha épp megkarózza magát, ha szeretné még segítek is neki, vesztenivalója nincsen, így legalább nem kell szánalmas öngyilkosként meghalnia. Az utóbbi időszakot figyelembe véve, ez igencsak sokat dobna az imidzsén.
- Nos tehát vagy hajlandó vagy megadni, ami nekem kijár, vagy mehetsz amerre látsz és segítsen neked az, aki úgy sem tud. - nevetem el magam lenézően, ahogy mutogatni kezdek, majd beljebb lépek. Már hallom is ahogy mondja: " Neked nem jár semmi! " Nem is várom el, hogy a lábam elé boruljon, nem leszek kegyetlen vele tekintve a közös múltunkat, de a tiszteletet igenis elvárom, hiszen ezer év, az mégis csak ezer év.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Hétf. Márc. 10, 2014 6:51 pm

Klaus & Stefan

"Létem, életem, és létezésem lényegtelen, ha nem tudom legyőzni ezt a szenvedéssel teli emlékképet.."

Meghalni, elporladni, szétesni, avagy eltemetni önmagam? Szenvedni, fájdalmat érezni belül, amely szétfeszíti egyre jobban, és jobban a mellkasomat, míg már-már úgy érzem itt a vég, de mégsem, mert egy halhatatlan vámpír vagyok, akinek nincs gyógyírre ez ellen. Nem tudom megtagadni az énemet, mely ösztönösen felszínre tör.. oly könnyű lenne engedni a vér adta csábításnak, de emlékeim, akkor sem múlnának el.. belém égve kísérnék végig létem, bélyegként nyomtatná magát a lelkembe. Szívem régóta nem dobban, levegőre nincs szükségem, emberi mivoltom elveszett, de én mégis küzdve küzdök azért, hogy ím ember lehessek. Egy ember? Soha többé nem lehettek az, hisz amikor meghaltam apám által akkor megszűnt életem léte. Megrázom lazán a fejem, és a valóságban találom magamat, amely szörnyen fest.. Fuldoklok, szenvedek, széttép belülről a halál érzése, de mégsem lehet az enyém teljesen. Mi van, ha csak álmodom, és ez az egész a képzeletem szüleménye? Eljöttem ide Klaushoz, akitől megváltást akarok kérni, mert hát ki mástól is kérhetném? Senkim sem maradt.. senkim sincs már, hisz mindent hátra hagyva terveztem meg az ide vezető utamat. Nagyot nyelek, összezavarodva figyelem az eseményeket, és nem értem már magamat úgy őszintén szólva. Bevállalnám a legnagyobb rémálmomat, csak hogy megszabaduljak ettől? Képes voltam tényleg felajánlani ezt Klaus Mikaelsonnak? Egykoron a barátom volt, de mára ez már nincs így.. most is csak egy mellette álló báb leszek, aki követi majd minden szavát, hisz ezt akarja.. ezt szeretné. Kellek a tervéhez, mint mindig, és lemerem fogadni nincs olyan, aki segíthetne neki.. Miért is lenne? Sokan utálják, megvetik, elutasítják.. nem lényeg, én mint jó kis szolga itt vagyok; állok rendelkezésre..
Hallgatom szavait, amik elmémbe olyan módon tudatosulnak, hogy szinte minden szó újra, és újra lejátszódik. Legyek az, aki egykoron.. engedjek az emberi vérnek.. Tudtam, hogy ezt fogja kérni, de ahogy kimondta jobban lesokkolt, viszont a magam érdekében nem mondhattok nemet.. nem tehettem. Érzem a vállamon a kezét, amelyet nem próbálok tudatosan venni, de egyszerűen undorít a közelsége.. nem tehettek róla; nem kedvelem.. egyenlőre. Majd az idő eldönti még, hogy mi lesz.-Először is, kérlek, ne érj hozzám.-Mondom finoman, miközben leszedem magamról a kezét, mely lehet nem fog neki tetszeni, de ne várja azt, hogy jó pofizom majd vele, és a barátja leszek. Nem, nem.. az lehetetlenség!-Másodszor pedig kérésed világos számomra.. Újra az leszek, akinek látni akarsz.. a vérengző fenevad.-Cinikus mosoly ül ki az arcomra.. valahogy nem tudok őszintén mosolyogva arra gondolni, hogy de jó újra az a vadállat leszek..-Ja, és nem mellesleg közlöm veled, hogy nem lesz semmi gond a többieket illetően.. ha eddig nem érdekeltem őket, akkor most sem igazán fogom.-Vonok vállat, és felsóhajtva várom, hogy mi a következő lépés.. biztos mindjárt kapok néhány vértasakot, hogy ihassak kedvemre a hőn áhított italomból.. mely mennyeien hat majd, mely elveszi józan eszem, és amely megöli a létemet.. amelyet Klaus szánalmasnak tart, csak azért, mert; emberi..

