Csak nézem anyámat, aki mindig arra törekedett, hogy megöljön minket. Láttam a szemében, hogy még nem áll készen rá, hogy megöljön. De meg kell tennie! Én nem állok az útjába, mert az életben már eleget éltem; számomra ez már sok volt. Nem ebbe a világba vagyok való. Nem tudom, pontosan hol a helyem, de biztos, hogy nem jó helyen. Bár mindegy is, hiszen mindenhogyan a pokolra jutok!
- Anyám...- suttogom oly halkan, oly keservesen. Nem tudom, mit mondhatnék. A szívem majd megszakad, mert Esther sikeresen tönkretett. Bár nem ebbe mentem tönkre. Beleőrültem a 800 éves magányba, és egyedüllétbe.
- 800 évig koporsóban leltem örömömet. Nem hallott, sem segített rajtam senki sem. Bekah, Elijah, egyáltalán nem türtőztették magukat, hogy kihozzanak onnét! - Mondom el panaszaimat, amikor anyám még nem volt velünk.
Megöleltem volna, és hogy őszinte legyek, nem tudom megállni!
Fáradtan felálltam, s kihúztam magamat anyám előtt. Csak néztem a szemeibe, melyeket annyi éven át nem láttam...
Nem látok benne érzéseket, de tudom, és érzem, hogy őt is ugyanúgy bántja, hogy ilyenek lettek a gyerekeiből.
- Csak meg kell ölnöd. Most...- Suttogom az utolsó szavamat bánatosan.
Szüppögtem, aztán kifolyt egy könnycsepp szemeimből. Éreztem az arcomon a hideg könnyemet, mely öngyilkos módon zuhant le a földnek, és végül semmivé lett. Valahogy most én is így érzem magamat. Sehogy, se máshogy. A boldogságom csak egy aprócska szigetecske, s a bánatom egy hatalmas nagy vad, dühöngő óceánraj, mely nevetve önti el a szigetet. A bánatom nagyobb a boldogságomnál. Az életem romokban van, és szeretném végre befejezni.
- A gyerekeid most már nem azok, akik még anno voltak. Én sem vagyok már a régi. Az a Kol meghalt, amikor megöltetek minket vámpírrá válásunkkor. Helyettük egy önző, kegyetlen vadállatok költöztek eme testbe.- Gyűltek szemeimben a homályosító könnyek, melyek egyáltalán nem akartak kiszökni. Hát igen. Szememből jön, arcomon pereg, és lelkemre csepeg...
- Csak meg kell tenned. Kérlek! Segíts rajtam! Szenvedek...- Alig bírom már magamat megtartani. Elgyengítettek az évek, és ebbe már belerokkantam. Egy szerencsétlen lettem.
Nem akartam megmondani testvéreim hollétét. Magam sem tudom, bár Esther jól tudja, hogy hol vannak. Majd ő azt megoldja. De először velem kell végeznie, különben bármit megteszek, hogy elérjem, hogy kénytelen legyen megölni! Ha kell, a fél várost megölöm, vagy addig nem állok le, ameddig meg nem teszi!



megj. : Még lezárom a játékaimat, és majd Esther megteheti, amit Kol kér ^^ User engedélyezi

Most valahogy Esther teljesen megváltoztatta a modoromat. Ilyenkor már régen nekiestem volna, mert azt úgy láttam volna jónak. Kegyetlen vagyok, mint mindegyik ősi! De most, valahogy nem így volt. Gyengének éreztem magamat Esther mellett. Sebzettnek.
Hallgatom végig, bár arcom nem nyugodt vonásokról és lelki békéről suttog. Felmérhetetlen zaklatottságot éreztem, mintha megfulladnék. Nem kaptam normálisan levegőt. Hihetetlen!
- Nos, kedves anyám...- lépek én is ezennel közelebb hozzá, amikor ujjával mutatott gyengéden, hogy vegyek a hangomból. Azt hiszem, ez nem az az alkalom, hogy édes-mázas hangnemben beszéljek vele. Azt már nem! Tudom, hogy eleget éltünk ahhoz, hogy itt vége legyen. Anyánk ebbe jogosan avatkozik bele. Nem is állok elé, hogy ne öljön meg. Sőt!
