Időugrás után...

Az életet néha jelentéktelennek érezzük, és ilyenkor szívesen magunk mögött hagyva mindent dobnánk el a legértékesebb dolgot; magát a jövőnket, mely akármit felmutathat, avagy tartogathat a számunkra. Nem kötődöm Katherinehez már régóta, és voltaképpen nem is kellett volna, hogy érdekeljen, hogy él-e, avagy sem, de mégis úgy döntöttem, hogy megmentem. Nem az a nő, aki egykönnyen feladja, és hátra hagy maga mögött mindent. Ő harcol, kitart, és hozza a szokásos szívtelen formáját, de most, mintha meg lenne törve.. mintha egy maréknyi életenergiája lenne.. meglepő, hogy ilyen valaki jelen helyzetben. Egy lelkileg sérült embert látok magam előtt, akit a kezeim közt tartva fogok, és bár be kell vallanom szokásosan gyönyörű mégsem érzek iránta semmit; még gyűlöletet sem. Az érzelmek akkor hagytak el, amikor kikapcsoltam, és joggal tettem, amit hisz kibírta volna ki a további szenvedések sorait? Én mindig is próbálkoztam, akartam, és arra vágytam, hogy egy jobb életem legyen; emberi, de be kell valljam, hogy így ezerszer jobb; szörnyként!
-S nem gondolod, hogy a pletyka, igaz?-Nézek mélyen, és egyben igézően a szemeibe, ahogy egyfajta csillogás van a tekintettemben. Veszek egy mély levegőt, hisz az előbbi nem akármiért jelentkezett.. ember, és én pedig vámpír. Közveszélyes vagyok mindenkire. Én ölök, széttépek, és áldozatokat hagyok magam után, s nem pediglen élőket.-Én tapasztaltam az énedet pontosan. Egyszerre voltál a bátyámmal, és velem. Tönkretetted az életemet, ezáltal a testvéri kapcsolatom semmivé lett, s tán részben én is hibás vagyok.. de most övé a nő; övé a győzelem.-Hangom suttogásban tör fel.-Egykoron szerettelek, Katherine, de mára nem vagy több, mint egy vérbeli hazudozó, aki mindenkit manipulál.. szóval ne játszd meg magad, hanem légy az, aki vagy.-Mondom tisztán, ahogy végül lassan eleresztve a földre állítom, majdan kihúzva magam állok vele szemben. A szemeibe nézek, és egy pillanatra sem szakítanám ezt meg, hisz komoly választ vár, amit most meg is kap.
-Mert nem érdemled meg a halált..-Mondom komolyan.-Élned kell, harcolnod tovább, és hidd el, hogy erre is lesz megoldás.-Teszem a jobb kezemet az arcára finoman, ahogy magamhoz húzva egy puszit nyomok a homlokára.-Te vagy az első hasonmás, akit szeretem.. és ez mély nyomot hagyott bennem; sosem foglak elfeledni, de szeretni sem foglak soha.-Suttogom nagyon halkan, majd óvatosan magamhoz ölelem őt.-Érezd az emberi oldalt Katherine, csak egy percre, és ha ez meg van. Ugyanazt teszed, amit én.. átölelsz. Ha akarod most kisírhatod magad kettőnk közt marad, ígérem.-Teszem még hozzá egy halvány mosollyal.

Az élet váratlansága esküszöm, hogy felül múlhatatlan, hisz nem számítottam, hogy pont ma este visszatérek Mystic Fallsba, és ha még nem lenne elég, akkor elkapom Katherinet, aki voltaképpen elakarta volna dobni az életét. Talán szívem szerint hagyni kellett volna, de őt nem ilyenek ismertem meg, hogy csak úgy harc nélkül fogja, és feladja a létét. Csak is kizárólag ötszáz éven át menekült Klaus elől, hogy teljesen épségben tudja önmagát, és ezen céljához mindenkit felhasznált, sőt úgy igazság szerint ki is használt. Bár eme regénybe illő viselkedésből mások is kaphatnának oklevelet. Például Elena, de ő még a jobbik eset legalább tudott választani, aztán még ugyebár sorolhatnám, hisz annyi mindenki árult engem el. Persze ezen apró részlet már úgy igazság szerint nem nagyon érdekel, hisz ki vagyok kapcsolva. Szóval felőlem mindenki azt csinál, amit akar, viszont ez a jelenet mégis megbabonázó, mármint, hogy pont én kaptam el őt, és pont ma este, mintha ez éppenséggel nem véletlen lenne, hanem jóval több.
-Ezzel senkinek sem tettél volna szívességet.-Suttogom, ahogy mélyen a szemeibe nézek.-Katherine, én nem ilyenek ismertelek meg téged.-Hangom továbbra is halk suttogásban tör fel, ahogy nem engedem el a tekintetét egy pillanatra sem, hisz azt akarom, hogy a szemembe nézzen. Nem értem, hogy mi okból kifolyólag vetemedhetett egy ilyen tettre, amikor is ő lelkiekben mindig is erős volt. Ki tudott tartani, és ez most sem lehet másképp, hisz ő Katherine Pierce, és nem akárki. Bár megértem, hogy öregszik, és ebből elege lett, de akkor is.. Kath nem gondolhatja komolyan, hogy eldobja az életét, mert az idő kifogott rajta.
-Szerencsédre szóljon, hogy valami ebbe a városba vezetett, és pontosan ide.-Homlokomat az övének támasztom végül, ahogy felsóhajtok.-Véletlen találkozás.. viszont hallod, te ilyet nem tehetsz! Nem szabad..-Lehelem ajkaira a szavakat, és minden múltban történt emlék felelevenedik előttem. Az, hogy szeretem, hogy fontos volt nekem, és hogy szerelmes voltam emberként eme gyönyörű nőbe, de a későbbiekben a felállt helyzet, és a valós információk ezen tényt megváltoztatták, hisz megmutatta a valós énjét; az igazi kegyetlenségét..