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Hétf. Márc. 10, 2014 10:48 am

Stefan & Klaus

Mikor érezzük úgy, hogy a saját pusztító létünket is feladva megcsaljunk önmagunkat és olyan piszkos eszközökhöz nyúlunk a kínszenvedés végetvetésének érdekében, amelyek ellenkeznek a saját magunk által felállított határozott és megrendezhetetlen korlátokkal? Saját magunk? Biztos, hogy saját magunk állítottuk fel? Bizonyos személyek esetében ez a kérdés nagyon is helyén való, hiszen aki hagyja, hogy mézes madzagon rángassák, hagyja hogy manipulálják, befolyásolják és irányítsák az életét, az nagyon is tisztában van ezzel, hogy ennek a kérdésnek a feltétele jogos és fontos. A velem szemben álló személynek tudni kellene, hogy mi az egyetlen feltétel, amit kiszabni kívánok vele szemben, ugyanis két dolog van, amit a legkevésbé ki nem állhatok, az pedig az álszentség és az árulás. Természetesen ez mind akkor, ha velem szemben követi el, ugyanis nem tagadhatom, hogy az én eszköztáramban is szerepelnek ezek a tulajdonságok, de tőlem ne várjanak csak el semmit és akkor nem érheti őket meglepetés, elvégre Niklaus Mikaelsonról felsorolandó tulajdonságok egyike sem arról volna híres, hogy éppen a " jók " kategóriába soroljuk be. Bár ez megint csak nézőpont kérdése, hiszen jómagam kegyetlensége, nem csak hasznos, de szükséges is. Hogy kinek? Többnyire önmagamnak, de akadtak olyan helyzetek is, amikor kimondottan mások jólétét is szolgálta. Itt van például Stefan, ő jól emlékezhet rá, mikor elvettem az emlékeit a '20-as évek elején, így aztán nem csak magamnak, de neki is megspóroltam egy kellemetlen összetűzést azzal az idióta Mikael-lel. Milyen szép pillanat is volt, amikor porig égett, azt hiszem azt a napot, az egész világ dicsően ünnepelte. Stefan pedig nos hát a legkevésbé sem tűnik boldognak, pedig ha tudná mennyire hasznos dologgal lehet számára ezen egyesség. Semmi baj, majd később is ráér hálálkodni érte, amiért ilyen jót tettem vele. Mondtam én, hogy nem vagyok kegyetlen, csak nézőpont kérdése. - Nos Stefan, azt hittem vagy annyira okos, hogy magadtól is kitalálod mit szeretnék, de mivel nem így történt, majd én felvilágosítalak. - kezdek eljárkálni a nappaliban kicsit lekezelő stílusban, de ezt már mindenki tökéletesen megszokhatta tőlem, aki pedig nem, az vessen magára, így járt, nem nagyon tud meghatni. - Az én feltételem igazán egyszerű. - lépek közelebb szokásos mosolyommal az arcomon, majd a kezem a vállára teszem és a szemébe nézve folytatom. - Csak légy önmagad, légy az, aki mindig is voltál, ne fojtsd el többé a kitörő Stefan Salvatore-t ezért az összeszakadt, semmirekellő képmásért, amit mások kreáltak belőled. Amennyiben ezt teljesíteni tudod, hajlandó vagyok elvenni a borzalmakkal teli emlékképeid. - mosolygok továbbra is a szemkontaktust tartva. Minden a tervem szerint halad.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Pént. Márc. 07, 2014 4:15 pm

