Lorenzo

A szemembe nézett, és mintha fel sem ismert volna,hátat fodított, és a saját bőrét mentve, ott hagyott meghalni.

Az életem:

Minden nap kaptunk egy keveset, bár be kell valljam, koránt sem volt elég ahhoz, hogy jó erőben tartson minket. Egy vámpírnak nem elég a túléléshez, hiszen ez volt a cél, de ha két adagot inna naponta, fel tudná építeni az erejét. Csak választanunk kellett kettőnk közül. A szerencsére bíztuk, hogy melyikünk kapja a dupla adagot, és én vesztettem. Így, én azt a kevés ínycsiklandó vért neki adtam, hogy ő megerősödjön, és ki tudjon szabadítani minket. Néha kaptam egy kortyot, ami pont annyira volt elég, hogy ne száradjak ki. És ez így ment egy teljes éven keresztül.
A terv jól ment. Augustine nem vette észre, hogy egyre gyengülök, ahogy a társamon se, hogy egyre erősödik. Tökéletesnek és nagy valószínűséggel sikeresnek bizonyult a terv.
Eljött hát az idő, évente egyszer, szilveszterkor ugyanis kiengedtek minket a sötét és kínokkal teli pincéből. Az Augustinok koktél partit tartottak az nap, s ekkor mutatták be az abban az évben felfedezett dolgokat a vámpírokkal kapcsolatban. Egy óriás ketrecben leláncolva tartózkodtunk, közben az emberek körülöttünk nyüzsögtek. Nem kellett félniük, mindketten gyengék voltunk a verbéna injekcióktól. Legalábbis, ők így hitték. Én még annál is gyengébb voltam, a barátom azonban, az én elfogyasztott vér adagjaimtól erősebb, mint gondolták.
Ott voltunk, a kész tervvel és csak várnunk kellett. Aztán egy hirtelen mozdulattal Augustine kinyitotta a rácsot, kirángatta a barátomat, hogy vért vegyen tőle. Akkor ugyanis a kutatásainak köszönhetően, a társaság már tudta mire képes a vámpír vér. Újra be akarta mutatni a hatását, ezért volt szükség a társamra. Ám ők nem tudták, hogy mire készül. Senki nem gondolt arra, ami a következő pillanatban történt.
Letépte a karjáról a láncot, ami, nos, néhány csontjának törését okozta, de ez nem volt hátrány. A következő pillanatban már a minket nap, mint nap kínzó Augustin vérét itta, majd lökte félre élettelen testét, hogy lecsapjon a következő áldozatára. Ezt látva olyan megkönnyebbülés éreztem, amit leírni nem lehet. 15 éve rohadtam itt és kísérleteztek velem, de ettől a perctől kezdve már nem vagyok egy kísérleti alany. Boldog voltam a tudattól, hogy ennyi év után, újra szabad lehetek. Annyi sok idő után, nem is tudtam, mikor lesz, hogy végre kijutok innen. De ez a nap most jött el.
Megvártam, míg az összes közelébe eső vendéget elfogyasztotta. Egy véletlen pillanatban azonban az egyik sikoltozó ember a nagy sietségben lelökött egy gyertyatartót, amiben mind az öt gyertya égett. A földre hullott az összes, s a lángok terjedni kezdtek. Először csak kisebb területen gyulladt be a szőnyeg, ránk nézve nem volt veszélyes. Ő viszont úgy tűnt, észre sem veszi, a mámorba ejtő vért ízlelve. Figyelmeztetnem kellett, hogy el kell tűnnünk innen, mielőtt elégünk.
Még mindig csak a szabadság járt a fejemben. Oda jött hozzám, egy erős mozdulattal ráfogott a rácsokra, hogy kitépje őket. De váratlan meglepetésként ért, hogy verbéna volt a rácsokon. Újra próbálta, de az égető érzés kifogott rajta. A tűz folyamatosan terjedt, minden lángokba borult. Ott álltam a ketrecben minél erősebben nyomva az ajtaját, bár az én erőmmel nem mentünk sokra. Hirtelen már nem éreztem, hogy feszülnek a rácsok. Nem tudta kinyitni azt az átkozott ajtót. Elengedte őket. A szemébe néztem értetlenül, s úgy tűnt, feladta. Nem tudtam elhinni, ami történt. Lassan hátrálni kezdett a kijárat felé.
- Damon! Kérlek, ne hagyj itt! – kiabáltam neki pánikba esett hangon.
Minden remény elszállt bennem. Ő kiment az ajtón, ott hagyott az égő épületben egy zárt ketrecben megégni. Engem, aki egy éven keresztül éheztette magát, csak hogy ő erősödjön. Engem, aki a barátja voltam, s aki tartotta benne a lelket.
A több mint egy évtizeden keresztül tervezett bosszúmnak már nem volt semmi értelme. Csak a forróságot éreztem, ami egyre erősebb volt és égette a bőrömet. Ott álltam egyedül, remény nélkül, beletörődve, a halálba.