Stefan & Klaus

Kínzó csend ült rá az egész házra, ahogy a kezemet óvatosan végig húztam a régi könyves polcon, amely az ablak előtt volt közvetlenül elhelyezve. Gomolygó porfelhő csapódik fel a régi és már megsárgult, gyűrődő lapok közül, ahogy az ujjaimmal hozzájuk érek sercegve üdvözölnek engem újra. Egy apró fintor ül ki a szám sarkába, miközben a tüdőmbe áramlik a por, de a kezem meg akad egy könyvön, amit birtoklóan rántok le a polcról, hogy magamévá tegyem a benne szinte elvesző és elkoptatott sorokat. Egy tetszőleges oldalon nyitom meg a regényt és ahogy olvasni kezdem a betűk hadát, rájövök, hogy a lényem által az egyik legjobban megvetett és elutasított könyvet sikerült megragadnom.
" Sokáig időztem a három sír körül, a szelíd ég alatt; elnéztem a hanga és a harangvirág körül röpködő éji lepkéket, a füvet felborzoló szellőre figyeltem, és eltűnődtem rajta, miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalan az álmuk azoknak, akik odalenn alusznak ebben a békés földben. "
Undorító. Ez az első szó, ami befészkeli magát az elmém egy eldugott kis részébe, de onnan is ordítva kiállt, hogy fejezzem be és ne olvassam tovább. Csak halkan idéztem a sorokat, ám a rám ülő csendességtől azonban még így is visszhangzott az egész szoba. Óvatosan helyezem vissza a könyvet a polcra, majd az asztalhoz lépve töltök magamnak egy pohár wiskey-t. A kesernyés ízű ital csillogása szinte megvakít, ahogy az ablakon beáramló napfényt tükrözi nekem vissza. Egész életemben sötétségben éltem, így minden egyes olyan pillanat, amikor a fényesség elém tárul, borzalmasan bántó tud lenni számomra. Lassan emelem a poharat a szám elé, miközben újra az ablak elé sétálok és a tekintetem a hátsó udvar tökéletesen elrendezett kertészeti remekműveit pásztázza. Először csak ízlelgetem az italomat, ahogy szaladnak a gondolataim a fejemben, majd végül egy nagyobb kortyot is hagyok legördülni az egészen kiszáradt torkomon. Mély sóhaj szakad ki a tüdőmből, ahogy bevillan egy régi emlékkép valamikor az 1920-as évekből, arról az estéről, amikor először találkoztam Stefan-nal. Annyi minden másképp alakulhatott volna, ha akkor Mikael nem ront ránk oly sokadjára azon céljával, hogy megöljön nem csak engem, de a tulajdon gyerekeit is. Talán akkor most Stefan is élvezhetné velem együtt a kiépített királyságomat, talán nem egyedül ácsorognék itt és talán lenne kivel megosztanom a hatalmam. Be kell vallanom itt aztán nincsen senki, hiszen a családomnak nevezett személyek első sorban inkább csak árulásra hajlamosak, mintsem hogy tartva a szavukat mellettem legyenek. Hajlottam volna a családunk újra egyesítésére, még vezekeltem is Elijah előtt, hogy nézze el nekem azon baklövésem, hogy átadtam őt leszúrva Marcel-nek, de hiába minden egyes próbálkozás, nem változott semmi. Az igazság az ha én vagyok a legkegyetlenebb személy a világon, akkor is egyedül vagyok és ha kissé engedek a kegyetlenségemből akkor is. Mindegy mi történik, mert amikor hazajövök, engem egyedül az üres ház és a kongó falai várnak. Nincsen se családom, se senkim, de van hatalmam és van birodalmam és térdre fogok kényszeríteni minden hitetlenkedőt vagy árulót. A dühös gondolatok hatására a szemeim összeszűkülnek és a kezemben lévő pohár a szorítástól egy pillanat alatt adja meg magát és alig halhatóan pattanva szét a kezemben, darabjaira hullik. Meredten bámulok a wiskeytől átitatott és néhány szilánktól megvágott véres kezemre, majd a sebhelyek melyek belém martak, mintha ott sem lettek volna soha, úgy tűnnek el a semmiben. Ilyenek az én érzéseim is, néha kegyetlenül előtörnek, de aztán mintha soha nem is léteztek volna, kiüresedett lelkemet magára hagyják, hogy mint egy élőhalott kínlódjon tovább, az idők végezetéig. Ahogy mozdulok, a cipőm talpa alatt sisteregni kezdenek a pohár szilánkos darabkái és rápillantok egy rövid perc erejéig, de aztán tovább állok valami rongyot keresni, amiben megtörölhetem a kezem, végül pedig erre alkalmasabb ruhaanyagot most nem találok, mint az asztalterítő. A fehér anyagon rikító foltként terül el a helyenként felbukkanó vérem, de sokkal inkább a wiskey színesíti meg az apró szövésű vászont. Nem mintha bárkinek is feltűnne ez a változás, hiszen soha senki nem jár be a szobámba, még én magam sem. Hiszen minek jönnék ide? Nincs itt semmi, még azért sem tudok idejönni, hogy aludjak, hiszen jó ideje nem aludtam már. Nem csak, mert vámpír vagyok, hanem mert nincs erre időm. Hol Marcel után kell szaladgálni, hol a testvéreim miatt kell dühöngenem, vagy pedig ha nem épp a negyedbeli boszorkányok lázadoznak, akkor tuti a kis terhes Hayley világot rengető problémáival kell foglalkoznom. Na nem mintha nem előzne meg ebben engem, hűséges és nemes testvérem, Elijah. Megforgatom a szememet, amikor a ház csengője zökkent ki az elmélkedésből és hitetlenkedve fordítom el a fejem, hogy vajon jól hallottam-e és nem éppen képzelődök. Az utóbbi időszakot alapul véve ugyanis, ez sem zárható ki teljes mértékben. Ösztönösen indulok az ajtóm felé, majd egy pillanatra megtorpanva nézek körbe, aztán mint egy félőrült kezdek üvölteni.
- Elijah! Nyiss ajtót! - kiabálom, hiszen testvérem már sátrat verhetne a nappaliban, állandóan ott tartózkodik és vagy olvasgat vagy enyeleg a farkaslánnyal. Persze pár perc múlva élesen hasít az elmémbe, hogy egyedül vagyok itthon. Annyira egyedül, hogy akár titkokat is suttoghatnék, azt sem hallaná meg az égadta világon senki. Ütemes léptekkel lódulok meg és szelem át a folyosót, majd a lépcsőkön átszaladva jelenek meg az ajtóban, hogy kinyissam. Hiszen nekem kellett, mintha valaha is gyakoroltam volna a jó modort, eddig is mindenki be tudott jönni az ajtón, azt sem értem én minek ácsorgok itt egyáltalán. Szinte úgy rántom ki az ajtót, hogy az nyikorogva majd kiszakad a helyéről és amikor már szóra nyitnám a számat, csak akkor szembesülök az előttem álló személlyel.
- Te mit keresel itt? - kérdezem a szemébe nézve, meglepődöttségem nem akkora, mint az értetlenségem, ami szinte körbeölel nem csak engem, de őt magát is.