Klaus & Stefan

Menekülnék a vesztembe, a halálomba, a félelmembe, avagy a nem létezésembe. Már annyiszor végig pörgettem magamban a gondolatot, miszerint nem élek, és nem okozok senkinek sem több problémát az életben. Anno képes is lettem volna megtenni, amikor kiszabadultam a pincénkből, de aztán jött Elena.. ő az a nő az életembe, akit szeretek a mai napig, és akit nem tudok elfeledni, viszont jól tudom, hogy Damonnel van, ezért viszont hanyagolnom kell. Épp is elég gond az, hogy a fejemben egyazon jelenet játszódik le; fuldoklás, levegő nélküliség, gyötrelem, kín, fény nem létezése, állandó halál, majdan újra feltámadás, mivel vámpír létemnek köszönhetően nem halhattam meg, pedig én megakartam.. Ezen események késztettek arra, hogy fogva magam eljöjjek New Orleansbe Klaushoz, és őt kérjem meg, hogy segítsen rajtam. Megtettem hát, elmondtam mindent, amit lehetett, de bennem van a kételkedés felajánlásomat illetően. Tényleg képes lennék újra mellé állva szolgálni őt? És ha azt kéri, hogy szokjam rá az emberi vérre? Tudom, hogy benne van a pakliban.. de megéri ez nekem? Vagy egyáltalán jól cselekszem-e jelenleg? Helyes a tettem.. ez? Mély levegőt veszek, és őt figyelem annak ellenére, hogy épp mikor mit csinál. Ha megteszem romba döntöm az eddigi életemet, értékeimet, szeretteimet dobom el, és nem mellesleg feladom az elvemet; azt, hogy ember lehessek.. vagyis helyesbítve; emberien viselkedjek. Minden rezzenésembe érezni lehet, hogy azt akarom segítsen még ha szemembe a gyűlölet, és a fájdalom egyvelege csillan meg. Persze az első érzelmet ő váltja ki, míg a másikat a folytonos emlékképek, amelyek nem hagynak nyugton. Folytonossággal törnek be az elmémbe, és úgy vágnak tönkre.. ahogy emlékezzek egyre inkább érzek is az adott jelenetet. Ha így haladok bele roskadok, avagy megőrülök, mert ezt épp ésszel bírni nem lehet.. Tudom reakcióját, és stílusát, miszerint ez nem hatja majd meg.. Miért is tenné? Nem is érdekel igazából.. segítsen, és cserébe megkapja, amit szeretne ennyire könnyedén megy ez. Így pedig nincs is túl bonyolítva a dolog.
Életem, létem, lényem, avagy létezésem, így mit sem ér.. Szenvedés, kín, fájdalom, gyötrelem, és padlóra esés érzése fog közre. Szívem beleszakad, és apró darabokra hull szét, míg lelkem széttépi magát milliónyi részre, és levegővételeim száma nem nyújt elegendő oxigént. Habár nincs szükségem rá, mégis lélegzem. Egyes szokások emberi mivoltomnak köszönhetően megvannak bennem, megmaradtak az évek alatt, de a kínt nem tudom legyőzni.. az emlékeimen nem léphettek túl addig, amíg Silast meg nem öltem. Viszont van egy olyan fajta megoldás, hogy Klaus, aki megigézve elfeledtetheti ezt velem; kitől feloldozást remélhettek, de köztudottan nem ingyen teszi majd, és az ára, mint ahogy sejtem nagy lesz.. nagyon nagy. Figyelem szavait, és nem vágok közbe, csak csendbe hallgatom őt. Minden egyes mondatot, szót, avagy betűt. Közben pedig vonásait nézem, őt magát.. próbálok semleges lenni, érzéstelen, de nem megy. Nagyon is kiül rám az átfogó jól megszokott érzelem skála. Stefan Salvatore emberi oldala ez, melyet megmutat mindenkinek, és amelyet sokan szánalmasnak tartanak, csak azért mert érezni szeretnék, viszont most bármit megadnék, hogy ne érezem ezt.. ezt az őrületet, és szenvedési pillanatokat, a folytonos elnyomást, amely kínzó pecsétként gyötri lelkemet, és szívemet minden egyes másodpercben, avagy időben. Ezt meg kell szüntetni, meg kell szűnnie, mert ha ez nem történik meg, akkor belepusztulok.
-Nem azért jöttem, hogy meghátráljak, és ne fogadjam el az ajánlatodat..-Vonok vállat.-Kell a segítséged, és ennek fejében igenis megteszek bármit, amit csak szeretnél.. rendelkezz hát velem.-Mutatok magamon végig, és kitartóan nézek a szemébe teljes komolysággal. Most nem próbálok vele szemben ellenállni, hisz még véletlenül meggondolná magát, és én azt nem szeretném.-Szóval.. mi lenne a feltétel?-Utolsó szavam, vagyis kérdésem ez, melyet elmondok neki, és kérdőn figyelve várom, hogy feleljen. Mosolya még mindig elmémben ég - gonosz, és sokat sejtető - , megjegyeztem jól, és tán sejtem is mit szeretne kérni, de én ebben biztos vagyok tényleg? Megtenném neki azt, amit kérni óhajt? Más választásom nincs, hisz senki sincs már mellettem; Elena Damoné, és hol érdekli őket, hogy szenvedtem, ha olyan jól el vannak? Aztán pedig a barátaimat sem érdekeltem.. mindenkit áttudott verni Silas, és csak egy valaki talált meg.. az is Tessa. Egy vadidegen, és nem pedig az, akik fontosak nekem, sőt hogy őszinte legyek; Ez Fájt A Legjobban Nekem! De hát mit lehetne tenni, ha erre ítélte ezt a sors? Egyiknek sem kellettem, akkor higgyenek halottnak, avagy hagyjanak békén.. ez lesz a legjobb nekem, és nekik is. Más választás nincs, és nem is lesz, ez így jó.. ez így tökéletes.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szer. Márc. 05, 2014 10:19 am