- Engem akár most meg is ölhetsz! Itt vagyok! - Lépek egyet hátrébb, és karjaimat távolabb tartottam magamtól, összeszorítva markomat, hogy tegye csak! Nem menekülök el!
Szörnyű ez a pillanat. több, mint ezer évvel ezelőtt mindennek az ellentéte volt akkor a mostanihoz képest. Anyaoroszlánként védett akkor minket meg, most pedig gyilkosként fog velünk végezni.
Magamat nem sajnálom! Ugyan! Már régen megakartam halni!
- Tegyed meg! - Hangosodom újból, mert már nem bírom a fájdalmakat, melyek annyi éven át rám nehezedtek. Az életem olyan, mintha a halál lenne mellettem, és várná a pillanatot, hogy leszúrjanak. Érzem a fejem mellett a halál leheletét, hogy csak azt várja, mikor végeznek velem, és végül az magával ragad a pokolba!
- Így is itt szerettem volna meghalni. Henrik meghalt, és most én következem! Tedd meg! - utasítom újból egy üvöltéssel kísérve.
De aztán... feladtam magamat.
Térdre estem anyám előtt, s szemem sarkába csücsülő könnyek hirtelen szöktek ki, mert már nem bírtam tovább könnyeimet megtartani.
Szerettem volna egy olyan családot, akik nem egymás ellen harcolnak! Nem, nem ezt szerettem volna, ami most van! Szokják mondani, hogy a család az élet horgonya. Ha az leszakad, akkor elsüllyedünk. Nem! Az egész Mikaelson család hibás, ami most van!
- Bárcsak...- mondom szenvedve, mintha az utolsókat mondanám.- Hagytál volna engem meghalni! - rebegem halkan, s szemeimet lehunyom. Nem láttam tisztán a könnyektől, így nem is akartam látni.
Hogy miért mondtam ezt? Említettem már, hogy anyaoroszlánként védett minket, ez esetben engem is úgy védett, akárcsak a saját életét, vagy talán még jobban is. Minden gyermek csinál valami rosszaságot, hogy ha még kicsi. Én is kicsi voltam, így természetesen én is rosszban sántikáltam mindig is. Az élet mindig a halál peremén táncoltatott, mert tudta, hogy Kol Mikaelson hiába ártatlan gyermek, ha felnő, és ezer év telik, el, akkor oly kegyetlenül fog ölni, akárcsak az élet most, amikor megakarja őt ölni.
Emlékszem, egyszer sikerült is majdnem a sorsnak elszakítani engemet az élettől. Még olyan hat éves lehettem, amikor tettem egy sétát még anno, természetesen telihold volt. Gyerek voltam, mit tehettem volna?
És hát, természetesen meg is harapott egy vérfarkas. Esther még időben talált rám eszméletlenül, és Ayana segítségével gyógyított meg, vagy inkább rángatott vissza az életből. Erre a pillanatra tisztára emlékszem! Ha akkor nem avatkozott volna bele a természet rendeletébe, akkor most már halott lennék. Előbb haltam volna meg, mint Henrik.
- Ha apám itt lenne, Mikael, ő már megölt volna. Jól is tenné. Még halálom után is hálás lennék neki...- suttogom oly lágy, és kellemes hangon. Mintha csak egy álomról beszélnék.
- Én nem akadályozlak meg téged semmiben sem. Azt akarom, amit te. Jogosan teszed azt, amit. - Nézek fel arcára, melyben látom, hogy komolyság lappang. Én most már készen állok. Készen állok, hogy megöljön!

Éreztem, hogy ő a közelben van. A jelenléte nem fog meglepetni, hiszen éreztette velem, hogy közeledik, és meg fog találni. Minden egyes lépésemnél, és percnél érzem őt, és azt, hogy már csak egy kicsi kell, és itt lesz az orrom előtt. Nem tudom, miért hiszem azt, hogy ő él. Tudom, hogy él, csak azt nem, hogy itt van-e a közelben. Nem tudom elhitetni magammal, bármennyire is érzem, hogy anyám a közelben van. Őszintén... eleinte megijednék tőle.