Az idő telése fel sem tűnik nekem, de mégis, mintha megállt volna ez az egész pillanatnyi jelenet, mely lejátszódik. Élesen hallom újra, és újra, ahogy az üveg a földhöz csapódik, ezáltal megadva magát a gravitációnak, majdan hangos jelzéssel szilánkdarabkák sokaságára törik, avagy oszlik fel. Sötét órák ezek, az éjnek évadjánál járunk, ahol egyetlen egy árva lélek sincs az utcákon. Mindenki már alszik, vagy épp otthon ül, és végzi az adott feladatát, de senki sincs olyan, ki eme sötét utcákon útra kelne. Lassan rajzolódik ki a szemeim előtt az Óratorony vonásai, és ahogy ez meg történik élesen hasít a fülemben két hang, melyre minden ragadozó vámpír fel figyel; az egyik a szívdobbanások ütemének lágy hívogató zenéje, míg a másik a lélegzetvételek száma. Keresem a hangforrását, ahogy körbe nézek, és érdekesen szúrom ki, hogy az egész jelenet az épület tetejéről jön. Egy apró, mégis parányian kirajzolódó ember tárul a szemem elé. Ennek elment az esze? Ugrik be az első gondolat, amely hirtelen villan be nekem, és a szemeim is felcsillannak, ahogy érdeklődően nézem az adott jelenetet. Öngyilkos jelölt, bár megértem, mert érzelmek nélkül, avagy az élet nélkül könnyebb.. jóval könnyebb. Megindulok lassan tovább, amikor is az adott személy leugrik, és íme egy halál eset az éjszaka kellős közepén. Felőlem aztán szörnyet is halhat, majd landol a kővőn, és szétloccsan a teste, ami beteríti majd a környéket, sőt minden csodálatos vérben pompázó lesz.
Néhány másodperc séta után veszek egy mély levegőt, és egy azonnali rögtönzött mozdulattal az épület előtt termek, sőt éppoly pontban állok meg, hogy eltudjam kapni őt. Az esése nem tart sokáig, hisz valljuk be nem a százhuszadik emeletről esik lefelé, hanem pár méter magasságból, de azért nem kis épület ez.. na mindegy. Hirtelen tárom ki a karjaimat, és ezzel egyúttal el is kapom a hölgyeményt automatikusan. Térdeimet egy pillanatra be is rogyasztom a jelenet során, majd végig nézek a nőn, és szinte meglepődöm egy percig. Tekintettemet a lány arcára helyezem, és végül a szemeibe vésem azt.
-Katherine.-Suttogom, ahogy találkozik a tekintetünk, és én még mindig a karjaim közt tartom őt egy biztos beállási módban, hisz innentől kezdve nem halhat meg.-Te mit csinálsz?-Szökik ki a kérdés belőlem, ahogy bal oldalra döntöm a fejemet, ezáltal közelebb kerülve hozzá.

Vér, hullák, emberi maradványok, szanaszét heverő testek, és oly sok halál eset, melyet én magam okozok. Érzéstelenül, de mégis élvezettel ölöm meg azon egyedeket, akik az áldozataimmá válnak, hisz egyszerűen lenyűgöző a vér látványa, sőt már az érzékelése is maga. Nem törődöm olyankor semmivel, és senkivel.. Nincsenek emlékképek, megingások, csak az öröm az, mely testet ölt a bensőmben. Minden egyes eltelt nappal felerősödik bennem az érzéstelenség fogalma, és szerepet játszik egy olyan fogalom, mely azelőtt sohasem. Ez az énem élvez, de egyben oly sok mindent elvesz.. bár a szánalmas emberi vonásaim nem hiányoznak egy kicsit sem. Mystic Falls határát nem rég léptem át, bár magam sem értem mi okból, de késztetést éreztem, hogy egyszer, s utoljára, de benézek eme poros kisvárosba, mely annyi emléket idéz elő. El fog egyfajta nosztalgikus érzés, ahogy egy üveg whiskys üveggel a kezemben sétálgatok, és néha-néha iszom az italból. Az idő éjfél előtt, avagy után járhat.. mindösszesen annyi bizonyos jelenleg, hogy este van. A fényforrást az utcákra kihelyezett lámpák fénye adja, illetve a Hold, mely ma különösen ékesen ragyog, mégis mintha magában hordozna egyfajta szomorúságot, de nekem mégis semmilyen hangulatom van. Olyan igazi Ripperes érzéstelenségem. Újabb korty ital, ahogy az Óratorony felé haladok, bár magam sem értem, hogy miért a központba megyek, vagy úgy egyáltalán minek jöttem ide ilyenkor.. Mindegy is, hisz talán utoljára látom ezt a várost, és ha már így hozta a sors, akkor az eltöltött időre itt kellemesen szeretnék emlékezni, mert a legutóbbi idejövetelem katasztrófával zárult; Silas személye által, de sebaj már túlléptem rajta, mint minden egyeben, hisz erős akaratú vagyok, aki kitart minden helyzetben. Mély levegőt veszek, ahogy kiesik a kezem közül az üveg, és a földre zuhanva hangos csapódással jelzi, hogy megadta magát, majdan darabkákra törik szét, ahogy én mit sem törődöm stílusban megyek az Óratorony közelébe mielőbb.

// Remélem tetszik