Stefan & Klaus

kinek köszönhetjük mélységes szenvedéseinket, mik mélyen belénk ivódnak akárcsak, mint valami éltető nedű, amely biztosítani kívánja e világon való létezésünket. Mi kívánja jelezni a szenvedésünket? Fizikai fájdalmak tömkelege, amelyek ólom súlyként húzzák le a vállunkat, mindezzel rabláncot csukva minden egyes porcikákra, hogy magunkkal kelljen vonszolni az idők végezetéig? Van-e ettől szörnyűbb, mint mikor éles késszúrások döfnek keresztül minden apró sejteden, mikor fuldokló érzés szorítja össze a tüdődet, amikor a torkod öldöklően dobná ki magából a segítségért kiáltó hangokat, de valójában semmit nem ereszt ki rajta. Van-e szörnyűbb, mint mikor a szívedet mindig egy kicsit még jobban összefacsarják, van-e rosszabb az állandó lelki terrortól, mikor folyamatosan ugyanazt látjuk, halljuk és szinte őrülten kívánunk tőle megszabadulni, hiszen se éjszakánk se nappalunk nincsen már. Álmaink szerves részét is ezek töltik ki és szinte tébolyultan vágyunk már a halálba, ha nem érezzük ezen sorozat végleg megszakadó befejezését. Van innen menekvés egyáltalán, fellehet állni erről a kőkemény és jéghideg padlóról? Meddig vagyunk képesek kitartani és egyáltalán időszerű valaha is feladni? Rezzenéstelen arccal fürkészem az előttem álló Stefan Salvatore arcát, ahogy elém tárja legmélyebb szenvedéseit és még le is írja előttem csúfos részletit, amelyek ugyanúgy nem váltanak ki érzéseket belőlem, mint ahogy szinte ma már semmi sem. Azt kell mondjam, hogy vállba is veregethetném, hogy menjen csak haza, hogy éljen ezentúl így és oldja meg ahogy csak akarja, de miért is tenném, ha ebből a váratlan, de annál hasznosabb jelenetsorból még én magam is profitálhatok. Talán érzések nem csapnak fel bennem erősen, de a saját magam jóléte mindig is fontos volt és ha valamiben meglátom a lehetőséget, akkor szeretek is vele élni. Főképpen, ha az láthatóan nagy hasznomra válik majd. Igaz, ha most ennek irányába is lépek, akkor bizonyára szembesülnöm kell majd olyan kellemetlen és haszontalan tényezőkkel, mint Stefan családja és barátai. Azaz csak a családja, amit egy személy képez és az álbarátai, mert hogy ha valóban barátok lennének, akkor azt hiszem Stefan nem az én ajtómban toporogna. Bár bizonyára nagy előnyt jelent velük szemben az igézésem hatásossága.
- Had foglaljam össze az eddig hallottakat. - emelem meg egy pillanatra a kezem és módszeresen járkálni kezdek előtte, néhol mögé is lépek, de inkább töltök vele szemben több időt, mivel én ha beszélek valakihez legalább az arcába beszélek és nem a hátába. - Silas a te árnymásod, bezárt egy dobozba, hónapokig fuldokoltál, egyik általad mennyekig istenített szeretetted sem sietett a segítségedre és most tőlem kérsz segítséget, mert ha már én sem tennék semmit, akkor saját magad karóznád meg magad, csak hogy vége legyen. Igazán megható történet. - bólintok rá a hangomból egyértelmű cinikusság üti fel fejét, de még mielőtt bármit is mondhatna folytatom, hiszen nincs szükségem arra, hogy még azt is elmondja mekkora egy szemét vagyok, amiért nem értem a helyzetét vagy nem érzem át annak súlyosságát. Az igazság az, hogy az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel már tele van a padlás és minek fussuk le megint ugyanazt a kört. Tőle is hallottam már eleget, hogy ilyen meg olyan vagyok, tehát bőven ismerem a véleményét, akkor meg minek is raboljuk egymást drága idejét. - Szóval megszabadulnál tőle és cserébe bármit megtennél? - vonom fel a szemöldökömet, miután újra a szemébe nézek, ha jól gondolom már majd megőrül ettől az egésztől és valójában le sem tagadhatná, hiszen kiül az arcának vonásaiba, a szemének undorító csillogásába. Miért csillog valaki szeme mindig így? Nevetséges, bár lehet csak a könnyek mosták ilyen tisztára. A gúnyolódása is valahol ezt jelzi és talán foglalkoznom kellene sértő szavaival, de olyan hidegen hagynak már ezen szavak, hogy lassan saját magamnak is meglepetés lesz a jellemem. - Mindent összevetve és figyelmen kívül hagyva tiszteletlenségedet hajlandó vagyok segíteni neked, de csak egy feltétel betartásával. Ha ez nem fog menni, akkor most felejtsük el egymást és sétálj ki azon az ajtón, ahol bejöttél. - nézek rá, ahogy egyértelműsítem a szándékaimat, talán mégis csak hasznát veszem majd az ifjabbik Salvatore-nak. Gonosz és sokat sejtető mosoly ül ki az arcomra, ami egyértelműen jelzi, hogy Klaus Mikaelson forral valamit.
.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szomb. Márc. 01, 2014 5:53 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"Segíts rajtam, vagy lökj el.. ez már csak rajtad áll; Klaus.."