De bevallom, hogy szeretem őt, mint gyermek az anyját. Hiába akar minket megölni, de az anya-gyerek közti kötelék egyszerűen megszakíthatatlan.
Síromra ráülök, és két tenyeremet helyezem rá, hogy megtámasszam magamat. Rendezett kripta, nem pókháló alkotta. Az ősiek mindig is elegánsak voltak, nem ágról szakadtak, akik nem törődnek semmivel. Én legalábbis magamról ezt tudom elmondani, hogy sok figyelmet fordítok a külvilágra, mint ahogyan a 800 éves kriptámra is figyelek. Tisztában tartom, hogy ne kelljen egy kosztömegbe befeküdnöm.
Sötét volt. Mint ahogy egy kriptához illő az.
A lépcsőn, felül a kijáratnál halk, odafigyelt lépéseket hallok. Eleinte halk volt, s most már egyre inkább érzem, hogy valaki bejött a kriptámba.
A koporsótól ellépek, és mint vendégfogadó, húzom ki magamat. A szívem egyre hevesebben vert, mert a lépésekből kiindulva nem férfi lehet az, hanem nő, a megemelt sarok miatt.
Meglátom, ahogyan egy nő lép le végül a sok márványlépcsőről, és előttem jelen meg.
Ajkaim pár milliméterre elváltak egymástól, és a lélegzetem is úgy megapadt, mint halottnak a levegővétel.
- Anyám...- Szólítom meg félrenyelve szavamat, s szemeim csak is őt figyelték, semmi mást.
Régen nem láttam. Több, mint kilencszáz éve. Bevallom, megijedtem, és a szívem is úgy kalapál mint kalapács a vásznon. A szívemet forróság öntötte el, elérzékenyültem, amit soha nem szoktam. Anya volt még egykor a mindenem. Ő vigyázott rám, és nevelt. De az már mind a múlté. Azóta egy mocskos vámpír lettem, aki jelenleg halála okozóját keresi. Esthernek segítenie kell, mert talán ő megtud engem ölni Karó nélkül is. Bízom benne!
Odarohantam volna, és átöleltem volna, de tudom, hogy ő többé nem tekint egyikőnkre sem úgy, mint gyermekére. Nem volt alkalmam őt elárulni, hiszen 800 évet koporsóban töltöttem. Így nem vagyok hibás, hogy ő hova került.
- Persze, hogy tudod! Belemásztál a gondolataimba, és eluraltad a testemet. Nem tudom mit tettél, de rengeteg természetfelettit kellett megölnöm a minap miattad! - dühöngtem, s hangom akárcsak egy viperáé. Támadásra kész, és kegyetlen!
Ebben a pillanatban elmúlt minden érzésem. Felmérhetetlen haragot éreztem, mert tudom, hogy nem helyes, amit tenni fog! A halálomat akarom valóban, engem megölhet, de a többieket...
Nem tudom, hogy már mit gondoljak. Fogalmam sincs, ki pártját fogom.
- Tönkretettél. Elérted, hogy a gyereked a halálban lelje vigaszát. - Emelem fel ellene hangomat, mert úgy érzem, bármennyire is hangosan beszélek, ő nem fogja megérteni, mert nem akarja!

eljöttem újból ide. Ide voltam zárva, amikor 800 éven keresztül síromban leltem vigaszt. Jó ide újra visszajönni.  Megnyugtat, mert ehhez a helyhez vagyok hajdan hozzászokva. A kriptát most inkább csak rejtekhelynek használom, bár nem mintha menekülnöm kell valakitől is. Itt, ezen a helyen tudok kikapcsolódni igazán, mert itt "éltem" 800 évet. Ideszoktam, és ha tehetem, itt is szeretnék meghalni. De ehhez szükséges a karó, mi elpusztítja az ősieket.  Esther szó szerint a sírba kerget már. Bár most már egy ideje nem érzem az ő terhét magamon, amit eléggé csodálok is. Nem tudom mi történt, de félek, hogy nagyon nem jó. Egy hete, hogy magamnál vagyok, de még is... olyan érdekes minden. Mintha Esther megszűnt volna.
Vagy mégsem?