Nem is értem, hogy mi okból kifolyólag jöttem ide úgy egyáltalán.. Talán ettől a személytől várnék megváltást? Szeretném azt hinni, hogy segíthet, és úgy őszintén meg is teheti, de.. de miért tenné meg ezt nekem? Régen talán barátok voltunk, de mostanra már nem vagyunk azok; én megvettem őt, és ez szerintem az ő részéről sincs az irányomba másképpen. Milyen érdekes ez az egész, nem? Idejövők segítséget kérni; Klaus Mikaelsontól, és általa várok megváltást a bajomra, miszerint a szenvedésem tűnő záloga véget érjen. Azaz álnok személy; Silas ezt okozta velem, és azóta nem vagyok képes a gondolattól szabadulni, de megnézném a drága Klaust is, hogy több hónapnyi vízben lévő fuldoklás után mit csinálna, hisz én nem egyszer fulladtam meg, hanem milliószor.. újra, és újra szüntelen, míg nem egy ismeretlen szabadított ki, mint aki végül kiderült, hogy Tessa volt.. Silas valami régi nője, de nem is ez a lényeges, hisz amíg amnéziás voltam nem kellett azzal törődnöm, hogy fuldoklás, víz, rémálom, és kín, de miután visszakaptam ez várt rám.. Mindent megtennék azért, hogy végre szabadon élhessek, hogy ne kelljen erre emlékeznem.. Nem akarom, hogy a mellkasomban lévő nyomás egyre csak nőjön, míg nem megőrülök majd végül. Nem érdekel már semmi, csak az, hogy megszűnjön ez a kínzó érzés, mely szétmar, széttép, és megöl belülről lassan végleg. Bármit megtennék tényleg, hogy ne érezzek semmit ebből, hogy ne lássam a szemeim előtt a folyton lejátszódó képet. Hallom Klaus pofátlan szavait, miszerint én vagyok olyan pimasz, hogy hátat fordítok neki. Mit várt, hogy majd a szenvedésemet előtte mutatom meg? Hogy leleplezem a magam által érzett érzelmeket? Megteszem, ha arra kér, de ha nem segít.. már az sem számít, ha ő nem, akkor majd önmagam meglépem a saját nyugodtságom érdekében.. elpusztítom a létem.. Érzem, ahogy berángat a házba, majdan nekem ugrik újabb szavaival. Élesen tekintek rá, és szívem szerint kedvem lenne faképnél hagyni, amiért ugyanolyan, mint mindig.. rideg, érzéstelen, és kegyetlen. Oké végül is tőle mit vártam? A nagy kegyetlen hibridtől, aki még a saját családját is leszúrta, és koporsókba zárta végül? Bólintok végül, és bár nem két percet fogok igénybe venni, de elmondom neki azt, amit akarok;
-Nem fogom megszegni őfelsége szent szavát.-Gúnyolódok, de komolyra váltom végül a hangom, hisz ideje meglépnem, amiért idejöttem.-Kezdjük az elejétől.. Silast sikerült kővé dermesztenie Bonnienak, de végül a boszi valamiért meghalt, én pedig azon kaptam magam, hogy akinek a hasonmása vagyok az életben van. Állítólag én vagyok Silas árnyhasonmása.. és mire ezt felfoghattam bezárt egy széfbe, aztán kegyetlen módon a tó mélyére vetett.. Hónapokon keresztül voltam bezárva oda; egy tömlöcbe, és a folytonosság, ahogy újra, és újra megfulladtam, ahogy meghaltam, majd magamhoz tértem. Kínzó érzés volt, és elképzelhetted jelenleg mit élek át..-Mély levegőt veszek, és kitartóan nézek szemébe.. szinte érzéstelen próbálok maradni, de ez lehetetlen.-Persze, aki kiszabadított az ki volt? Silas volt barátnője; Tessa.. de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy időre amnéziás lettem így az átéltek nem törtek elő bennem, de amint megkaptam ezeket az átkozott gondolatokat, emlékeket, és mindent.. úgy hirtelen rémálmok jöttek elő, képzelgek, és az előbb nem azért fordítottam hátat, mert pimasz voltam, vagy szemtelen, hanem azért, mert nem akartam magam gyengének mutatni.. A segítséged kellene, miszerint ezen gondolatokat töröld ki belőlem, vagy ha nem is, akkor tégy valamit, mert megőrülök.. abban a városban nem maradhattam már. Egyszerűen megőrjített a tudat, az emlék, de úgy látszik itt sem nyugszik.. Olyan néha, mintha még mindig fulladoznék, de oh.. miért is idejöttem hozzád?-Megrázom a fejem.-Képes lennék még melléd is állni, ha kell.. bármit megteszek csak..-Elakadok, míg újból emlékképek sora tör fel bennem.. Nincs levegő, nincs fény, nincs ott senki.. víz alatt vagyok, fuldoklom, meghalok, s majdan magamhoz térek. Gondolatok futnak át az agyamon, kínoz a víz.. és onnan nincs menekvés, vagy elbújás.. nincs szabadság, avagy levegő. Kínzó éhség veszi kezdetét, és egyre csak távozik szervezetemből az utóbbi vér mennyiség..
-Tehát.. ennyit akartam.-Vonok vállat, és elhátrálok tőle készen arra, hogy ha kell elhagyjam az épületet. Mégis mit várok tőle? Talán majd meghatja a történetem? Már rég nem törődik velem, és hol akarna ő mindent újból visszahozni? Sehol! Nincs is értelme ennek az itt létemnek.. muszáj lenne eltűnöm, de válasza egyszerűen maradásra késztet, hisz érdekel mit mond majd. Tuti a fejemhez vág mindent, elhord, és kegyetlen lesz.. miért is lenne más? Végül lehajtom a fejemet, és mindent nézek, csak hogy ne rá keljen.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Szomb. Márc. 01, 2014 3:37 pm

Stefan & Klaus

Az élet egy furcsa dolog. Megkapóan érdekes és váratlan fordulatokkal teli, melyek lehetnek egészen magaslatokig emelőek vagy mélységesen földbe döngölőek, de meg kell tanulnunk minden átkozott körülmény között talpon maradni, mert különben mélységesen elvesznénk. Térdre rogyva pusztulnánk bele a démonjaink őrült, nevető suttogásába, ahogy egyre nagyobb teret biztosítunk nekik, ahogy egyre inkább elvesztjük a hatalmat afelett, hogy mi irányítsuk igaz valónkat. Már ha persze, nem az, az igaz valónk, amely épp felszínre akar törni. Utolsó lélekmentő karnyújtással kapaszkodunk meg fuldokolva mélységes, sötét és hatalmas tengerünk közepén, mert nem tudunk úszni. Ezek már az utolsó mozdulatok, az arcunk megrendülve veszi tudomásul, hogy nincs tovább, rándul egyet megfeszülő testünk, majd végleg elsüllyedünk a mélységekbe. Tudod, hogy végig tehetetlen voltál, de erős még lehetsz? Csak az hal meg, aki feladja, csak az veszik el, aki nem marad talpon, aki hagyja, hogy elsodorják, befolyásolják, eltüntessék. Mint az előttem szinte végletekig szenvedő Stefan, szinte fuldoklóan könyörög nekem, én pedig hosszú percekig csak nézem őt, mivel hátat mutat nekem, így nem látom az arcát, ennél nagyobb tiszteletlenség, alig ha érhet bárkit is. Amióta eljöttem Mystic Falls-ból egyszer sem találkoztunk és nem is reménykedtem a viszont látás nosztalgikus kitörésében, de mégis itt van és tán kezdenem kellene a rám szakadó problémák tömkelegéből kibújva valamit, ezzel az igen csak meglepetést okozó helyzettel. Stefan Salvatore az a személy, aki állandó jelleggel küzdött saját magával, holott igazi lénye sosem engedte el, mindig ott lopakodott benne és ettől került az őrület határára. Okait figyelembe véve, pedig inkább mondanám, hogy ostobaság ez részéről, mint kimondottan hasznos érv. Stefan nagy küzdő, de nagyon ostoba is, hiszen minek játszaná a jófiú szerepét, amikor egyértelműen megállapítható, hogy nem az. Hagyta, hogy folyton befolyás alá helyezzék, korlátozzák és lekössék ahelyett, hogy megtanulta volna kezelni igazi énjének vonásait, ahelyett, hogy megtanult volna együtt élni azzal, aki és megtanult volna összhangba kerülni saját jellemével. Szörnyen tragikus történet, amiben én voltam az egyedüli szörnyeteg mert kimertem nyilvánítani, hogy az igazi énje sokkal szimpatikusabb. Gyűlölt és megvetett, most mégis az én ajtómban áll és tőlem kér segítséget, hát nem ironikus, hogy aki egy nap az ellenségünk, később lehet, ő lesz az első ki segítő kezet nyújt.
- Stefan, ha volnál szíves nem pofátlanul hátat fordítani. - lépek a meggyötört vámpírhoz közelebb, aki a fal mellett támaszkodik, majd bár kedvem lenne rávágni az ajtót, még sem teszem meg, ugyanis feltűnik, hogy a házam előtt kíváncsi személyek ólálkodnak. Pár pillanatig szemezek az elmémben felrémlő alakokkal, távolról villanó szemekkel, majd elmosolyodom és megragadva Stefan-t, a karjánál fogva rángatom be a házba és becsukom magunk mögött az ajtót. Nyilván az itteniek érdeklődését felkeltette, mert ismeretlen személy és bizonyára azt is tudni akarják, hogy mit keres itt, hogy mit akar ő tőlem. Gyanítom, hogy volt olyan ostoba is, hogy a nyílt utcán kérdezte meg valakitől, hogy hol talál meg engem, bármilyen céllal is érkezzen. Ez pedig nyilván és egyértelműen senkinek nem kerülte el a figyelmét, hiszen csak úgy szívélyes baráti viszontlátás érdekében senki nem keresi fel Niklaus Mikaelson-t. Magam elé fordítva látom, hogy borzalmasan fest, még magához képest is eléggé levert állapotban van, ami egy pillanatra érdeklődővé tesz, de ez mit sem látható rajtam. - Na idefigyelj, két percet kapsz, hogy elregéld, miért jöttél ide, miben kéred a segítségem és ne merészelj félrebeszélni! - nyomatékosítom benne a szándékaim, hogy ha eddig nem lett volna világos számára, akkor most legalább tudja, hogy jelen helyzetben mit várhat el tőlem. Egyébként sem szeretem, ha valaki nem a lényegről beszél, untatnak a fölösleges szövegelések, amik semmi hasznos információval nem szolgálnak számomra. És hol van most a mindig védelmező testvér, a nagy szerelem vagy a csodás és fényes barátok? Hol vannak most ők, kik segítő kezet nyújthatnak? Ez történik azokkal, akik álarcot viselnek, egy hamis világban élnek, minden hazugsággá válik körülöttük. Még azok a személyek is, akikről azt hiszik valóban igaziak, de nincs így, mert ők csak az álarcot szeretik, az igazi jellem taszítóvá válik és egy pillant töredéke alatt tapasztalhatja meg így bárki, a kínzó és túlságosan is elevenen ordító magányt.

Tárgy: Re: Bejárat és folyosó Pént. Feb. 28, 2014 6:05 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"A fájdalom örökös érzése nyomaszt, a kínzó fuldoklásom, és maga az őrülésem fog meghatározni a mostani tetteimben, hisz más lehetőségem nincs.."

A folytonos emlékkép, amelyet magam előtt látok szörnyű, ahogy újra, és újra szüntelen megjelenik a fuldoklásom emléke. Néha azt hiszem, hogy már nem a valóságban élek, és csak képzelem ezt a nyugodt újra levegőn való, és egyben szabadon élést.. mely teljességgel megnyugtathatna, de nem teszi, hisz nincs nyugtom, amikor az emlékek úgy törnek fel bennem, mint egy rossz rémálom. A múltamban ezen rész ragadt meg a legjobban, de ezt nem vagyok képes eltűrni, s ezen felül nincs józan gondolkozásom, amely felfoghatná, hogy vége van ennek a jelenetnek, és épp ezért őrülök meg lassan, de fokozatosan, míg nem valami ostobaságot követek el majd; újra egy gyilkos leszek, vagy pedig véget vettek a nyomorult létemnek, amelyet már oly rég megtehettem volna. Elsődleges, és egyetlen célom jelen helyzetben, hogy Silast megölve lehiggadjak, majd pedig újra a régi legyen minden, amilyen régen is volt, s a legnagyobb gondom; Elena, és Damon kapcsolata lesz. Remélem sikerül túl lennem ezen, aztán újra emberi lehettek. Felsóhajtva állok fel az ágyról, míg ezek után a tükör elé sétálok lassú, és némileg bizonytalan léptekkel. Megállva végül pedig komolyan nézek magamra, és végig mérem saját alakomat, mely megtörten áll a sima üveg felülettel szemben. Tekintettem fentről lefelé siklik végig; barna haj, zöld szem, kidolgozott felsőtest, jó kinézet, normális dolgok.. Végül ruháimat veszem alaposan szemügyre; fehér póló, és fekete nadrág, mely engem jelenleg jellemez, mint rajtam lévő holmi. Megemelve bal kezemet a tőlem egy karnyújtásnyira lévő tükörhöz érintem, majd ujjaimmal finoman végig simítok rajta. Érzem az egyenletességét, a hidegségét, sőt magát a szilárdságát. Eközben saját szemembe nézek, ahol fájdalom, üresség, magány, és gyengeség jele tükröződik, míg úgy csillan meg, mint valami nyitott könyv, mely minden titkot felfed. Arcomon egy könnycsepp folyik végig, mely égetően hat a bőrömre, szemeimet lehunyom a jelenet alatt, és mély levegőt veszek elmém tisztulása érdekében. Elém tárul a rengeteg víz, a fulladozás folytonossága, a kín, és ezernyi akkori szenvedésem. Hirtelen nyitódik ki két szemem, és a düh eközben eluralkodik rajtam, mint valami drog, mely azonnal hatást ér el, majd felemelve kezemet, s ökölbe szorítva azt behúzok egyet a tükörképemnek. Az üveg apró szilánkokra törik, hangosság tölti be a szobát, míg az eddigi néma csendnek véget vet, vér áztatja kezem, és földre hull a felesleges darab. Kezemben egy szilánk sem áll meg, míg sebem lassan, de biztosan gyógyulni kezd. El kell hagynom Mystic Fallsot! Muszáj, mert ha nem teszem, akkor abba beleőrülök.. Elsétálok a székhez, ahol a dzsekimet felkapva végül magamra veszem. Végig nézek még egyszer a szobán, majd a közelben lévő asztalhoz lépve előszedek egy papírdarabot, és egy tollat, majd ráírom a cetlire, hogy; "Elmentem. Ne keressetek!" Megtámasztom az asztalon, hogy ha bárki is odalép, akkor jól láthassa, aztán már ott sem vagyok a Salvatore Vendégházban.. Nyomaszt Mystic Falls, az emlékek, a múltam, és minden.. egyetlen lépés maradt hát; elhagyni ezt a mindenséget, és máshová menni. A kint lévő leparkolt motoromra felülök, aztán elindulva meg sem állok a célállomásig.. nem törődök semmivel, csak a száguldás hajt, és az, hogy kiöljek magamból mindent, vagy ha nem, akkor elpusztítsam a lényemet.. örökre..

***

A városközpontban parkolók le egy szabad helyre, és nem törődve az itteni lakosokkal vágok neki az utamnak, amely a házak sokaságához vezet. Lépteim lassúak, és a néma utcán csak ez töri meg a csendet, hisz már errefelé nincsenek annyian, mint a városon belül. Az első adandó emberrel, vagy épp tudja kivel való találkozásom arra sarkall, hogy megkérdezem merre lakik jelenleg Klaus Mikaelson, és mivel épp ennyire szerencsém van, ezért meg is adja a pontos címet, persze hozzátette, hogy vigyázzak az őshibriddel, mert egy rossz húzás, és bajba kerülök, mintha annyira érdekelne! Úgy sem fog bántani, és az ajánlatom még neki is kedvező lehet.. Emlékszem azon pillanatra, amikor aznap elmondta nekem a magányt.. Körül írta, de.. Megrázom a fejem, és a megadott útvonalon haladok egyre csak előrébb, míg nem megközelítem a házat, amely vélhetőleg a Mikaelsonok-é. Egészen az ajtóig sétálok, ahol felfedezve a csengőt megnyomom azt. Vámpír ösztöneimnek hála hallom, hogy Klaus itthon van, és épp Elijaht küldené le hozzám.. Kissé megnyugszom, hogy nem hirtelen egyből kell szembe állnom vele, de érdekes módon az a valaki, aki lejön az ajtóig egészen ideges lehet, sőt az ajtót is majd kitépi a helyéről.. míg nem, amikor kinyílik kissé meglepődök.. Nagyot nyelek, miközben a hallgatom a kérdését, és hirtelen kapaszkodom meg a ház fal peremében, ahogy újra előtör egy kósza emlékkép. Nem értheti miért vagyok itt, és most már én magam sem értem hirtelen, így arcomon ez tükröződik, de szemeimben megjelenik a kín egyvelege, amit érzek. Széttép, marcangol, kínoz, mardos, és olyan fájdalmat okoz, hogy majd belepusztulok.. Mellkasomhoz kapom a kezem, és úgy érzem fuldoklom, pedig nem.. Teljes erőmmel küzdök az emlék ellen, és hirtelen fordulok el... "Nyugalom, Stefan, nincs semmi baj.. nem sokára vége."
-Klaus..-Erőtlenül csendül fel a szavam, ahogy a ház falának dőlök, de neki épp háttal állok, sőt nem is láthat, ha még bentről szemlélődik..-A segítségedre lenne szükségem, kérlek tégy valamit, mert megőrülök..-Újra levegő mentesség tör fel bennem, és az emlékek.. a fuldoklás, és a kín egészen átjárja testemet.. "Szenvedtem, mert szenvednem kellett egy átkozott személy miatt.. Ki a víz mélyére vetett, aki az őrület szélére sorolt, aki erre száműzőt, de meg kell fizetnie.. meg kell halnia.." Behunyva szemeimet várom Klaus válaszát, és teljességgel sugárzik rólam, hogy nagyon nem vagyok jól, de próbálok nem gondolkozni, csak megszüntetni ezt az érzést; ezt a fájdalmat.

» Bejárat
» Bejárat
» Bejárat
» Bejárat
» Bejárat

Bejárat és folyosó

Bejárat és folyosó

Similar topics

Similar topics